A 85 évvel ezelőtt, 1929. november 9-én született Kertész Imre augusztus 20-án kapta meg a legmagasabb állami kitüntetést, a Magyar Szent István Rendet. A díjátadás előtt a Heti Válaszban közölt terjedelmes írásában Schmidt Mária tett (álláspontom szerint sikertelen) kísérletet arra, hogy beemelje Kertészt és életművét a jobboldali kánonba. Augusztus végén pedig megjelent a Nobel-díjas író legújabb, közel négyszáz oldalas kötete, A végső kocsma.
„Az egész kötet nagy problémája, hogy az idők során Kertész szuverén értelmiségiből, szabad, autonóm művészből giccsértelmiségi lett” – írta az új Kertész-opuszról szólván Bán Zoltán András a Magyar Narancs szeptember 4-én megjelent számában. A terjedelmes írás végén pedig ezt olvassuk: „Egy jelentős, de nem nagy (bár a nagyság szirénhangjától nem érintetlen, a saját állítólagos zsenialitása démonától megszállt) író szinte rezzenéstelenül, önsajnálat nélkül figyeli és naplózza romnapjai vonszolódását, csődöt mondott teste araszolását a még hátralévő időben.”
Bán Zoltán András sok-sok évvel ezelőtt Kertész rajongója volt, mára azonban véleménye gyökeresen megváltozott. Kertész ma már „giccsértelmiségi”, s természetesen „nem nagy” író, hiába a Nobel-díj s egyéb állami és művészeti kitüntetések garmadája. Érdekes, hogy a liberális (többnyire zsidó) véleményformálók mennyire lekezelik a hajdan ajnározott írót. Az ok közismert. Kertész nemcsak jobbra, hanem balra is ütött, sőt a liberális zsidó értelmiséget olyan szavakkal illette, amelyek hallatán-olvastán más körülmények között már ügyészért kiáltanának az érintettek. Több mint egy évtizede ezt írta Kertész:
Nemlétezésre ítélnek, s itt elsősorban zsidó és liberális szerzőkről van szó, akik nem tudnak hová bújni a zsidó orrukkal, a zsidó pocakukkal, a zsidó kopaszságukkal vagy a zsidó göndörkéikkel, s akiket módfelett irritál, hogy én itt vagyok a magam radikális véleményével, amely szöges ellentéte a bujkáló kaméleon-mentalitásuknak.
(Kertész: A végső kocsma. Bp., Magvető, 2014, 30. o.)
Valamivel később ezt olvassuk:
A liberális szellem, amely eredetileg a legjobbat akarta, a posztmodern elvtelenségével az értelmiséget a nihilizmusba, a tömeget a tanácstalanságba vetette. Az irónia világa Mephiszto világa – ám őrá vereség, kedvezményezettjeire pedig a megváltás vár. A legmodernebb fejlemények Goethét igazolják. A tömegeknek értékrend kell, különben ők maguk teremtik meg értékeiket, s akkor jaj lesz a világnak.
(I.m. 115-116. o.)
Egy, a Holmi című irodalmi folyóiratban megjelent, Kertész számára kedvezőtlen kritika kapcsán ezt írja a szerző:
Én már különben régen megértettem, hogy miért örvendenek akkora ellenszenvnek világszerte a liberális zsidók. Ez a bizonyos zsidó liberalizmus nem egyéb frusztrációnál (legalábbis Kelet-Európában), öntagadásnál, dogmatizmusnál (gyakran kommunizmusnál), gyávaságnál és – tulajdonképpen – igenis, nemzetrontásnál – bár ha ezt én mondom, mást jelent, mint amikor a nyilasok mondják.
(I.m. 249. o.)
Tehát a liberális zsidó=nemzetrontó. Nem szállok vitába Kertésszel.
Még egy idézet a vaskos könyvből:
Hogy úgy mondjam, szellemileg megmosolyogtatott, hogy azok a „rajongóim”, akik valaha azt hitték, hogy politikai szekerük elé fogtak, ezúttal, úgymond, „mellőzték” az estemet; „the political animals”, ahogy Aharon Appelfeld nevezi őket. Ezek a gonosz állatok, akik letagadtak, szellemileg meggyaláztak, emberileg megvetettek, s most nyíltan valamilyen bosszúra készülődnek…
(I.m. 315. o.)
