A rend működése a hegelizmus talaján áll, amiben az állam uralkodó szerepe mindenek előtti és az ember, a polgár abban csakis végtelenül alárendelt szerepet kap: végrehajtani a parancsot![1]

A rend felfogása meglehetősen rejtett, de határozottan érződik a tevékenységükön az, ami Németországban Kant, Fichte és Hegel óta, mint az egyetemes testvériséget hirdető, individualizmust megtagadó gondolkodás van jelen. Ami tehát nem e filozófusok nézeteinek azonosságát vagy közelségét jelenti, hanem a felhasználók válogattak nézeteikből kedvükre.

Így aztán végül a hegelianizmus összemosta Hegelt Fichtével és Kanttal is, illetve Hegellel helyettesítette mindkettőt. A német idealizmus egyaránt volt az ateista Kar Marx és a balos hegelisták gondolkodásának filozófiai alapja, valamint az esküdt ellenségükként ismert Bismarck, Hitler és a jobboldali hegelistáké is.

A hegeli politikai gondolkodásból erednek olyan képtelenségek, hogy az állam képviseli Isten történelmi menetét, és hogy az állam maga is Isten, ezért az állam polgárának legfőbb, és egyetlen kötelessége, hogy Isten szolgálataként az államot szolgálja. Az állam az abszolút értelem, és a polgár csakis az állam iránti odaadásban és teljes engedelmességben találhat csak szabadságot.

A hegeli gondolkodásrendszerből ered a történelmi dialektika, mármint, hogy a történelmi események szemben álló erők összeütközésének eredményei. Minden elképzelés, vagy annak megvalósítása tézisként tekinthető. Ez a tézis a szembennálló erők felemelkedését eredményezi, ami az antitézis. A végkifejlet se nem a tézis, se nem az antitézis, hanem a két szembennálló erő szintézise, azaz az önmaga okozataiból való következőség. Ezek szerint Marx a Tőkében a kapitalizmust, mint tézist állította be, amivel szemben ott áll a kommunizmus, mint antitézis és az új társadalmi rend, mint a kettő szintézise.

Marx tehát a hegeli rendszert saját illuminátusi céljai érdekében (azaz következetlenül, a logikai ellentmondásokkal nem törődőn) átértelmezve, nem isteni, szellemi, hanem végtelen anyagi alapon állónak írta le a társadalmat. Eszerint az eredeti, majd a kezdetleges természet adta emberi körülmények túlhaladása az emberi fejlődés lényege, amit a társadalmasodás azzal ér el, hogy egyetemes nembelivé, világtörténelmivé teszi az egyént.

Ennek során a mindent kisajátító tőke megjelenése teljesen lerombolja a természeti jelleget, de kialakítván az emberi egyetemességet, lehetővé válik annak a közösségre hivatkozó egyéni szintű visszaállítása. (Ezért tévedés a csak a közelmúltban – a kínai kivételével – megszűnt kelet-európai és délkelet-ázsiai államkapitalizmusok rendszerét a marxi értelemben kommunizmusnak tekinteni — amint ők magukat ennek szellemében szocialistának is nevezték.

Hiszen a szocializmus csupán – a Marx emlegette és követelte – tőkekoncentráció és a tőkés rendszernek költségkímélően kemény, sok emberáldozattal járó módon történt nemzetközivé, globálissá tevése volt. Ez pedig, manapság még vagy nem fejeződött be, és még radikálisabb formáját fejleszti ki, vagy igen, befejeződött, és akkor ma már a marxi kommunizmusban élünk.) Csakhogy a proletariátus képviseletét nem lehet akárkire bízni, hanem csak a kipróbált harcosokra, a tapasztalt vezérekre, mint amilyenek pl. az USA neokonzervatív családjainak a fiai.

Marx ezt írta (A tőke. I. kötet. Budapest 1961. p.: 703-706):

„Mire lyukad ki a tőke eredeti felhalmozása, azaz a tőke történelmi keletkezése? Amennyiben nem rabszolgáknak és jobbágyoknak közvetlen átváltoztatása bérmunkásokká, tehát puszta formaváltoztatás, annyiban a közvetlen termelők kisajátítását, azaz a saját munkán nyugvó magántulajdon megszüntetését jelenti csupán. Magántulajdon, mint a társadalmi, kollektív tulajdon ellentéte, csak ott létezik, ahol a munkaeszközök és a munka külső feltételei magánszemélyek tulajdonában vannak. A szerint azonban, hogy ezek a magánszemélyek a munkások-e vagy a nem-dolgozók, a magántulajdonnak is más-más a jellege. Az a végtelen sok árnyalat, amit az első pillantásra mutat, csak az e két véglet között lévő közbenső állapotokat tükrözi vissza.

