Ugrás a cikkhez
Reklám

A szexuális devianciák normalizálását célzó lobbi által az olyan fogalmak, mint „nem bináris”, „genderelmélet”, „queerelmélet” és még sok más, sajnos egyre inkább a mindennapos élet és köznapi párbeszéd részévé válnak, és többnyire a számukra megfelelő megvilágításban. Mindez a közeljövőben várhatóan egyre inkább probléma lesz – de mit jelentenek mindezek? A deviánslobbi káros voltának rövidebb bemutatása után (amit csupán az elmúlt hónapokból való pár eset és hír segítségével festek fel) az alábbiakban többnyire egy zsidó könyv segítségével kísérlem majd meg bemutatni, hogy miként kötődik a zsidósághoz e modern kori deviancia, és hogy ők maguk, az ilyen-olyan „elméletek” úttörői, miként látják saját zsidóságukat mindennek tükrében.

A szexuális devianciák normalizálása – ahogy jellemzően a 20. század a nyugati világot felforgató mozgalmai és elméletei, törekvései eleve – nem egy organikusan, alulról, a normális emberek igényeiből eredő, majd a magasabb szinteken lévőket, a politika és értelmiség világát kialakító valami, hanem éppen fordítva: egy már a hatalomban lévők (vagy az oda befurakodottak) által felkarolt, vagy általuk kiötlött egyveleg. Ez pedig a saját csatornáikon keresztül (szervezetek, aktivisták, mozgalmak, anyagi támogatások, szórakoztató, értelmiségi és tudományos propagandatermékek stb.) a többségi társadalom kultúrájának újraszervezésével, esetleg az önvédelem büntetésével (lásd: „gyűlöletbeszéd”) győz meg sokakat afelől, hogy „ez az elfogadott, ehhez kell igazodni”, vagy aki nem is fogadja el, legalább maradjon csendben és passzívan boruljon térdre.

A zsidó filmkritikus Neal Gabler Hollywood kapcsán írt örökzöld elemzésében ezt a folyamatot találóan írta le:
 

Ami elképesztő, az azon sikerüknek a mértéke, amivel ezen fikciót világkörül hirdették. Megteremtve egy „Árnyékamerikát”, egy olyat, amelyben minden régi dicsőített közhely idealizálva lett, a hollywoodi zsidók megteremtették a képek egy erőteljes egyvelegét – olyan erőteljeset, hogy tulajdonképpen az gyarmatosította az amerikai képzeletet. Senki se gondolhatott erre az országra anélkül, hogy ezen filmekre ne gondolt volna. Ennek következményeként a látszólagos ellentmondás – miszerint a filmek alapvetően amerikaiak, miközben azok alkotói nem – visszahatott önmagára. Végül az amerikai értékek ezen zsidók által készített filmeken keresztül kerültek meghatározásra. Végül, megteremtve az idealizált Amerikájukat a képernyőkön, a zsidók átformálták az országot a saját fikciójuk képére. (A saját birodalmuk: miként találták fel a zsidók Hollywoodot, 1989, 6-7. o.)


Ezen fentről, a hatalomból lefelé irányuló módszereikből alább párat látunk majd, és ennek a kulturális és tudományos területek felforgatásának és „gyarmatosításának” hatása a társadalomra magára végeredményben eredményes: egy 2019. júniusi amerikai felmérés a „transzneműek” támogatásának jelentős növekedéséről számol be:

 

Több mint tízből hat (62%) amerikai mondja azt, hogy támogatóbbá vált a transznemű jogokat illetően az öt évvel korábbi nézeteikhez képest. Ehhez viszonyítva kb. egynegyedük nézetei váltak inkább ellenszenvessé az öt évvel ezelőttihez képest. Bár minden csoport többsége a transznemű jogok támogatásának növekedéséről számolt be az elmúlt öt évben, a fiatal 18-29 év közötti amerikaiak a 65 éves és azon felüli idősebbekhez képest (56%) még inkább erről az eltolódásról számol be.


Nem csak a szexuálisan aberráltak támogatásának, de számuk növekedését is meg lehet figyelni az elmúlt években, lásd például azt a 2017-es adatot Angliából, miszerint az öt évvel korábbihoz képest négyszeresére nőtt az ilyen rendellenességgel kezelt gyerekek száma. Az egyik oka ennek, hogy a deviánslobbi az érzelmileg, esetleg pszichésen sérült fiatalokat célozza meg és „téríti meg” őket, olyanokat, akik eleve nem találják helyüket a társadalomban. Emiatt emelte fel hangját pár orvos 2019 februárjában azon „transznemű klinika” kapcsán, ahonnan a fentebbi adat is származik: szerintük ugyanis több probléma miatt figyelhető meg ez a növekedés, és mindez „nagyon komoly etikai aggályokat” vet fel. A Daily Mail cikkében azt olvashatjuk, hogy a klinika egykori személyzeti helytartója, David Bell szerint a gyerekek magukra veszik a transzidentitást „több probléma megoldásaként, mint családon belüli gyermekbántalmazás, gyász, homofóbia és az autizmus spektrumzavar jelentős előfordulása miatt”. Szintén fontos, hogy a Bell általi beszámoló megemlíti: „a gyerekeket »kiképezik« lobbicsoportok” és szerinte a „súlyosan felzaklatott és bonyolultabb páciensek” nem kerültek alaposabb kivizsgálásra. Továbbá: sok gyerek, akik megkérdőjelezik az identitásukat „világhálós források [vagy] képzések alapján tehetik azt, olyan szülők és társak segítségével, akik tudják pontosan, hogy mit kell mondani a kívánt cél eléréséért”. A cikk idéz egy alkalmazottat is, aki szerint hallani lehet a folyosókon is, amint szülők kioktatják a gyerekeket az orvossal folytatott első beszélgetés előtt arról, hogy mit mondjanak, ők pedig mintha sablonból beszélnének, ugyanazt mondják. Bell beszámolója szerint továbbá ma már olyan dolgokat is a  „transzneműség” melletti döntéshez csatoltak, amelyek régebben a normális gyerekkor részei voltak, de amiket ma már a „nemváltoztatás” igazolására használnak.