Azért idéztem ilyen bőséggel, hogy bizonyítsam: a liberális véleményformálók a maguk portájáról okkal, megalapozottan piszkálják Kertészt. Hisz ki szereti, ha nemzetrontónak, állatnak (sőt egy helyen patkánynak, lásd i.m. 109. o.) nevezik? Ráadásul az idős író az utóbbi években számos olyan kijelentést tett, amely idegen a liberális szellemiségtől. Olvassuk csak el figyelmesen az alábbi sorokat:
Arról volna szó, ahogyan a muzulmánok elárasztják, s majd birtokukba veszik, magyarán elpusztítják Európát; ahogyan Európa mindezt kezeli, az öngyilkos liberalizmusról és az ostoba demokráciáról; demokráciát és szavazási jogot a csimpánzoknak. Mindig ez a vége: a civilizáció eléri azt a túltenyésztett állapotot, amikor többé már nemcsak hogy képtelen rá, de már nem is akarja megvédeni magát; amikor, látszólag értelmetlen módon, a saját ellenségeit imádja. Ráadásul mindez nem mondható el nyilvánosan.
(I.m. 225. o.)
Valóban nem mondható el nyilvánosan. Kertész azonban kivétel: őt pajzsként védi a származása és nemzetközi hírneve. De olvassuk tovább Kertész fejtegetését:
Európa kezdi felismerni, hová juttatta őt liberális bevándorláspolitikája. Hirtelen ráébredtek, hogy olyan állatfajta, amelyet multikulturális társadalomnak hívnak, nem létezik. Érdekes paradox zsákutca: miközben az Európai Uniót kibővítik, az Unió egyes országai beszűkülnek. A várható törvények ellentétben állnak az Unió alkotmányával, másrészt ki tagadná alapvető fontosságukat. Az a baj, hogy nem differenciálnak: külön törvények illetnék meg a szabad polgárt, és más törvényeknek kellene vonatkozniuk a muzulmánokra. Ez azonban kirekesztő politika lenne. Viszont lehetetlenség elgondolni, hogy, mondjuk, Franciaország két-három emberöltő múlva muzulmán ország legyen.
(I.m. 289. o.)
Tegyünk egy kísérletet, s cseréljük ki a „muzulmán”-t „zsidó”-ra. Azonnal fölharsanna az antiszemitázó kórus. Külön törvényt a zsidóknak? Így azonban csönd van, Kertész könyve körül nagy a hallgatás. Pedig szerintem Kertésznek igaza van: megengedhetetlen, hogy Európát az iszlám uralja. Ahogy Európa elzsidósodását is meg kell gátolni. Nincs ebben semmi rasszizmus. Ezt nevezik jogos önvédelemnek.
Nem tagadom, Kertész antiliberális megjegyzéseit sűrűn bólogatva, egyetértőn olvastam. De nagy hiba lenne, ha nem vennők figyelembe az érem másik oldalát. Mert miközben Kertész szövegeiből (a jogos iszlámkritikán túl) süt az elvakult arabgyűlölet (sőt egy helyütt a palesztinoknak való behódolásban látja Európa pusztulásának záróakkordját – lásd i. m. 312. o.), ugyanakkor új holokausztot vizionál. Kertész szilárdan a népirtó, apartheid Izrael pártján áll, a cionista entitás bárminemű kritikáját az antiszemitizmus új formájaként utasítja el. Ez az oka annak, hogy a liberális-baloldali véleményformálókról nagyon rossz a véleménye. Nyugaton ugyanis nem a jobboldal, hanem a baloldal bírálja a legkeményebben Izraelt. (Hogy ne legyek elfogult, zárójelben megjegyzem, hogy egyszer azért elszólja magát Kertész: „Nem szeretnék Izrael ellen fordulni, noha idegesít a politikája – a politika, általában.” Lásd i.m. 289. o.)
Kertész képlete nagyon egyszerű. Az összeesküvés-szagú alaptétel: „A világ Izrael megsemmisítésére, majd a maradék zsidóság kiirtására készül.” (I.m. 332.) Kertész szerint az Izraelt bíráló nyugati (baloldali zsidó) értelmiség ezt a megsemmisítő munkát támogatja a cionista rezsim állandó bírálatával. Márpedig Kertész számára ez botrány, hiszen – ahogy írja – „belátom, hogy Izrael sorsához van az enyém is kötve, mi több: bilincselve”. (I.m. 291. o.) Ami annyit jelent, hogy ha Izraelre nagy katonai vereséget mérnek (ezt szorgalmazta már évekkel ezelőtt a libanoni tévének adott nyilatkozatában a zsidó Norman G. Finkelstein, A Holokauszt-ipar című híres könyv szerzője), akkor valamennyi zsidó élete veszélybe kerül. Legalábbis Kertész szerint. Holott jól tudjuk, nem minden zsidó cionista. Sőt. Éppen jeles zsidó tudósok (Chomsky, Finkelstein, Pappé stb.) Izrael legkeményebb, legharciasabb ellenfelei. Nem véletlen, hogy műveiket magyar nyelven nem olvashatjuk (például Chomsky és Pappé közös kötetét, a megrázó Gaza in Crisis-t).
