A XIX. és a XX. század fordulóján több száz kávéház működött Budapesten. Fontos tisztáznunk, hogy ezek nem csupán egyszerű vendéglátóipari egységek voltak. A fővárosi kávéházak és vendéglők nagy részét zsidó vállalkozók üzemeltették a korban.

Budapest a kávéházak fővárosa lett a XIX. századra

Az első ismert kávéházat egy bizonyos Kávéfőző Balázs (Blasius) alapította 1714-ben, a pesti Vízivárosban. A pesti kávéház(ak) a kezdetektől fogva az erkölcsi fertő és a társadalmi züllés színterévé váltak. A visszaemlékezések szerint már a XVIII. században is az egyszerű vendégeket selyemtrikóba bujtatott artisták és ledéren öltözött nőcskék csábították hosszas maradásra. Nem csoda, hogy a női nem nagy rajongójaként ismert, nőnek született, de férfiként élő Vay Sarolta egy évszázaddal később is gyakran megemlítette Blasius kávéházát irományaiban. Bár ő azzal színesítette az első kávézó történetét, hogy előkelőbbre cserélte a törzsközönséget: szerinte nemcsak a szegényebb rétegekből tevődött össze a vendégkör, de városi hivatalok és megyei tisztségviselők, irodalmárok is gyakran megfordultak falai között.

Vay Sarolta/Sándor, a XIX. századi szívtipró, aki nőnek született

Ez utóbbi egyébként nehezen elképzelhető, ugyanis több negatív vélemény is fennmaradt írásban a XVIII. századból, amelyben neves íróink ítélik el a kávéházakat és az odajárókat, például Csokonai Vitéz Mihály is igen erkölcsromboló tevékenységnek tartotta a kávézást. Ady Endre és Molnár Ferenc is hasonlóan vélekedett a kávéházi életről. Ady sokszor összeveszett a kávéházi társakkal, és a pletykákat sem szívlelte, sőt egyenesen üldözési mániája volt a New York közönségét illetően, meg is írta egyik cikkében, hogy „a kávéház hazug luxus.”

Ady éjszakáinak megrontója: a kávéház

Nem volt ezzel másként Molnár Ferenc sem, aki egyenesen „kábítószernek” nevezi a kávéházakat, „azok számára, akik szeretnének emberi életet élni, de helyette csak a maguk kis sivár életét élhetik”. Szerinte a kávéház egy igazi gyilkos, ami „megöli a közízlést, a család és a nő tiszteletét, sőt művészeink nagy részében megölte az elmélyedést.”

A New York kávéház láttán azt gondolnánk, hogy minden kávéház így nézett ki, de ez bizony nincs így. Az 1860- as és 1870-es évek kávéházai még nem rendelkeztek elegáns enteriőrökkel, hiszen elsősorban a praktikumot tartották szem előtt, kényelmes székekkel, strapabíró pamlagokkal várták a nagyérdeműt. Ilyen volt például a Kávéforrás és a váci utcai Magyar Korona. A fényűzően berendezett kávéházak csak az 1880-as évektől jöttek divatba, így például a Centrál, a Seeman, a Múzeum vagy a New York kávéház. 1894-ben nyílt meg a kor legelegánsabb helye, a Balaton kávéház a Nemzeti Színház tőszomszédságában. Itt már Zsolnay-csempe-burkolat, óriási csillárok és függönyök várták az előkelő közönséget.

A Balaton kávéház

A kávéházak, mint a társadalmi rend bomlasztói és az emancipáció úttörő helyszínei

A XIX. században a „mulatós” kávéházakban az ott megjelenő hölgyek egyértelműen a férfiközönség szórakoztatását szolgálták, így azután a férfiak nemigen vették jó néven, hogy tisztes asszonyaik és lányaik is a kávéházakba vágytak. Sokáig a budapesti kávéházak ki sem szolgálták az egyedül érkező hölgyeket, ugyanakkor a kávéházak fokozódó népszerűsége miatt a nők komoly nyomás alá helyezték mind férjeiket, mind pedig a kávéházak üzemeltetőit. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy férjeikkel vagy testvéreikkel, azaz kísérővel mentek kávézni a XIX. század második felében. A nők önálló megjelenése ezeken a helyeken a századforduló idejére tehető. Két bevett polgári módja terjedt el a női kávézásnak: a kávéházi hölgytermekben való időzés, valamint az ún. hölgyórák. Ilyenkor a nők maguk között voltak, és együtt szórakoztak. Ez egyébként kifejezetten Budapestre volt jellemző, más országokban sokkal konzervatívabban álltak hozzá ehhez a kérdéshez. A hölgyek megjelenése oly sikeres volt, hogy két évtized alatt a nők „belakták” az egyéb termeket is, és megjelentek a kávéházakban férfiidőkben is. 1920-ra már gyakorlatilag eltűnt a nemek közötti különbség, sőt a polgári asszonyok kávéházi megjelenése a kiválasztott törzshelyen egyfajta státuszszimbólummá vált.

A kávéházak, mint a feminista mozgalmak melegágyai

A nagyvárosi kávéházi életforma és a zsidóság kapcsolata

Hogy a korszak emberének mennyire egyértelmű volt a kávéházak zsidó jellege, azt jól példázza az alábbi karikatúra is, amely a Herkó Páter című lap első oldalán jelent meg, 1894. július 29-én.

