Tanulmányok az 1943-as Magyarság Évkönyvből (X. rész)

Úgy tartják, hogy az igazán nagy politikusok, gondolkodók nem, vagy nem csak a mának élnek, a mában alkotnak, hanem főbb gondolataik örökérvényűséget sugallnak, amelyet nem koptat meg sem idő, sem pedig a változások szele. Ha van valaki a magyar történelemben, akire ez száz százalékosan, az utolsó betűig igaz, az Hubay Kálmán.

Akár objektív, akár szubjektív módon szemlélem, Hubay nem egyszerűen "csak" nemzetiszocialista parlamenti képviselő, politikus vagy újságíró, hanem eddigi történelmünk egyik legnagyobb, látnoki képességekkel rendelkező gondolkodója. Olvassunk tőle rövidebb vagy hosszabb írásokat, úgy lelhetünk a segítségével örökérvényű igazságokra, hogy az még a szó jó értelmében "legegyszerűbb" ember számára is teljesen közérthető, fogyasztható és feldolgozható. Körítésektől, mellébeszéléstől, az "entellektüel"-t eladni szándékozó, feleslegesen odaerőltetett idegen szavaktól és kifejezésektől mentes, ugyanakkor nyelvtanilag mégis igényes és gördülékenyen olvasható. A tartalma pedig világos, merész, és az utolsó szóig igaz.

Ha nem vesszük figyelembe a történelem zúgó kerekeinek folyamatos mozgását, akár tegnap, vagy ma délelőtt is írhatta volna ezeket a sorokat, hiszen teljes mértékig megállják a helyüket, azzal a különbséggel, hogy végül annak a hatalmi klikknek a teremtett világát éljük ezen a sárgolyón, akiktől írásaiban óva intett minket. Ennél szomorúbb tényt aligha tudnánk közölni, kiegészítve azzal a velőtrázóan fájdalmas felismeréssel, hogy sokkal, de sokkal nehezebb helyzetben vagyunk, mint ők voltak akkor. Ez elsőnek talán furcsán hathat, hiszen most éppen nem ropognak gépfegyverek a fejünk felett, de nagyon is érthető, ha tényleg, mélyen belegondolunk az imént leírtakba: akkor és ott még volt remény a változásra, most pedig már abban élünk, amiről Hubay is írt. Sőt, esélyes, hogy a 2021-es állapotok minden bizonnyal még az ő elképzeléseit és éleslátását is messze túlszárnyalják.

A Magyarság 1943-as évkönyvében közölt publicisztikája nem egy szélsőjobboldali írás a sok közül, hanem annak egyik leginkább letisztultabb, legbecsesebb példánya. Mindenkinek kötelező, aki egy kicsit is tovább akar látni az orránál, a radikális jobboldal szempontjából pedig alapvető tananyag belépő szinten. A hozzánk hasonló publicistáknak pedig útmutatás, támogatás és szellemi táplálék: vagy ezzel a hévvel és igazságérzettel írjunk, ahogy ő tette, vagy inkább ne is írjunk le semmit. Én ezt hiszem és vallom azzal együtt, hogy Hubay Kálmán nélkül egészen biztosan nem lennék az az ember, aki most vagyok. Mindezzel párhuzamosan Hubay szavaiból mindenki csak tanulhat. Jelen írása is élő figyelmeztetés a munkásság felé, hogy kik azok, akik álcájuk mélyén megvezetni kívánják őket, hiszen ez a folyamat jelenleg is tart.

Hubay Kálmán 1902. április 3-án született Jászapátin (hogy mára mi lett a településből, az egészen biztosan nem tetszene neki és a szokásos szókimondó stílusában lenne egy-két keresetlen szava Magyarország "jobboldali" kormányához). A Miskolci Jogakadémián diplomázott, 1919 és 1933 között újságíróként dolgozott, főleg Miskolcon és környékén. Hubay, ha úgy tetszik, Gömbös Gyula felfedezettje, legalábbis országos ismertségében sokat segített, hogy a szélsőjobboldali Függetlenség szerkesztője lett, ezt az állását pedig Gömbös meghívására töltötte be. Alapítója és felelős szerkesztője volt még a szintén Gömbös pártján álló Esti Újságnak, a miniszterelnök halála viszont Hubay Kálmán életében is komoly változásokat hozott. 1937-ben csatlakozott Szálasi köréhez, 1938-ban alapítója a Nemzetiszocialista Magyar Párt – Hungarista Mozgalomnak, s ugyanebben az évben parlamenti mandátumot is szerez egy időközi választáson.