A munkás magántulajdona termelési eszközei fölött az alapzata a kisüzemnek, a kisüzem pedig egyik szükséges feltétele a társadalmi termelés és maga a munkás szabad egyénisége fejlődésének. Igaz, hogy ez a termelési mód megvan a rabszolgaságon, a jobbágyságon és más függőségi viszonyokon belül is. De csak ott virágzik, ott fejt ki teljes energiát, ott hódítja meg a neki megfelelő klasszikus formát, ahol a munkás szabad magántulajdonosa önmaga kezelte munkafeltételeinek, a paraszt a földnek, melyet megművel, a kézműves a szerszámnak, amelyet művészien kezel. Ez a termelési mód a föld és a többi termelési eszköz szétforgácsolását tételezi fel. Kizárja nemcsak az utóbbiak koncentrációját, hanem a kooperációt, a munkának ugyanazon a termelési folyamaton belüli megosztását, a társadalom úrrálevését a természeten és a természet társadalmi szabályozását, a társadalmi termelőerők szabad fejlődését is.

Csak a termelés és a társadalom szűk természetadta korlátaival fér össze. Ennek megörökítését akarni annyit jelentene, mint – ahogy Pecqueur joggal mondja – 'az általános középszerűséget elrendelni'

(Pecqueur: Théorie nouvelle d'économie sociale et politique. Párizs 1942. p.: 435. — A magyar kiadás szerkesztői jegyzete).

Egy bizonyos fejlettségi fokon ez a termelési mód megszüli saját megsemmisítésének anyagi eszközeit. Ettől a pillanattól kezdve olyan erők és szenvedélyek mozdulnak meg a társdalom ölében, amelyek úgy érzik, hogy e termelési mód bilincsbe veri őket. Meg kell semmisíteni, meg is semmisítik. Megsemmisítése, az egyéni és a szétforgácsolt termelési eszközöknek társadalmilag koncentrált termelési eszközökké, tehát sokak törpe tulajdonának kevesek tömegméretű tulajdonává való átváltoztatása, tehát a nép nagy tömegének megfosztása a földtől, a létfenntartási eszközöktől és a munkaszerszámoktól, a nép tömegének ez a szörnyű és kínos kisajátítása — ez a tőke története.

Egy sor erőszakos módszert ölel fel, amelyek közül csak a korszakalkotókat vettük szemügyre, mint a tőke eredeti felhalmozásának módszereit. A közvetlen termelők kisajátítását a legkíméletlenebb vandalizmussal és a leggyalázatosabb, legpiszkosabb, legkicsinyesebben gyűlölködő szenvedélyek ösztönzésére hajtják végre. A saját munkával létrehozott, úgyszólván az egyes, független dolgozó egyének és munkafeltételeinek összenövésén nyugvó magántulajdont kiszorítja a tőkés magántulajdon, amely idegen, de formailag szabad munka kizsákmányolásán nyugszik

('A társadalomnak egy egészen új állapotában vagyunk … afelé haladunk, hogy a tulajdon minden fajtáját elválasszuk a munka minden fajtájától.' Sismondi: Nouveaux principes d'economie politique.' II. p.: 434. — Lábjegyzet az eredetiben.)

Mihelyt ez az átalakulási folyamat a régi társadalmat elég mélyen és elég nagy területen szétbomlasztotta, mihelyt a munkások proletárokká, munkafeltételeik tőkévé változtak, mihelyt a tőkés termelési mód a saját lábán áll, a munka további társadalmasítása és a földnek és más termelési eszközöknek további átváltoztatása társadalmilag kiaknázott, tehát közös termelési eszközökké, ennél fogva a magántulajdonosok további kisajátítása, új formákat ölt. Amit most ki kell sajátítani, az már nem az önállóan gazdálkodó munkás, hanem a sok munkást kizsákmányoló tőkés.

Ez a kisajátítás maguknak a tőkés termelés benső törvényeinek játéka útján, a tőkék centralizációja útján megy végbe. Egy-egy tőkés sok tőkést üt agyon. Ezzel a centralizációval, vagyis sok tőkésnek kevés tőkés által történő kisajátításával karöltve kifejlődik mind nagyobb méretekben a munkafolyamat kooperatív formája, a tudomány tudatos technikai alkalmazása, a föld tervszerű kiaknázása, a munkaeszközök átváltozása csak közösen alkalmazható munkaeszközökké, minden termelési eszköz gazdaságosabbá tétele azáltal, hogy kombinált, társadalmi munka termelési eszközeiként használják őket, valamennyi nép bekapcsolása a világpiac hálózatába és ezzel a tőkés rendszer nemzetközi jellege.

