Tekinve Putyin közelségét a híres szovjetellenes író Alexandr Szolzsenyicinhez, talán nem teljesen reménytelen, hogy az orosz nacionalizmus megszabadul idővel a szovjet nosztalgiától. Szolzsenyicin és Vlagyimir Putyin (egykori) kölcsönös jó viszonya egymással talán jól illusztrálja a jelenkori orosz hozzáállást: egy Szolzsenyicin-féle tradicionalista, orosz nacionalizmus szimpatikus a putyini rezsim számára, míg egy modernebb, a szkinhed szubkultúrával társított, nyugatias („horogkeresztes”) nacionalizmus sokkal kevésbé, főleg mert az ilyesmit oroszellenesnek ítélik az európai nemzetiszocialista rendszerek és mozgalmak szovjetellenessége miatt.

Putyin a kiváló írót „igaz és valódi hazafi”-nak nevezte, amikor egy neki állított szobrot avattak fel (a temetésén is részt vett). Mint hozzátette, az író „nem engedte senkinek, hogy megvetően és rondán beszéljen anyaföldjéről”, és „minden russzofóbiával szembeszállt”. Putyin személyesen is segített a zsidókritikus írónak kialakított múzeum létrejöttében.

 

Szolzsenyicin Putyinnal 2000-ben

Az anyai ágon ukrán Szolzsenyicin az 1960-as években, amikor híres Gulag-szigetvilág művét írta, úgy vélte, engedni kell az ukrán szeparatizmust:


Évtizedekkel későbbi Újraépíteni Oroszországot című esszéjében már némiképp más álláspontot foglal el a fenti romantikushoz képest: „Testvérek! Nincs szükségünk erre a kegyetlen válásra. Maga a gondolat a kommunista évek okozta sötétségből származik. Együtt viseltük el a szovjet időszak szenvedéseit, együtt zuhantunk ebbe a gödörbe, és együtt fogjuk megtalálni a kiutat.” (Alexandr Szolzsenyicin: Rebuilding Russia, 1991, 18. o.) Az ukránok, fehéroroszok és oroszok egyesítését szorgalmazta, de elfogadta, ha egy nép valóban ki akar válni:


Ezzel tulajdonképpen a Novorosszija létjogosultságát, ugyanakkor az ukránok önállóságát is támogatja. Szolzsenyicin minden bizonnyal szívfájdalommal nézné, mivé fajult ez a konfliktus, és hogy milyen aljas erők használták ki mindezt nem csak egy nagy szláv egység ellehetetlenítését eredményezve, de még az orosz anyaország összeroppantására is felhasználva annak testvéreit.

Putyin neoliberalizmust és annak szent teheneit (genderelmélet, progresszivizmus stb.) illető bírálata ismert, világossá téve, hogy nem híve a korai bolsevik időszaknak: „Megtörtént mindez országunkban már korábban, amikor az 1917-es forradalom Marx és Engels dogmáit követte. Kijelentették, hogy változtatnak a hagyományos életmódon...”. Szintén ismert, hogy a korai bolsevik berendezkedés zsidóságáról is beszélt már nyilvánosan. Hogy ennyi évvel halála után a szovjetellenes hazafi hatással lesz-e Putyinra, hogy a megmaradt vörös színeket is lecserélje, nem garantált, de talán hagyatéka erre ihlet egy újabb nemzedéket majd. Szerencsére Putyin annyiban ehhez (akaratlanul is) hozzájárul, hogy ezt a hagyatékot államilag megőrzi és méltatja.

Kóser pecsét

Az ukrán oldalon harcoló csoportok esetében az egész konfliktus kapcsán is látható egyetértés látszik a nemzetellenes baloldal és a nemzeti jobboldal között, csak más szemszögből megint: az oroszbarát baloldaliak szerint a „neonácik” rendkívüli befolyással rendelkeznek, sőt, az ukrán kormányt erőszakkal való fenyegetéssel tartják sakkban, míg a nacionalisták szerint szintén erős és befolyásos a „nemzetiszocialisták” helyzete, s így tulajdonképpen az ukrán oldal – felszínes módon – velük kerül azonosításra. A helyzet zavarosságát tetézi, hogy a szélsőjobboldali ukrán csoportok, mint a Jobb Szektor és az immár sztárrá vált Azov, bár hazafiaknak tartják magukat, már a nyolc évvel ezelőtti kezdetek óta igyekeznek kiérdemelni a kóser pecsétet. A Zsidó Távirati Iroda (JTA) nemrégiben így próbálta nekik megadni ezt a pecsétet Ukrajnai zsidók ádáz oroszellenes harcra készülnek a „neonácik” mellett, akikről szerintük Putyin hazudik című cikkében:




Konstantin Batozskij (j) az Azov pár tagjával


Batozskij nemcsak az Azov, de a donyecki regionális államigazgatás vezetőjének tanácsadója is volt 2014-ben, a fegyveres konfliktus elején ebben a rangjában segített az Azovnak tagokat toborozni: „Arról is tájékoztatott [Batozskij], hogy a Mariupol védelmére létrehozott főhadiszállás már egy hete működik, és minden önkéntes kezdeményezést és csoportot összevont. A főhadiszállás megalakítja a »Mariupol« területi védelmi zászlóaljat és önkénteseket toboroz a különleges erők »Azov« zászlóaljához.”