Jelen sorok írója eddigi ismeretei alapján azon a véleményen van, hogy Hubay politikai éleslátása és szervezőkészsége messze túlmutatott Szálasi Ferencén, már ami a mindennapi politikát és pártszervezést illeti, parlamenti képviselősége pedig nélkülözhetetlen muníció volt az egyre erősödő magyar nemzetiszocialistáknak.

Az erősödéssel párhuzamosan a hatalom is rájuk szállt, így a sorozatos pártbetiltások nem kerülték el a szélsőjobboldalt. 1939. március 15-én Hubay vezetésével alakultak újjá Nyilaskeresztes Párt néven, melyet maga a képviselő jelentett be a Parlamentben. A "pünkösdi választásokra" még így is alig volt idő felkészülni, ám minden gáncsoskodás és akadályozás ellenére remekül szerepeltek a nemzetiszocialisták, ebben Hubay Kálmánnak pedig elévülhetetlen érdemei vannak. A legnagyobb ellenzéki pártot egészen 1940-ig, Szálasi szabadulásáig ő vezette. 1942-ig Szálasi Ferenc jobbkeze volt, majd a köztük meghúzódó ellentétek miatt Hubay kilépett a Nyilaskeresztes Pártból, és gróf Pálffy Fidél nemzetiszocialista pártjában politizált tovább, ami később egyesült Imrédy Béláék Magyar Megújulás Pártjával. 1944. október 15-e után kormánytisztviselőként a kultúrirodát irányította.

A vesztes háború után a bosszúszomjas népbíróság koncepciós perben halálra ítélte, majd 1946. június 26-án kivégezték.

Hubay Kálmán: Harc a judeo-bolsevizmus ellen

A zsidó semmit sem csinál nélkül. Akár ösztönösen, akár tudatosan: a faji célszerűség irányítja minden cselekvését. Zárt, következetes faji világnézete mindenkor a fajilag hasznos irányába tereli ténykedéseit. A kis, falusi zsidó szatócs, mikor uzsorára ad zöld-hitelt a pénztelen, elesett magyar gazdának, s ezzel elszívja a gazdanép anyagi erőit, éppen úgy az örök zsidó cél érdekében tevékenykedik, mint a City-ben, vagy a Wallstreeten parancsnokló zsidó világbankár, aki a legmagasabb diplomácia szálait szövi, hogy hadiüzleteken és háborukon keresztül vigye közelebb faját az örök cél: a világuralom felé. Legyen orvosprofesszor, mint Freud, legyen fizikus, mint Einstein, vagy legyen társadalomtudós, mint Marx, Engels, vagy Lassale: működéséhez egyként a zsidó faji spontanitás ad alapot, szab irányt és szolgáltat érveket.

A történelem nem egyéb, mint individuális és kollektív folyamatok véget nem érő láncolata. Egyéni és közösségi gondolatok váltják egymást, s amint az egyik kiélte a maga termő erőit: már ott a másik, amelynek ismét vannak új mondanivalói az emberiség számára. Az egyéni és közösségi gondolat harcán keresztül jutott el a történelem a fejedelmi abszolutizmus és a felvilágosult abszolutizmus közösségi rendszeréhez, hogy akkor midőn ez a rend már nem tudott védelem, erő és fejlődés lenni az emberiség számára, akkor véres harcok árán átadja helyét a liberalizmus egyéni szabadságon, sőt szabadosságon felépülő rendszerének.