Kertész Imre egyik jellemzője, hogy mindig sommásan fogalmaz, nem ismeri az árnyalás művészetét. Éppen ezért könnyű bizonyos megjegyzései mellé kitenni a kérdőjelet. A könyv elején például ezt írja:
Boulez vezénylésével, Bartók-darabok a Kongresszusi Központban. A koncert folyamán lassan teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy Bartók mindmáig nem vert gyökeret a magyar kultúrában. Érdekes lenne kielemezni az okát. Magyar gyökerekből táplálkozik, és Magyarországon idegen maradt. Igazán csak a zsidók szeretik. Olyan kijelentés ez, amelyre nincs bizonyíték: könnyelmű kijelentés.
(I.m. 34. o.)
Bizony könnyelmű. Rossz hírem van Kertész számára: ismerek olyan zsidót, aki nem szereti Bartók zenéjét. S ismerek olyan magyarokat, akik igenis szeretik. Akik szerették. Egyetlen példa.
A Tormay Cécile alapította Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége (MANSz) 1928 őszén (tehát Kertész Imre születése előtt egy évvel) Tormay Cécile és a hivatalban lévő kultuszminiszter felesége, Klebelsberg Kunóné pártfogásával Bartók-estet rendezett a Zeneakadémia kistermében, ahol a magyar zeneszerző nagy híve, Edwin von der Nüll berlini zenekritikus Bartók és a modern zeneművészet címen tartott előadást. Igaz, a német zenetudós is azt fejtegette, hogy hazánkban nem becsülik meg eléggé Bartókot, de a manapság szélsőségesnek kikiáltott Tormayék éppen azért szervezték meg ezt az előadást, hogy népszerűsítsék Bartókot. Márpedig sem Tormay, sem Klebelsbergné nem voltak zsidók. Az előadásról dr. Pataki Mária írt a MANSz lapjába hosszabb ismertetőt, s elöljáróban sajnálkozva említette, hogy még semmilyen komolyabb munka nem jelent meg magyarul Bartókról. A cikkből az is kiderül, hogy nem mindenki örült ennek a Bartók-estnek:
A MANSz – minden támadás ellenére – ezzel az előadással is bebizonyította, hogy az egyetemes szellemi fejlődést nemcsak a múlt tanulságainak leszögezésével, hanem a jelen és jövő kulturális folytonosságának bizonyításával is egyengeti. Teszi ezt annál nagyobb örömmel, mert ez esetben igazi nagy értékeink egyikét kultiválja, akit – ha nem is értünk még meg feltétlenül mindnyájan, - de mint nagy magyar tehetséget nem engedünk hazájában méltánylás nélkül elkedvetleníteni, - mint ahogy ez szép Hunniában – mi tagadás – gyakran megtörténik.
(A Magyar Asszony, 1928. november, 387. o.)
Gondolom, ezt az írást nem ismeri Kertész Imre, ezúton küldöm neki szeretettel születésnapi ajándékként, s kérem, ne vegye zokon, hogy az idézett cikk szerzője nem végzett fajkutatást, tehát nem számlálta meg, hány zsidó és hány nem-zsidó ült a Zeneakadémia kistermében Edwin von der Nüll szavain csüngve. Kertész könnyelmű kijelentésével ellentétben úgy vélem, vannak olyan magyarok és nem magyarok, akik nem szeretik Bartók zenéjét, s vannak olyan magyarok és nem magyarok, akik viszont szívesen és értőn hallgatják. Ez ilyen egyszerű. Szerintem.
Nézzünk egy másik érdekes Kertész-bejegyzést:
Tegnap este Strindberg. Annyira szeretném a prózáját, de nem hozzáférhető, legalábbis magyarul nem.
(Kertész: A végső kocsma. Bp., Magvető, 2014., 24. o.)
Kertész tehát azt állítja, hogy magyarul Strindberg „nem hozzáférhető”. Mit jelent ez? Hogy nem adták ki magyarul a műveit? Vagy azt, hogy kiadták ugyan a műveit, de valamilyen rejtélyes okból nem lehet hozzájuk férni? Magyarországon is vannak könyvtárak, a könyvtárakban könyveket tárolnak hozzáférés, tehát olvasás céljából. Kertész állítása tehát csak úgy értelmezhető, hogy könyvtárakban sem lehet találni Strindberget magyarul.