A JTA cikke így folytatódik egy Izraelben élő családdal rendelkező egykori európai integrációs miniszterhelyettes szavaival:


További zsidókat is megszólaltat az izraeli lap, bizonygatva Azovék kóserségét:


Hogy az oroszellenes harcot ne akassza meg semmilyen probléma, a Rágalmazásellenes Liga (ADL) zsidó cenzor- és lobbiszervezet – mely minden kavics alatt „neonácikat” lát általában – egyetértően közli le a Zsidó Teológiai Szemináriumról a zsidó történelem professzorának, David Fishmannak az álláspontját, áldásukat adva az Azovra:


A BBC is igyekszik áldását adni az Azovra, azzal érvelve, hogy az elnök egy zsidó, aki alá a csoport tartozik, hogy szavazatok tekintetében elenyésző a támogatottságuk, és hogy valójában csak egy apró részei a fegyveres erőknek, illetve az Azovon belül is csak egy rész szélsőjobboldali. A BBC Monitoringtól Vitalij Sevcsenko így összegzi mindezt: „Az Azov Zászlóalj közösségi médiabeli tevékenységét és honlapját vizsgáltam, és minden, amiről beszélnek, az orosz erők elleni harc, nagyon kevés szélsőséges, migránsellenes vagy idegengyűlölő retorika lelhető fel”. Ugyanitt Andrij Biletszkij Azov-alapító és politikai szárnyuk feje is megszólal egy 2014-es felvételen, aki elismeri a nacionalizmust, de a logojukban egyértelműen szereplő (a Wehrmacht és SS köreiben egykoron népszerű) Wolfsangel jelet letagadja, azt úgy magyarázza, mint az „N” és „I” betűk összevonását, aminek jelentése szerinte „Nemzeti Eszme” (National Idea). A szintén szereplő, és egykoron Heinrich Himmler által kidolgozott Schwarze Sonne jeléről nem esik szó, az amúgy felszínes riport pedig nem feszegeti. Idéznek egy Azov-szóvivőt is: „Tudom, hogy Alex egy náci, de az az ő személyes világnézete. Semmi köze annak az Azov hivatalos világnézetéhez”.

Amerika állami segélyszervezetének, az USAID-nek egykori projektfelelőse, Josh Cohen a Foreign Policy számára még 2014-ben írt Miért váltak a zsidók és az ukránok valószínűtlen szövetségesekké? című cikkében a Jobb Szektorral ismerkedhetünk meg, bemutatva, hogy „ezekben a napokban a két oldal egyesíti erőit Vlagyimir Putyin ellen”. Bevezetőként megtudjuk, hogy 21 zsidó vezető írt levelet Putyinnak (még akkor), kikérve maguknak az ukránok antiszemitizmussal való vádolását, mert szerintük „a valódi fenyegetés Ukrajna zsidói számára Oroszország felől jön”. Mint a vezetők kijelentik „még a legkisebbek közülük [a nacionalista csoportok közül] sem mutatnak antiszemitizmust vagy az idegenellenesség más formáit”. Ez persze nem igaz, de sokatmondó, hogy 21 zsidó vezető védelmezi ezeket a csoportokat. Talán azért, mert mint írják „jól tudjuk, hogy a nagyon kevés nacionalistánkat megfelelően kontrollálja a polgári társadalom és az új ukrán kormány – ami nem mondható el az orosz neonácikról, akiket az ön titkosszolgálata biztat.” Láthatóan nem az ukránszeretet vezérli őket, hanem az oroszoktól való nagyobb félelem. A New York Times Az ukrajnai zsidók számára Putyin a nagyobb aggodalom, nem a pogromok című cikke is ezt állítja. A megszólaltatott Shmuel Kaminezki rabbi szerint „különbség van aközött, amit ezek az emberek [ukrán nacionalisták] a saját közönségüknek mondanak, és aközött, amit akkor tesznek, amikor legitim politikai vezetőkké válnak”.