Évezredek után a liberalizmus volt az első társadalmi rendszer, amely intézményesen biztosította a zsidóságnak a társadalmi, politikai és gazdasági egyenjogúságot. Semmi szükség sincsen arra, hogy statisztikai adatokkal bizonyítsuk azt a tényt, hogy a világzsidóság a liberalizmusban soha nem látott és talán nem is remélt hatalomra tett szert: a tényeket minden nép – statisztikai adatok nélkül is – a saját bőrén érzi. Az építő, kultúrát teremtő és kultúrát hordozó népek közül egyetlen egy sem vette észre, hogy a liberalizmus nem lehet a társadalmi fejlődés végső, örökérvényű igéje, s hogy ez a liberalizmus is – kiélvén a maga teremtő erőit – helyét át kell, hogy adja annak az új rendszernek, amely a társadalmi fejlődés súlypontját az egyénről ismét a közösségre helyezi át. Ezt – a kétszerkettő bizonyosságával bekövetkező – történelmi parancsot a trieri rabbi fia, Marx vette észre egyedül. És ha a liberális gondolatrendszernek – akkor – egy évszázados uralma ki is siklott az építő népek kezei közül, ha egy minden néptől idegen, nemzetközi fajnak engedtük is át az élet dúsan terített asztalát, még mindig meglett volna a lehetőség arra, hogy a liberalizmust szükségszerűen felváltó kollektív, szocialista rendszerben a magunk részére hódítsuk vissza a társadalmi, gazdasági és politikai élet hídfőállásait. Marx és fajtestvérei gondoskodtak arról, hogy ez meg ne történhessék.

Marxék látták és tudták, hogy a liberalizmus a zsidóságot mérhetetlen gazdagsági, társadalmi és politikai hatalomhoz juttatta. De azt is látták, hogy a zsidóságnak ezt a hatalmas előretörését a gazdanépek nem fogják az isteni rendelés megmásíthatatlan végzésébe belenyugvó alázatossággal tudomásul venni. A zsidóságnak minden veszedelemre felhorkanó ösztönösségével érezték, hogy a "választott népnek" korlátlan érvényesülést biztosító liberalizmusnak az egyéniséget oltárra állító rendszerét fel kell, hogy váltsa a szocializmus kollektív, közösségi rendszere, de érezték és tudták, hogy – biztosító szelep nélkül – a gazdasági szabadverseny profitkapitalizmusa által leszorított nagy népi erők ebben a történelmi szükségszerűséggel eljövendő szocialista rendben elsősorban a profitkapitalizmus legkíméletlenebb formáját megvalósító zsidóságot roppantják össze. Ezzel pedig a zsidóság visszaszorulhatott volna abba a szellemi, erkölcsi és fizikai gettóba, amelyből a liberalizmus kiemelte, vagyis a világuralomra való törekvés – a maga fínom és agyafurt eszközeivel – kezdődhetett volna előlről.

Marx nagyszerű zsidó faji ösztönössége éppen abban nyilatkozott meg, hogy tudományos társadalmi rendszerének gyakorlati megvalósulásában nemcsak az eltiprásban jelentkező veszedelmet hárította el a zsidóság feje felöl, hanem a liberális profit-kapitalizmus ellen természetszerűen és szükségszerűen jelentkező népi indulatokat is a zsidó világuralom kikötője felé suhanó gálya vitorláiba fogta be. A történelem közlekedési rendőre e természetes népi indulatok előtt szabad utat nyitott a nagyzsidóságban megszemélyesült profitkapitalizmus erődítményei felé, Marx azonban – egy társadalomtudományi zsonglőr megtévesztő ügyességével – cél és irányként az egész tőkét, az egész magántulajdont úgy mutatta meg a felindult tömegnek, mint rombolásra érett ócskaságot. Profit-tőke, vagy építő-tőke; romboló tőke, vagy szociális tőke: Marx feldühödött "ipari tartalékhadserege" nem disztingvált, nem tett különbséget, nem válogatott. Még az sem vált gyanússá előtte, hogy ennek a kommunista marxi eszmerendszernek szinte kivétel nélkül zsidók állottak az élén: miután az elit-zsidóság megnyergelte a társadalmi és gazdasági fejlődést a liberalizmusban, a zsidóság alja, a galíciai őstenyészet első, vagy második nemzedéke, az úgynevezett proletár-zsidóság megnyergelte a társadalmi fejlődést a bolsevizmusban. Most már nyugodtan megbukhatott a liberalizmus: a letűnő rendszer mögött ott állottak ugrásra készen a szenvedélyes, kiéhezett, zsidó proletár-milliók, akik a hatalmuk szekérrudjához dresszírozott nemzsidó dolgozók fizikai erejével biztosítják a győzelmet ama vagyonos történelmi osztályok felett, amelyek – akár főúri, akár paraszti mivoltukban – minden nemzeti állam fundamentumát jelentik és ebben a minőségükben minden zsidó internacionalizmusnak, mint a zsidóság egyetlen lehetséges politikai formációjának természetes gátjai.

