A korábbi vizsgálataink során szemügyre vett oktatásügyi pszichoanalitikus aktivizmus kapcsán érdemes egy rövidebb kitérőt tenni Angliába, az ottani helyzet ugyanis meglehetősen illusztratív, adott témánk kapcsán. Ott az egyik kiemelkedő figura, Susan Sutherland Isaacs (1885–1948) nem volt maga zsidó, de azok világához több gyökérrel is kötődött: a zsidó Nathan Isaacs (1895–1966) felesége volt, és Sigmund Freud, illetve Melanie Klein (1882–1960) pszichoanalitikusok híveként azok tanait képviselte. (A nem zsidók használata ilyen módon bizony nem ritka jelenség zsidó mozgalmak kapcsán, mint láttuk korábban).

Amint a szociológus Shaul Bar-Haim (2017, 97. o.) megjegyzi: „Az 1920-as évek végétől Isaacs Melanie Klein egyik főbb követőjeként és képviselőjeként volt ismert...”, s mindezt úgy, hogy a szintén zsidó és egykori németországi kém, az „antiszemitizmus” elkötelezett ellenzője, Geoffrey Pyke (1893–1948) mint gazdag oktató helyezte őt prominens szerepbe 1924-ben: „Amikor rájött, hogy nincs ilyen progresszív óvoda, elhatározta, hogy létrehoz egyet. Mivel jelentős hatással volt rá a pszichoanalitikus elmélet, Susan Isaacs személyét látta a természetes választásnak az MH [Malting House School; kísérleti oktatási intézmény] vezetésére” (i. m., 100. o.). Amint Bar-Haim rámutat ugyanott: „Pyke pedagógiai gondolkodása több figyelmet érdemel, mint amennyit a neveléstörténészek eddig annak szenteltek, akik hajlamosak az MH mögötti elméleti gondolkodást kizárólag Isaacsnek tulajdonítani”. Pyke a zsidó pszichoanalitikai vonallal a tekintélyelvű szemléletet igyekezett aláásni, egyszersmind kialakítva egy gyökértelen, elődeit nem tisztelő és nem követő atomizált egyént, mely a nacionalizmus kiiktatása egyben: „Az MH célja, úgy vélte, »a pedagógus önkényes tekintélyének megszüntetése és a pedagógusok társ-kutató hozzáállásával helyettesítése...«” a gyerekekkel való viszonyban (uo.).



Geoffrey Pyke (forrás: warfarehistorynetwork.com)

A gyermek leválasztása szüleiről egy ilyen feladata volt a Pyke-féle módszernek: „A tanár szerepe nem annyira az volt, hogy egy állítólagosan szükséges tudást adjon át a gyerekeknek, hanem sokkal inkább az, hogy gondoskodjon arról, hogy a gyerekek »értékekről alkotott elképzelései a sajátjaik legyenek«” (i. m., 103. o.). Ha a szülők és ősök – gyökerek – támpontja nélkül, merőben a befolyásolható érzelmekre hagyatkozva ítéltetik meg, mi a jó és rossz, az igaz és valótlan, egyenes út vezet a posztmodernitás felé: aki a tömegtájékoztatást, akadémiát és popkultúrát befolyásolja, az befolyásolja a gyermek érzéseit is, amint felnő. Ne a szülő nevelje azt, majd neveli a világhálós algoritmus, és a „nem bináris” „influenszerek”, akiket az eléjük helyez. A személyiség kialakulásának teljes szabadsága ebben az esetben is illúzió, de a hatás nem hagyományos kulturális közegből, hanem a megszállt média világából érkezik, ami a tradicionális fehér nemzettől félő zsidóknak kimondottan megfelel. Így tehát a gyerekek között „a szexuális érdeklődés nyílt kifejezése megengedett...” volt a Pyke-féle intézményben, mert szerintük „a gyermek rejtett érdeklődése a szexualitás iránt csak akkor lehet veszélyes, ha úgy érzi, hogy egy tekintélyelvű szülői figura megfosztja őt a létfontosságú ismeretektől” – ahogy a szerző fogalmaz: „ha semmi sincs elrejtve a gyerekek elől, és nincs felettük olyan hatóság, amely megakadályozná őket abban, hogy bármit felfedezzenek, amit csak akarnak, akkor nincs ok arra, hogy a tudattalan egyáltalán veszélyes legyen” (i. m., 103–104. o.). Ezek a szintén zsidó Wilhelm Reich- (1897–1957) és Freud-féle „elfojtások” alóli „szexuális felszabadítás” elvei, melyek diadalt is arattak idővel („szexuális forradalom”). Noha az oktatásbeli manipuláció megmaradt, a száz évvel ezelőtti korhoz képest ma már inkább világhálós-algoritmikus befolyásolással jóval többet érnek el a Pyke-félék, ha a fiatalságra akarnak hatással lenni, s most itt vagyunk a magukat ellenkező neműnek képzelő, megcsonkított és kémiailag manipulált gyerekek korában – akiknek ellentmondani „fóbia” (esetleg „projekció”).

Ezen zsidó gyökérrágcsálás eredményeként „Az 1920-as évek folyamán a »liberálisabb szellemű« pszichopedagógiai megközelítések sokkal szélesebb közönséget értek el a szülőnevelésen keresztül, amely most már elsősorban a középosztálybeli szülőket célozta meg. Ezenkívül a neveléslélektan adta meg a hangot a befolyásos gyermektanácsadási mozgalomnak is” (i. m., 109. o.). Mindez Ferenczi meglátásaiból is ered: „Talán a legfontosabb fogalom, amelyet Ferenczi ebben a korai időszakban vezetett be, a »szükségtelen kényszer« (unnötige Zwang) vagy »többletelnyomás« (zusätzliche Repression) fogalma volt” – írja Erős (2012, 42. o.). A „többletelnyomás” Ferenczi szerint „felszabadítja azokat az ösztönös erőket, amelyek vallási babonákhoz, tekintélykultuszhoz és az elavult társadalmi formákhoz való merev ragaszkodáshoz vezetnek. Más szóval, a többletelnyomás következménye a társadalom őrülete, vagyis a kollektív neurózis” (i. m., 43. o.). A gyermek „elnyomás” alóli „felszabadítása” – akár szexuálisan is – a nemzethez és hagyományhoz való ragaszkodás ellenszere, egyszerűbben megfogalmazva. Erős megjegyzi, hogy mindez később a Frankfurti Iskola berkeiben formálódott tovább, de „ezeket először Ferenczi vázolta fel. Az első világháború után maga Freud dolgozta ki őket tovább kultúrkritikájában és kultúraelméletében”, majd „később a fogalmakat a freudomarxisták baloldali, forradalmi-messianisztikus szellemben értelmezték újra, különösen a fasizmus elemzésében” (i. m., 44., 45. o.). Yannis Stavrakakis (2019, 59. o.) rámutat ennek kapcsán: „[Karl] Marx azt állította, hogy a társadalmi forradalom egyik fő feladata a nukleáris család eltörlése. Egy Freuddal folytatott találkozóján [Wilhelm] Reich kijelentette, hogy a család »a tekintélyelvű ideológiák gyára«, amely elnyomja a gyermekek természetes szexualitását, és Reich betegségként – »familitis«-ként – beszélt erről, azt javasolva, hogy a gyermekeket inkább kollektívákban neveljék”. A gyermeknevelési célok világos szándéka a zsidók biztonságának elérése, akkor is, ha az szembemegy a gazdanép etnikai-evolúciós érdekeivel:

"Reich szerint, aki orgazmuselméletét a politikára is kiterjesztette, a gyermek természetes vágyainak a patriarchális család általi szisztematikus elfojtása olyan polgárokat hozott létre, akik hozzászoktak ahhoz, hogy megmondják nekik, mit kell tenniük, és akik ezért hajlamosak az engedelmességre, a vak engedelmességre és az irracionalitásra. A náci propagandában Hitler kihasználta a szexuális szorongásokat, és idealizálta a családot, mert az megtanította a gyermeket arra, hogy fegyelmezze megzabolázhatatlan ösztöneit, és „a tekintélyelvű államot miniatűrben” képviselte." (I. m., 61. o.)

Mindebben akár a már részletezett dionüszoszi–szemita ellentét képei is felbukkanhatnak szemeink előtt ismét... Ez a represszív-opresszív kontroll, ami alól az ember „felszabadítandó”, az Freudnál a neurózis (Marxnál az elidegenedés). A társadalom mint az egyén neurózisának állami keretek közötti csoportos megnyilvánulása maga is változik az egyén manipulálásával, s így a freudi elvrendszer tanítása „segít a diákoknak megérteni, hogy az én társadalmilag konstruált entitás, és hogy a neurózis és a társadalmi kontroll ortodoxiái kritizálhatók és megváltoztathatók” – vonja le a fontos következtetést a két szociológus Churchill & Fellman (2018, 1. o.). Ha az én nem rendelkezik gyökerekkel (faj, nemzet, nem stb.), nem fog kollektíven fellépni („fasizmus”), és szellemi hontalanként a kívánt irányba terelhető.



Wilhelm Reich

Mindenhol ugyanaz: Lengyelország esete

A téma szakértőjeként a lengyelországi viszonyokra fókuszálva Paweł Dybel (2020) könyvében sokszor világosan fogalmaz, bemutatva, hogy ott is jellemzően zsidók – és földalatti baloldali aktivisták – voltak a pszichoanalitikusok (i. m., 33–35., 45. o.). A professzor körülírja, hogy egy új embertípus kidolgozását célozta az irányvonal, melynek több szálon való folytatása – például a Frankfurti Iskola, ismét – várhatóan „döntő szerepet fog játszani a nyugat-európai és amerikai társadalmak gazdasági és politikai rendjének átalakításában” e zsidók akkori reményei szerint (i. m., 39. o.). És valóban. Az egyén „felszabadítása” társadalmi szinten is megnyilvánul majd – hitték –, saját „emancipációs” vágyaik kiterjesztéseként tekintve tanaikra (uo.). Dybel ugyan tendenciózusan „asszimilálódott” zsidóknak nevezi ezeket a karaktereket – s jellemzően így tesz a szakirodalom is –, az „asszimiláció” lényege mégis az lenne, hogy az egyén beleilleszkedik a közösségbe, nem az, hogy a közösséget igyekszik átformálni saját – avagy az általa el nem hagyott csoportja – igényei szerint. Bár a Freud-félék már nem kaftánban járnak és a nyelvük sem jiddis, mégis megmaradtak zsidónak, Dybel és társainak ilyetén megjegyzései kapcsán tehát nyugodtan legyinthetünk. A szerző elvégre maga is világossá teszi, hogy „a mozgalom főként fiatal, emancipált zsidókból állt, [majd] hamarosan elitista és önmagába zárkózó jelleget öltött” (i. m., 43. o.) – ami nem a beilleszkedettségről árulkodik... (A téma kapcsán lásd még Mészáros Judit [1999, 165. o.] Bak Róbertről írt munkáját, akinek „esze ágában sem volt az asszimilációért lejsztolni”.)

Dybel (2020, 43. o.) munkájában is láthatjuk, hogy „széles körben elterjedt ellenszenv vagy akár ellenséges hozzáállás a mozgalommal szemben” volt a jellemző a társadalomra – csoportkonfliktus, ismét, annál is inkább, mert „Mint a legtöbb esetben Bécsben, Magyarországon, Csehszlovákiában és Oroszországban, mindannyian asszimilált zsidó családokból származtak” a felforgatók, és aktivizmusuk „várhatóan egy új típusú társadalom fokozatos kialakulásához vezet, amely nemcsak szexuálisan emancipált, hanem az agresszió alól is felszabadult” (i. m., 45. o.). Valóban, például Oroszország kapcsán Rolnik és Watzman (2012, 17. o.) bemutatja, hogy „Trockij és Joffe a pszichoanalízist tudományos-ideológiai párteszközzé alakította, amelynek célja a »lélek új tudományának« összeegyeztetése volt”, és hogy az állam támogatta az irányzatot (eleinte), melynek élén a zsidó Moshe Wulff (1878–1971) volt, akit Freud dicsért.



Moshe Wulff (bal oldalon) Sigmund Freud (középen) és Ernst Simmel (jobb oldalon) (forrás: freud.org.uk)

Dybel (2020, 45. o.) sulykolja a fenti célt, és jó okkal teszi: „a társadalom átalakulása” és „az emberi szexuális élet különböző megnyilvánulásai” iránti tolerancia volt a remény a korábban megismert elv mentén: „egy új, társadalmilag és szexuálisan »felvilágosult« társadalom kialakulásának reményén alapultak [elveik], amelyben a társadalmi egyenlőtlenségek megszűnnek, az emberi szexuális életet nem fogják olyan keményen elnyomni, és minden nacionalizmus, rasszista nézet, és mindenekelőtt, az antiszemitizmus eltűnik” (i. m., 69. o.). Olyan szinten zsidó volt a mozgalom, hogy a háborús időszak alatt a zsidók emigrálásával (vagy halálával) a helyi pszichoanalitikai közösség „gyakorlatilag megszűnt létezni” (i. m., 54. o.). Dybel többször visszatér a zsidó motivációkra, mint központi elemre, hangsúlyozva, hogy az antiszemitizmus kiiktatása volt az egyik legfontosabb célja mindennek, és mindez mágnesként vonzotta a zsidókat a mozgalomhoz számos országban egyaránt: „Ebben az új, pszichoanalitikusan felvilágosult társadalomban a nacionalizmusok minden fajtája – és az azokat beárnyékoló antiszemitizmus – természetes halált halna...” (i. m., 72. o.).