 


Egy mérgezett társadalom természetes pillanatképe: egy lánynak öltözött kisfiú egy meztelen, magát nőnek hívő homoszexuálissal
 
Sérülékeny fiatalok és gyerekek a célkeresztben

Az autizmus spektrumzavar (és Asperger-szindróma) valóban valamelyest összeköthető a „transzneműséggel” – nem azért, mert bármi köze lenne hozzá, hanem azért, mert autisztikus fiatalok eleve nem találják a helyüket, és könnyen belemerülnek a transzideológia és elmélet csavaros, elvont és bizarr világába. Távolról se minden nemi önképzavaros egyén autisztikus, de a felülreprezentáltság megfigyelhető az eddigi még nem túl terebélyes felmérések alapján. Az autizmussal foglalkozó Autism Speaks oldalon ezt olvashatjuk:

Transznemű személyekre jellemzőbbek a pszichés zavarokkal kapcsolatos kondíciók, beleértve a depressziót, szorongást, öngyilkosságot. A transznemű tinik kb. 30-50 százaléka kísérel meg öngyilkosságot. Egyes tanulmányok azt találták, hogy az autizmus diagnózisa nagyobb arányban található meg köztük, becslések szerint 6-13% között. Más tanulmányok szerint is autista embereknél jellemzőbben fordul elő nemi önképzavar és nemi variáció. Szinén sokszor fordulnak elő náluk más, gyakran ehhez társuló mentális és pszichikai egészségügyi zavarok.

A tudományos és orvosi témákra szakosodott EurekAlert! oldal pedig az Anglia Ruskin angliai egyetem tanulmányáról számol be ekképpen 2019. júliusban:

[A tanulmány] azt találta, hogy a transznemű és nem bináris csoport az autizmus diagnózisával 14 százalékban rendelkezett, miközben további 28 százaléka ennek a csoportnak elérte az autista diagnózis alsó határát, azt sugallva, hogy a potenciálisan diagnózis nélküli személyek száma magasabb.

Ide kapcsolható annak az elkeseredett apának a története, akinek autisztikus lányát kebelezte be a transzkultusz. Ezt az USA Today 2019. augusztusban közölte le:

2016. áprilisában az akkor 14 éves lányom meg volt győződve afelől, hogy ő valójában a fiam. Miközben próbáltam megmenteni, az állami iskolája aláásta minden igyekezetem. Lányom egész gyerekkorán át nem voltak jelei annak, hogy fiú szeretne lenni. Szerette a plüssállatokat, Pocahontast, és a színes fürdőruhák viselését. Nem emlékszem egyetlen olyan érdeklődési körére sem, ami különösen fiús lett volna, vagy semmi olyasmire, hogy kényelmetlenül érezte volna magát lányként. Az egyetlen nehézsége a baráti kapcsolatok kialakításában és ápolásában volt. Később megtudtuk miért: az autizmus-spektrumon volt. (...) A gimnáziumban lányom találkozott egy lánnyal, aki a közelmúltban jelentette ki az iskolában, hogy transznemű. Nem sokkal találkozásuk után a lányom kijelentette, hogy ő is egy lánytestbe született fiú, és egy fiús nevet választott magának. Először az iskolájában jelentette ezt ki, és amikor azt mondta, hogy ő fiú, az oktatók és a személyzet – akik jól ismerték a mentális állapotát – támogatták ebben. Anélkül, hogy nekem vagy a feleségemnek szóltak volna, az új fiúnevén szólították. Úgy kezelték a lányomat, mintha fiú lenne, hímnemű személyes névmással utalva rá és beengedve a fiúk mellékhelyiségébe.

A lánynak az iskola szociális munkása azt javasolta, hogy költözzön el otthonról, mert a szülők nem támogatták mindebben. Az apa hozzátesz a történethez még egy fontos dolgot: „Megvizsgáltattuk a lányunkat egy pszichológussal, akit az iskolakerület jóváhagyott. Azt mondta nekünk, hogy nagyon világos módon lányunk hirtelen transznemű identitása az ő meglévő mentálhigiénés helyzetéből fakad, de mindezt csak nem hivatalosan osztja meg velünk, mert tart egy potenciális megtorlástól, ami érheti ezért.” Bár az orvos félelme jogos, ilyen-olyan vádakkal és lobbizással könnyen elveszítheti állását, mégis sajnos ez a fajta gyávaság és behódolás az, amitől az agresszív terjeszkedők csak vészemet kapnak. A gyerekek megcsonkításának a folyamata pedig már rendkívül olajozottan halad az apa szerint: „Amikor a szülők hajlandóak együttműködni a gyerekük nemváltoztatásával, a folyamat félelmetes tempóban halad. Az Endocrine Society orvosai átírták iránymutatásaikat a magukat transzneműnek tartó fiatal páciensek miatt, hogy azoknak hormonkezeléseket adhassanak 16 év alatt is. Ennél is aggasztóbb, hogy olyan műtétek, mint a mell- és hereeltávolító műtétek, már tiniken is elvégezhetők.”

A Daily Mail 2018. novemberében írt egy brit iskoláról, ahol immár 17 diák „változtat nemet”. Itt is ismerős a helyzet a gyerekek kapcsán:

A [nemi] átalakuláson áteső fiatalok legtöbbje autisztikus, mondja egy ott dolgozó tanár, aki szerint a sérülékeny és mentálhigiénés problémákkal rendelkező gyerekeket „ráveszik”, hogy elhiggyék, ők rossz neműek. (...) Ez év elején a Mail on Sunday felfedte, hogy az NHS [Országos Egészségügyi Szolgálat] egyetlen gyerekeknek való nemi identitás klinikájához beutalt fiatalok harmada mutatott „mérsékelt vagy súlyos autisztikus tüneteket”. Ez azt jelenti, hogy 150 autisztikus tini kapott pubertást blokkoló szereket, amely meggátolják a testük fejlődését.

A Mail on Sunday hozzáteszi, hogy a tanárnő, aki erről kitálalt, a személyazonosságának titokban tartását kérte, „mert fél az elbocsájtástól majdnem 20 év tanítás után”. A Carol álnevű tanárnő elmondása szerint „Azt javasolták neki, hogy a szülőket és más tanárokat ne tájékoztassa, ha egy diák azt mondja, ő transznemű; az idősebb diákok az iskolájában, akik nemet változtattak, a fiatalabbakat »veszik rá«, többnyire autisztikus diákokat, hogy ők is azt tegyék; egy autisztikus tinin hamarosan kettős melleltávolítást végeznek. A diákok, akik szerint ők rossz testbe születtek, az olyan transznemű YouTube-sztárokat utánozzák, akik Carol szerint részben felelősek azért, hogy sérülékeny gyerekeket meggyőzzenek nemi önképzavaruk felől.”

A deviáns lobbi és a kultúrmarxista réteg elkötelezett aziránt, hogy a hagyományos és épeszű társadalmat elemeire bontsa, és így teremtsék meg a szektaszerű utópiájukat: a gyengébbek befolyásolásának és az ellenállók megbüntetésének eszközével.
 


