Miként írásom előző részében utaltam rá, Bethlen Gábornak szürke eminenciásként már 1604 óta, Bocskai megválasztásától fogva, afféle fejedelemcsináló szerepe volt Erdélyben. Valószínűleg főszerep jutott neki azoknak a tárgyalásoknak a lebonyolításában is, melyeknek eredményeképpen az öreg Rákóczy Zsigmond egy év után letette a fejedelmi süveget, s átadta azt Bethlen ifjú jelöltjének, Báthory Gábornak 1608-ban. Báthory, miként azt Móricz is megörökítette klasszikus Erdély trilógiájában, egyfajta hedonista exhibicionizmustól fűtve a kiválasztottak örök betegségében szenvedett. A természettől és társadalmi környezetétől minden ékességet és jót megkapott, a kortársak szerint afféle Adonisz volt, művelt és sziporkázó fantáziájú, vagyona óriási, s a legősibb magyar családok sarja. Népszerűsége óriási, így aztán rövidesen arra a szilárd meggyőződésre jutott, hogy kiválasztottságát és felsőbbrendűségét mindenki köteles elismerni, s alattvalói hódolata magától értetődően kijár neki.

E mentalitás és lelki beállítódás egy politikusnál szükségképpen vezetett zsarnoki hajlamai elhatalmasodásához és mind súlyosabb politikai természetű konfliktusok kialakulásához, hiszen a hatalom megtartásához és hatékony gyakorlásához szükséges bölcs megfontoltság és taktikai-, illetve kompromisszumkészség teljes mértékben hiányzott az ifjú Báthoryból. 1612 őszére Erdély mindhárom rendi nemzetét – az 1437. évi kápolnai unióban szövetségre lépett magyar nemességet, a szászokat és a székelyeket –, valamint Nagy András főkapitány meggyilkoltatásával, a 17. századi magyar hadviselésben meghatározó szerepet jelentő hajdúságot is maga ellen fordította, külpolitikai vonalon pedig – Erdély jövőjére nézve életveszélyesen – a Török Birodalmat tette ellenségévé. Szembekerült trónra juttatójával és első számú tanácsosával, Bethlen Gáborral is, sőt attól tartott, Bethlen a helyére tör. Éppen ezért elhatározta, megöleti vetélytársát. Gyanúja végképp megerősítést nyert, amikor Szebenben, egy Bethlennél tett látogatása alkalmával a házból kilépve az orra előtt zuhant le egy meglazult kődarab, kis híján agyonsújtva a távozó uralkodót.

Báthory bukását siettette fékezhetetlen szexuális vágya is, amelynek eredményeképpen számos főrangú asszonyt rohant le dúvadként, s tette őket ágyasává, értelemszerűen maga ellen fordítva ily módon az erdélyi arisztokrata tanácsosok egy jelentős, kárvallott csoportját is. Állítólag a libidótúltengéssel megátkozott Báthory Bethlen egyik portai követjárása során annak asszonyát, Károlyi Zsuzsannát is megerőszakolta. Mindenesetre az a forrásokból megállapítható, hogy Báthory, aki uralkodása utolsó hónapjaiban kissé buja és csapongó természetű unokanővére, Török Kata karjaiban keresett vigasztalást, elkövetett egy, a férfiakra minden korban oly jellemző kapitális baklövést: az intimitás óráiban politikai természetű, konspirációs terveiről fecsegett szeretőjének. Nevezetesen arról, miszerint Bethlen meggyilkolására készül. A csapodár nőrokon azonban küldönc útján figyelmeztette a veszélyre a kiszemelt áldozatot, aki erre azonnal a temesvári pasa oltalma alá menekült 1612 őszén.