 Mindezek ellenére Dybel mégis azt a következtetést vonja le, hogy a pszichoanalízis nem volt „zsidó tudomány” azon logika mentén, hogy azt nem zsidók is gyakorolhatták (i. m., 83–84. o.). E lebilincselő érvelés lábnyomait követve akár eljuthatunk azon felfedezéshez is, hogy a magyar nyelv nem magyar, mert más is beszélni tudja...

Devianciák normalizálása

Ferenczi egyik célja volt „az ellenszenv, az ellenségesség és a diszkrimináció megnyilvánulásainak mérséklése” a szexuális deviánsok kapcsán (Mészáros, 2014, 18. o.), Ferenczi ugyanis „egyértelműen hangsúlyozta a szociális ártalom hiányát ezekben a körülményekben” (uo.). Megtudjuk azt is, hogy már korán, amikor a devianciákat normalizáló zsidó úttörő, Magnus Hirschfeld (1868–1935) még alig volt ismert, Ferenczi elindult azon az úton is: „az Orvosi Kör képviselőjeként felszólította kollégáit, hogy csatlakozzanak a Wissenschaftlich-humanitäres Komitee memorandumához, amelyet 2800 német orvos írt alá 1905-ben. Ferenczi sokukkal egyetértett abban, hogy – a minősített esetektől eltekintve – a felnőttek közötti homoszexuális aktusok semlegesek a társadalom számára, és büntetésük igazságtalan és szükségtelen” (i. m., 19. o.). (A „német orvosok” közössége, mellesleg, súlyosan el volt zsidósodva akkoriban [Efron, 2001, 235–236. o.]). Ann-Louise Silver (2018, 215. o.) úgy fogalmaz a fentiek kapcsán, hogy „Ferenczi az egyenlőséget szorgalmazta, legyen szó a homoszexuálisokról, a nőkről vagy a kórházi asszisztensekről, és a betegeket és az orvosokat egyenrangúnak tekintette”. Ezek mentén Kuchuck (2018, 272. o.) amellett érvel, hogy Ferenczi hozzájárulása a tanhoz – melyben előfordultak a ferde hajlamok kapcsán, főleg mai szemmel, problematikus és patologizáló elemek itt-ott – progresszívabb volt, amivel a mai neoliberális szemlélet egyik megágyazójaként tekinhetünk rá (teszem hozzá én).

Valóban, Ferenczi szerint a ferde hajlam normális, főleg nők esetében – figyeljük meg a jellemzően absztrakt, kificamodott logikát érvelésében:

"Túl kevéssé lett figyelembe véve, hogy a női homoszexualitás valójában nagyon is normális dolog, ugyanolyan normális, mint a férfi heteroszexualitás. Mind a férfi, mind a nő számára kezdetben ugyanaz a női szeretet-objektum (az anya). Mindkét nem esetében a mélyreható elemzés az anyával való konfliktusokhoz és kiábrándulásokhoz vezet. [...] A lánynak az anyjával való kapcsolata sokkal fontosabb, mint az apjával való kapcsolata. Sőt, még a korai csecsemőkorban a férfi részéről érkező szexuális agressziónak is traumatikus hatása volt, főként azért, mert kizökkentette az anyával való kapcsolatot." (Idézve: Garon, 2018, 280–281. o.)

Ez az álláspont nem esett messze Freudétól: „Egyetemes axiómája, miszerint minden ember biszexuális, azt jelentette, hogy a homoszexuális vágy egyetemes tapasztalat, még azok számára is, akik »továbbfejlődtek« a heteroszexualitásra” – foglalja össze Michal Shapira (2024, 49. o.). Rámutat még a szerző ugyanott:

"Freud ragaszkodott ahhoz, hogy a homoszexuálisok mások, de nem betegek, így érvelése részben analóg volt azzal, amit a zsidóságról akart hinni. Elméleteiben a rasszizmus és a patológia stigmáját úgy tudta ellensúlyozni, hogy a perverz és a marginális dolgokat normálisnak és univerzálisnak állította be. Így a zsidók és a homoszexuálisok nem voltak degeneráltak, veleszületetten patológiásak vagy betegek."

Ferenczi még a későbbi pedofiliát normalizálni kívánók érvrendszerének előfutáraként is tekinthető. Az Észak-Amerikai Férfi/Fiú Szerelmi Egyesület (NAMBLA) eszköztárában gyakori okfejtésként hallhattuk, hogy egy gyermekkel folytatott szexuális viszony nem káros, inkább még jó is nekik, felfedezve magukat, s csak a társadalom hisztériája teszi mindezt traumatikussá számukra (Patters, 2010). Nos, Ferenczi már korábban ezen a területen tapogatózott. Naplóbejegyzései között egyik apjával szexuális viszonyt folytató női páciense kapcsán 1932. július 27-i bejegyzésében így írt:

"Tovább kell vizsgálni, mennyiben van Freudnak igaza abban, hogy az Ödipusz-helyzet normális körülmények között gyermekjáték, és csak patológiás esetekben, traumák hatására válik patogén komplexussá."

"Mi traumatikus: az agresszió vagy annak következményei? Már az egészen kicsi gyermekek is sokkal nagyobb mértékben képesek arra, hogy szexuális és más szenvedélyes támadásokra alkalmazkodási „választ” adjanak, mint ahogy az ember képzelné. A traumatikus konfúzióra főleg azáltal kerül sor, hogy a lelkiismeret-furdalással terhelt felnőttek a támadást és a „választ” tagadják, sőt büntetendőként kezelik." (Ferenczi, 1988 [1932], 177. o.; magyarul: Ferenczi, 2005 [1932]; hangsúly az eredetiben.)

A társadalmi stigma érvével élők figyelmen kívül hagyják, hogy ha az adott időszakban egy gyermek (aki sokszor még nem fogja fel igazán, mi történt) esetleg nem is kezeli traumatikusan az eseményt, idősebb korában szembesül majd azzal emlékei alapján, hogy egy felnőtt (talán szülő, rokon), akiben megbízott és akit szeretett, kihasználta ezt a bizalmat saját önző vágyai kiélése céljából, ami önmagában hatalmas törést okozhat bárkinek az emberi kapcsolatok terén – nem véletlen, hogy a szexuálisan (főleg gyermekként) molesztált vagy bántalmazott áldozatok későbbi életük folyamán számos káros hatással kell megbírkózzanak (Klein, 2010; Wohab és Akhter, 2010; Navalta et al., 2006 stb.). A pszichoanalitika számára a gyermekek szexualizálása ugyanakkor „felszabadító” jellegű, amint láthattuk...

Érdekesség, hogy Bernard Sachs (1858–1944) zsidó neurológus 1931-ben „a pszichoanalitikusokat az erkölcsi hanyatlás ügynökeiként ítélte el” (Hale, 1995, 158. o.). Sachs – az angol Waren Tay társával – az askenázi zsidók körében gyakori Tay–Sachs-szindróma kutatásáról ismert, így ironikus, hogy egy másik zsidó kórt is korrekten diagnosztizált...



