A köznyelvben titkosszolgálatinak, vagy éppen csak „ügynökaktáknak” nevezett, hivatalosan állambiztonsági, valójában azonban a belső elhárítás és az államvédelem fennmaradt iratanyagának kezelésére új törvény született. Megalkotását már hónapok óta ígérték, s lőn: szeptember közepén megszületett az erről szóló jogszabály. Ebben a politikai cselekvésben nincs semmiféle zsenialitás, sőt, ez még a múlttal való méltó szembenézést sem jelenti. Azzal már elkéstünk, főleg az elszámoltatással. Talán csak egy új patikusok által kikevert mákonyfőzet egy régóta sajgó seb fájdalmának elviselésére.

De egy másik szóképpel is le lehet írni a jelenséget: egy magasan szálló labda lecsapása. Politikailag ügyes húzás: egyszerre hivatott bizonyítani az ellenfél-ellenség (értsd: Fidesz) immoralitását, és megmutatni a saját (értsd: Tisza) különbözőségét a kommunista kortól. Ez utóbbi abból a szempontból igaz, hogy nemzedéki okokból valóban nem lehet közvetlen összefüggést találni eme új politikai erőre. Esetleg közvetettet: családit-rokonságit – azonban ahhoz mélyre fúrt kutatások lennének szükségesek.

Ez utóbbihoz nyújthatnának adatokat a továbbiakban általam csak belső elhárítási iratoknak nevezett, és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) őrzött a dokumentumok.

Az ÁBTL-t a Medgyessy-kormányzat (!) idején, 2003-ban hozták létre, előtte – a Horn-kabinet (!) által adott külön jogállással, 1997 őszétől – a furcsa nevű Történeti Hivatal (TH) működött. Mindezt megelőzően az iratanyag, éveken és egyben a Magyar Demokrata Fórum kormányzásának teljes időszakán át, a Belügyminisztérium irattárában „pihent”.

Az 1989 végén végrehajtott égetés-darálás esete közismert. Kevesebbet (semmit) nem tudunk arról, mi történt az iratanyaggal ezt követően a TH megalakításáig – főleg terjedelmének vonatkozásaiban. A TH-ba, mint cél szerintinek létrehozott intézménybe, a volt belső elhárítás által keletkeztetett iratanyagnak – a feltételezések szerint – már csak a harmada-negyede került!

Iratfolyóméterben mérve az össz-iratanyag kb. 4600 méter terjedelmű, mely levéltárilag kicsinek számít. Ehhez képest az ÁBTL munkatársainak száma átlagosan 110 fő (a műszaki és gazdasági személyzettel együtt). A történészi-levéltárosi munkát végzők többsége, nos, nem éppen népnemzeti szimpátiáiról ismeretes. (2000 környékén ismert volt egy vicc: „Az állambiztonsági iratokat azok őrzik, akik keletkeztették.” E kijelentés már elterjedésének idején sem állt meg a maga teljességében, a jelenlegi helyzetre már egyáltalán nem igaz. A mostani fiatal generáció csak esetlegesen és „szellemi” értelemben, szimpátiaviszonyként hozható összefüggésbe a szélsőbaloldali eszmékkel.)

Az eltelt 20-25 évben az iratanyag alapján rendkívül sok publikáció (könyv, tanulmány, cikk) született, sőt, az ÁBTL Facebook-oldalán szinte napi szinten tettek-tesznek közzé dokumentumokat és fényképeket. Némely publikáció kimondottan a lényeget érintő (pl. tartótisztek életútjának, tevékenységének bemutatása), azonban többségükre az jellemző, hogy szinte csak a belső elhárítás dokumentumaira épül, és alig használja az államigazgatás, az államhatalom, az igazságszolgáltatás szerveinek többi iratanyagát. Vagyis történetileg és kontextusában is indokolatlanul elkülönülnek a többi állami iratforrástól, az azokból kinyerhető információktól. Ezen kívül többségük leíró jellegű, eseti feldolgozás, és nem ad általános, teljességre törekvő tudást (tudofántosan: nem helyezi kontextusba a korszakot). Nem is szólva arról, hogy a rendszer haszonélvezői hálózatának összeállítása is egyre várat magára…

Az viszont bizonyos, hogy – az elmúlt évtizedek fokozott historiális figyelme okán –, a belső elhárítás eljárási és módszerbeli tevékenysége ismertté vált. A korban lefolytatott különféle eljárások dossziétartalmának feldolgozása és közreadása is segíti múltképünk kiteljesítését.