Ezt követően Bethlen a Török Birodalomba távozott. Drinápolyban még a szerencse is a kezére játszik: a szultán megbokrosodott lovát ő csendesíti le, s az ezt követő bizalmas beszélgetésen „feljelenti” a Habsburg-barát Báthoryt, ecseteli bűnös szexuális kicsapongásait, és elmagyarázza a padisahnak, hogy a fejedelem esztelen politikájával Erdély minden rendjét maga ellen fordította. Ezt követően a szultáni tanács, a díván előtt hatásos vádbeszédet is tart, lényegében beárulja politikai riválisát, a törvényes erdélyi fejedelmet. Eszerint Báthory Gábor a családi vagyont és az ország minden kincsét eltékozolta, az állam minden jövedelmét tolvajokra és kurvákra költötte, majd prédálásra adván magát, a városokat, várakat és falvakat minden javuktól megfosztotta. Szónoklatát azzal fejezte be, miszerint a törvényes rend és nyugalom helyreállításához a szultán fegyveres segítsége az egyetlen lehetőség.

A szónoklat elérte a hatását. Szultáni rendelkezésre Szkender és Magyar Ogli pasák vezetésével 80 ezer főnyi török-tatár sereg indult Erdélybe, hogy Báthoryt letaszítva a trónusról, oda Bethlen Gábort ültesse. „Az ország lakói, hogy a legyőzhetetlen császár (szultán) véres kardját a haza nyakáról el tudják hárítani, hosszas fontolgatás nélkül, mintegy az általános tűzvész eloltása céljából, Kolozsvárra siettek új fejedelmet választani” – miként azt a korabeli krónikás feljegyezte. Voltaképpen tehát 1613 szeptemberében teljes mértékben és durván megszegve az erdélyi szokásjogot és alkotmányt, egy török főember, Szkender pasa hívta országgyűlésre az erdélyieket, s ezt a törvénytelenséget azzal tetézte, hogy előírta a diéta feladatát. Bár Erdély törvényesen megválasztott fejedelme még élt, lemondani sem szándékozott, a török szerdár mégis azt követelte az uraktól, hogy válasszanak maguknak új fejedelmet. Az erdélyi állam történetében először fordult elő, hogy a török meg sem próbálta leplezni közvetlen politikai intervencióját.

A szultán elhatározásának komolyságát az említett 80 ezer fős török-tatár hadsereg nyomatékosította, amely Szkender pasával érkezett. Bár komoly belső ellenállással nem találkoztak, szokás szerint rabolni, gyújtogatni, fosztogatni kezdtek. Bethlen Gábor ugyan kétségbeesve könyörög a török fővezérnek: fékezze meg a martalóchadakat, ám mindhiába, hasztalan minden erőfeszítése. A reguláris és irreguláris katonaság egyaránt a rablott kincsben, illetve a sztambuli rabszolgapiacokon jó pénzért értékesíthető foglyokban számítják a bérüket. Egyfajta pszichológiai hadviselés részeként amúgy sem árt kicsit móresre tanítani az utóbbi időben túlságosan is sokat renitenskedő tartományt.

Eközben Kolozsvárott a Szent Mihály-plébániatemplomban – a törvényes látszat másik szépséghibájaként – erősen hiányos létszámban összeült az országgyűlés, és a rendek 1613. október 23-án detronizálták Báthory Gábort, majd „féltekben szabadon megválasztották” a török kreatúráját, Bethlen Gábort. Szkender pasa ezalatt Tordán várakozott a közben kedvtelésből is fosztogató ármádiájával, hogy átadhassa az új uralkodónak a fejedelemség jelvényeit és a szultáni megerősítést.

A megbuktatott fejedelem a Habsburg-országrész határához közel eső Váradra menekült. Hiába. II. Mátyás (1608-1613) a köztük létrejött szövetségi szerződés ellenére sem segítette, így a korábban tobzódó, hedonista Báthory most teljes apátiába süppedt. 1613. október 27-én sétakocsikázásra indult, ám a korábbi főkapitányuk megöletéséért bosszúért lihegő hajdúk meglesték, több oldalról megrohanták, meztelenre vetkőztették, majd kíméletlenül lekaszabolták az életéért könyörgő, bukott fejedelmet. Összevagdalt tetemét kedvenc vadászkutyája próbálta kirángatni az út sarából. Végül helybéli lakosok a földi maradványokat ökrös szekérre rakták, és a szerencsétlen sorsú Báthory Gábor a dicső őse, az 1479. évi kenyérmezei győző, István vajda által alapított nyírbátori református templom – melynek hasonmása a kolozsvári Farkas utcában található, lévén egy építőműhely alkotása mindkettő – sekrestyéjében helyezték el. A néphagyomány szerint a holttest nem indult oszlásnak, másfél évtizedig hevert itt temetetlenül.