Ferenczi Sándor (Székely-Kovács Olga festménye, 1923) (forrás: Wikimedia)

Ezen „intenzív szociális aktivizmus” – egy freudi könyv kiadóját idézve annak ismertetőjéből – megtestesítői „a társadalmi változások közvetítőiként látták magukat, és a pszichoanalízist a hagyományos politikai és társadalmi hagyományokkal szembeni kihívásnak tekintették”. A könyvben a szerző (Danto, 2005, 67. o.) rámutat: „Az amerikai puritán erkölcs etikája Freud számára a civilizációs erkölcsi szabályokban rejlő elnyomást példázta. [...] Mindazonáltal az 1909-es előadások vízválasztót jelentettek az amerikai viselkedés- és társadalomtudományokban. James Jackson Putnam neurológus számára a [freudi] látogatás »mély jelentőségű volt«”. Thomas F. Glick történelemprofesszor mindezt a következőképp foglalta össze a mozgalom spanyolországi térnyeréséről írt művében:

"Freud negligálta a szellemnek a hellén-keresztény civilizáció által posztulált elsőbbségét – a logoszt puszta ösztönös-libidinózus metaforává alakította át, és ez a szellemi szeretet és az erkölcsi törvény negligálását jelentette. Talán akaratlanul is Freud szexualizálta a nem libidinózus eredetű neurózisok nagy részét, vagyis ha egy neurotikus egyszer hallott az Ödipusz-komplexusról, ahogyan Spanyolországban kétségtelenül sokan hallottak, akkor ennek megfelelően kezdte el értelmezni a családtörténetét." (Glick, 1982, 570. o.)

Ami a kasztrációs és Ödipusz-komplexust illeti gyermekek kapcsán, Frederick Crews (2017, 665. o.) feleveníti:

"Mindkét komplexus azon a feltételezésen alapult, hogy a gyermekek teljes mértékben szexuális lények – egy olyan meggyőződésen, amelyre Freud 1899-ben magánúton jutott el. Mégis csak 1905-ben, a Három esszé a szexualitás elméletéről című művében jellemezte a gyermeki szexualitás „polimorf perverzitását”; és csak jóval később, 1913 és 1923 között fektette le minden gyermek orális, anális és fallikus erotikájának pregenitális szakaszait, olyan fixációs pontokkal, amelyekhez a felnőtt neurotikusok visszafejlődhettek."

Ferenczi az erkölcsöt is ki akarta törölni a közéletből, ami a fentiek fényében talán nem meglepő. Így írt erről Freudnak 1910. február 5-én: „A hazugságok kiirtásának a magán- és közéletből szükségszerűen jobb feltételeket kellene teremtenie; ha az ész és nem a dogmák (amihez hozzáteszem az »erkölcs« szót) érvényesülne” az egyén számára az kedvezőbb lenne szerinte (Freud et al., 1993, 130. o.). Egy központi értékrendet és annak normáit nem elfogadó társadalom atomizált – ami itt feltehetően a cél. Szintén nem lehet meglepő így, hogy Ferenczi maga sem volt mentes szexuális zavaroktól: „Az élete végéhez közeledő pszichoanalitikus naplója például bizarr gyermekkori pillanatokat örökített meg: »az egyik szobalány hagyta, hogy a mellével játsszak, majd a fejemet a lábai közé szorította«. Barátjának, Georg Groddecknek írt leveleiben Ferenczi bevallotta, hogy kamaszkori énje »titkos onanista« volt, és »lopott pénzen« prostituáltakat látogatott” (Kapusi, 2018, 8. o.). Ferenczire is – perverz zsidóként – jellemző volt a köreikben ismert sikszék (nem zsidó lányok) iránti faji kéjvágy, amint egyik álmának részletezése azt lefesti (benne az etnikai szállal) Aron és Starr (2013, 321–322. o.) tolmácsolásában:

"Szenteste egy kis vacsorát adott a családjával, és ott volt két „szolgálólány”, nővérek, akik énekeltek és nevetgéltek a barátaikkal. A fiatalabbik 16 éves, és „feltűnően vörös ajkai” vannak. Az idősebbik 19 vagy 20 éves, és Ferenczi azt írja: „A lánynak, mint azt egy orvosi vizsgálat során megállapíthattam, feltűnően feszes, érett mellei vannak, hatalmas mellbimbókkal, amelyek a vizsgálat során merevednek. Értelmezés: ezek a csinos lányok nem akartak egy ilyen vén zsidót, mint én!”

 A szerzők szintén idézik Ferenczit, amint az általa látott parasztlányok „földi bájai” után vágyódott (uo.) az álmok világán kívül is. 1910. augusztus 17-én például Freudnak egyik kliensével való tévelygéseiről számol be: „Az a gondolat merült fel bennem, hogy nem helyes ugyanazt a kanapét használni a foglalkozásra és a szeretkezésre”, mert aggódik, hogy esetleg „egy finom szaglással rendelkező ember megérezhetné, hogy ott valami történt” (Freud et al., 1993, 206. o.). Szerinte „valószínűtlen”, hogy „fizikai nyomok” maradnak hátra, de nem lehetetlen (uo.). Mindenesetre, miként minden más kapcsán is láthattuk, a szexualitás esetében is kimutatható, hogy a történelmi zsidó alapok „szerves részei” Freud és Ferenczi elméleteinek, amint Estelle Roith (1987) könyve azt elemzi.

Otto Rank (1884–1939) a fentiek mentén velősen foglalja össze mindezt: „a judaizmus lényege a primitív szexualitás hangsúlyozása” – amint Klein (1985, 171. o.) könyvében olvashatjuk, melyben leközlésre került Rank már említett A zsidóság esszenciája című 1905-ös esszéje is (i. m., 170–173. o.). Ebben Rank kinyilvánítja abbéli hitét, hogy fajtája eredendően a „szexuális elfojtás” ellensége: „a zsidók mélyen értik a neurózis radikális gyógymódját, jobban is bármelyik másik népnél, még az erőteljes tragédiákkal rendelkező, művészien és fennkölten tehetséges görögöknél is” (uo., kiemelés az eredetiben). Arnold Richards (2014, 996–997. o.) így eleveníti ezt fel: „Fritz Wittels és Otto Rank büszkén írt erről [zsidóságukról]; Rank még azt a gondolatot is kifejtette, hogy a zsidókra jellemző primitív szexualitás hangsúlyozása képessé tette őket arra, hogy »az emberiség orvosai« legyenek” – megjegyezve, hogy ezt „a közös identitást mélyen átérezték”. Hasonlóan vélekedik Shulamit Volkov (2006, 140. o.) is. (Rank esszéjének címe az angolban „judaizmus”-ként lett fordítva, ami nem helytelen ugyan, mert a német Judentum jelentheti azt, de mégis pontosabb lenne itt a szót „zsidóság”-ként fordítani, mert azt is jelentheti, és itt Rank a zsidóságról magáról beszél, nem a vallásról, a jellemzően ateista pszichoanalitikusokat is a világ orvosaiként értelmezve.)