Ugyanakkor, amikor folytonosan csökken azoknak a tőkemágnásoknak a száma, akik ennek az átalakulási folyamatnak összes előnyeit bitorolják és monopolizálják, nő a mind nagyobbra duzzadó és magának a tőkés termelési folyamatnak a mechanizmusa által iskolázott, egyesített és megszervezett munkásosztály felháborodása is. A tőkemonopólium bilincsévé válik annak a termelési módnak, amely vele és alatta virágzott fel. A termelési eszközök centralizációja és a munka társadalmasítása olyan pontot ér el, amelyen már nem fér meg tőkés burkában. A burkot szétrepesztik.

Üt a tőkés magántulajdon végórája. A kisajátítókat kisajátítják. A tőkés termelési módból eredő tőkés elsajátítási mód, ennélfogva a tőkés magántulajdon, az első tagadása az egyéni, a saját munkán alapuló magántulajdonnak.

De a tőkés termelés egy természeti folyamat szükségszerűségével létrehozza saját tagadását. Ez a tagadás tagadása. Ez nem állítja vissza a magántulajdont, de helyreállítja az egyéni tulajdont a tőkés korszak vívmánya: a kooperáció és a földnek, valamint a maga a munkás által termelt termelési eszközöknek a közös birtoklása alapján. Az egyének saját munkáján nyugvó, szétforgácsolt magántulajdonnak tőkés tulajdonná való átváltoztatása természetesen hasonlíthatatlanul hosszadalmasabb, keményebb és nehezebb folyamat, mint a ténylegesen már társadalmi termelési üzemen nyugvó tőkés tulajdon átváltoztatása társadalmi tulajdonná. Ott arról volt szó, hogy a nép tömegét kisajátította néhány bitorló, itt arról, hogy néhány bitrolót kisajátít a nép tömege. ('Az ipar haladása, amelynek az akarat nélküli és ellenállásra képtelen hordozója a burzsoázia, a munkásoknak a konkurencia okozta elszigetelődése helyébe a munkásoknak a társulás révén létrejövő forradalmi egyesülését állítja.

A nagyipar fejlődésével tehát kicsúszik a burzsoázia lába alól maga a talaj, amelyen termel és a termékeket elsajátítja. Mindenekelőtt saját sírásóját termeli. Pusztulása és a proletariátus győzelme egyaránt elkerülhetetlen […] Valamennyi osztály közül, amely napjainkban a burzsoáziával szemben ál, csakis a proletariátus valóban forradalmi osztály. A többi osztály a nagyipar kifejlődésével lezüllik és elpusztul, a proletariátus a nagyipar legsajátabb terméke. A középrendek, a kisiparos, a kiskereskedő, a kézműves, a paraszt, mind azért harcolnak a burzsoázia ellen, hogy középrendként való létezésüket a pusztulástól megóvják […] reakciósak, mert megpróbálják a történelem kerekét visszafelé fordítani.” [Karl Marx und F. Engels: Manifest der Kommunistischen Partei. London 1848, 11., 9. old. {Marx és Engels Művei, 4. köt. 452, 450-451. old.}])

Csakhogy a két szembennálló erő összecsapása nem vezethet sem a kapitalista, sem a kommunista rendszer győzelméhez, hanem csakis azok szintéziséhez. A hegeli elmélet szerint az összeütközésből olyan rendszernek kell kifejlődnie, ami se nem kapitalista, se nem kommunista, hanem a kettő ötvözete. Hegel rendszerében ennek a szintézisnek az állam – mint legfőbb intellektualitás, azaz isten – felfogását kell tükröznie. A demokratikus intézmények, mint a parlament és a kongresszus a hegeli rendszerben csupán azon célból maradnak fenn, hogy az egyén azt képzelhesse, hogy a véleménye számít, valamint azért, hogy az állam kihasználhassa az alárendeltek, a szolgálók esetleges ötleteit.[2]

A két szembenálló erő – burzsoázia és a proletáriátus – küzdelmében tehát mindkettő felmorzsolódik, megszűnik, és helyükön kialakul az új társadalom, az Új Világrend, amelyet az új liberális eszmerendszer határoz meg. Alapjait az illuminizmusban lelhetjük fel, a mindkét osztályt felmorzsoló események menetrendjét pedig a Háború-tekercs súgja meg.


[1] Sutton (1986), Második könyv.
[2] Sutton (1986), Antony: America's Secret Establishment, Liberts Home Press. magyar fordításban: http://yama¬guchy.net¬firms.com/¬halalfejesrend.doc: A rend oktatási befolyása, 7. jegyzék.

Cser Ferenc

Forrás: nemenyi.net

Kapcsolódó cikk:
NeoKonok 1. A puritánok