A fajilag kevert és multikulturális társadalmak velejáró jelensége, amiről az elmúlt években sokat hallhattunk már, az identitáspolitika. Egy csoport politkai érdekérvényesítése alapvetően legitim tett: például a fehér fajvédelem is egyféle identitáspolitika – lenne legalábbis, ha nem üldözné (és frankfurtiánus-pszichoanalitikai módon patologizálná) azt a mai nyugati berendezkedés. Lassan bomlasztó, vagy kirobbanászerű konfliktushoz vezet azonban, ha több eltérő csoport osztozik egy élettéren. Amikor a kisebbségek identitáscsoportjainak érdeke ütközik a gazdanépével – mely önmaga nem alakíthat ki csoportstratégiát, hiszen az rasszizmus és fasizmus –, mindennek a nemzet hagyományos karakterére kifejtett sorvasztó hatása világos.

Scott Graybow (2017) A progresszív pszichoanalízis mint társadalmi igazságossági mozgalom című tanulmányában részletezi, hogy a pszichoanalitikus zsidó Erich Fromm (1900–1980) tézise szerint „a történelmi kondicionáltság hozzájárul egy olyan társadalmi karakterhez, amely gyakran ellentétes az elnyomott és marginalizált csoportok szükségleteivel”, és mindennek pszichológiai dimenziója is van, mert „a szociális jelleg előmozdítása az érzelmi szükségletek kielégítésére irányuló kollektív erőfeszítésben gyökerezik” (i. m., 93. o.). Magyarán, a hagyományos, kollektív nemzettudat, és az azt összefonó kultúra (ami nem megfelelő a kisebbségeknek) egy érzelmi igény a nemzettagok részéről: az összetartozás, a közösen megélt múlt és jelen, tehát a közösségi lét igénye. Értelemszerűen így ennek a pszichés – teljesen egészséges és természetes – igénynek a korrumpálása, degenerálása az, ami „egy jobb társadalom megteremtése érdekében” átformálja a nemzeteket a „pszichoanalitikus elmélet és marxista társadalomelmélet szintézisével”, melynek céljára is rámutat a szerző: „Fromm Freud és Marx összekapcsolásától különösen a náci típusú fasiszta önkényuralom megismétlődésének megakadályozását remélte” (i. m., 7. o.). Ennek fényében nem meglepő, hogy Fromm munkássága „a nyugati civilizáció megalapozott és könyörtelen kritikája”, mellyel „becsmérli” a nyugati kultúra elemeit, melyeket „szociális patológiá[k]nak” tart (i. m., 100. o.). Stephen Frosh (2005, 179. o.) is azt hangsúlyozza, hogy „a pszichoanalízis ebből a háttérből a »zsidó elme« egyik jelentős kifejeződéseként jelent meg, amely tükrözi és elemzi a nyugati civilizációt, feltárva annak irracionális és feszült legalját”.

 



Erich Fromm

A fentebb körülírt logikát követve Featherstone et al. (1995, 19. o.) rámutat: „A pszichoanalízis tehát az egyént a társadalmi viszonyoktól elvonatkoztatottnak tekintette, és ez a szemlélet azért jutott uralkodó kulturális pozícióhoz, mert azt az illuzórikus vagy képzeletbeli módot tükrözte, ahogyan az emberek a modern társadalomban különálló, egymástól elszakadt egyénekként élték személyes életüket”. Kötetükben a freudi vonal híve, a zsidó Eli Zaretsky (1995, 245. o.) az identitáspolitika kialakulását vizsgálva így foglalja ezt össze:

A pszichoanalízis olyan elméleteket dolgozott ki, amelyek a privát szféra mindkét jelentésére vonatkoztak. Ezt úgy tette, hogy mindkettőt arra a kérdésre redukálta, hogy az egyének hogyan konstruálják identitásukat – például női vagy homoszexuális identitásukat, de kínai, francia vagy munkásosztálybeli identitásukat is. Freud legfontosabb meglátása az volt, hogy az identitás társadalmi meghatározottságai, mint például a faj, az osztály és a nem, mindaddig nem hatnak, amíg az egyének nem alakítják át őket oly módon, hogy azok mindannyiuk számára egyediek és személyesek legyenek.

Megjegyzi még a freudi hatásról: „A nemek és a szexualitás témáinak a nemzetiséggel való összeolvadása robbanásszerű erővel bírt. 1968 után mintha az, ami addig magánügy volt, nyilvánossá vált volna. A Freud által pszichén belüli és családi problémaként leírtak társadalmi szinten és politikai színpadon játszódtak le. A szereplők azonban már nem egyének voltak, hanem élesen körülhatárolt, identitáson alapuló csoportosulások, amelyek egymáshoz való viszonya egyre problematikusabbá vált” (i. m., 246. o.). A feminizmus második-harmadik – dominánsan zsidó – hullámában természetesen jelentős freudi hatás volt („egy másik mód, ahogyan a pszichoanalízis belépett a társadalmi igazságosság és a kritikai gondolkodás színterére, az a feminizmus szemüvegén keresztül történt” – mutat rá Malone és Friedman [2015, 292. o.]). A kialakuló csoportok természetszerűen atomizálják az egységes nemzetet a neoliberalizmus felé való tolódás részeként: „1955-re a freudomarxizmuson belül elkezdett kialakulni egy olyan felfogás az emberi természetről, amely fontos gondolatokat osztott meg a későbbi feminista, melegfelszabadító és ökológiai mozgalmakkal” – jegyzi meg Zaretsky (1995, 251. o.), s ez automatikusan a természetes rend köré szerveződött társadalmi kereteket is kikezdte: „a szexualitás újradefiniálása a nemi, heteroszexuális korlátokon túl, az ipari munkásosztály és értékei központi szerepének elutasítása, és a változás új szereplőinek keresése” fejlődött így ki (uo.).