Pillanatkép az állatszex-fétisiszta homoszexuálisok „parádés” normalizálásáról

A befolyásolás egyik módszere az eleve beilleszkedési zavarokkal küszködő gyerekek és fiatalok bevonása ilyen-olyan „rajongótáborokba”, ami egyúttal a szórakoztatás eszközével is képes rájuk hatni. Például tudja-e a naiv anyuka, mit néz a gyereke, ha azt beülteti a Cartoon Network rajzfilmcsatorna elé? Láthat például olyan rajzfilmet, mint a Steven Universe, a biszexuális zsidó Rebecca Sugar alkotását, amit a zsidó Ann Sanoff által vezetett Warner Bros. tulajdonában lévő csatorna vetít. Sugar Wikipédia-szócikke világossá teszi, hogy milyen céllal kerül a gyerekek elé a műsor:

Sugar beszélt az LMBT megjelenítésének és az ilyen tartalmak előállításának fontosságáról, főképp a gyerekek szórakoztatásában. Cameron Esposito QUEERY című rádióműsorában Sugar kijelentette: „Az LMBTQIA bajnoka akarok lenni, az egészé, a G-besorolású [gyerekeknek is szánt] tartalmakban, a családi szórakoztatásban. Ezt akarom csinálni örökre.” Azt is elmondta, hogy a Steven Universe miként segítette őt is saját biszexualitásának és nem bináris voltának elfogadásában. Szerinte a korai és pozitív szembesülés az LMBT-közösséggel segíthet a queeridentitású gyerekeknek az identitásukkal kapcsolatos szégyen elkerülésében.


Az alábbi rövid klipben a főhős a „transzgyerekek” egyre divatosabbnak beállított stílusában ad elő egy dalt a színpadon. Közönség, sztárság, szeretet, vidám zene, ami ráadásul arról szól, hogy „mindenkinek kell egy barát” – aljas deviánspropaganda sérülékeny gyerekeknek:

A barátság fontosságáról lehetne a gyerekeknek énekelni anélkül is, hogy közben a transzvesztitizmust és a nemi önképzavart reklámoznánk, de itt nem a barátság fontosságának bizonygatása a cél... (Idén a ’90-es években népszerű rajzfilm, a Rocko is egy régi fiú karakterből csinált immár „transzneműt”, akit a szülei elfogadnak lányként. A műsort a zsidó Sumner Redstone által tulajdonolt Viacom terjeszti.)
 



Rebecca Sugar

Nem csak a szórakoztatóipar, de az irodalom világa is ontja a transzvesztita és egyéb szexuálisan deviáns tartalmat a gyerekekre – erről már írtam bővebben korábban is (itt vagy itt). Az elmúlt hónapokban került a hírekbe egy 2014-es könyv, ami eddig csendesen várakozott a gyerekek figyelmére a könyvesboltok polcain, de valaki fontosnak tartotta megemlíteni, hogy az egyébként gyakran dicsért könyvben gyerekkorú szexualitásról is olvashatunk, ráadásul pozitív fényben. A zsidó Susan Kuklin többszörös díjnyertes gyerekkönyv-író és fényképész az A bíborvörösön túl: megszólalnak a transznemű tinik című könyvében valós szexuális aberráltakkal és önképzavaros beteg fiatalokkal készült beszélgetéseken keresztül normalizálja és dicsőíti a szexuális devianciákat és a transzszexualitást magát: az egyik idézett, magát nőnek képzelő férfi például arról számol be – és mindezt az író kritika nélkül közli a gyerekeknek szánt könyvben –, hogy miként volt szexuálisan aktív már hatévesen is:

Szexuálisan fejlett voltam. Azt értem a szexuálisan fejlett alatt, hogy tudtam a szexről. Hatéves koromtól. A szomszédságomban élő fiúkkal szoktam csókolózni, orális szexet adni nekik. Élveztem. Imádtam az orális szexet. Meg is fogdostam a tudod-mijüket. Nagyon fiatalok voltunk, ezt csináltuk.



A zsidó könyv a világ egyik legnagyobb könyvesboltjának ajánlásával




Susan Kuklin


Amikor könyvéről kérdezték Kuklint, egy már évezredek óta ismert arroganciával válaszolt. Egy Ausztrál portál cikkéből:

A CBS-nek adott interjújában Kuklint megkérdezte a házigazda Vinita Nair: „Ön szerint mi lehet az, amitől az emberek félnek, aminek nem akarnák a gyerekeiket kitenni, amit érint az ön könyve?” Kuklin azt válaszolta, hogy az a „tiltott tudás”. „Félelmetes ez az embereknek, mert nem értik” – mondta. „Ha egyszer megérted, már nem ijesztő. De ott van az az időszak, mielőtt ez megtörténik, amikor olyan sok ellenállás és félelem fordul elő. És szerintem ezt történt a könyvem kapcsán is.”

Hozzátette: „Szerintem rájövünk, hogy az ország rémültebb, mint gondoltuk volna. Félünk előre haladni. Az élet változik, a tudomány változik, a politika változik – minden változik. És mi pedig választhatjuk, hogy növekedünk mint emberek, vagy hogy ugyanazok maradunk.”

Kultúrmarxista alaptétel, hogy a hanyatlás haladás, a torz szép, a deviáns jó. Kuklin meglehetősen nevetségesen pózol holmi lázadó és a fényt elhozó forradalmárként, amikor az egész liberális nyugati berendezkedés az ő általa szajkózott „értékeket” képviseli, és sok esetben törvényekkel követeli meg azok elfogadását – ellenállás esetében ugyanis „gyűlölet-bűncselekmény” történik. Ugyanúgy dollármilliárdos globális cégek plakátolják tele a jobb sorsra érdemes emberek fővárosát mindezzel (lásd: a Coca-Cola Budapesten). A „tiltott tudás” tehát ennyire van „tiltva”. (Írom mindezt egy olyan portálon, amelyet több kormány is próbált betiltani, például pont a Kuklin-félékről való őszinte írások „tiltott tudása” miatt.)

Továbbá a gyerekeknek az épeszű szülő nem holmi „értetlenség” miatt nem adja oda a zsidó könyvét, hanem azért mert nem áll szándékában azt tanítani annak a gyereknek, hogy hatévesen jó szórakozás a szomszéd fiúknak adott orális szex... Az efféle torzlelkűek szerinti „előre haladás”-nak pedig ezek mentén kötelesség ellenállni. A fent továbbra sincs lent, akármennyire követelik, hogy azt higgyük.
 


Pillanatkép egy portlandi könyvtárból: transzvesztita aberrált hempereg gyerekekkel

Megfelelő ellenállás hiányában ez a fertő ugyanis olyan egyedeket termel ki, mint a kanadai zsidó Jonathan „Jessica” Yaniv, a „transzaktivista”, aki harmincas éveire jött rá, hogy „nő”. Yaniv 2019 nyarán azzal került a hírekbe, hogy felkeresett számos kizárólag nőkkel foglalkozó szépségszalont, ahol nemiszerv-gyantázást kért, de azok a zsidó férfi nemi szervével nem tudtak, vagy nem akartak mit kezdeni. Yaniv emiatt 16 ilyen szalont jelentett már fel „diszkrimináció” miatt, mert a kanadai liberális törvények szerint ha valaki nőnek vallja magát, nőként kell kezelni. A hírek miatt ugyanakkor számos tinilány szólalt meg, akik mind arról számoltak be, hogy Yaniv több évre visszamenőleg is zaklatta őket a világhálón vagy telefonon. Egy meglehetősen beteges, de nem túl meglepő kép rajzolódott ki Yanivról ezek segítségével: számos képernyőfotó és hangfelvétel bizonyítja, hogy Yaniv perverz módon megszállottja a gyerek- és fiatalkorú lányoknak, azoknak is a menstruációja és tamponhasználata az, ami a leginkább foglalkoztatja az aberrált zsidót. A fiatal lányokat jellemzően arról faggatja, hogy miként kell használni a tampont és a betétet, mert ő még csak „most vált nővé”, és nem tapasztalt e téren...