Valami isteni csoda, hogy a nemzetközi zsidóság valamivel előbb robbantotta ki az első világháborút, mint ahogy az a "szétszórtan is diadalmas" faj szempontjából célszerű lett volna. A titkon vakoló cioni bölcsek talán kissé elszámították magukat: úgy vélték, hogy az idő már kellőképpen megérett a marxizmusban kiteljesülő zsidó világuralmi rend megalapozására. Talán úgy vélték, hogy a nemzsidó népek részben kellőképpen megfertőződtek a szociáldemokrata pártokon és szakszervezeteken keresztül arra, hogy ellenállás nélkül türjék nemzeti eszményeiknek ószerre dobását, másrészt az első világháború eléggé legyengítette a népeket ahhoz, hogy elernyedten tűrjék, mint erőszakolja meg őket a marxizmusban kiteljesülő, totálisan zsidó életszemlélet. A bolsevizmus ezévi negyedszázados évfordulója mutatja, hogy a zsidóság Oroszországot illetően jól számított, s a magyarországi, bajorországi kommün, a fasizmus előtt már-már a bolsevizmusba zuhant Olaszország, a félvörös Ausztria, a weimari Németország, legutóbb pedig a spanyol polgárháború mutatták, hogy a zsidóságot már csupán egy hajszál választotta el attól, hogy a világ feletti uralmi terveit a bolsevizmus révén betetőzze.

Sokak előtt, akik nem tudtak, vagy nem akartak a kérdések mélyére tekinteni, akik csak a felszínes jelenségeket látták, sokáig érhetetlennek látszott az a meghitt, őszinte barátság, amely az első, de a második világháború előtt is a profit-kapitalizmus zsidó fellegvárai és a szociáldemokrata, marxista szervezetek "tőkeellenes" körei között fennállott, s amely különösen akkor mutatkozott meg, amikor a nemzetiszocialista mozgalom is kiépítette a maga erőteljes munkásszervezeteit és – 1939-ben – például Pestkörnyékén, a régi híres "vörös öv"-ben úgy kiszórta a marxizmus ittmaradt, ásatag képviselőit, mint a pelyvát. Amíg a profit-kapitalizmus zsidó képviselőinek nemcsak, hogy nem volt kifogásuk a tulajdonukban lévő gyárakban, vagy bányákban folyó marxista szervezkedések ellen, de ezt a szervezkedést nem egyszer nagyon is kézzelfoghatóan támogatták, ugyanakkor minden magyar nemzetiszocialista munkásszervezkedést mint államellenest róttak meg és nem egy nemzetiszocialista magyar munkástestvérünk a kenyértelenségével rótta le a tandíjat azért, mert zsidó kézben lévő gyárban vagy üzemben nemzetiszocialista mert lenni. Ám akik előtt érthetetlennek látszottak ezek a jelenségek, azok az összefüggéseket nyomban megérthették, mihelyt a zsidó világplutokrácia és a zsidó világ-bolsevizmus szövetsége ebben a második világháborúban nyíltan is deklaráltatott. Ma már mindenki tudhatja, hogy ebben a háborúban nem a német nép harcol az orosz néppel, nem az olasz nép harcol az angol néppel, hanem az építő világ nemzsidó népei harcolnak azzal a világzsidósággal, amely egyik oldalon – a pluto-demokráciák révén – az angolszász népeket, a másik oldalon – a bolsevizmus révén – az orosz népet használja fel "Hilfsvölker"-ként arra, hogy az első világháborúban be nem teljesült zsidó vágyat: a világuralmat megszerezze velük.

Eggyel tehát minden esetre legyünk tisztában. Ebben a világnézeti harcban a "németbarátság" éppen olyan rossz kifejezés, mint az "angolbarátság". A németbarátság, a tengelyhatalmak mellett való föltétlen és fenntartás nélküli kiállás ma azt jelenti: akarjuk-e, hogy évezredes kultúránkat önmagunk építhessük tovább? Az ellenkezője viszont természetesen jelenti azt, hogy önmagunkat a zsidóságnak alávetve, szellemi és uralmi magasabbrendűségét elismerve, ebek harmincadjára vessük mindazt, ami számunkra érték, hagyomány, népiség, erkölcs, kultúra: történelem.

És mert magyarok vagyunk: utunkat nem a véletlenek, hanem a történelem legmagasabbrendű erői cövekelték ki. A történelem parancsol, és mi ennek a parancsnak alázatosan, de hittel engedelmeskedünk...

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info