Tehát a sajtóban időről időre felröppenő cikkek és vitaírások ellenére, az iratanyag 1997 óta nem tekinthető zártnak, sőt, lényegében eltitkoltnak, mitikus tartalmúnak vagy éppen (a fentebb említett kivételekkel) feltáratlannak sem. Nemcsak hivatásos történészek, hanem a jogszabály szerinti feltételeknek megfelelő „amatőr” kutatók számára is nyitva állt a lehetőség a kutatásra, és így a közlésre. Személyes vagy családi érintettség okán pedig bárki kérelmezhette a múltbeli (vélt vagy valós) megfigyelésének hivatalbeli feltárását. Más kérdés, hogy a jogi-szakmai viták miatt nem lehetett minden adatot megismerni, vagy éppen gyorsan pontot tenni olyan kérdésekre, mint pl. a mágnesszalagokon tárolt névlisták ügye. A világhálón történő nyilvánosságra hozatal pedig egy viszonylag „új” elvárás.

Milyen adatokat nem lehetett automatikusan megismerni? Összefoglalva: az eddig hatályban lévő 2003. évi III. törvény a faji eredetre, a nemzeti, nemzetiségi és etnikai hovatartozásra, a vallásos vagy más világnézeti meggyőződésre, az egészségi állapotra, kóros szenvedélyre és szexuális életre vonatkozó adatok megismerését „védte” kiemelt módon. (E korlátozások jellegzetesen az 1990 utáni uralkodó személyiségi jogi elvek mentén születtek.) Ezen adatokat a kutatóknak kiadott levéltári iratokban (vagy azok másolataiban) kitakarták, anonimizálták.

Ettől némileg eltért az összes (!) többi levéltári intézmény eljárása, ugyanis ezek egy másik, 1995-ben hozott törvény (LVI. törvény, Ltv.) alapján működnek. Az eltérő jogállás okán, a felsorolt megkötésekre nem kellett figyelmezniük (kevesebb ilyen adatuk is van, teszem hozzá).

Mi változott a most kiadott új törvény szerint? A szabályozás több pontban közelített az „általános” Ltv-hez, sőt, ez utóbbit is módosította (enyhítette a hozzáférés korlátait). Azonban a neuralgikus szabályelv megmaradt: „Az érintett halálozási évét követő hatvan évig anonimizáltan sem ismerhetőek meg a faji eredetre, a nemzeti, nemzetiségi és etnikai hovatartozásra, a vallási vagy más világnézeti meggyőződésre, az egészségi állapotra, kóros szenvedélyre és szexuális életre vagy irányultságra vonatkozó adatok. Ha a halálozás éve nem ismert, a védelmi idő az érintett születésétől számított százhúsz év, ha pedig a születés és a halálozás időpontja sem ismert, az irat keletkezésétől számított kilencven év.” Az esetek többségében a halálozási év nem ismert, kevés esetben ismert a születési év, vagyis az elbírálásnál döntő marad az irat keletkezésétől számított 90 éves időkör. (Számoljunk csak vissza!)

A törvény indokolása büszkén jelentette ki, hogy „harminc év helyett öt évre módosul” a védelmi idő, ha ismert a halálozás időpontja – viszont egy adott iratban, aktacsomóban vagy dossziéban szereplő nevek esetében csak a közismertnek számító személyek esetében lehet tudni vagy utánanézni az elhalálozás idejének! A legtöbb esetben ez ismeretlen tényező marad, s a fentebb említett többi, továbbra is változatlanul hagyott szabálykorlátot kell alkalmazni.