A The Post Millennial leközölt egy válogatást az ilyen képernyőfotókból, amiket egy ideje számos tinilány oszt meg a közösségi oldalakon, ezekből pár idézet: „Mit tehetnék, hogy »közelebb kerüljek« ezekhez a lányokhoz az öltözőben? A mellékhelyiségben már kitanultam valamelyest, kérek tőlük tampont vagy betétet és dicsérem a sminkjüket meg ilyesmi. Működne az, ha kérnék tampont és betétet az öltözőben is?” A folytatásban: „Ha látok egy lányt, aki meztelen alul és egy tamponzsinór lóg ki, amikor öltözöm és a dolgomat végzem, furcsa az, ha megközelítem és kérek tőle tampont? Vagy betétet? Csak hogy összemelegedjünk a menstruáció kapcsán meg ilyesmi...” Máshol: „Szívás, szerdán utazok a szigetre a kompon és általában vannak ott túrák, ami egy csomó tízévest jelent a mellékhelyiségben, amikor ki kéne cserélnem a betétemet (...) Furcsa az, ha tíz-tizenkét évesektől kérek betétet? Vagy tampont? (...) De ha kér egy tampont, adjak neki egyet és mondjam el, hogyan kell használni?” Máshol: „ha van 30 lány az öltözőben, hányan fognak szerinted szabadon öltözködni kint a vaginájukkal és melleikkel?” Máshol megkérdezi: „Furcsa, ha az a fantáziám, hogy a mellékhelyiségben együtt vagyok egy lánnyal és együtt cseréljük ki a betéteinket?”
 



 
Számos más megnyilvánulása is van az „aktivistának”, de ez is tiszta képed ad arról, mivel van dolgunk. Nem meglepő, de annál fontosabb, hogy a „progresszív” jelenlegi légkörben, például a közösségi oldalakon, Yaniv és hasonszőrű társai védve vannak: aki „félrenevezi” őket a Twitteren, örökre tiltva lesz. A normális embereket megalázandó ugyanis a „transzneműek” és liberális vagy zsidó segítőik megkövetelik, a teljes behódolás jelképeként, hogy velük kapcsolatban az általuk kedvelt személyes névmást használják (angolban), Yaniv esetében a nőit. A Facebook és a YouTube is hasonlóan büntet ezért a „bűnért”, mindezt ugyanis szándékos („szexista”, „transzfóbiás”) támadásnak és agressziónak ítélik. Ezen védelem közben pedig az egyébként betegesen hisztérikus Yaniv előszeretettel ingerel egyeseket, ha azok pedig férfiként említik, a fiókjuk letiltatása felett jár szánalmas győzelmi táncot. Yaniv továbbá a közelmúltban egy olyan medencés eseményt rendezett 12 éven felülieknek, ahol „megengedett” volt a lányoknak felső nélkül jelen lenni, a szülőknek viszont nem, ez ugyanis a gyerekek önbizalmának a növelésére szolgálna, amit a szülők jelenléte hátráltatna...
 
Transzkirekesztő feministák

A Jonathan Yaniv-félék kapcsán könnyű látni, miként is irritálhatnak ilyen férfiak egyes nőket, még feministákat is, így felmerülhet a kérdés, hogy a feministák tesznek-e valamit az ilyen perverz és női helyeket (öltöző stb.) tulajdonképpen megostromló férfiak kapcsán. A rövid válasz, hogy nem. Jelentős feminista ellenállás nem tapasztalható, annak a fősodrata halad a deviancia áramával, ahogy a második hullám kapcsán is agresszív zsidók szabták az irányt (lásd itt és itt), a „transzgenderizmus” kapcsán is jelentősen zsidók szabják az irányt (lásd alább), amihez a feminizmus igazodik. De akad egy viszonylag erőtlen réteg, az úgynevezett „TERF”-ek („transzkirekesztő radikális feministák”), akik nem fogadják el a „genderizmus” alaptételét, miszerint minden a fejben van, és azok vagyunk, aminek mondjuk magunkat. Ezek a feministák, bár nem jelentenek hosszútávú veszélyt a „genderizmusra”, gyakran válnak transzvesztiták áldozatává a fősodratú feminizmus tulajdonképpeni támogatásával.

A Spectator egy ilyen támadásról számol be 2019. augusztus végéről, Kanadából, amikor transzvesztiták nem mást, mint egy a nemi és családon belüli erőszak áldozatait segítő szervezet (VRR) helyiségét rongálták meg, fenyegették őket halállal, az ajtóra szögelve egy patkányt. Az ok: a szervezet csak nőket lát el, nem akarnak nemi erőszak áldozatául esett nők körül férfiakat, akkor sem, ha „nőnek hiszik magukat”. A rongálók az ablakokra olyasmit írtak, mint „megölni a TERF-eket”, „baszódjanak meg a TERF-ek”, „a transznők nők” és „transz hatalom”. A támadók a fősodratból találtak támogatásra: egy magát Morgane Ogernek nevező transzvesztita aktivista, aki egyben a „progresszív” Új Demokratikus Párt jelöltje volt egy helyi választáson 2017-ben, így oktatta ki a megtámadott nőket segítő szervezetet: „Sajnálatosan és kiszámíthatóan a VRR, azon döntése, hogy megszegik a kanadai polgárjogi törvényt, ellencsapást eredményezett. Együttérzek a VRR által érzett fenyegetés kapcsán, ami a viselkedésük kiszámítható következménye. Amint azt korábban felajánlottam, készen állok a VRR-t segíteni, hogy kimásszanak a saját felfordulásukból, ha ki akarnak.”
 


A női menhelyre kiszegelt patkány

Oger már korábban is támadta a szervezetet „gyűlölet” miatt, és lobbizásával elérte, hogy attól megvonjanak 30 ezer dollárnyi városi támogatást „diszkrimináció” miatt. Amint a Spectator cikke megjegyzi: „A feministák nem gyűlölik a transzidentitású embereket, és nem akarják azokat holtan látni. Annak ellenére, hogy a transzaktvisták aktívan tesznek azért, hogy elpusztítsák a nők keményen kiharcolt jogait és helyeit.”