A „progresszív identitáspolitika napjainkban” – írta Eli Zaretsky 1995-ben – egyfelől a kifelé irányuló (publikus) identitás kialakulása, mely a „marxizmus öröksége”, de ugyanakkor a befelé irányuló (privát) identitás, „az egyén végső soron megmásíthatatlan, bár meghatározhatatlan szférája, amelynek igényeiből az identitás minden formája felépül [...], [ami] a pszichoanalízis öröksége, amely a marxizmushoz hasonlóan nem vesztette el aktualitását” (i. m., 258. o.). Valóban, a szerző máshol is büszkén mutat rá erre a határsra:

Aki a huszadik század történelmét tanulmányozza, hamar rájön, hogy a pszichoanalízis a század kevés nagy sikertörténetének egyike. Nem a terápia eredeti, „tiszta” formájában, hanem a terápiás forradalomra, a filmre, a festészetre (szürrealizmus!) és az irodalomra, a nemi szerepekre és a családra, a jóléti államra, sőt a politikai gondolkodásra gyakorolt hatása révén. Ennek oka, hogy Freud összegezte azt, amit korának „erkölcsi impulzusainak” nevezett – egy olyan korszakban, amelyben a régebbi családformák átalakultak, és amelyben a szubjektivitás természetében megdöbbentő változás következett be.
 
Freud egyik legismertebb kritikusa, a már hivatkozott irodalomkritikus, Frederick Crews is elismeri ugyanott: „Vitathatatlan, hogy Freud és a pszichoanalízis óriási befolyásra tett szert a huszadik században”.
 
Kritikai pszichológia
 
Zaretsky (2015) saját könyve kapcsán annak kiadója, a Columbia University Press hasonlóra mutat rá: „A »politikai freudizmus« eredeti koncepcióját kidolgozva bemutatja [a szerző], hogy a huszadik századi radikálisok, aktivisták és értelmiségiek hogyan használták a pszichoanalitikus gondolatokat a fogyasztói kapitalizmus, a faji erőszak, az antiszemitizmus és a patriarchátus vizsgálatára. Azt is kiemeli, hogy ezek az eszmék a jelenkor átalakult tájképében továbbra is hatnak és kritikai potenciált jelentenek”. Hasonlóképp fogalmaz Csányi et al. (2022, 47. o.) is, akik szerint mindezek „beépültek a mainstream pszichológiai kánonba” – hozzátéve: „Az egyik, ami már széles körben megtörtént és történik folyamatosan, a szociológiai megállapítások, fogalmak, nézőpontok integrálása a tágabb pszichológiai diskurzusba és az identitáspolitikai mozgalmak nézőpontjainak integrálásával a diverz pszichológia rengetegjében a különböző polgári-liberális kritikai pszichológiák (feminista, LMBTQ-inkluzív stb.) létrehozása” (i. m., 50. o.). Zaretsky 1995-ös, majd 2015-ös optimizmusa a hagyományos nemzeteink freudi felforgatása kapcsán tehát napjainkig megmaradhatott – ami nekünk rossz hír.
 


Eli Zaretsky 2017 márciusában

Csányiék vágya nem alaptalan, hiszen korábban Erős Ferenc (2020, 118. o.) az „erőre kapott kritikai pszichológia” kapcsán – „amelynek egyes irányai a marxizmus erőteljes hatását tükrözik” – számolt be örömmel ilyesmiről: „A kritikai pszichológia iránti érdeklődés egyre növekszik az egyetemi hallgatók, fiatal pszichológusok és más társadalomtudományi kutatók körében, és egyre inkább érvényesülnek kritikai pszichológiai szempontok és megközelítések a legkülönfélébb területeken, például a pszichoterápiában, az elméleti és a klinikai pszichoanalízisben, a tanácsadásban, a gender-kutatásokban és a szociálpszichológiában, így elsősorban a rasszizmus és az előítéletek kutatásában”. Ez az irányzat „a pszichoanalízis mintájára csak »szubjektumtudományként« képzelhető el” – írta még Csányi et al. (2022, 27. o.). A kritikai pszichológia „a forradalmi stratégia részeként működik majd, tehát míg a polgári pszichológia a kontroll tudománya, addig a kritikai pszichológia az emancipáció tudománya lesz” – folytatják (uo.). Ez az irányzat (is) a Frankfurti Iskola freudi útjait járja, és így „a társadalomtudományok, illetve a kritikai elméletek részeként az emberek emancipációjának, illetve a szenvedéstől való megszabadításuk eszközévé tud válni” (uo.). A fentiek alapján nem kell részletezni, hogy a hagyományos kultúra „kényszereitől” és a normalitás (például „heteronormativitás”) természetes rendjétől való „felszabadítás” az, amiről itt szó van.

A kritikai pszichológia alapjaiként szolgál tehát – Marxon kívül – a frankfurtiánus zsidók által tökélyre fejlesztett kritikai elmélet, és még a szintén zsidó Jacques Derrida (1957–2004) általi dekonstruktivizmus (Clark és Hepburn, 2015), illetve a zsidó Lev Vigotszkij és kommunista Alekszej Leontyjev hatásai (Motzkau és Schraube, 2015). Bár Freud eredendően a modernizmussal hozható kapcsolatba, mégis „Freud maga is alapvetően posztmodern gondolkodó, mivel ragaszkodott ahhoz, hogy a tudatalattinak vagyunk alárendelve” (Loewenthal és Snell, 2003, 1. o.). Zaretsky is hozzászól a témához, arra mutatva rá, hogy „Mivel Freud annyira központi szerepet játszott a modernizmusban, [Jacques] Lacan eredetileg szerény kísérletei, hogy Freudot megismertesse a francia kultúrával, magának a posztmodernizmusnak az egyik alapító momentumává váltak” (Zaretsky, 1996, 163. o.). A pszichoanalízis 22. éves beszámolójában Jerome Winer (1994, 8. o.) világosan írja le a posztmodernista hatásokat:

A belső nézeteltérések tovább zavarták a nyugati gondolkodók ismeretelméleti biztonságát. A posztmodernisták és a feministák aláássák a nyugati gondolkodás alapjait, megkérdőjelezve azok alapvető és egymástól függő gerendáit. Leleplezik annak alkotó fogalmainak lényegi vitathatóságát.
A pszichoanalízis társadalmi-politikai kontextusa súlyosbítja nehézségeit. A kulturális identitás, a szubjektivitás, a jelentés, a tekintély és a hely mélyreható válságai áthatják a posztmodern világot. A kortárs politikai és intellektuális fejlemények különösen a fehér, viszonylag gazdag nyugati ember identitástudatát és önbizalmát bomlasztják. Ezek a személyek voltak a pszichoanalitikus diskurzus elsődleges alanyai vagy tárgyai.