Kávéházi huszárok

Az 1890-es évekre az élclapi zsidó figurák túlnyomó többsége budapesti zsidó volt A karikatúrán két pesti zsidó egy kávéház előtt találkozik, és a háttérben a kávéház vendégei is mind jól láthatóan zsidók. A „zsidó” testesítette meg tehát a kozmopolita városi polgárt, aki nem a magyar tradícióban gyökerezik, és idegen kultúrát honosít meg a fővárosban.

Hogyan is néz ki a karikatúrák archetipikus „zsidója”, függetlenül társadalmi állásától, foglalkozásától vagy vallásától? A reprezentációkban a „zsidó” zsidóságának egyik alapeleme, hogy túlzottan urbánus. Nem visel különleges ruhát, de testalkatából és testtartásából következően a ruha „zsidósan” áll rajta. A sztereotipikus „zsidó test” hangsúlyozásával a karikatúrák azt a hatást érik el, mintha a figura sajátos „zsidó” öltözékben lenne. Az élclapok „zsidója” lúdtalpas, csámpás, lábai rövidek, görbék vagy ikszek, ami a járását komikussá teszi. Háta görbe, karjai hosszúak, kezei hatalmasak. A kéz hangsúlyozása az éneklő hanghordozását kísérő „zsidó” gesztikuláció jelölésére szolgál, amely a „zsidó” sajátos diskurzusának és mentalitásának egyik kifejezése. Mégis a fiziognómia az, amely a „zsidósságot” alapvetően meghatározza.

Vidéken és Judapesten

A kávéházak világát jól ismerő Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni is világosan hangsúlyozza Naplójában, hogy a „zsidó test” bizony felismerhető jellegzetességei alapján:

Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni naplója

1. „A pártnapon sokan voltak, tele a nagy előadóterem, sajnos többségben az igen erősen zsidós figurák, és ez mindig kicsit megborzongat, mindig azt hiszem, hogy az egész hitelét veszti még nálunk ettől.” 1945. március 9-i bejegyzés

2.  Vagy korábban, 1936-ban a Szép Szó köréről, Fejtőről, Ignotus Pálról: „Nem rokonszenves figurák ezek, egyik sem. Ignotus Pali sem, és köreik. Valami zsidó jellegzetesség teszi őket ellenszenvessé, vagy talán bennem lenne nagy az elfogultság?” 1936. jún. 21-i bejegyzés

Ignotus Pál

3. Baróti Dezső menyasszonyát – szépsége ellenére is – így írja le: „Egész csinos, hamvasan ifjú lányka, csak az a meglepő, hogy mennyire zsidósnak néz ki: apró göndör hajjal és görbe orral”. 1944. május 14-i bejegyzés

4.  Vagy máskor saját férjéről: „Aztán jön egy pillanat, amikor Mik feláll, és olyan görbe, félénk a mozdulata, és a tekintete pedig olyan leső, zavart, hogy mikor odajön mellém, azt mondom a fülébe: nyomott kis zsidó.” 1935. márc. 13-i bejegyzés

Steuer Sándor

Az 1900-as évek legelején a magyarországi kávéházak, kocsmák, vendéglők, szállodák majdnem felét zsidók működtették. Ha csak a fővárosi kávéházakat vesszük figyelembe, az arány még magasabb. Zsidó vállalkozók kávéházak egész sorát hozták létre és vezették. A két legfontosabb, az egész kontinensen ismert New York és az Oktogonon megnyitott Abbázia volt. Az előbbit Steuer Sándor, az utóbbit bátyja, Steuer Gyula indította útjára.

A New York kávéház

Az első magyarországi filmvetítésre alig négy hónappal a Lumiére-féle párizsi ősbemutató után, 1896 áprilisában került sor Somossy Károly mulatójában. A technikát egy másik zsidó, Décsi Gyula hozta egyenesen Párizsból. Az első állandó vetítőgépeket a Dob utcai Kohn kávéházban állították fel. Az új médium iránti lelkesedést jól jelzi, hogy a budapesti mozik kilencven százalékát zsidók üzemeltették. A korai filmszínházak közül Ungerleider Mór és Neumann József Velence kávéházában berendezett mozi volt a legsikeresebb.

Az Abbázia belső tere (1913)

A budapesti kávéházak sajátosan zsidó jellegét sokan rossz szemmel nézték. Erről árulkodik az is, hogy a Vígszínház melletti Club kávéházba 1920 nyarán például az Ébredő Magyarok Egyesületének különítménye tört be. A vendégeket összeverték, két embert a helyszínen megöltek. A tettesek ugyan bíróság elé kerültek, de hiába kaptak súlyos börtönbüntetést, rövidesen szabadlábra helyezték őket. A kávéházba három év múlva újabb merénylők egy gránátot dobtak, amely azonban nem robbant fel.

Az Ujság, 1920. július 29.

Folytatjuk…

Tóth Máté
történész

(Kuruc.info)

Kapcsolódó: Zsidó kalapbotrány a Balaton kávéházban - Harc-lapszemle (I. évf. 4. szám, 1944. június 10.)