Annak ellenére, hogy jelenleg megfigyelhető egy (viszonylag erőtlen) transzellenesség a feminizmuson belül, a feminizmus második hulláma tulajdonképpen törte az utat a „transzgenderizmus” előtt azáltal, hogy a nemi különbségeket és karaktereket tagadta, hogy ezzel emelje magát magasabbra – de amint elfogadja a posztfeminista Nyugat, hogy a nemek között nincs (jelentős) különbség, csak egy lépés elfogadni azt a szintén természet nélküli tézist, miszerint a férfi bármikor átzökkenhet nővé, hiszen a különbségek eleve jelentéktelenek, vagy nem is léteznek. Ennek a nemeket tagadó és ellenző szemléletnek volt az egyik szószólója a zsidó Shulamith Firestone tulajdonképpen, amikor az 1970-es, ma is tanított feminista alapműnek számító könyvében így ír:

Amiként a szocialista forradalom célja nem csak a gazdasági réteg kiváltságainak eltörlése volt, de az egész gazdasági réteg különbségének eltörlése is, úgy a feminista forradalom végcélja nem lehet más, az első feminista forradaloméval ellentétben, nem csak a férfi kiváltságosság eltörlése, de a nemi különbségének eltörlése is egyben: a nemi szerven alapuló különbségek az emberek között már nem számítanának kulturálisan. (A visszafordulás egy akadálytalan pánszexualitáshoz a freudi „polimorf perverzitás”-hoz – ez valószínűleg átvenné a hetero-, homo- és biszexualitás helyét.) (The Dialectic of Sex, 1970, első fejezet)

Firestone a radikális felforgatás hangja volt, és sok más mellett nyíltan és agresszívan családellenes, a gyereknemzést és családot elnyomásnak tekintette. Minden bizonnyal elégedetten tekintene végig a felforgatott és megbecstelenített Nyugaton ma: a „pánszexualitás”, a „bináris” (női és férfi kettősség) eltörlése már előrehaladott folyamatban van, a számára ideális „nemileg semleges gyereknevelés” szintén, ahogy a családalapítások és gyerekvállalások „elnyomásának” aránya is hanyatlik, nagyrészt „forradalmának” köszönhetően.

A „transzkirekesztő” és a fősodratú feminizmus belharca nem újdonság: 1979-es könyvében a leszbikus feminista Janice Raymond azzal érvelt a „transzgenderizmus” ellen, hogy a transzszexuálisok „megerőszakolják” a női testet azáltal, hogy azt kisajátítják. Szerinte a transzszexualitás gyakorlata csak erősíti a nemi sztereotípiákat és hagyományos szerepeket azzal, hogy a férfi szerepből valaki átlép a női szerepbe, jellemzően a nőiesség karikatúrájaként. Nem ő volt az egyetlen, a zsidó feminista Robin Morgan szintén kikelt a „transzneműség” ellen az egyik 1973-as konferencián, ahol leszbikusok fenyegetése és felháborodása miatt egy megjelent „transznemű”, magát nőnek nevező férfit nem engedtek részt venni azon. Morgan szerint az ilyen férfiak erőszakot tesznek a nőkön azzal, hogy annak tettetik magukat.

Ahogy az akkori feminizmus pornográfia kapcsán fennálló belharca (egyesek szerint az felszabadító a nő számára, mások szerint a férfi elnyomásának eszköze a saját élvezete céljául), a jelentősen zsidó pornográfiát támogató vonulat kerekedett felül, a jelentősen zsidó kútfőből eredő „transzgenderizmus” kapcsán pedig szintén annak a támogatása vált a fősodrattá. A „transzkirekesztő” feministák végeredményben saját munkájuk gyümölcse miatt fanyaloghatnak, mert feminista felforgatás nélkül a „transzgenderizmus” se kapott volna (akkora) hátszelet nagyjából azonos síneken. Nekünk, hagyományos épeszűeknek, a feminista belharc viszont nem vigasz az általuk okozott rombolás romjai felett.
 
Zsidókérdés és genderizmus

A feminizmus „TERF” vonalának nincs jelentős értelmiségi vagy akadémiai (de akár mozgalmi) gerince, ellenben a „genderista” vonal erőteljesen el van látva mindezzel: a zsidók is e mögé sorakoztak fel. Már a kezdeteket tekintve is a transzvesztitizmus úttörői többnyire zsidók voltak, például Magnus Hirschfeld és Iwan Bloch munkásságairól már írtam korábban behatóbban is, de ebbe a sorba tartozik a szintén zsidó Harry Benjamin is, akihez a „transzvesztita” megnevezés is köthető. A freudi, hirschfeldi, bejamini kútfőből pedig későbbi zsidók merítettek, hogy továbbvíve mindazon elméleteket, a „genderizmus” szövevényes elméletét megalkossák, és folyamatos fegyveresítésével a nemiség és család Firestone által is áhított marxista „forradalmát” valósítsák meg: a nemek eltörlését, a nemi és szexuális rend felborítását – és ahogy a nemek, majd a hagyományos európai szexualitás és családmodell, úgy a fajok és nemzetek felborítása és szétrobbantása is ezek mentén zajlik.

Az említett ideológusok mentén tehát újabbak vitték tovább a felforgatás ezen vonalát: újabb zsidók, domináns mértékben. Ha csupán az úttörőket vizsgáljuk, például a Wikipédia szócikkei mentén, többnyire zsidókat találunk: a  fentiekre alapozott „genderelmélet” egyik fő megalkotója Judith Butler volt, aki leszbikus zsidó. A „transzgenderizmus” persze már létezett jóval Butler előtt is (lásd: Hirschfeld), de továbbfejlesztett ideológiai és akadémiai kereteit jelentősen neki köszönheti: Butler 1990-es Genderbaj: Feminizmus és az identitás felforgatása című könyvében a nemi „binaritás” ellen ágál, mondván nem csak női és férfi nem létezik: sőt, a „nem” nem köthető a testi nemhez („sex”), egy másik, a tudatunkban lévő nem is létezik („gender”, a „társadalmi nem”) ami vagy egybevág a testivel, vagy nem – a nem egy spektrum szerinte, és egyfajta elnyomó társadalmi normák igazgatják azt a „női” és „férfi” keretek közé. Ez a mindenféle természetes és biológiai rendtől elrugaszkodó, a mindent szétszaggató, majd újra összerakó módszer egy jellemzően freudi pszichoanalitikus absztrakt elmélkedés, és a „genderizmus” alaptétele: eredendően zsidó szellemi termék (alább láthatjuk majd történelmi forrását is mindennek). Butler szerint az identitás az ismétlés és imitáció terméke, az ideálisnak felállított heteroszexuális identitás pedig alapvetően igényli, hogy a társadalom mindezt visszaigazolja és ismételje (nemi „sztereotípiákkal”, vagy hagyományos nemi szerepekkel), így mindennek az eltörléséhez alternatív identitásokkal kell kikezdeni a heteronormatív ideálist. Amikor minden relatív és a deviáns is ugyanannyira jogos és érvényes, mint a normális, a normális elveszti uralmát. Amikor ez a hagyományos rend felborul, akkor győzhet a Firestone-féle „forradalom”. (Mialatt pedig Butler mások identitását bomlasztaná, a saját zsidó identitásáról így beszélt a Háárecnek 2004-ben egy izraeli látogatás során: „Kialakítottam a saját Izrael-kritikámat, de ugyanakkor egy erős zsidó identitást is.”)
 