Valóban, miként Roger Horrocks (2001, 3. o.) emlékeztet: „Freud azt mondta, hogy »ismeretlen és ellenőrizhetetlen erők élnek rajtunk keresztül«, és ez egy mélyen megdöbbentő gondolat, amely ellentétben áll az emberi akarat, méltóság és racionalitás minden elképzelésével. Freud letaszította a trónról az értelmet, és megmutatta a mindannyiunkban rejlő irracionális mélységeket, és mégis, különös módon, egyfajta utat biztosított a szabadsághoz”. Természetesen az „ismeretlen” itt a zsidó analitikai absztrakciók agygimnasztikájának eredményeként nyer magyarázatot – értsd: bármi ki- és megmagyarázható a freudi módszertan keretein belül, méghozzá úgy, ahogy az nekik célszerű. Ez taposta az utat a mai abszurditás korához, ahol a normalitás „fóbia”, a fent pedig lent van. Fontos még – és korábban is láttuk ezt már –, hogy „a pszichoanalitikus gondolatok számos más tudományágat megtermékenyítettek, például az irodalomkritikát, a filmkritikát, a feminizmust, az antropológiát stb.” – mutat rá a szerző (i. m., 4. o.), hozzáfűzve még, hogy „Freud gondolkodása a modernitás csúcspontját képviseli; egyben a modernista mozgalom része is; és azt lehet mondani, hogy megelőlegez bizonyos posztmodern eszméket...” (uo.).
 


A tradicionális európai karakter elhagyása posztmodern űrt teremt, amibe minden „integrálható”

Több másik zsidó mozgalom mellett a fentiekről Kevin MacDonald (2002, 207. o.) ekképp vonja le a következtetést:

Ezek a mozgalmak együttesen alkotják a szellemi és politikai baloldalt ebben a [20.] században, és ők a jelenlegi baloldali szellemi és politikai mozgalmak, különösen a posztmodernizmus és a multikulturalizmus közvetlen szellemi ősei. Ezek a mozgalmak együttesen megkérdőjelezték a nyugati társadalom alapvető erkölcsi, politikai és gazdasági alapjait. E mozgalmak kritikus jellemzője, hogy – legalábbis az Egyesült Államokban – felülről lefelé irányuló mozgalmak voltak abban az értelemben, hogy egy magas intelligenciájú és magasan képzett csoport tagjai kezdeményezték és uralták őket. Ezeket a mozgalmakat nagy intellektuális szenvedéllyel és erkölcsi buzgalommal, valamint igen magas szintű elméleti kifinomultsággal alapozták meg.

Már világos lehet, de hamarosan látni fogjuk mélyebbre ásással a Budapesti Iskola és más országok freudista aktivizmusa – és annak hatása – kapcsán: mindez máshol is így történt (és, tehetjük hozzá, a fősodratú jobboldal is ezen keretek között mozog).

A fentieknek tehát aktív szerepe volt abban a – máig tartó – folyamatban, melynek eredményeként itt vagyunk a jelenlegi neoliberális korszakban. Közelebb kerülve vizsgálatunk címbeli pontjához, érdemes szemügyre venni, miként terjeszkedett a Jung szerint is „korrozív” pszichoanalitikai világkép nemzeteinkben.
 
Gyermekanalízis mint generációs manipuláció
 
Az eddigi részekben körülrajzolt zsidó intellektuális aktivizmus, és az ebből fakadó többpályás kulturális támadás egy hosszútávra kivetített civilizációs manipuláció, mely – bár „forradalmi” jellegű, mint arról szó esett – nem tervezett azonnali eredményeket elérni. A logikus ajtó a jövőbe a fiatalság, az új és eljövendő nemzedékek, amit Sigmund Freud és hazánkbeli szócsöve, Ferenczi Sándor (sok társukkal együtt) felismertek maguk is. A napjainkban buzgó deviánslobbi sem véletlenül célozza a gyermekeket az idősek helyett, pedig ez utóbbi jelenlegi politikai tőkével is rendelkezik – viszont a gyerek majd a jövőben fog. A legegyenesebb útja a fiatalság elérésének a popkultúra, tömegkommunikáció és modern algoritmusok kifejlődése előtt az oktatáson keresztül volt célszerű. Itt folytatódik vizsgálatunk is.
 
