Néhány nappal ezelőtt a világpolitikáról kérdezték Orbán Viktort. Többek között ezt mondta, mikor a megromlott magyar-amerikai kapcsolatokról beszélt: „most osztják újra a lapokat a világpolitikában.” Mit jelent ez?

Azt, hogy Amerikának, a mai világ legerősebb nagyhatalmának valódi döntéshozói – néhány vagy néhány tíz ember, akik egyike sem tartozik a médiában folyton szereplő politikusok közé, hisz utóbbiak inkább csak színpadi szereplők – eldöntötték, hogy a Varsói Szerződés, a Szovjetunió széthullása, vagy még korábban a II. világháború után kialakult egyensúlyi helyzeten saját érdekeiknek megfelelően, saját akaratuk szerint változtatnak. Egyáltalán nem mellékesen ez a viszonylagos egyensúly volt az elmúlt 70 év szintén csak viszonylagos európai békéjének a biztosítéka.

Egy ilyen változtatási szándék a legritkább esetben jelent tudatos visszavonulást, a békés belső építkezéshez való fordulást, hanem éppen ellenkezőleg: a politikai, gazdasági befolyásuk, hatalmuk kiterjesztését. Természetesen mindez nem légüres, semleges térben történik, mert ilyen már régen nem létezik a Föld nevű bolygón, hanem mások, más politikai és gazdasági hatalmak kárára.

Akinek van szeme a látásra, füle a hallásra, az ezt már jó ideje, de legkésőbb az ukrajnai konfliktus kitörése óta teljesen egyértelműen érzékelheti: a médiában, ahol az ellenfél démonizálása zajlik akár vaskos hazugságokat is bevetve, a nemzetközi gazdaságban az egymást kölcsönösen erősítő oda-vissza embargók kapcsán, de leginkább a már létező valódi harctereken, Afganisztánban, Irakban, Szíriában és hozzánk legközelebb Ukrajnában.

Bármennyire rosszul esik még leírni is, de ne áltassuk magunkat: mindezt úgy hívjuk, hogy háború. Ideológiai, média-, gazdasági, hideg- és véres, valódi háború.

A Wikipédia ezt írja a fogalomról: „A háború nagyméretű erőszakos összeütközés. A szemben álló felek háborúval történő érdekérvényesítése a történelem során végigvonult a törzsi háborúktól, a városállamok, nemzetek és birodalmak közötti konfliktusokig. A háború célja a szemben álló felek érdekeinek erővel történő érvényesítése, mely lehet területszerzés, gazdasági erőforrások megszerzése/megtartása, vallási és/vagy politikai ideológia terjesztése.”

Fekete István író pedig ezt: „Nincs megnyert vagy elvesztett háború, csak „Háború” van! Pusztító, öldöklő, embertelen! A háborúk nem oldottak meg semmiféle problémát, de mindig elvetették a magját a következőnek. A háborúkat alig néhány ember robbantja ki, de ők nem harcolnak, és nem is halnak meg. Az egyszerű emberek ölik egymást halomra, ők hullanak idegen föld meszesgödrébe, s az ő otthonaik pusztulnak el. Ők az eszközök, és ők az áldozatok.”

Mindenki eldöntheti, mennyire illenek ezek a meghatározások mindarra, melynek tanúi vagyunk.

Az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusának hivatalos honlapján még ez év augusztusában olvastam a 2277. számú törvénytervezetet „Az orosz agresszió megakadályozása 2014. évben” címmel. (A Kuruc.info cikke végén találtam a hivatkozást)

Ebben egészen nyíltan, minden álcázástól mentesen feketén-fehéren nevesítik Ukrajna mellett még Moldovát és Grúziát is, a világ sakktábláján meghatározva azokat az országokat, melyeket az orosz befolyási övezetből az amerikai számára akarnak meghódítani. Igen találó a magyar kifejezés: hódító háború zajlik.

Orosz agresszióról beszélnek, mikor egyértelműen amerikai segítséggel döntötték meg a korábbi, demokratikus választáson hatalomra került ukrán vezetőt, mikor nyíltan a NATO és az EU kötelékébe szeretnék vonni Ukrajnát, mikor pénzzel és most már fegyverszállításokkal is támogatják a puccsal hatalomra juttatott ukrán vezetést. Oroszországot vádolják agresszióval, mikor a NATO tartott hadgyakorlatot Oroszország fekete-tengeri partjainál és a Balti államokban, nem Oroszország a Mexikói-öbölben, Kalifornia partjainál vagy Mexikóban.