Képzeljük el a külföldi olvasót, aki Kertész panaszát olvasva leteszi a könyvet, s azon töpreng: tényleg ennyire műveletlen, barbár nép a magyar? Még Strindbergtől, a 20. század első felében oly népszerű írótól sem fordítottak le semmit? Ez nem igaz. Kevés svéd szerzőtől fordítottak magyarra annyi művet, mint Strindbergtől. Nem állítom, hogy beszereztem a nagy író valamennyi, magyarul megjelent művét, de mintegy tucatnyi könyve azért megvan a könyvtáramban. Üzenem tehát Kertész Imrének, hogy megjelent magyarul többek között a strindbergi főmű, az Egy lélek fejlődése mind a kilenc kötete (A cseléd fia; A forrongás évei; A vörös szobában; A szerző; Vallomások; El egymástól!; Inferno; Legendák; Egyedül). Polcomon található még a Házasodjunk!, a Viharos tengeren és az egyik legismertebb Strindberg-mű, A hemsőiek. A magyarul megjelent Strindberg-drámák címeit nem sorolom fel, túl hosszú lenne a lista. Kertész talán nem tudja, de az igazság az, hogy a magyar fordításirodalom igen gazdag. A művelt nyugat is büszke lehetne rá.
Kertész egyik naplójegyzetében a neves irodalomtörténészt, akadémikust, Szegedy-Maszák Mihályt veszi célba. Személyesen soha nem találkoztam Szegedy-Maszákkal, előadásait nem hallgattam, de több írását olvastam. S igazat adok neki abban, hogy fordításban a nemzeti irodalom értékei átadhatatlanok. A fordítás ugyanis ferdítés is, ráadásul a sajátos nyelvi ízek eltűnnek a fordítás során. Verseket például nem igazán lehet lefordítani, nem véletlenül használja a magyar nyelv az „átültetés” kifejezést. Kertész Szegedy-Maszáknak ezt a megjegyzését, illetve a fordítás nehézségeivel foglalkozó cikkét „roppant ostobá”-nak nevezi, majd hozzáteszi:
A szerző példája: Virág Benedek nekem sem magyarul, sem török fordításban nem jelent semmit - persze én hazaáruló vagyok.
(I.m. 118. o.)
Kertész Imre igazat szólt: neki valóban semmit sem jelent Virág Benedek, ahogy a magyar irodalom egész múltja is annyi neki, mint a tünékeny hajnali pára. Nemcsak azért, mert az iskolában Kertész csapnivalóan rossz tanuló volt, tehát a magyar nyelv és irodalom című tárgyban sem mélyedt el (erre írásom végén még kitérek). Kertész naplójegyzeteiből, esszéiből tudjuk, hogy számára a magyar irodalomtörténet ma is idegen terület (tehát gimnáziumi évei után sem falta a magyar irodalmat). Pedig Virág Benedek jó költő volt, érdemes olvasgatni. 1798-ban írta például a Tolnai Festetics László ifjú grófhoz című versét, ebből idézek egy részletet:
Elvégre kisétált
A Duna-hídhoz, hol jár, és kél szüntelen a sok
Ember, s hol csak azok, kiknek nincs pénzek, adóznak;
Mert szabad a vámtól minden majoris abollae (=nagyobb udvari gombos ruha).
Míg itt álla, Zsidók jőnek lármázva, mekegve.
Mert a várasnak bérlelt szolgái lopásért
Hajtották: nagy zaj támadt: Mózes követői
Mint a hangyaboly úgy forrtak. Várj egy kis üdőig
Többen lesznek ezek, mint Árpád magzati; ritkán
Vesznek, szüntelenűl szaporodnak.
(Virág Benedek válogatott művei. Bp., Szépirodalmi, 1980, 99. o.)
Kertész aggódik, hogy egy idegen világ (az iszlám) elnyeli Európát. Virág aggódott, hogy egy idegen világ (a zsidóság) elnyeli Magyarországot. Van tehát bennük érzületi rokonság, ezért sem értem, miért nem jelent semmit Kertésznek a régmúlt bölcs költője.
Nem kritikát írok, tehát nem ismertetem a könyv szerkezetét, s nem térek ki azokra a témákra, amelyek Kertész jegyzeteiben sűrűn felbukkannak. A könyvről megjelent egy-két ismertetést olvasva feltűnt, hogy a recenzensek nem vetették össze a szöveget a 2011-ben megjelent Mentés másként című Kertész-kötettel. Pedig a most megjelent könyv első része a három évvel ezelőtti szöveget tartalmazza. De nem az egészet. Összevetettem a két szöveget, s érdekes felismerésekre jutottam. De erről majd a következő részben írok.
Bistrán Demeter
(Kuruc.info)