Otto (Rosenfeld) Rank (forrás: psychreviews.org)

 A „szupremácizmus”, „megkülönböztetés” és hasonlók miatt kardot vonó freudista analitikusok és elvtársaik, ahogy Freud hasonló megjegyzései esetében, úgy Rank kapcsán se érzik szükségét azt a bizonyos kardot előrántani, és a zsidó felsőbbrendűség rasszizmusával hadakozni. Hasonlóan, noha a – régi, de főleg mai – pszichoanalitikusok előszeretettel patologizálják a „szexizmust”, és a veleszületett csoportkülönbségek felismerését eleve, hősük, Ferenczi kapcsán sem hallunk részükről hasonló panaszokat, hiába állít az olyat 1924-es Thalassa című könyvében, hogy „a nő eredendően bölcsebb és jobb a férfinál” (Ferenczi, 1968, 105. o.). Jól illusztrálja az ilyesmi, hogy nem elvhűségről, hanem cinikus, hazug szociokulturális stratégiáról van itt szó a hagyományos fehér ember züllesztése érdekében.

Mindenesetre a zsidó „felszabadítás”, avagy a degeneráltság és patologikus szexuális aberrációk normalizálása helyett a szexualitás épeszű korlátozása, morális és evolúciósan adaptív keretek között tartása inkább a szükséges civilizációs szempontból: történelmileg ezt minden egészséges rend felismerte, amint korábbi írásomban már kifejtettem (lásd még: Unwin, 1934; Stephens, 1972). Egy ilyen egységes civilizációs rend ugyanakkor veszélyes lehet a zsidókra (amint a történelem folyamán sokszor az is volt), amennyiben azok saját igényeik mentén igyekeznek azt befolyásolni – mivel erről lemondani a zsidóság nem képes, így marad a rend felforgatása inkább.

Vizsgálatunk végéhez közeledve, és így a címbéli eltolódáshoz visszatérve, érdemes felidézni Hubert H. Humphrey egykori amerikai szenátor és politológus professzor liberalizmust elemző munkáját (1955, 431–432. o.), melyben arról ír, hogy Freud és társai a hagyományos liberalizmust elveikel módosították: „a liberalizmus pszichoanalitikus kihívása közel került az »eredendő bűn« keresztény teológiai fogalmához” – fogalmaz. Szerinte ezek a zsidók „a liberálisok hitét az emberi értelemben, az ember jóságában és a tudományos módszerben súlyosan aláásták” – így tolva azt rá a neoliberális sínekre. Valóban: a jelenlegi liberalizmus már messze van a klasszikustól, s ennek a változásnak az eddigiekben taglalt hatás ad értelmet.

Úttörők és tört utak

Egyesek szerint ugyanakkor a mai liberalizmus már eleve logikailag része volt a klasszikusnak (hiszen egyes elemeit valóban megtaláljuk a múltban), és olyan nem zsidók hatására mutatnak, mint az amerikai erkölcsi, jogi és politikai filozófus John Rawls (1921–2002), vagy a francia posztmodernista, ferde hajlamú Michel Foucault (1926–1984). Még ebben az esetben is érdekes, hogy például Rawls munkásságára olyanok hatottak jelentős mértékben, mint a zsidó Herbert L. A. Hart, Isaiah Berlin, Karl Popper, és főként Ludwig Wittgenstein (Gali±anka, 2019). Ahogy Cecile Laborde (2002, 142. o.) megjegyzi: „Rawls művének puszta összetettsége is oka annak, hogy korlátozott hatást gyakorol a politikai döntéshozókra...”. A francia esetében: „Foucault-ra kétségtelenül hatással volt Freud”, illetve: „bizonyára igaz lehet, hogy a pszichoanalízis ilyen mélyen befolyásolta Foucault gondolkodását” – írja Mark Kelly (2020, 96, 105. o.). Ennek fényében nem meglepő, hogy Foucault, miután felfedezte a Frankfurti Iskola munkásságát, úgy fogalmazott, hogy „Nem mondtam volna bizonyos mennyiségű ostobaságot, és nem mentem volna annyi tévútra” korábban, ha ismerte volna mindazt idejében, hiszen a – pszichoanalitikus – frankfurtiánus zsidók már lefektették azon alapokat nála jobban (Wiggershaus, 1994, 4. o.).

Nem kérdés mindazonáltal, hogy természetesen nem zsidók is hatottak a folyamatra valamilyen szinten – akár Rawls és Foucault is –, de egyrészt az indirekt zsidó elem köreikben is jellemzően kimutatható, másrészt a direkt zsidó hatás megkerülhetetlen eleme ennek az elkorcsolulásnak. Valóban: domináns eleme. A fehér ember mindig hajlott az individualizmus felé egy bizonyos szinten (még a rómaiak korában is: MacDonald, 2021), de ennek ellenére meg tudott maradni harcosnak, és még a felvilágosodás utáni progresszívabb időszakban is megfért a szociáldarwinizmus, fajrealizmus, antiszemitizmus, vagy a nemzetállami elképzelés a liberális keretek között. A 19. század végére, majd még inkább keresztül a 20. századon – főleg egy elvesztett, sorsdöntő háborút követően – a vizsgálatunkban megismert zsidó méreg terjedt el nemzeteink ereiben, szinte egyenes arányban ezen idegen elem befolyásszerzésének mértékével. Fajtánk több ezer éves történelmében nem most döntött úgy egy nap, hogy megbolondul: a mai helyzetig egy út vezetett – kulturális, politikai befolyás konkrét keretek között, melyeket a freudi hatás jelentős mértékben formált.

Halál és hagyaték

Életük vége felé idővel eltávolodott egymástól Freud és Ferenczi, egyes szakmai nézetkülönbségek és személyes feszültségek miatt. Freud több évtizednyi aktivizmust követően, 1939. szeptember 23-án, Londonban halt meg állkapocsrákban, 83 éves korában. Ferenczi 59 évesen, 1933. május 22-én halt meg vészes vérszegénységben. A budapesti Farkasréti izraelita temetőben temették el zsidó szertartás szerint. Még láthatta a Nemzetiszocialista Német Munkáspártnak a korábbi hónapokban lezajlott hatalomszerzését – a wotani életerő felébredését. Ez a harcias ébredés jelentős mértékben a hozzá és társaihoz hasonló zsidók szellemi-faji – sőt, civilizációs – támadásának viszontválasza volt. Közel száz év távlatából láthatjuk, hogy ez az ellenállás nem járt végső sikerrel, s ennek következményeként Európa ma nem dionüszoszi, vagy prométheuszi, és főleg nem wotani, hanem kimondottan freudi: „Freud tételei és feltevései áthatják szellemi életünket és kultúránkat, és befolyásolják mindennapi gondolkodásunkat önmagunkról, másokról és a világról, amelyben élünk” – összegzi Anthony Elliot (1999, 2. o.). A betóduló idegen fajok, a demográfiai katasztrófa, őshonos fehér nemzetek kisebbségi sorsa nagyszüleik földjén, a megaláztatás, az énkép és méltóság rohamos sorvadása, a nemek létének és karakterének szétzüllesztése, a természetes rend oszlopainak ledöntése – mindaz, ami ellen az akkori wotani nemzetiszocialisták harcoltak.



