E két perc, huszonegy másodperces kisfilmmel útjára indítjuk honlapunk filmművészeti sorozatát.
A film, mint a leggyorsabban elavuló technikai eszköz, egy antitradicionális képződmény, vásári mulatságokból képes volt egy-egy pillanatra, néhány évtizedre műalkotássá emelkedni, hogy azután visszazuhanjon a legsilányabb kabaréműfajok közé, a pöcegödörbe: ahol már vágás nélkül, valós időben közvetítenek macskagyilkosságokat, s e pornográfiával díjat is nyerhetnek. A mozgókép ma odáig jutott, hogy videómegosztó csatornákra pszichopata tömeggyilkosok töltik fel a magukról készített propaganda-filmjeiket, előre bejelentve világmegváltó szándékukat, pedofil debilek meg ezerszámra cserélgetik egymás között mozgóképeiket.
A film oda züllött, amilyen erkölcsi fertőből elindult.
„Ma mindenkinek szabad olvasni: ez nemcsak az írást rontja meg, hanem a gondolkodást is” – írta valahol Nietzsche. Ma mindenkinek szabad filmet készíteni… Ma egy húszezer forintos digitális kamerával jobb képminőséget lehet elérni, mint a tv-képernyő 625 sor x 833 képpontos felbontása. Jean-Luc Godard Weekend (1967) című filmjének vége főcímén ez olvasható: „Vége… – Vége a filmnek… – Vége a filmművészetnek”. A mozi halott. A celluloid halott. Nem kár érte. Rúgjunk egy nagyot rajta! Haldoklott már a hangosfilm, a színes film, a tv, a digitális képrögzítés és az internet feltalálásakor is. Mintha azon keseregnénk, hogy hajdan az előszobában giccses kis asztalkára helyezett, bálványként imádott vonalas telefonunk a mobilok miatt kimúlt – melynek bevezetéséhez micsoda összeköttetések kellettek!
A mozi nyilvános vécé volt. A vécés néni meg a jegyszedő, akitől mindig rettegnünk kellett, mert biztos rossz helyen ültünk. A mozit azért találták föl, hogy az ifjak, lakás híján, ott élhessék ki szexuális vágyaikat a legutolsó sorban, az úgynevezett csöngetős mozikban: a film vége felé azért csöngetett a többnyire alkoholista gépész – a kép legtöbbször életlen volt, mert be volt rúgva –, hogy lámpagyújtás előtt rendbe szedjük magunkat. Persze volt ennek romantikája, de semmi több. A moziban zabáltak, ittak, böfögtek, szellentettek, vihogtak, odahugyoztak, hánytak és aludtak. Főleg a Híradó moziban, ahol egy jeggyel végig lehetett aludni egy egész napot. Emlékszünk még a Corvin mozi előtt lődörgő dagadtcigány jegyüzérekre, akik, mint a péniszüket, lóbálgatva, háromszoros felárral kínálták jegytömbjeikből az első soros jegyeiket? A mozi stricik, kurvák, korrupt pénztárosok, hiénataxisok és cigánybűnözők tanyája volt.
A Corvin mozinak egyszer volt pozitív funkciója: 1956-ban, mikor a pesti srácok a nézőtéren laktak és aludtak, s néha kimentek kilőni egy-egy T–34-est. Az ágyút a szemközti fára célozták, s mikor a hernyótalpas sztálinkoporsó közéjük érkezett, az előcsarnokból csak meg kellett rántani egy hosszú madzagot. Szegény orosz kiskatonák meg égő háttal ugrándoztak kifelé. A mozi mögötti Kisfaludy utcai benzinkútról pedig folyamatosan töltötték a Molotov-koktélokat. A Corvin mozi Budapest legjobb stratégiai bunkere volt, senki nem tudta bevenni.
Sztálin egyszer megkérdezte aktuális kultúrnépbiztosát: – A Szovjetunió hány filmet készít évente? – Hozzávetőleg kétszáz filmet, Sztálin elvtárs. – És ebből mennyi a remekmű? – Körülbelül öt film, Sztálin elvtárs. – Akkor miért nem csak azt az öt filmet forgatják le?
Bizony, van melankóliája a kommunista filmcenzúrának. Ma világszerte liberális cenzúra működik – mi a különbség? El tudnánk képzelni, hogy Szálasi Ferencről egy játékfilmet készítenének? – függetlenül az ideológiai hozzáállásuktól. Képtelenség. Istóczy Győző heroikusan tragikus életéről ki merne csupán egy forgatókönyvet írni? Kiröhögnék. Ha egy milliárdos filmrendező – itthon nincs ilyen – saját pénzéből leforgatná a filmet, vajon mit tehetne a kópiáival? Kitapétázhatná a lakását.
A kommunista cenzúrában valóban készültek remekművek. Az elvtársak egyszerűen nem figyeltek eléggé. Olyan buták voltak, hogy néha ki lehetett játszani őket. Így készült el az Elégia, a Szindbád, az Amerikai anzix és még rengeteg lengyel, orosz és cseh filmalkotás.
Bevezetőként azért választottuk a Cannes-i Aranypálmával jutalmazott Küzdők-et – melynek díjátadására a szerző természetesen nem mehetett ki (ahogy 31 nemzetközi díjából is csak egyet vehetett át személyesen) –, mert e film szemléletesen, s nem mellesleg ironikus humorral mutatja be, hogy mi is egy alkotási folyamat legbensőbb lényege. Valóban.
Az alkotás halál: a rendező mozivászonra spriccelt vére.
Betyár Istók
(Kuruc.info)