Judith Butler

A „genderelmélet” Buttler melletti egyéb zsidó úttörői még Julia Kristeva, Eve Kosofsky Sedgwick, Nancy Chodorow, Jessica Benjamin, Shoshana Felman, Adrienne Rich vagy az izraeli Bracha L. Ettinger. A „genderelmélet” mellett, az abból leágazó „queerelmélet” is hasonlóan zsidók által uralt terület. A Wikipédia szócikke itt elégséges ezt bemutatni: „A queerlemélet a kritikai elmélet egyik területe, amely az 1990-es évek elején alakult ki a queertanulmányokból és nőtanulmányokból. (...) Jelentősen hatottak rá Lauren Berlant, Leo Bersani, Judith Butler, Lee Edelman, Jack Halberstam és Eve Kosofsky Sedgwick munkái...”. A felsorolt személyek mindegyike zsidó, Bersani kivételével – az említett kritikai elmélet pedig a zsidó Frankfurti Iskola teremtménye. A „queerelmélet” célja a normális szexuális identitás kritizálása és a „genderspektrum” normalizálása: a Butler-féle elv ideológiai támasza, amin keresztül alternatív identitások megalkotásával a normális elveszti meghatározó szerepét. Képzeljük ezt el a migráció földhözragadtabb hasonlatával: a felforgató ideológusok (migránstámogatók) alternatív identitások és orientációk (idegen fajtájú migránsok és kultúrák) segítségével körülveszik a normális rendet, és annak természet adta rendező szerepét kiszorítják a társadalomból (az őshonos etnikum felhígítása, és idővel lecserélése migránsokkal).

Az akadémiai területen az „LMBT” aktivista zsidó Jonathan David Katz volt az Egyesült Államok első igazi „homoszexuális és leszbikus tanulmányok” karának feje, egyben ő a Harvey MIlk Intézet meglapítója is, ami a világ legnagyobb „queertanulmányokkal” foglalkozó intézete. Szintén ő volt a Nemzeti Queer Művészetek Fesztiváljának az első művészeti rendezője, amin keresztül Európába is eljutottak. Az 1980-as és ’90-es években a Yale Egyetemet pedig John Boswell és zsidó társa, Martin Duberman történészek tették „a homoszexuális és leszbikus tanulmányok jelentős központjává”. Duberman egyben a Leszbikus és Homoszexuális Tanulmányok Központjának megalapítója is volt, aminek célja az ilyen-olyan „tanulmányok” és „elméletek” akadémiai terjesztése (hogy a korábbi példánál maradjuk: „a migránsok elosztása” a társadalomban). (Itt érdemes rámutatni, hogy ha „csak” a homoszexualitás normalizálásának területénél maradunk, a zsidó dominancia ott is kimutatható, lásd korábbi ezzel foglalkozó írásaimban itt és itt.)

A zsidó elem mindebben nem csak a főbb felforgatók származásában és faji karakterében található azonban... Ahogy saját maguk is helyenként elemezgetik: a zsidóság és a „queerség” történelmileg és alkatilag szorosan összefügg. Ezt hivatott bemutatni az A queerelmélet és a zsidókérdés című 2003-as könyv, melyet három tekintélyes értelmiségi (Daniel Boyarin, Daniel Itzkovitz és Ann Pellegrini) szerkesztett, és ebben 16 szerző egy-egy esszéjével, és a három (ugyancsak szakértő) szerkesztő által írt bevezetővel együtt legalább közel húsz zsidó munkája a könyv. A történelmi és művészeti elemzéseken keresztül a lefektetett cél a zsidóság és a szexuális deviancia szociális megnyilvánulásának és kulturális kereteinek a bemutatása, vizsgálata. Mint megjegyzik: „A 19. század, akkor, láthatta nem csak a modern zsidó kialakulását, de a modern homoszexuálisét is. Ez több mint történelmi véletlenség, amint azt ez a könyv is hivatott bemutatni” (I.m., 3. o.).
 




Miután a bevezetőben lefektetik a butleri elvet, miszerint „A modern szexuális különbségtétel, leginkább a homo- és heteroszexuális különbségek, csupán azok: modern találmányok, szociális képződmények, nem természetes adottságok” (I.m. 3. o.), utalást tesznek a könyv egyik tanulmányára, mely Barbra Streisand (aki a könyv borítóján is látható) egyik filmjét elemzi a queer-zsidó nagyítón keresztül: „Amint az bemutatásra kerül az amerikai popkultúra más termékeiben (Woody Allen, Philip Roth), annak az érzékletessége, hogy a zsidók a nemiséget máshogy csinálják (queerszerűen) nagyon világosan bemutatásra kerül Streisand filmjében, és az ő személyében mind a filmben, mind azon kívül” (I.m., 7. o.). Hozzáteszik: „Így hát e könyv kihívása kapcsolatok kovácsolása a zsidó kulturális tanulmányok és a queerelmélet között, zsidók és queerek között, zsidók és transzneműek között, és zsidók és homoszexuálisok között, anélkül, hogy az összehasonlítás pontjai között, és azokon belül, a különbségeket lezárnánk.” (I.m., 9. o.).

A könyv talán legérdekesebb tanulmánya a történész Jay Geller munkája, amely a homoszexualitás zsidós és árja szemléleteit elemzi Sigmund Freud és Hans Blüher kapcsolatán és ellentétein keresztül a 20. század elejéről. Blüher egy német filozófus-szociológus volt, aki a homoszexualitást egyfajta fennkölt, hősies, monumentális dolognak tartotta, ellenben a „dekadens” és feminin jellegű homoszexualitással, amit a zsidósághoz kötött, majd az idő teltével részben a Hirschfeld-félék és az általa ellenzett weimari köztársaság hatására egyre nyíltabb antiszemita és faji nézeteket vallott – bár ezeket valamelyest mérsékeltebb formában már korábban is birtokolta. Számunkra természetesen a Blüher-féle szemlélet se lehet elfogadható, ahogy a homoszexualitás semmilyen formája sem. Blüher ezen írásomban nem ideálként, inkább ellenpontként szerepel: amint Geller részletezi azt, a Freud-Blüher ellentét egy valóban jó képét festi le a zsidós devianciának. Bár a homoszexualitás eredendően aberrált, a blüheri „nemesebb” értelmezéshez képest a ma ismert (mondhatni diadalmaskodott) csapongó és hisztérikus, narcisztikus homoszexuális viselkedés, amit az ún. parádéikon is láthatunk, egy meglehetősen zsidós megnyilvánulása mindennek – legalábbis Geller írásából és Blüher elemzéséből ezt vonhatjuk le. Geller szerint „Blüher munkája elősegítette a homoszexualitásfajták faji jellegének nyilvános kibeszélését: az egészséges, befelé fordult férfias germán férfiak karaktere és az elnőiesedett zsidók dekadens homoszexuálisa közötti ellentétet” (I.m., 91. o.).