A civilizációs harc korabeli illusztrációja

Ha hegyeket talán nem is, de társadalmakat és civilizációkat el lehet mozdítani agresszív, szenvedéllyel átélt hévvel, és (jelen esetben) megszállott uralkodási vággyal – főleg, ha mindehhez a zsidókra jellemző karaktervonások is segítségül vannak, mint paranoid és neurotikus karakter, pszichés intenzitás és absztrakció, kiemelkedő verbális IQ és egyebek (bővebben korábbi írásom vonatkozó részében; lásd még: MacDonald, 2023; 1994/2002, 204–213. o.). Sikereikről árulkodik, hogy egy évszázaddal későbbről, mai szemmel talán egyes elveik nem tűnnek eget rengetőnek, mert mára már jellemzően meghonosodtak a zsidó fantazmagóriák, s mint magyarázatok sokak – főleg az ellenséges elitrétegünk – által alapvetőnek tekintendők: például a ferde hajlamúak normalizálásának elutasítása mint „fóbia” (vagy saját elfojtott vágyainkból fakadó feszengés kivetítése) egy ilyen erőteljes példa. A migránsok elutasítása mint szexuális irigységből vagy „az idegentől való félelemből” fakadó neurózis is egy ilyen: ez is egy „fóbia” lenne, hiszen csak „bűnbakot” csinálunk belőlük, hogy ezzel csitítgassuk saját komplexusainkból fakadó nyomorunkat. Hogy a migránsok miféle bajokat, gondokat hoznak magukkal, hogy ez miként érinti az átlagos embert, vagy hogy ez demográfiailag és civilizációsan miként formál át egy megmaradni akaró közösséget, nem bukkan fel az „együttérző” elemzők horizontján – empátiájuk igen cinikus és stratégiailag részrehajló...

Akik nem törnek ki a béklyóból

A tömegek fogékonyságát minderre lehetővé teszik az úgynevezett „erőfeszítéses kontrollmechanizmusok”, melyek a „ventromediális prefrontális kéreghez és a ventrális, elülső cinguláris kéreghez kapcsolódik” az agyban. Az információk, szentséges alapelvek és veszélyes tabuk stb. feldolgozása automatikus „implicit” és erőfeszítéses „explicit” módon is végbemegy agyunkban, kontrollálva mit és hogyan gondoljunk, vagy mondjunk és csináljunk (lásd: ma már a cigány „roma” a tiszteletreméltó körökben, mert explicit kontrollal erre programozták saját magukat a hatalmi elvárásoknak besimuló személyek). Mindennek pontos neurológiai lefolyásáról lásd: MacDonald (2008). Fontos még, hogy „a magasabb általános intelligenciával rendelkező emberek jobban képesek szelektíven irányítani a heurisztikus, automatikus, szociális kontextushoz kötött feldolgozást” (i. m., 1013. o.). Kutatások szerint az iskolázottabb személyek jellemzőbben liberálisabbak (PEW, 2016), ez tehát nem azért van így, mert iskolázottabb lévén bölcsebb álláspontot foglalnak el a „rasszistább” és „transzfóbiás” egyszerűbb emberéhez képest, hanem mert fogékonyabbak a „szocioaffektív” implicit és explicit önregulázásra, melynek része a domináns ideológiákhoz való dörgölőzés, és azok eszméinek elsajátítása. Más szavakkal: az intelligensebbek jobban átlátják ideológiai kihágások negatív következményeit, és képesebbek is meggyőzni magukat egyértelmű abszurditásokról („önmegtévesztés” a szakirodalomban: von Hippel és Trivers, 2011). Mindehhez kiváló eszmei és morális kereteket biztosított a pszichoanalitikai abszurditás, melynek alapjait egyszerűen teszik magukévá a degeneráltabb rétegek, akik eleve ellenségesek a kiemelkedő, hagyományos európai civilizációval – akár saját fajtájukkal – szemben, de a genetikailag kiválóbb, értelmes fehér emberek között is táptalajra talál mindez, ha a hatalmi berendezkedés magas státuszú intézményei ezeket követelik meg. Ironikus módon így az intelligensebb, evolúciósan adaptív és túlélésre berendezkedett csoportok is magukévá teszik a saját hosszútávú pusztulásukhoz vezető elveket („a sokszínűség az erősségünk!”), a rövidtávú idomulás érdekében, amennyiben a velük ellenséges hatalom a (demográfiai/faji, kulturális) hanyatlásukat célozza. Márpedig az itt bemutatott zsidó elvek már javából a hatalmi berendezkedés részei, találkozunk is logikájukkal napi szinten az abba besimulóktól...

Következtetés

Szabolcsi Miklós (2000, 135. o.) „a magyar művelődéstörténet zsidó elemeit” vizsgálva kiemeli: „A zsidó hatás egyik összetevője és így a magyar művelődés egyik alkatrésze a zsidó származású nem magyar és ez utóbbit számon is tartó alkotók, gondolkodók művének beépülése a magyar művelődésbe. [...] Ilyen típusú gazdagítására a magyar művelődéstörténetnek említhetném Marx, Bergson, Einstein, de főleg Freud művét. Az utóbbi, mint ismeretes, mélyen beépült a magyar művelődésbe, a legkülönfélébb szinteken: önálló, korán alakult magyar pszichoanalitikus iskolával („a budapesti iskolák" alaptípusával), élén Ferenczi Sándorral”. Pár irodalmi példa után hozzáteszi: „A freudizmus tehát mélyen beleszövődött a magyar művelődés szövetébe” (uo.). Így volt ez a fehér ember világában máshol is – mely „gazdagításnak” az eredményét láthajuk napjainkban.

Korábban kitértünk a csoportstratégiák jelenségére, és láthattuk azt is, miféle stratégiai eszközökhöz nyúltak a zsidók a társadalmi befolyásolás érdekében. Az eddigiekben boncolgatott freudi stratégia csupán egy ilyen volt a több vonal közül, de egy szerteágazó vonal, melynek szálait szinte minden más felforgató zsidó mozgalom felhasználta. Amint a nemzetközileg ismert neurológus Charles Aring (1977) fogalmazott: „Sigmund Freud eszméi a legnagyobb hatást az orvostudományban gyakorolták, de hatással voltak az antropológiára, a pedagógiára, a szociológiára, a művészetre, az irodalomra és más területekre is. Gondolatai beszivárogtak a köztudatba. Emlékszem tisztelt főnököm, Stanley Cobb régen elhangzott szavaira, miszerint nem kell aggódni a freudi elvekkel szembeni látszólagos ellenállás miatt, mivel azok beivódtak a kultúrába és mindenütt jelen vannak.”