A csoportkonfliktus, és annak kulturális-etnikai megnyilvánulásaival kapcsolatos kitérő után visszatérünk Ferenczihez és budapesti mozgalmához, itt ugyanis ez a konfliktus a gyermeknevelés területére is beszivárgott. A külcsoport gyermekeit célozni logikus lépés, főleg ha sikerül a fiatalt nagyapja hagyatékától eltávolítani: „ha a háború felett győzelmet lehet aratni bárhol, akkor a bölcsődében biztosan le lehet győzni” – vélekedett Ferenczi (idézve: Mészáros, 2014, 36. o.). A már Freud kapcsán bemutatott koncepció itt is a kijelölt út: „Ferenczi meg volt győződve arról, hogy a társadalom problémáinak orvoslása a gyermeknevelés reformjában rejlik. Úgy vélte, hogy a jövő nemzedékeit nem szabadna arra nevelni, hogy elnyomják ösztöneiket, és hogy az idealizált felnőtt zászlaját nem szabadna tovább magasan lengetni, mivel a fiatalok arra kényszerülnek, hogy megfékezzék azon ösztönöket, amelyek már eleve alá vannak vetve annak, amit ma egyfajta szigorú és hamis felettes énnek neveznénk” (uo.). A hagyományok elutasítása, az alternatív absztrakciók „integrálása” már gyermeki korban elejét veheti egy egységes nemzet kialakulásának: „Ferenczi elsődleges reménye az oktatás – és ezen keresztül a szülői gyakorlat – jövőjével kapcsolatban az volt, hogy a gyermekeket olyan módon fogják oktatni és nevelni, amely minimalizálja a »szükségtelen elnyomás« (Edu, 282. o.) veszélyeit, és hogy a társadalmi intézményeket ennek megfelelően reformálják meg” – mutat rá a Kuchuck (2018, 273. o.), megjegyezve még: „Ferenczi úgy vélte, hogy egy ilyen reform döntő fontosságú lenne a civilizáció jövőbeli egészségének támogatása szempontjából” (uo.). Ferenczi a zsidók számára veszélyforrást jelentő berendezkedés letördelése érdekében „Ösztönösen próbálta megkérdőjelezni a hierarchikus hatalmi struktúrát annak érdekében, hogy a betegek és a terapeuták, valamint a szülők és a gyermekek egymásra figyelve önmaguk lehessenek” (i. m., 274. o.), mindez pedig „nemcsak a szociális munkára és a nevelésre volt hatással, hanem számos más tudományágra és nézőpontra is” (uo.).

A későbbi Frankfurti Iskola elméleteinek elődjeként könyvelhetjük el a fentieket, melyek szerint a „tekintélyelvű személyiség” hajlamos a „fasizmusra”, etnocentrikusságra – tehát a nemzeti, közösségi gyökereinek megóvására. Csányi et al. (2022, 35. o.) idézi Ferenczit céljai kapcsán: „A pedagógiai reform ideiglenes célja az lehetne, hogy a gyermeki lelket a fölösleges elfojtás megterhelésétől megóvjuk. A későbbi, jelentősebb feladat a társadalmi berendezkedések reformja lenne, amely lehetővé tenné a vágyrezdülések nem szublimálható részének szabad levezetését. […] Számunkra a kultúra nem ’öncél’, hanem egy lehetőleg célszerű eszköz a saját és mások érdekei közötti kompromisszum kialakítására”. Ferenczi Freudnak írt 1914. július 24-i levelében ennek mentén arról ír, hogy „a pszichoanalízis az ember felgyógyulását, a vallástól, az (indokolatlan) tekintélytől való felszabadulását jelenti” (Freud et al., 1996,  70. o.). Korábban Freud is fogalmazott meg hasonló célokat, lásd Karl Abrahamnak írt 1913. május 13-i levelében, munkásságáról szólva: „ez arra fog szolgálni, hogy minden árja-vallásos dolgot szépen kiiktasson. Mert ez lesz a következmény” (Abraham és Freud, 2002, 412. o.). Az egyént elszakítani az őt a nemzetével összekötő gyökerektől – már gyermekkorban, társadalmi szinten. Nem meglepő módon a „gyermekanalitika” hazánkbeli úttörői is zsidók voltak: a Ferenczihez és Anna Freudhoz közel álló Dubovitz Margit, Gyömrői Edit, Rotter Lillián, Lévyné Freund Kata (Halász és Alpár, 2020).
 


Borgos Anna Háttér-díjat vesz át 2019-ben

A Budapesti Iskola – azon belül is a női tagok és a velük kapcsolatos perspektívák, köztük a gyermeknevelés témakörének – egyik szakértője Borgos Anna. Borgos egy pszichoanalitikus és „genderkutató”, a deviáns mesekönyvükről is ismert aberrált Háttér Társaság és Labrisz Egyesület alapító tagja, és az Imágó Budapest folyóirat főszerkesztője. A Magyar Tudományos Akadémia munkatársaként természetesen ő is „nemzeti-keresztény” országunk legmagasabb értelmiségi és tudományos pozícióiból fecskendezi nemzetünk vérkeringésébe a mérget, elődei ösvényén járva. (Mindezek helyett a zsidó mártíromság mítoszait megkérdőjelező kritikai holokausztkutatás került inkább betiltásra az Orbán-kormány segítségével.) Sokatmondó Borgos ideológiai elvakultsága és kicsinyessége kapcsán, hogy a „történelem” (history) szó helyett a „herstory” szóval él a magyarban is, mely nyugati, neoliberális körökben divatos manapság, és a vélten férfi „his” előtagnak tekintett rész lecserélésére hivatott a női „her” előtaggal, ezzel is holmi verbális középső ujjat mutatva a feltételezett patriarchátusnak. Természetesen a „history” szóban az első három betű nem előtag, csak három betű, s eredete az ősi görög historíā (ἱστορία), melynek semmi köze a férfi vagy női minőséghez, így az angolban is merő véletlen, és nem a nők történelmi elnyomását hivatott normalizálni...

Ez az apróság is jól illusztrálja, amit nagyban is láthatunk, ha megfigyeljük a hazai neoliberális-kulturmarxista vezetők és mezei katonáik fegyverkészletét, szókincsét, érvrendszerét, hivatkozásait: a magyarországi elfajzott liberalizmus nem egy organikusan kialakult jelenség, amit le lehetne vezetni Petőfi Sándortól Deák Ferencen és Kossuth Lajoson keresztül napjainkig – mindez egy külföldi import, „herstory”-val és mindenféle absztrakciókkal, a „transznemű” groteszk, ezotérikus képétől a kivetített szexuális elfojtások miatti rasszizmus elvéig... Nem meglepő, hogy a hivatkozott Borgos-interjúban ő is egy angolból fordított 125 oldalas útmutatásra hivatkozik, melyet az Amerikai Pszichológiai Társaságtól kölcsönöztek annak „LMBTI hálózatának (IPsyNet) támogatásával” a ferde hajlamúak normalizálásának céljával. A kiadvány szakmai vezetője az a Ritter Andrea, aki – amellett, hogy holokausztpropagandista is – a Magyar Pszichológiai Társaság „LMBTQ szekciójának” a kezdeményezője is volt. Sem a hazai, sem a nyugati neoliberalizmus nem egy természetesen kialakult folyamat eredménye, hanem elit gócpontokból fentről-lefelé meghonosított elvek, majd törvényi és kulturális keretek végterméke, ahogy ezen vizsgálatunk kapcsán is láthatjuk – érdemes így áttekinteni pár adatot az efféle helyezkedésről.
 