Hans Blüher
Freud kapcsolatban volt Blüherrel és néha közösen, egymás írásai és elemzései mentén elmélkedtek a homoszexualitásról. Annak idején Blüher felnézett Freudra, akinek a témát illető álláspontját Geller így jellemzi:

...ami Blühert leginkább megfogta Freud esszéjében, az a reprodukciós funkció két „fejlődési” elmozdulásának Freud által meghatározott és megkülönböztettet formája volt, két nem degenerált eltérés a kulturális normától: a perverzió és a befelé fordulás (avagy homoszexualitás). Amint a Három esszé a szexualitásról című művének első részében, a „Civilizált szexuális moralitás”-ban érvelt: se a perverzek, se a befelé fordulók nem alkotnak degenerált csoportokat, leválasztódva az emberiség egészéről, hanem inkább a szexuális cél vagy tárgy variációját fejezik ki, ami minden emberben a fejlődésük során valamikor, tudatosan vagy tudatalatt, vágyként jelen van. (I.m., 95. o.)

A pszichoanalitikus elv ez, amit később a Butler-félék beleszőttek az elméleteikbe: minden emberben van egy homoszexuális, a szexuális aberráltak pedig csak egy skála más pontjain elhelyezkedő emberek. Nincs egy rendszerű alap, csak variáció és rugalmasság (a szexualitásban, de később, a „genderizmus” idejében már az önképben is). Mindez tetszett Blühernek, aki normális dologként tekintett a homoszexualitásra. Szerinte a homoszexuális egy férfias férfi, aki hősies, szociálisan és szexuálisan más férfiak felé vonzódik, olyan „befelé fordulók”, akik a férfi vágy idealizált tárgyai. Blüher szerint volt egy harmadik fajta is, az elfojtott homoszexuális, aki küszködik hajlamával és más homoszexuálisok elnyomójává válik. Blüher szerint a „hősies” fajtán kívül mindkét másik, a látens és a feminin, patologikus kondíciók. Szerinte a nőies megnyilvánulású homoszexualitás a dekadencia eredménye, nem egy veleszületett karakter, továbbá szerinte a dekadens homoszexualitás egyik okozója a rossz fajkeveredés, belterjesség és nyomorúság. A hanyatló társadalom szexuális életének ilyen karaterét zsidósnak jellemezte „a zsidó faj »dekadens része«” mindez – vallotta (I.m., 98. o.). Magnus Hirschfeld, aki egy jelentős szexuális folyóirat szerkesztője volt, nem volt hajlandó Blüher esszéjének utolsó két oldalát leközölni, ahol az mindezt kifejtette. Blüher véleménye a Hirschfeld-félékről ugyanakkor az volt, hogy azok „igazán torz emberek” és „faji degeneráltságuk egy eltúlzott nőies jelleg alapján nyugszik” (I.m., 116. o., 51. lábjegyzet).

Blüher lassan egyre inkább felismerte és egyre nyíltabban megnevezte a dekadens szexualitás zsidó jellegét, ami szerinte fenyegetést jelent államra és családra egyaránt. Növekvő zsidóellenessége miatt Freud megszakította vele a kapcsolatot, aki az antiszemitizmus kapcsán így vélekedett:

De Freud felveti a homoszexuális rivalizálást, amikor az antiszemitizmus eredetéről beszél. Az egyik „mélyebb ok” szerinte a kereszténység irigysége az idősebb testvérre („az elsőszülött kedvenc gyereke az Istenapának”), a judaizmus. Ez a tudatalatti motiváció egybeforr egy másikkal: a „kellemetlen, furcsa benyomás” amit a „szokás, amivel a zsidók jelölik kívülállóságukat” vált ki: a körülmetélés. Az a kísérlet, amivel kirekesztik a „rettegett kasztráció gondolatát”, amit Freud az antiszemitizmus gyökerének tart, és egyben a felnőtt homoszexualitás egyik forrásának is. Valóban, 1922-es esszéjében a „Pár neurotikus mechanizmus a féltékenységről, paranoiáról és homoszexualitásról”-ban Freud szerint két alapvető eleme a homoszexualitás kialakulásának a kasztrációtól való félelem – legyen az elborzadás annak a felismerése által, hogy a nőknek nincs péniszük, vagy a nők elutasítása az esetleges apa vagy apafigurák rivalizálásának elkerülése végett – és az ellenséges és féltékeny fiútestvérrel való rivalizálás elfojtása és átalakulása. Az antiszemitizmus így a homoszexualitás elítélése által kerül ösztönzésre... (I.m, 111. o.)

A jellemzően elvont és bizarr gondolatmenet persze a pszichoanalízis hagyományai mentén csupán merő feltételezés és agygimnasztika – és szintén jellemző módon a zsidóság viselkedése nem is merül fel az antiszemitizmus forrásaként: inkább péniszek és kasztrációk, apák, testvérek és nők... Mindenesetre a könyv egy másik írásában, amit a szerkesztő Daniel Boyarin állított össze, Freud antiszemitizmust megmagyarázni kívánó fenti elmélkedését jobban is bemutatja, amire Boyarin még rá is tesz egy további réteget:

...Freud ír egy pillanatról, amikor belenéz véletlenül egy tükörbe, és azt hiszi, valaki mást lát: „Még mindig fel tudom idézni, hogy teljes mértékben ellenszenves volt a kinézete... Nem lehetséges az, hogy a mi [saját másolatunk iránti] ellenszenvünk egy ősi reakció csökevényes maradványa, mely szerint a »másolat« valami furcsa?” Máshol Freud arról írt, hogy a körülmetélés „előidéz egy kellemetlen, furcsa benyomást, amit kétségtelenül a kasztrációtól való rettegés felelevenülése magyaráz meg”. (...) Saját látványa a tükörben ugyanazt a titokzatos érzést eredményezte Freudban, ami szerinte az antiszemitában is létrejön, aki egy zsidóra néz. Saját maga az, akit nem kedvel. Pontosan a körülmetélt péniszének „látványa” a tükörben, felidézve a „rettegett kasztrációt” az, ami Freud furcsa érzését előidézi, a saját „teljes ellenszenve” és fel nem ismerése a tükörben. (I.m. 166. o.)