Báthory halálának körülményei tisztázatlanok a mai napig. Ha valakinek a legjobbkor jött ellenlábasa meggyilkolása, az kétségkívül az új, török kreatúra fejedelem, Bethlen Gábor volt, hiszen mindössze négy nap telt el megválasztása óta. Ezt a gyanút táplálhatná Don Diego di Estrada 1620-as években íródott visszaemlékezése, aki azt állítja, hogy állítólag az akkor már betegeskedő fejedelem egy bizalmas pillanatban bevallotta neki, miszerint a gyilkosokat első felesége, Károlyi Zsuzsanna bérelte fel, mert – miként fentebb, más összefüggésben már utaltunk rá – Báthory, Bethlen távollétében erőszakot követett el ellene. E szubjektív és más tanúvallomásokkal és forrásokkal alá nem támasztott közléssel szemben a legvalószínűbb verzió az, hogy a Báthoryt jó okkal gyűlölő hajdúk önkéntes bosszújáról volt szó. Egy azonban kétségtelen tény: ha valakinek a legjobbkor jött az ifjú Báthory, a törvényes fejedelem halála, az éppen Bethlen volt. A történet epilógusaként még ide kívánkozik, hogy 1628-ban katonai díszpompa mellett, fényes gyászszertartás keretében helyezik majd örök nyugalomra a fiatalon meggyilkolt fejedelmet a már említett nyírbátori templomban.

Bethlen Gábor számára az igazi belpolitikai kihívások és nehézségek uralkodásának első éveiben jelentkeztek. Hazájában voltaképpen közutálatnak örvendett, mindenki a török kreatúráját, Szkender pasa barátját látta benne, aki török had élén jött be Erdélybe, s ennek fenyegető árnyékában kényszerítették ki fejedelemmé választását. Ráadásul – miként a politika játékszabályai szerint az előre látható és várható is volt – a fényes Porta megválasztatását követően rövidesen be is nyújtotta a számlát: 1614 márciusában azonnali hatállyal követelte Erdély két fontos végvárának, a Maros völgyét védő Lippa, valamint a Fehér-Körös völgyének kapuját őrző Jenő átadását. Ezeknek az erősségeknek török kézre adása több szempontból is kínos és az erdélyi rendek előtt megmagyarázhatatlan volt az új fejedelem számára. Egyrészt a Bethlen Gábort bekísérő török-tatár sereg dúlása-rablása még elevenen élt az emberek emlékezetében, s nyomai még ott voltak a mindennapok valóságában, az elpusztított, felégetett üszkös épületek formájában, másrészt az új uralkodót „török gubernátorként” emlegető II. Mátyás és a királyi Magyarország főnemességének Habsburg-hű tagjai előtt a vádak igazolását is jelentette volna. Nem utolsósorban az akkori közfelfogás szerint is egy ilyen követelés teljesítése a hazaárulás minősített esetét jelentette.