Ezen okból, illetve itt fel nem sorolt egyéb jogi részletek miatt, a belső elhárítás iratanyagát továbbra is különálló, restriktív jogi szabályzás veszi körül. Ezen kívül az ÁBTL megőrizte speciális, az Országgyűlésnek alárendelt szaklevéltári jellegét, holott az általa őrzött iratanyag döntő többségét – eredettanilag – a Belügyminisztérium és jogelődei keletkeztetették, amelyek az Országos Levéltár illetékességébe tartoznak. (Ahogy korábban is oda tartoztak.) Bár van Európában példa különálló titkosszolgálati szaklevéltár működtetésére, Magyarországon ez továbbra sem szervezési kérdés, hanem – politikai. Észszerűbb lenne, ha (valamikor) az ÁBTL betagozódna az Országos Levéltárba, akár egy külön szervezeti egységként, ám már a jogilag egységes működés keretében. E lépés megtétele, úgy tűnik, majd egy másik kormány feladata lesz.

A most hatályossá vált törvény tesz egy érdekes kísérletet is. Féléves határidővel büntetlenséget biztosít azoknak, akik a náluk lévő belső elhárítási iratokat visszaszármaztatják. Feltételezhető, hogy a volt elhárítási tisztek és alkalmazottak nemcsak megsemmisítettek, hanem haza is vittek komplett vagy részbeni dossziékat, jelentéseket, bizalmas dokumentumokat. (Mindez nem egyedi jelenség. Máig előfordul, ha nem is titkosszolgálati jellegű, de az államszervezet irattáraiból illetéktelen módon kikerült iratokat hoznak vissza vagy ajánlanak fel megvételre – magánszemélyek, főleg leszármazottak.) Sok eredményben nem reménykedem, de ebben az esetben szeretnék csalódni.

A nyilvánossá tétel szintén ezen törvény rendelkezései közé tartozik, azonban eleve csak részbeni digitális közzétételt ír elő. Az ún. „hatos kartonok”, a „B-naplók és B-dossziék”, valamint a mágnesszalagon tárolt „»H«-jelű adattároló [hálózati nyilvántartás] leíró adatai” válnak október 20-ától, folyamatos jelleggel, nyilvánossá. Természetesen a fentebb jelzett módon, alaposan „meganonimizálva”. Ennek megvalósulására majd október 23-a után visszatérek.

Szintén az eddig elemzett jogszabállyal állította fel a kormány az ún. Minősített Iratok Felülvizsgálatát Segítő Tanácsadó Bizottságot. A kacifántos nevű testület célja, hogy a jelenleg működő nemzetbiztonsági szolgálatok „teljeskörűen” beszámoljanak a kezelésükben álló minősített iratokról, és a „lejárt” minősítésűeket át kell adniuk az ÁBTL-nek. E cél helyes.

A Bizottság elnöke a Rainer M. János, a jobboldalisággal nemigen vádolható történész (és meg sem említettem a sűrűn publikáló lányát…), és bekerült a tagok közé a mostanában a sajtóban rögeszmés kirohanásokat produkáló Ungváry Krisztián is. Mindenesetre sem őbennük, sem a többi tagban nem látom a titkosított iratok visszaminősítése folyamatának akadályát. Attól jobban tartok, hogy csemegézni kívánnak az esetlegesen nyílt irattá váló, az 1990-es évek (szélső)jobboldaliakra irányuló megfigyelési aktákból, és figyelmük inkább erre fog irányulni. Vagyis az eljárás folyamata torzulni fog, egyoldalúvá válik. (Az különösen érdekelne, hogy a titkosszolgálatok minden, papíralapú vagy elektronikus dosszié/mappa létét a Bizottság orrára kötik-e majd…)

Fintora (?) a Sorsnak, hogy az írásom legelején említett két, majd az eddig elemzett harmadik jogszabályváltozást, és ezzel összefüggésben a belső elhárítás iratanyaga helyzetének (újra)rendezését baloldalinak tekinthető kormányok végezték el – és nem az előttük regnáló jobboldali (vagy magukat jobboldalinak nevező) kormányok. No persze, olyan kettőt előre, egyet hátra módon. Sajátságos magyarországi állapot, és egyben elszomorító helyzetkép is. Voltaképpen azt is mutatja: úgy érzik, nem kell félniük, s mostantól ők lesznek a „jó fiúk” (bocsánat: „és lányok”). Kiderül majd akkor, ha elkezdődik a digitális anyag feltöltése.

Abai Zsombor

(A szerző olvasónk.)