A befolyásszerzés számokban

A freudisták hódítása szerteágazó volt: „Az 1920-as évek végére [...] a freudi gondolkodás a legtöbb szakmai iskolában áthatotta a szociális munka oktatását” – jegyzi meg Martha Dore (1990, 360. o.). Mindebben személyesen a Freud-közeli Otto Rank törte az utat 1924-től (i. m., 360–363). Még 1931-ben Freud hatása az akadémiai pszichológiára címmel készült elemzés e befolyásról – ami szerintük „folyamatosan növekszik” –, s amint az Absztrakt közli: „A szerző megvizsgálta az 1910 és 1930 között megjelent ötven legelterjedtebb akadémiai pszichológiai szakszöveget, hogy megállapítsa, milyen mértékű a freudi befolyás. Megállapítja, hogy több mint 90%-ban kimutatható a markáns hatás, ahol pedig hiányzik, ott a hiányt a korai megjelenési idő vagy a szerző célja magyarázza” (Park, 1931). Azokban az években Caroline Zachry (1941, 431. o.) az amerikai iskolarendszer „új irányba” fordításáról ír a közelmúlt folyamatai kapcsán: „hogy Freud felfedezései milyen mértékben tükröződnek ezekben a tendenciákban, valóban lenyűgöző” – mutat rá az eltolódás okára, szerinte ugyanis Freud „szélesebb körben és kevésbé látványosan járult hozzá a progresszív nevelés fejlődéséhez” (i. m., 432. o.). Ez a hatás több területet érint, „Freud gondolatai olyan alaposan áthatották az emberi viselkedés mai felfogását, hogy az ő megkülönböztető hozzájárulását nem lehet könnyen azonosítani” – jegyzi meg (i. m., 435. o.), hozzátéve, hogy tanárok sokszor nem is tudják, honnan származik mindaz, amit képviselnek. Zachry szerint mindez egy „változó társadalmi rend”-hez vezetett, mert a freudi befolyás hatására a „hagyományos iskolák” túlzott fókusza a múltra nem segítette a diákokat megtalálni helyüket „egy rohamosan változó kultúrában” (i. m., 437. o.).

Később Knight (1945, 778–779. o.) az intézmények tagságait szemlélte: „Jelenleg az Amerikai Pszichoanalitikus Társaság 240 tagjából 170, azaz 70% az Amerikai Pszichiátriai Társaság [APA] tagja vagy ösztöndíjasa. Egy újabb évtized múlva – ezt bátran megjósolhatjuk – a pszichoanalitikusok 90%-a ennek az egyesületnek a tagja vagy ösztöndíjasa lesz”. Nos, nem tíz, de nyolc év múlva újra áttekintette Knight a helyzetet, és ha nem is volt az 90%, jelentős növekedést figyelt meg: „Jelenleg 399, azaz 82 százalékuk tagja az A.P.A.-nak, és a képzésben lévő jelöltek mintegy 73 százaléka az A.P.A. tagja” – mutat rá (Knight, 1953, 216. o.). A térhódítás világos: „A modern dinamikus pszichiátria egyszerűen a pszichoanalitikus pszichológia pszichiátriai elméletbe történő beolvasztása” (i. m., 215. o.; lásd még: Hellenbrand, 1972).
 


Freud, Jung és Ferenczi 1909-es amerikai látogatásakor a massachusettsi Clark University előtt (első sor, balról jobbra): Sigmund Freud, G. Stanley Hall, Carl Gustav Jung; hátul: Abraham A. Brill, Ernest Jones és Ferenczi Sándor

A politikatudományok területén Karen Vogel Sunshine (1993, 71. o.) tárt elénk kérdőíves felmérést az érintettektől: „Ezek 52,7%-a számolt be arról, hogy a freudi elméletek és koncepciók valamilyen módon befolyásolták tudományos munkájukat”. Mindennek a jelentőségét nem javasolt figyelmen kívül hagyni. Amint a szerző rámutat, Freud felismerte, hogy a hagyományos marxizmus fogyatéka a megfelelő pszichológiai manipuláció hiánya, hiszen az alapvető emberi természet korrumpálása nélkül egy marxista politikai berendezkedés mindig vívódni fog a tömeggel (vagy annak a még ép elemeivel). Ezt felismerve Freud és „politikai teoretikusok egy része gyorsan megragadta az alkalmat, hogy a freudi pszichológiát felhasználva »a marxizmus pszichológiai naivitását helyreigazítsák«” (i. m., 73. o.). A hagyományok, egészséges szexualitás és egyéb épeszű, természetes és evolúciósan adaptív jellemvonások megmérgezése – az ezek alóli „felszabadítás” – nélkül nem győzhet a „forradalom”, melynek forradalmi jellege a természetes rend elleni hadviselés maga. Amint a szerző rámutat egy másik elemzőt is idézve:

Azok, akik a marxizmus helyreigazítására vagy „újraalkotására” törekedtek, az 1920-as évek úgynevezett „frankfurti vagy kritikai marxistái”; és később az 1960-as évek kulturális forradalmárai (az Új Baloldal) azt állították, hogy mind a szovjet marxizmus kudarca az emberek elnyomás alóli felszabadításában, mind a marxizmus kudarca a nyugati ipari országok proletártömegeinek megszólításában annak köszönhető, hogy „nem vették figyelembe a forradalmi folyamatot alátámasztó pszichológiai tényezőket [...] Nem vették figyelembe azt a tényt, hogy a gazdasági kizsákmányolás és a politikai elnyomás mellett az osztálytársadalom alatt élő tömegek az elnyomás sajátos formáinak is áldozatai voltak pszichológiai szinten, amely alól minden igazi forradalom felszabadulást tudott és kellett, hogy biztosítson”. (I. m., 73–74. o.)