Mielőtt az első lövés eldördül - akár szándékosan, akár véletlenül, akár provokációként, akár önvédelemből, akár félelemből - mindegy, szükséges leszögezni:

A NATO, Amerika a támadó, aki fő bázisaitól távol provokálja Oroszországot, Oroszország pedig a honvédő a saját határai mentén.

Aki figyelemmel kíséri a történésekről szóló híradásokat az láthatja, hogy minden következetesen, terv szerint zajlik. A médiában, a gazdaságban, politikailag és katonailag is addig-addig szorítják sarokba az orosz medvét, hogy annak végül nem lesz más választása, mint az, hogy az önvédelem jogán visszaüt. És akkor teljes valójában kirobbanhat a III. világháború. Mert „a lapok újra osztása” nem szokott békés úton történni. Kísértetiesen emlékeztet ez Németország II. világháború előtti sarokba szorítására.

Remélheti azt napjaink gondolkodó embere, hogy a történelemből tanulva a XXI. század döntéshozói elég bölcsek ahhoz, hogy nem robbantanak ki egy újabb világháborút immár atomhatalmak között?

Mióta ember él a Földön, mindig voltak háborúk. Most is, mikor ezeket a sorokat írom, és akkor is, amikor a kedves olvasó éppen olvassa őket, valahol dörögnek a fegyverek, egymást ölik az emberek. Ezért attól tartok, hogy nincs jó okunk azt feltételezni, hogy mostantól majd nem lesznek.

És ne legyenek illúzióink: azt a néhány embert, akik a végső döntést meghozzák – vagy már meg is hozták – a legkisebb mértékben sem izgatja, hogy néhány ezer vagy akár néhány millió ember hal-e majd meg az újabb nagy háborúban. Képzeletben látom őket: gúnyosan, cinikusan mosolyognak, és megrántják a vállukat.

Ebben a helyzetben a küszöbön álló katasztrófa elkerülésének érdekében mit tehet egy olyan kis ország, mint Magyarország, és mit annak gondolkodó polgára? Első megközelítésben semmit, hisz azt se tudja, kik, hol és pontosan milyen stratégiát követve döntenek.

Egy biztos: mindegy, hogy a későbbi „győztes” vagy vesztes gigászi atomhatalom oldalán sodródunk is a háborúba, ez Magyarország, a magyar nemzet végét jelentheti a szó legszorosabb értelmében.

Ennek az írásnak az a célja, hogy elmondjam: véleményem szerint igenis van cselekvési lehetőségünk.

Az első két világháború frontvonalai rajtunk keresztül húzódtak, így azokból sajnos sehogy se maradhattunk volna ki. A mostani háború frontvonala viszont nagy valószínűséggel már tőlünk keletre lesz.

Ez lehet a mi nagy, történelmi lehetőségünk alapja 2015-ben.

Ha most, még a hidegháború idején az ország felelős vezetése jól előkészítve, a legalkalmasabb pillanatban egyoldalúan bejelenti, hogy kilép a NATO-ból, és Svájchoz, Ausztriához hasonló semleges országként nem akar egyik nagyhatalom oldalán sem részt venni a készülő háborúban, akkor van némi esélyünk arra, hogy ezt a lépést komolyabb megrázkódtatások nélkül átvészeljük.

Mert mit tenne a NATO, mit Amerika azon túl, hogy diplomáciai, kereskedelmi, pénzügyi válaszlépésekkel, Amerikából való kitiltásokkal fenyegetőzne? A volt Szovjetunió mintájára tankokkal rohanna le minket? Vagy bombázna egy (volt) szövetséges apró államot? Nem, ez nem valószínű. Annyira nem vagyunk fontosak nekik. Inkább folytatnák a megkezdett terveket tőlünk keletre.

Azonban ha túl sokáig tétlenek maradunk, és csak a háború kirobbanása után próbálunk meg kiszállni a szövetségből, akkor ez már sokkal kockázatosabb lenne, és sokkal kisebb eséllyel lehetne sikeres.

Ezért ha mi magyarok nem kívánunk részt venni a nagyhatalmak atomháborújában - és egészen biztos vagyok benne, hogy honfitársaink több mint 90%-a így gondolja - akkor minden lehetséges eszközzel el kell érnünk, hogy országunk vezetői még jó időben nyilvánítsák ki országunk semlegességét.

A Jobbik Magyarországért Mozgalom által az Országgyűlés elnökének december 16-án benyújtott Békenyilatkozat rendkívül jó és tökéletesen megfogalmazott kezdeményezés, mely minden közéleti szereplőt állásfoglalásra kell, hogy késztessen. Ezek alapján pedig egyértelmű lesz, hogy kik állnak a béke oldalán és kik a másikon. A háborúén.

Gönyű, 2014. december 31.

dr. Nagy Gergely
önkormányzati képviselő, győri Jobbik