Freud szerint: „A kasztrációval kapcsolatos komplexus a legmélyebb tudatalatti gyökere az antiszemitizmusnak; mert még az óvodákban is hallják a kisfiúk, hogy a zsidóknak valamit levágtak a péniszéből – a péniszük egy darabját, gondolják – és ez megadja nekik az okot a zsidók megvetésére. (I.m., 168. o.; Freud: Analysis 198-99)

Hogy a „kasztrációs félelem” miként magyarázza meg például a nők antiszemitizmusát, nem világos, de pszichoanalízisre nem is érdemes időt pazarolni. Ugyanakkor egész ideológiák, mozgalmak alapjául szolgáló elméletekről lévén szó, érdemes megérteni milyen bizarr gondolatmenetekre és faji motivációkra alapulnak bizonyos elméletek. Bruce Rosenstock vallástörténész a spanyol történelem egy részletén keresztül elemzi a zsidóság viszonyát a deviáns nemiséggel:

Boyarin így magyarázza: „A zsidó férfi, miután becsmérelték több európai évszázadon át, mint aki elnőiesedett, és mindez már – a heteroszexualitás felemelkedése után – nem volt az ellenállás és becsület jeleként tekintve az »emancipált« zsidó részéről, megkísérelte helyreállítani maghát mint férfias a férfiasságot hirdető európai kultúrában, ami elutasította és bántalmazta őt. »Férfiasságot« keresett.” (..)  És emiatt, ők mint európai zsidók a korszak végénél, szintén szerették volna magukat visszaállítani az ibériai férfias kultúrának keretei között. [Abraham Miguel] Cardoso esetében, amint azt bemutattam, mindez a falloszi narcisztikusság formáját öltötte, a kabbala jelképrendszerébe öltöztetve. Továbbá, a zsidók faji jellegű „dekadenciája” – egy jelenség, amit a 19. századnak végének tulajdonítanak – már teljesen fel lett vonultatva a korai ibériai kultúrában. (I.m., 218. o.)

Itt ismét azt látjuk, hogy a zsidók kisebbrendűségi komplexusából eredő inger az, ami a „dekadenciát” fegyverként használja saját csoportjának pozicionálásához – ahogy Freud esetében is láthattuk, miként annak saját önundora egy jelentős hajtóerő volt a hagyományos Európa elleni munkásságában, a zsidók elleni ellenszenv patologizálásában. Freud, Boyarin és Rosenstock alapján tehát a kisebbrendűségi és felsőbbrendűségi komplexusok bizarr elegye rajzolódik ki előttünk ezen zsidó törekvések alapjaként. A gazdanépre kivetített önundortól való megszabadulás következtében létrejött felsőbbrendűségi gőg.
 


Weimari dekadencia

Marcel Proust egyik művét elemezve az irodalomtörténész Jonathan Freedman megjegyzi, hogy az ezredfordulón, a 20. század kezdeténél „a zsidó és szexuálisan felforgató identitások egymás képeibe forrtak” – bár, mint fentebb láthattuk, Rosenstock szerint ez már sokkal korábban megtörtént. A jelenség mindenesetre világos. Freedman szerint a modern kori „zsidó” és „homoszexuális” egymással párhuzamban (és tehát egybeforrva) alakult ki abban az időszakban (I.m., 335-336. o.). A „queertanulmányok” megalapítója kapcsán így ír: „[Eve Kosofsky] Sedgwick számára, más szavakkal, a kapcsolat a zsidóság és queerség között egy erőteljesen feltöltött kiazmus, melyben mindegyik egymást megvilágítja, lecseréli, átvilágítja, mind egyazon időben” (335. o.). Később pedig rámutat arra, amit ez a zsidó könyv eleve se nem szégyell, se nem tagad le: „...valóban figyelemre méltó, hogy mennyire sok a performativitás forradalmi gondolkodói közül – Derrida, Felman, Sedgwick, Cavell, Butler – a zsidó származású szakértő, akik ragyogó karriert teremtettek meg maguknak ezeken a területeken (filozófia, irodalomkritika, „elmélet”) azáltal, hogy kikapartak némi helyet az identitás alternatív kinyilvánításának, legyen az filozófiai vagy szexuális” (358. o.).

Az ún. „genderizmus” és az ahhoz kapcsolódó elméletekre hatással lévők között persze voltak nem zsidók is, mint az amúgy személyes életében zsidókkal (Nelson Algren, Claude Lanzmann) keveredő és némi zsidó elméletekre alapozó Simone de Beauvoir (aki bár a pszichoanalízist bírálta, elemei annak, mint a fentebb bemutatott freudi elmélkedés a szexualitásról, hatással voltak rá), vagy a zsidó pszichoanalízis francia arca, Jacques Lacan. Zsidók nélkül azonban nem úgy, és nem olyan mértékben alakult volna ki mindez, amit sok másra is el lehet mondani, amiben (eleve, vagy idővel) zsidók töltötték be a domináns szerepet, legyen az szocializmus, szexológia, feminizmus, „LMBT” stb. A fentiekből is világossá válik, hogy nem csak a főbb ideológusok és az utat törők (vagy az azt akadémián, kulturálisan ma is terjesztők) voltak zsidók, de zsidó karakterük eleve meghatározta szemléletüket és az általuk kialakított elméletek és mozgalmak, mára már sok esetben elfogadott „tudományágak”, ezen „zsidós” jellegből fakadtak.

A könyvben idézésre kerül Charles Lamb angol költő, aki egy 1821-es esszéjében így vélekedett:
 
Elvont értelemben nincs bennem tiszteletlenség a zsidók iránt (...) De nem szeretnék annak a népnek egyikével se semmilyen kapcsolatba kerülni (...) A sebek, a megvetés, a gyűlölet évszázadai, egyik oldalról – álcázott bosszú, álnokság, gyűlölet a másikról, a mi és az ők apái között, melynek a gyerekek vérére is hatással kell lennie. Nem hiszem, hogy az tisztán és finoman folyhat még: vagy hogy pár szép szó, mint őszinteség, liberálisság, a 19. század fénye, egy ilyen halálos elkülönülés hídjait össze tudná forrasztani. Egy héber sehol se kellemes számomra. (I.m., 323. o.)

Évtizedekkel később lendültek be igazán a nyugati világot teljesen felforgató mindenféle politikai, filozófiai, kulturális, szociális áramlatok és jelenségek, melyeknek élén újra és újra zsidókat láthattunk, és láthatunk ma is. Lamb ezt akkor még nem láthatta előre, de a múltat ismerhette, e múltat ismerve pedig bölcs következtetést vont le. Az azóta eltelt időt ismerve mi se tehetünk mást, minthogy egy még nagyobb meggyőződéssel értünk egyet a költővel.

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info

Reklám





Szólj hozzá!

Friss hírek az elmúlt 24 órából