Nathan Hale történelemprofesszor fontos – és az eddigiek fényében egyértelmű – alapokra mutatott rá a mozgalom céljait illetően:

1912 körül idealista fiatal értelmiségiek támadást indítottak az erkölcsbe és az angolszász faj és kultúra felsőbbrendűségébe vetett meggyökeresedett amerikai hit ellen, amely értékrendet egyes történészek „viktoriánusnak” neveztek, és amelyet a lázadók maguk is egységesen „puritánnak” ítéltek. Ebben a támadásban a pszichoanalízis a hagyományos szexuális erkölcsök és erények átfogó kritikáját nyújtotta. A támadáshoz elméletet és retorikát szolgáltatott: a szexuális ösztön túláradó fontosságát és az „elfojtás” gonoszságát. A pszichoanalízis terápiát is szolgáltatott a lázadás által kiváltott belső konfliktusokra. Végül nem túlzás a pszichoanalízis elfogadásában egy új, egyetemes és ikonoklasztikus emberkép kialakítására tett kísérletet látni, amely a modern, liberális, társadalmi és kulturális reformok fajtáihoz társult, és amely új hitet szolgáltatott azoknak, akik elutasították a hagyományos vallási tanokat. (Hale, 1995, 57–58. o.)

Hale a támadás gyökereire is utal: „A »puritanizmus« és a provincializmus elleni e lendületes támadást indító fiatal férfiak és nők az új kozmopolita, »liberális« amerikai értelmiség első képviselői közé tartoztak. Ízlésük vagy származásuk alapján a háború előtti standard kultúra marginális kívülállóinak érezték magukat. Egyesek, mint James Oppenheim és Waldo Frank írók, német vagy kelet-európai zsidó családokból származtak...” (uo.). Yeung (2021) arra mutat rá, hogy a freudi anyagokat nem is annyira az orvosi, hanem inkább a kulturális szempontból méginkább fontosabb területeken lehet fellelni (hivatkozások az eredetiben):

Érdekes módon az amerikai egyetemi oktatásról készült felmérés szerint a legtöbb pszichoanalitikai kurzust nem a pszichológia tanszéken oktatták. Valójában a pszichoanalitikus tartalmú kurzusok 60%-át bölcsészettudományi tanszéken oktatták, míg 14%-át a pszichológia, 17%-át pedig a társadalomtudományok (a pszichológia kivételével) területén. A pszichoanalízisről azt is mondták, hogy a bölcsészettudományok magukba olvasztották azt az irodalom és a történelem megértésének módjaként.

Brazíliában is hasonló befolyást ismertet Lenz Dunker (2008, 223. o.): „A klinikai pszichológusok számára a pszichoanalízis volt a legfontosabb hivatkozási pont”. Ez a hatás nem a távoli múlté, és mint az jellemző, több fontos ágazatot hálóz be: „Kétségtelen, hogy a pszichoanalízis ma a pszichológia legszervezettebb és legbefolyásosabb ága az országban. [...] A pszichoanalízis fontos szerepet játszik a szociálpszichológiában, a pedagógiai pszichológiában, a szemiotikában és a filozófiában” (i. m., 229. o.). A közeli Argentínában a zsidó José Bleger „játszott központi szerepet” a mozgalomban, mely „továbbra is a zsidósággal és a progresszív politika bizonyos formáival társul” (Plotkin, 2011, 182. o.).

Hazánkban a női pszichoanalitikusok kapcsán – visszakanyarodva Borgoshoz – azt láthatjuk, hogy „pályafutásuk részben hasonló tendenciákat tükröz, mivel gyakran a (zsidó) származás, a nem és a szakma identitása mellett alakultak ki” (Borgos, 2021, 2. fejezet). Ezek a nők „A nemek kérdését sem terapeuta mivoltukban, sem az analitikus elméletekben nem érezték olyan jelentősnek, mint szakmai elkötelezettségüket és zsidó gyökereiket, különösen az 1930-as évekből – mindebben osztoztak férfi analitikus kollégáik többségével” – mutat rá a szerző (uo.), ahogy azt már korábban is megtette (Borgos, 2006), tulajdonképpen Nancy Chodorow (1989, 214. o.) ezt vizsgáló könyvét visszhangozva. Azt is megtudjuk, hogy „a zsidók aránya a nők között még magasabb volt mint a férfiak körében” (Borgos, 2021, 2. fejezet). Ezen zsidók között „a testről és a szexualitásról való nyitottabb diskurzus volt jelen, szemben a keresztény családokkal, amelyek erősebben ragaszkodtak a hagyományos családi és nemi szerepekhez” (uo.). Szilágyi Géza lánya, Lilla szerint – amint Borgos rámutat ugyanott – a zsidókban jelenlévő szorongásoknak szerepük lehetett abban, hogy ilyen csoportokba tömörültek. Ez egybecseng az eddigiekben látott motivációkkal: a zsidók félelme, vélt vagy valós csoportérdekei vezették őket a félt (és lenézett) nemzet felforgatására. Borgos említi még, hogy „a pszichológia keresztény, férfi álláspontja” számukra eleve idegen volt, ami segítette őket „új doktrínák” és „értelmiségi központok” létrehozásában (uo.). Ennek eredménye volt, hogy „a pszichoanalízis nagy hatással volt a kultúrára, és egyre inkább beépült a közgondolkodásba” (uo.).
 


