Közkeletű az a humoros állítás, hogy hazánkban három dologhoz ért mindenki, ez pedig a politika, a vallás és a foci. Az eddigiektől eltérően ez a cikk az utóbbival fog foglalkozni. Nyilván egyesek számára furcsa, hogy egy politikai jellegű portálon miért esik szó a labdarúgásról, akiket nem érdekel a sportág, nyilván nem olvassák tovább, azonban akik rajonganak (jelen sorok írója is) érte, általában azt mondják, „a foci sohasem csak foci”, túlmutat önmagán.
S valóban, Magyarországon hiába tudunk kapásból vagy egy tucat sportágat felsorolni, melyekben mind-mind kiemelkedőbben teljesítünk nemzetközi megmérettetéseken, mégis a labdarúgás a legnépszerűbb.
Tehát a „foci sohasem csak foci”, ahogy mondják, s ez nálunk általában akkor csúcsosodik ki, amikor nemzeti válogatottunk lép pályára. Arról hosszú órákat lehet beszélni, mi lehet ennek az oka, valószínűleg a labdarúgás általános, világszerte létező nagy népszerűségén túl az is közrejátszik, hogy a magyar válogatott évtizedekkel ezelőtt még a világ élvonalába tartozott. Igen, az unalomig ismételt és persze természetesen nagy tiszteletet érdemlő „aranycsapatról” van szó.
Ha ez nem is realitás jelen pillanatban, de minden bizonnyal emlékeznek még azon olvasóink a 2016-os franciaországi Európa-bajnokságra, akik egyébként nem követői a labdarúgásnak. Milyen elképesztő, katartikus pillanatokat okozott az, hogy hazánk 44 év után újra kijutott a kontinensviadalra. Az utcán hömpölygő tömegek látványa, azt hiszem, mindannyiunk számára szép emlék. Persze nem kell többet belelátni, mint ami, viszont tény, ilyen szintű „összetartozunk” érzést az én generációm nem élt még át.
Jól emlékszem, kik voltak akkoriban a fanyalgók, mert hát mégis milyen dolog a „diktátor” csapatának szurkolni, pedig hát éppen annyira voltak az övéi, amennyire Puskásék voltak a kommunistáké. Ez nem erről szól, ez ott és akkor nemzeti összetartozást jelentette. No, de pont ez fájt nekik valószínűleg. Le kell még írnom, kikről van szó? Igen, némely balliberális tollforgatóról.
Már az meghökkentette a világot, hogy a pótselejtezőn összesítésben 3-1 (1-0, 2-1) múltuk felül Norvégiát, de ami az Eb csoportmeccsein történt, minden várakozást felülmúlt. A nyitányon 2-0-ra vertük Ausztriát, majd 1-1 Izlanddal, majd pedig a későbbi Európa-bajnok Portugáliával zártunk 3-3-ra, és ezzel csoportelsőként jutottunk a nyolcaddöntőbe. Ott azonban már 4-0-s vereséget szenvedtünk Belgiumtól.
Az azóta eltelt időszak nem volt túl fényes, edzőcserék, kínos vereségek, elég annyit mondanom, nem tudtuk tartani az ott mutatott formát, úgy tűnt, a magyar válogatott visszatért a korábbi szintjére. Némi bizakodásra ad okot, hogy a tavaly őszi Nemzetek Ligája (hogy ez mi, annak magyarázását mellőzöm, sokszor azok sem értik, akik fanatikus szurkolók) sorozat 6 meccsén helyenként igencsak biztató játékot és eredmény értünk el, az akkor újdonsült olasz kapitányunk, Marco Rossi vezetésével.
És ekképpen érkezünk el oda, hogy útjára indulnak a 2020-as Európa-bajnokság selejtezői. Ismét esély kínálkozik, hogy kijussunk egy kontinenstornára. Ráadásul ezúttal Budapest is rendező lesz, ez még több motivációt kell hogy adjon játékosainknak.
Hogy még inkább érvényt szerezzen az a gondolat, miszerint a „foci sohasem csak foci”, rögvest Szlovákiával kezdünk. Különösen nem kell ecsetelnem, miért is különleges ez a mérkőzés. A mi csoportunkban van még a tavalyi világbajnokság ezüstérmese, Horvátország, továbbá Wales és Azerbajdzsán. A horvátok mögött vélhetően nagy csata lesz a második helyért, ha azt sikerül megcsípnünk, kint leszünk újra, ha nem, akkor lehet még matekozni, de ebbe most szintén nem megyek be.
A lényeg sokkal inkább az, tudom én, mennyire pesszimisták vagyunk, nagyon szeretünk kritizálni, leszólni játékosokat, és nagyon-nagyon sok esetben teljes joggal, de mi, akik szeretjük ezt a sportágat, mégsem tudunk szabadulni az egész légkörétől.
A mérkőzés Nagyszombatban lesz, a Szlovákia-Magyarország mérkőzés már csak a felvidéki magyarság miatt is roppant fontos. Bízhatunk abban is, hogy Rossi, aki egyébként egy csupaszív, lelkes szakvezető és saját bevallása szerint második hazájának tekinti Magyarországot, jól ismeri a szlovák labdarúgást, hiszen korábban évekig edzősködött ott, s szép sikereket ért el Dunaszerdahellyel. Közismertebb nevén a DAC-cal, mely csapatról, ha mást nem, annyit minden bizonnyal már mindenki hallott, hogy a mérkőzések előtt elmaradhatatlan az Ismerős Arcok Nélküled c. dalának eléneklése.
Mely a legmélyebb, legtisztább hazaszeretetről szól, a Kárpát-medencei magyarság együvé tartozását énekli meg.
Ez a dal valószínűleg most is elhangzik majd, reméljük, a játékosok is átérzik ennek jelentőségét, és ha így lesz, onnantól kezdve akárhogy is alakul az eredmény, mi, szurkolók nem leszünk csalódottak, hiszen látjuk, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek, ahogy mondani szokás, a pályát felszántva küzdenek a győzelemért – mert a koronás címert viselni a szívük felett dicsőség.
A mérkőzés csütörtökön 20:45-kor kezdődik.
Hajrá, Magyarország! Mindent bele, fiúk!
Lantos János – Kuruc.info