Amint láthattuk az eddigiekben, a szakirodalom és történetírás szerint is így van ez, és miként szintén láthattuk, napjaink neoliberális alapkövei már egy évszázaddal ezelőtt kidolgozásra kerültek – akkor még megvetve vagy kinevetve sokszor; ma már gyakran mint a fősodratú diskurzus alapjai, amolyan politikai iránytűként. Hogy miként alakultak és alakulnak a multikulturalizmus identitáspolitikai vetületei, a migráció és demográfia, nemiség és szexualitás, család és nemzet, esetleg önmagunk és értékrendünk, az mind jelentős mértékben az itt megismert – öncélú és beismerten „felforgató” – zsidó irányba való eltolódásból fakad. Antropológia, szociológia, kriminológia, feminizmus, szexualitás, demográfia, kultúra és jog – e hosszasan sorolható, civilizációnkat egyengető területek így tehát zsidó mentális képek és igények mentén formálódtak.



„Vándor a ködtenger felett” – Caspar David Friedrich (1774–1840) klasszikusa a felfedező szellemről 1818-ból (forrás: Wikimedia)

Egy kollektivista csoport stratégiája lehet az – mint láttuk –, hogy a viszonylag individualistább csoportot (mint amilyen az európai fehér ember, lásd: MacDonald, 2019, 4–7. fejezet) meggyőzze saját erkölcsi és egyéb csődjéről, korrupciójáról. Amennyiben ez a csoport hajlamosabb nem vérségi és törzsi, inkább szellemi és morális keretek között kiépíteni közösségét (a régmúltba visszavezethető „morális közösségek” jelensége fehérek körében: i. m., 8. fejezet), akkor a befolyásolt, átformált kultúra „új moralitásának” keretei lesznek jelentős mértékben meghatározók, még akkor is, ha hosszú távon ezen keretek között toporogni evolúciós tekintetben roncsolja az adott csoportot (például a migráció tűrésével demográfiailag keveredve, és elveszítve a hagyományos kultúrát vagy a szülőföld feletti uralmat, többek között). A fentiekben vizsgált stratégia ezt a célt szolgálta. Az itt megismertek egyike sem a néptől eredt, alulról, hanem megnevezhető, körülírható elitcsoportok (sokszor egymást segítve) fecskendezték azt a legkiemelkedőbb státuszú intézményekbe – majd onnan vetítették ki minden más területre, beleértve a törvénykezést, politikát (i. m., 9. fejezet).

Mindenféle mérgezés esetében a legbölcsebb reakció a méreg terjedésének lehető legsürgősebb meggátolása, majd megkerülhetetlenül a méreg forrásának alapos kiiktatása. Az általunk megismert zsidók stratégiája a kiemelkedő intézmények megfertőzése – és azok irányításának esetleges megszerzése – volt. Nem az utcán egyenként fertőztek embereket, hanem eljutatták a mérget azok otthonába, hogy a csapból is az folyjon, szinte észrevétlenül érve el a hatást az idő haladtával. Mindennek a visszacsinálása embert próbáló feladat – a csapvíz hasonlatánál maradva, a fertőző anyag abba való visszatömködése helyett mindannak forrását szükséges eltávolítani életterünkből. A tünetek kezelése fontos ugyan, de ez a civilizációs harc messze meghaladja a hétköznapokat. Visszautalva e küzdelem korábban érintett dimenziójára: prométheuszi elhatározottság és kitartás szükséges, ahogy feltehetően afféle szenvedés és áldozathozatal is egyben. Ezek nélkül – ha Nietzsche jól látta – nincs beteljesülés.

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info

Hivatkozott irodalom:

• Aring, Charles D. The Freudian Influence. JAMA. 1977;237(7):651. DOI:10.1001/jama.1977.03270340037015
• Aron, L., & Starr, K. (2013). A Psychotherapy for the People: Toward a Progressive Psychoanalysis. New York: Routledge.
• Bar-Haim, S. (2017). The Liberal Playground: Susan Isaacs, Psychoanalysis and Progressive Education in the Interwar Era. History of the Human Sciences, 30(1), 94–117. https://doi.org/10.1177/0952695116668123
• Bar-Haim, Shaul. ‘The Drug Doctor’: Michael Balint and the Revival of General Practice in Postwar Britain, History Workshop Journal, Volume 86, Autumn 2018, Pages 114–132, https://doi.org/10.1093/hwj/dby017
• Churchill, Christian J. & Gordon Fellman (2018) Sociology and Psychoanalysis in the Liberal Arts, International Forum of Psychoanalysis, 27:2, 98-104, DOI: 10.1080/0803706X.2017.1284344
• Crews, Frederick. Freud: The Making of an Illusion. Metropolitan Books, 2017.
• Danto, Elizabeth Ann. Freud's Free Clinics: Psychoanalysis & Social Justice, 1918–1938. Columbia University Press, 2005.
• Dupont J. Excerpts of the Correspondence of Michael and Alice Balint with Olga, Ladislas, and Judith Dormandi. Am J Psychoanal. 2002 Dec;62(4):359-81. doi: 10.1023/a:1021196900858. PMID: 12512679.
• Dybel, Paweł. Psychoanalysis–the Promised Land?: The History of Psychoanalysis in Poland 1900–1989. Part I. The Sturm und Drang Period. Beginnings of Psychoanalysis in the Polish Lands during the Partitions 1900–1918. Peter Lang International Academic Publishers, 2020.
• Efron, John M. Medicine and the German Jews: A History. New Haven: Yale University Press, 2001.
• Elliott, Anthony (ed.) Freud 2000. Psychology Press, 1999.
• Erős Ferenc. Some Social and Political Issues Related to Ferenczi and the Hungarian School. In: Judit Szekacs-Weisz, Tom Keve (eds.). Ferenczi and His World: Rekindling the Spirit of the Budapest School. The History of Psychoanalysis Series. Karnac Books, 2012. 39–54.
• Ferenczi Sándor, Judith Dupont (ed.). The Clinical Diary of Sándor Ferenczi. Harvard University Press, 1988.
• Ferenczi Sándor, Judith Dupont (szerk.). Klinikai napló. Budapest: Neumann Kht., 2005.
• Ferenczi Sándor. Thalassa: A Theory of Genitality. W.W. Norton & Company, Inc, 1968.
• Freud, Sigmund, Sándor Ferenczi, Eva Brabant (ed.), Ernst Falzeder (ed.), Patrizia Giampieri-Deutsch (ed.). The Correspondence of Sigmund Freud and Sándor Ferenczi Vol. 1 1908–1914. Belknap Press: An Imprint of Harvard University Press. 1993.
• Gali±anka, Andrius. John Rawls: The Path to a Theory of Justice. Harvard University Press, 2019. JSTOR, https://doi.org/10.2307/j.ctvfb6z6f.
• Garon, Josette: Gender, Sexuality, and the Maternal. In: Dimitrijević, Aleksandar; Gabriele Cassulo; Jay Frankel: Ferenczi’s Influence on Contemporary Psychoanalytic Traditions: Lines of Development—Evolution of Theory and Practice Over the Decades. Routledge, 2018. 276–281.
• Glick TF. The Naked Science: Psychoanalysis in Spain, 1914–1948. Comparative Studies in Society and History. 1982;24(4):533-571. doi:10.1017/S0010417500010161
• Hale, N. G., Jr. (1995). The Rise and Crisis of Psychoanalysis in the United States: Freud and the Americans, 1917–1985. Oxford University Press.
• Humphrey, Hubert H. "Liberalism." The American Scholar (1955): 419-433.
• Kapusi Krisztián. Amidst Hills, Creeks and Books – Sándor Ferenczi’s Childhood in Miskolc. In: Dimitrijević, Aleksandar; Gabriele Cassulo; Jay Frankel: Ferenczi’s Influence on Contemporary Psychoanalytic Traditions: Lines of Development—Evolution of Theory and Practice Over the Decades. Routledge, 2018. 6–11.
• Kelly, Mark GE. "Foucault On Psychoanalysis: Missed Encounter or Gordian Knot?." Foucault Studies (2020): 96-119.
• Klein, D. B. (1985). Jewish Origins of the Psychoanalytic Movement. Chicago, IL: University of Chicago Press.
• Klein, Kacey, "The Reality of Child Sexual Abuse: A Critique of the Arguments Used by Adult-Child Sex Advoates" (2010). CMC Senior Theses. 53.
• Kuchuck, Steven. Sándor Ferenczi’s Impact on Clinical Social Work and Education. In: Dimitrijević, Aleksandar; Gabriele Cassulo; Jay Frankel: Ferenczi’s Influence on Contemporary Psychoanalytic Traditions: Lines of Development—Evolution of Theory and Practice Over the Decades. Routledge, 2018. 268–275.
• Laborde, C. (2002). The Reception of John Rawls in Europe. European Journal of Political Theory, 1(2), 133–146. doi:10.1177/1474885102001002002
• MacDonald, Kevin B. "Effortful Control, Explicit Processing, and the Regulation of Human Evolved Predispositions." Psychological Review 115.4 (2008): 1012–1031.
• MacDonald, Kevin B. Individualism and the Western Liberal Tradition: Evolutionary Origins, History, and Prospects for the Future. Kindle Direct Publishing Edition, 2019.
• MacDonald, Kevin. "Understanding Western Uniqueness: A Comment on Joseph Henrich’s The WEIRDest People in the World." Mankind Quarterly 61.3 (2021): 723–766.
• MacDonald, Kevin. "Why Are Jews So Influential?" The Occidental Observer, October 31, 2023. Retrieved from: https://www.theoccidentalobserver.net/2023/10/31/why-are-jews-so-influential/
• MacDonald, Kevin. A People That Shall Dwell Alone Judaism as a Group Evolutionary Strategy, with Diaspora Peoples. Writers Club Press, iUniverse, Inc. ISBN 978-1-4697-9061-9. 1994/2002.
• Mészáros Judit. "Magyar Pszichoanalitikusok Amerikában: Világpolgárnak Született… (Portré Bak Róbertről)". Thalassa (10) 1999, 2–3: 157–170.
• Mészáros Judit. Ferenczi and Beyond. Exile of the Budapest School and Solidarity in the Psychoanalytic Movement During the Nazi Years. Routledge, 2014.
• Navalta, Carryl P., et al. "Effects of Childhood Sexual Abuse on Neuropsychological and Cognitive Function in College Women." The Journal of Neuropsychiatry and Clinical Neurosciences 18.1 (2006): 45–53.
• Patters, N’Jai-An Elizabeth. (2010). Deviants and Dissidents: Children's Sexuality and the Limits of Liberation.. Retrieved from the University of Minnesota Digital Conservancy, https://hdl.handle.net/11299/97848.
• Pew Research Center. A Wider Ideological Gap Between More and Less Educated Adults. April 26, 2016. Retrieved from: https://www.pewresearch.org/politics/2016/04/26/a-wider-ideological-gap-between-more-and-less-educated-adults/
• Rank, Otto. "Das Wesen des Judentums." In: Dennis B. Klein. Jewish Origins of the Psychoanalytic Movement. New York: Praeger (1981): 170–73.
• Roith, Estelle. The Riddle of Freud: Jewish Influences on His Theory of Female Sexuality. Routledge, 1987.
• Rolnik, Eran J., Haim Watzman. Freud in Zion: Psychoanalysis and the Making of Modern Jewish Identity. Karnac Books, 2012.
• Schwartz, C. (2006) In Memoriam: Oscar Sternbach, JurD December 13, 1904—October 25, 1999. Psychoanalytic Review 93:855–856.
• Shapira, Michal. Sigmund Freud and his Patient Margarethe Csonka: A Case of Homosexuality in a Woman in Modern Vienna. Taylor & Francis, 2024.
• Silver, Ann-Louise. Psychoanalysis and psychosis: Ferenczi’s influence at Chestnut Lodge. In: Dimitrijević, Aleksandar; Gabriele Cassulo; Jay Frankel: Ferenczi’s Influence on Contemporary Psychoanalytic Traditions: Lines of Development—Evolution of Theory and Practice Over the Decades. Routledge, 2018. 213–219.
• Stavrakakis, Yannis, ed. Routledge Handbook of Psychoanalytic Political Theory. Routledge, 2019.
• Stephens, W. N. (1972). A Cross-Cultural Study of Modesty. Behavior Science Notes, 7(1), 1–28.
• Szabolcsi Miklós. "Dávid királytól a számítógépig: Adalékok a magyar művelődéstörténet zsidó elemeihez." LITERATURA 26.2 (2000): 133–141.
• Unwin, Joseph Daniel. Sex and Culture. Oxford University Press, H. Milford, 1934.
• Volkov, Shulamit. Germans, Jews, and Antisemites: Trials in Emancipation. Cambridge University Press, 2006.
• von Hippel W, Trivers R. The Evolution and Psychology of Self-Deception. Behavioral and Brain Sciences. 2011;34(1):1–16. doi:10.1017/S0140525X10001354
• Wiggershaus, R. (1994). The Frankfurt School: Its History, Theories, and Political Significance, trans. M. Robertson. Cambridge, MA: MIT Press.
• Wohab, Md Abdul, and Sanzida Akhter. "The Effects of Childhood Sexual Abuse on Children's Psychology and Employment." Procedia-Social and Behavioral Sciences 5 (2010): 144–149.

Az előző rész: A liberalizmus elfajzásának zsidó alapjai (IV. rész): identitás gyökerek nélkül