Anna Freud és Kovács Vilma a 15. Nemzetközi Pszichoanalitikai Kongresszuson (Párizs, 1938; fotó: Edward Bibring)

Olyannyira zsidó volt az Egyesület, hogy annak „egyetlen nem zsidó női tagja 1949 előtt Felszeghy Béla felesége, Jóba Ilona (1892–1988) gyermekanalitikus volt, aki sok üldözött zsidónak segített elrejtőzni” (uo.). Miután könyvében részletesebben megismerjük ezeket a zsidó nőket, Borgos levonja a világos következtetést: „kedvező családi és szociokulturális hátterük, valamint motivációjuk kétségtelenül kulcsszerepet játszott” (i. m., 10. fejezet) – mi pedig eddigi vizsgálatunk fényében hozzátehetjük: az a „szociokultúra” etnikai eredetű. Amerikában is így volt ez, ahol a pszichoanalitikus nőkről hasonló kép tárul elénk még a kevésbé ismert, de jelentős figurák esetében is: „A nyolc elsőgenerációs analitikusból hat zsidó családban született, mindkét szülőjük zsidó volt. [...] A szülők általában megülték a zsidó ünnepeket, de zsidó identitásuk elsősorban társadalmi, kulturális és családi alapú volt. Christine Oldennek csak az egyik szülője volt zsidó, Karen Horney pedig nem volt zsidó” (Naszkowska, 2021, 9. o.).

A magyarországi szervezet női tagjai közül talán Bálint (Székely-Kovács) Alice (1898–1939) tűnik ki, akinek naplójáról, és az ebből kiolvasható nemi-etnikai reflektálásokról Borgos külön tanulmányt írt (2019, 34. o.), melyben rámutat Alice önképére „Én vagyok a vándorló zsidó tökéletes példája” – írta 1918. október 18-án. Alice férje Bálint Mihály (1896–1970) volt. Róluk Bar-Haim (2018, 119. o.) említi, hogy „1920-ban összeházasodtak, és áttértek az unitárius vallásra, hogy elkerüljék a zsidókra kirótt szankciók egy részét”. A szerző méltatja a budapesti zsidó mozgalmat magát is: „A legújabb szakirodalom rámutatott arra az úttörő szerepre, amelyet ez az iskola világszerte játszott abban, hogy a pszichoanalízis interdiszciplináris szakma lett, amely nyitott a szakemberek, tudósok és közvélemény-kommentárok széles köre számára” (uo.). Bálint Mihály Ferenczi egyik legközelebbi társa volt, annak halála után a magyarországi pszichoanalízis vezető figurájává lépett elő később. Árulkodó, hogy a később Michael név alatt Angliában aktív Bálint egy 1961. június 22-i levelében így számol be budapesti látogatásáról: „Beszéltem magyarul – de nem éreztem magam otthon. Ismertem minden utcát, szinte minden házat, és mégis idegen voltam” (Dupont, 2002, 378. o.). Nekünk szülőföld és haza – nekik csupán térkép, mégis az ő hatásuk formálta (részben) nemzetünk alakulását, amint arról fentebb Bar-Haim is beszámolt...
 


Nem érezte otthon magát Magyarországon – emléktábla áll tiszteletére (Budapest I. kerülete, Ág utca 30)

Valóban. Visszakanyarodva a gyermeknevelés témájához, Theresa Aiello a Bálinthoz hasonló émigrè zsidó pszichoanalitikusok gyermekekkel kapcsolatos klinikai szociális munkára kifejtett hatását vizsgálta, és összegzése szerint mindez „forradalmi változást hozott” arra (Aiello, 1998, 152. o.). Ezek az emigráns jogászok, pedagógusok, szociológusok és politológusok a már létező ágazatokat „kitágították” saját irányukba (i. m., 154. o.). A szerző idézi Ferenczit, aki szerint három részre osztható mozgalmának ideje: „a hőskor, a gerillaharcok és a szervezetek felállításának ideje” (i. m., 160. o.). Aiello szerint ez a korszak a szervezkedés ideje volt, s bemutatja Oscar Sternbach bécsi migránst, aki mindennek az egyik úttörője volt. Amint Schwartz (2006, 885. o.) írja: „Oscar mindkét világnak része volt: a zsidó szertartások világának, a zsidó vallásos és intellektuális szabadgondolkodóknak. Az ő Bécse Freud és a pszichoanalízis világa volt; Zweig, Schnitzier és Kraus írásaié”. Ezen freudista zsidók tanításai „mély hatást gyakoroltak a gyermekfejlődéssel és a gyermekekkel való bánásmóddal kapcsolatos tudásanyagra, és évtizedekig befolyásolták a gyermekkorról alkotott elképzeléseket” – mutat még rá Aiello (1998, 165. o.), szintén megjegyezve, hogy „Angliában a két legjelentősebb gyermekanalitikus Melanie Klein és Anna Freud volt, egyikük sem volt orvos” (i. m., 163. o.).

(A vizsgálódásunkat befejező folytatásban tovább merülünk a pszichoanalitikai gyermekmanipuláció – szexuális alakot is öltő – mélységeibe, majd a devianciák Ferenczi által úttörőként való normalizálása is terítékre kerül, kitérvén továbbá mozgalmának női tagjaira és a megismert csoportkonfliktus fontosabb vonatkozásaira.)

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info
 
Hivatkozott irodalom:

• Abraham, Karl; Freud, Sigmund; Falzeder, Ernst (ed.). The Complete Correspondence of Sigmund Freud and Karl Abraham 1907–1925 Completed Ed (2002, Karnac). ISBN: 1855750511.
• Aiello, T. The Influence of the Psychoanalytic Community of Emigrès (1930–1950) on Clinical Social Work with Children . Child and Adolescent Social Work Journal 15, 151–166 (1998). https://doi.org/10.1023/A:1022248110806
• Bar-Haim, Shaul. ‘The Drug Doctor’: Michael Balint and the Revival of General Practice in Postwar Britain, History Workshop Journal, Volume 86, Autumn 2018, Pages 114–132, https://doi.org/10.1093/hwj/dby017
• Borgos, Anna. "Alice Bálint and Her Diaries:‘… This little fixation seems to remain…’." Psychoanalysis and History 21.1 (2019): 23–52.
• Borgos, Anna. "Nők a pszichoanalízisben." Magyar Lettre Internationale 62 (2006): 21–24.
• Borgos, Anna. Women in the Budapest School of Psychoanalysis: Girls of Tomorrow. Routledge, 2021.
• Chodorow, Nancy J. (1989) Feminism and Psychoanalytic Theory. New Haven, CT & London: Yale University Press.
• Clark, Andrew, and Alexa Hepburn. "Deconstruction: The Foundations of Critical Psychology." In: Ian Parker (ed.) Handbook of Critical Psychology. Routledge, 2015. 297–305.
• Csányi, Gergely, Tibor Fehér, and Dóra Máriási. "Kritikai pszichológia. Lélek és kapitalizmus." Fordulat 31 (2022): 7–61.
• Dore, Martha M. "Functional Theory: Its History and Influence on Contemporary Social Work Practice." Social Service Review 64.3 (1990): 358–374.
• Dupont J. Excerpts of the Correspondence of Michael and Alice Balint with Olga, Ladislas, and Judith Dormandi. Am J Psychoanal. 2002 Dec;62(4):359-81. doi: 10.1023/a:1021196900858. PMID: 12512679.
• Erős Ferenc (2020). Lehetetlen küldetések: A pszicho-tudományok és a marxizmus. Imágó, 2020, 9(1): 95–118.
• Featherstone, Mike ; Lash, Scott & Robertson, Roland (eds.) (1995). Global Modernities. Sage Publications.
• Freud, Sigmund, Ferenczi Sándor, Eva Brabant (ed.), Ernst Falzeder (ed.). "The Correspondence of Sigmund Freud and Sándor Ferenczi. Vol. 2, 1914–1919." Cambridge, Mass.: Harvard University Press. 1996.
• Frosh, Stephen. "Fragments of Jewish Identity." American Imago 62.2 (2005): 179–191.
• Graybow, Scott. Progressive Psychoanalysis as a Social Justice Movement. Cambridge Scholars Publishing, 2017.
• Halász Anna, Alpár Zsuzsa. "A gyerekpszichoanalízis Magyarországon." IMÁGÓ Budapest, 2020, 9(2): 61–73.
• Hale, N. G., Jr. (1995). The Rise and Crisis of Psychoanalysis in the United States: Freud and the Americans, 1917–1985. Oxford University Press.
• Hellenbrand, Shirley C. "Freud's Influence on Social Casework." Bulletin of the Menninger Clinic 36.4 (1972).
• Horrocks, Roger. Freud Revisited: Psychoanalytic Themes in the Postmodern Age. Springer, 2001.
• Knight, R. P. (1953). The Present Status of Organized Psychoanalysis in the United States. Journal of the American Psychoanalytic Association, 1(2), 197–221. https://doi.org/10.1177/000306515300100201
• Knight, Robert P. "The Relationship of Psychoanalysis to Psychiatry." American Journal of Psychiatry 101.6 (1945): 777-782.
• Kuchuck, Steven. Sándor Ferenczi’s Impact on Clinical Social Work and Education. In: Dimitrijević, Aleksandar; Gabriele Cassulo; Jay Frankel: Ferenczi’s Influence on Contemporary Psychoanalytic Traditions: Lines of Development—Evolution of Theory and Practice Over the Decades. Routledge, 2018. 268–275.
• Lenz Dunker, C. I. (2008). Psychology and Psychoanalysis in Brazil: From Cultural Syncretism to the Collapse of Liberal Individualism. Theory & Psychology, 18(2), 223–236.
• Loewenthal, Del, and Robert Snell. Post-Modernism for Psychotherapists: A Critical Reader. Psychology Press, 2003.
• MacDonald, Kevin (2002). The Culture of Critique: An Evolutionary Analysis of Jewish Involvement in Twentieth-Century Intellectual and Political Movements. 1stbooks Library (Author House).
• Malone, Kareen Ror, and Emaline Friedman. "Does psychoanalysis have anything to say to critical psychology?." In: Ian Parker (ed.) Handbook of Critical Psychology. Routledge, 2015. 290–296.
• Mészáros Judit. Ferenczi and Beyond: Exile of the Budapest School and Solidarity in the Psychoanalytic Movement During the Nazi Years. Routledge, 2014.
• Motzkau, Johanna, and Ernst Schraube. "29 Kritische Psychologie Psychology from the Standpoint of the Subject." In: Ian Parker (ed.) Handbook of Critical Psychology. Routledge, 2015. 280–289.
• Naszkowska, Klara. "Pszichoanalitikus, zsidó, nő, feleség, anya, kivándorló: a pszichoanalízis emigráns alapító anyái az Egyesült Államokban." Imágo. 2021, 10(3): 8–32.
• Park, D. G. (1931). Freudian Influence on Academic Psychology. Psychological Review, 38(1), 73–85. https://doi.org/10.1037/h0071366
• Plotkin, Mariano. "José Bleger: Jew, Marxist and Psychoanalyst." Psychoanalysis and History 13.2 (2011): 181–205.
• Schwartz, C. (2006) In Memoriam: Oscar Sternbach, JurD December 13, 1904—October 25, 1999. Psychoanalytic Review 93:855–856
• Vogel Sunshine K. Freud’s Influence on American Political Science. International Journal of Social Psychiatry. 1993;39(1):71–77. doi:10.1177/002076409303900108
• Winer, Jerome A. "The Annual of Psychoanalysis, V. 23." (1994).
• Yeung, Andy Wai Kan. "Is the Influence of Freud Declining in Psychology and Psychiatry? A Bibliometric Analysis." Frontiers in Psychology (2021): 236.
• Zachry, Caroline B. (1941) The Influence of Psychoanalysis in Education, The Psychoanalytic Quarterly, 10:3, 431-444, DOI: 10.1080/21674086.1941.11925468
• Zaretsky, E. The Birth of Identity Politics in the 1960s: Psychoanalysis and the Public/Private Division. In: Featherstone, Mike; Lash, Scott & Robertson, Roland (eds.). Global Modernities. Sage Publications, 1995. 244–59.
• Zaretsky, Eli. "Psychoanalysis and Postmodernism." American Literary History 8.1 (1996): 154–169.
• Zaretsky, Eli. Political Freud: A History. Columbia University Press, 2015.

Az előző rész: A liberalizmus elfajzásának zsidó alapjai (III. rész): a csoportkonfliktus és vetületei