Bethlen persze nem akart lemondani a két fontos végvárról s még kevésbé a hozzájuk tartozó falvakról. Húzta-halasztotta az átadást, hátha sikerül kijátszania a törököt. Végül az országgyűlés támogató végzésének megszavaztatása után a fejedelem parancsot adott Lippa átadására: „Utolsó veszedelmes kételenségünkben egész hazánk megmaradásáért és bizonyos békességünkért az egy Lippa odaadásával hazánkat egészen utolsó veszedelemből, magunkat, feleségünket, gyermekünket meg kellett váltanunk”. Igaz, az átadás korántsem ment egyszerűen. A lippai kapitány nem vette figyelembe az átadásra felszólító országgyűlési végzést, hanem – magyarországi főuraktól is biztatva – ellenállt. Végül magának Bethlennek kellett a várat ostrommal bevennie, vagyis Lippa magyar védői ellen vezette saját, szintén magyar harcosokból álló fejedelmi seregét! A várőrség kapitulációja után, 1616. június 14-én Bethlen Lippát odaajándékozta a temesvári pasának, s Ibrahim csausz kitűzhette az erősségre a lófarkas lobogót. A fejedelem politikai ügyességére vall, hogy ezt a kínos, hazaárulással felérő cselekedetet, amely őt Magyarország leggyűlöltebb emberévé tette, a későbbiekben a maga, illetve országa népe javára tudta fordítani. Más szavakkal: a töröknél kemény erkölcsi tőkét kovácsolt belőle saját magának, hiszen sikerült Jenő várát megtartania, de ami ennél is fontosabb, „hűségének” eme bizonyítékával egész további uralkodásának ideje alatt folyamatosan megzsarolta a Portát önálló, erdélyi és összmagyar érdekeket szolgáló hadi- és politikai vállalkozásainak támogatására.

Egyszóval, Bethlen Gábor fejedelemsége első időszakában (1613-1617) folytatott – eufemisztikusan fogalmazva – meglehetősen kétes és ellentmondásokkal terhes politikájának köszönhetően kivívott magának Konstantinápolyban egy megkérdőjelezhetetlen respektust és bizalmat, ennélfogva uralma második periódusában (1618-1629) mindenkor számíthatott a török jóindulatára, hiszen az oszmánok szemében az 1613-1617 közötti időszak „hűségnyilatkozatai”, valamint „véráldozatai” a barát és áldozattevő lojalitásának lehető legszilárdabb biztosítékát jelentették. Magyarán: Bethlen későbbi bel- és külpolitikájában lényegében szabad kezet kapott az isztambuli vezetéstől. Így ő lett az az államférfi, aki helyreállította Erdély tekintélyét, s a szultánok játékszer-országát az európai hatalmak tárgyaló partnerévé s elfogadott szövetségesévé tette a „17. század világháborújában”, az 1618 és 1648 között zajló harmincéves háborúban. Nem mellesleg, ezzel párhuzamosan átgondolt, „nemzeti” érdekeket szolgáló gazdaságpolitikájával fel is virágoztatta a „Tündérkertként” emlegetett kis országot, stabilitást teremtve ott. Korántsem véletlenül jegyezte fel halálakor életrajzírója, a későbbi tragikus sorsú utód, Kemény János a következő sorokat: „Hozzá hasonló magyar Mátyás királytól fogva és Báthori István királyon kívül nem hallatott s nem is remélhetni (…) Oh, vajha avagy ne született, avagy örökké élt volna!”

Bethlen tragikusan nehéz közéleti pályája is azt példázza számunkra, mennyire bonyolult, drámai mesterség is a politika mint gyakorlati tevékenység. Nekünk, kései utódoknak holmi morális Parnasszusra helyezve magunkat, aligha van bármiféle erkölcsi vagy politikai alapunk ítéletet mondanunk fölötte. Valószínűleg legtöbbünk elbukott volna azokban az embert próbáló, vészjósló időkben. Befejezésül, analógiás párhuzamként azért talán annyit megállapíthatunk, hogy – ellentétben jelenkori vezetőinkkel – Bethlen csupán olyan mértékben és határig ment el az idegen, ellenséges hatalom követeléseinek kiszolgálásában, illetve teljesítésében, ameddig feltétlenül el kellett mennie az alattvalók, a „köz” üdve és fennmaradása, illetve pusztulásának elkerülése érdekében, majd ezt követően minden politikusi tehetségét és erényét immár kizárólag az öncélú „nemzeti” érdek érvényesítésére fordította politikai tevékenységében. Noha számára e nemes feladat megvalósítására nem adatott meg huszonegy esztendő. Csupán ezen időintervallum fele.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

(Vége)

Kapcsolódó: -Nemzeti önérdek és világbirodalmi kényszer: van-e mozgástér?