A napjainkban az ADL által (fentebb) hivatkozott David Fishman már nyolc éve is védte az ukránokat, akit szintén az oroszoktól való tartás vezérel, amint kitűnik a Foreign Policy-nek adott megjegyzéséből:

Yaakov Dov Bleich, egy amerikai születésű rabbi, akit 1990 óta Ukrajna főrabbijaként ismernek el, hasonlóan vélekedik: „Az ukrán zsidó közösség határozottan jobban fél Putyintól és ezektől az oroszbarát huligánoktól, mint az ukrán antiszemitizmustól” – mondta. A hivatkozott orosz televízió jól látja a helyzetet, amint szintén megtudjuk:

A lényeg azonban, hogy az akkor még erősebb Jobb Szektor (akiknek helyét mára átvette az Azov) kóser:


Egy forródrótot is létrehoztak közösen „a provokációk megelőzése és a felmerülő kérdések koordinálása” érdekében. Egy helyszíni tudósító még 2016-ban így fogalmazott: „Nagyon kevesen voltak klasszikusan fasiszták a Jobb Szektorban, akikkel találkoztam, szemben azzal, amit általában feltételeznek róluk. Gyakran lenézően beszéltek a nácizmusról, és nyitottak voltak arra, hogy nem fehérek és külföldiek is csatlakozzanak a szervezethez.” Hasonló módon máig láthatjuk, hogy mind az ukrán párti nacionalisták és orosz párti baloldaliak szerint szélsőjobboldali Azov hasonló módon kommunikál (és, ha hihetünk a fenti zsidó társaiknak, viselkedik is). A mariupoli Azov közel félmillió követővel rendelkező, hivatalos Telegram-csatornáján például ezt olvashattuk március 24-én:


Március 29-i bejegyzésük már nem csak Churchillre hivatkozik pozitívan, de Anne Frank mártíromsága is felelevenedik, és ismét aláhúzásra kerül, hogy az oroszok a valódi fasiszták:

Anne Frank mint Azov-szent

 

Egyes orosz harcosok számára látszólag nem sértő a Z és a „fasizmus” közötti párhuzam

Az angliai The Times március 30-án közölt le egy cikket, szintén a fentieket visszhangozva:


Egy korábban már idézett karakter is megszólal a cikkben: „Anton Sekotszov, az európai jobboldal szakértője azt állítja, hogy az Azov annyira eltávolodott az eredetétől, hogy szélsőjobboldali gyökerei értelmetlenné váltak.” Máshol a szélsőliberális Nika Melkozerova ukrán újságíró, aki éveken át utálta az Azovot, most saját érzésein csodálkozva dicsőíti őket, mert „biztosan tudom, hogy sok zsidó és orosz van köztük”, illetve: „Az a tény, hogy van egy szélsőjobbunk, amely Ukrajnáért harcol egy oldalon a zsidókkal, grúzokkal, LMBTQ-katonákkal az »orosz ubermenshen [sic!] szürke massza« ellen, azt jelenti, hogy mindenesetre valami nemes dolgot végzünk”.

A fentiekben látott megnyilvánulások nyilván többnyire csak stratégiai félrebeszélések negatív megítélésüket elkerülendő, de felvetül a kérdés: ha úgy érzik, hogy vezetőik nézeteitől el kell határolódniuk, jelképeiket és nézeteiket le kell tagadniuk, mert a zsidó-liberális Nyugat mindazt nem nézi jó szemmel, illetve a filoszemitizmus, a rasszizmus nem tűrése, vagy az ellenség „nácizása” fontos, mert azoknak ez imponál, akkor miért várnak egy esetleges ukrán győzelem esetében bármiféle mozgásteret ugyanazoktól? Elvégezve oroszellenes feladatukat, feltehetően mennének a süllyesztőbe.

Zsidó pénzek és támogatás

Egyes nacionalisták tagadják, vagy nem hiszik el, hogy a milliárdos zsidó mágnás Igor Kolomojszkij finanszírozná az Azovot. Amellett, hogy oroszellenes aktivizmusa ismert, amint a Newsweek írja:


Az Azov pénzelését bizonyító dokumentum nem ismert, de tényként közli azt többek között a zsidó Vox is: „Kolomojszkij finanszíroz és irányít egy nagy létszámú magánmilíciát, amely segíti a kijevi kormányt a kelet-ukrajnai oroszbarát szeparatisták elleni harcban. Az olyan milíciák, mint az övéi – és több tucat van belőlük – mély aggodalomra adnak okot az elemzők szerint, akik úgy vélik, hogy ezek veszélyeztethetik Ukrajna hosszútávú stabilitását.” A zsidó Tablet magazin szerint „bőkezűen finanszírozta a Jobb Szektort” és másokat, így ezzel „egy izraeli állampolgár talán az ukrajnai szélsőjobb elsőszámú támogatója”. (Egy másik cikkükből azt is megtudjuk, hogy Boriszlav Bereza, a Jobb Szektor egykori parlamenti képviselője és egyben szóvivője, egy büszke, deviánspárti zsidó.) Visszatérve Kolomojszkijhoz, a Wall Street Journal további részleteket ismertet róla:


Szintén árulkodó az alábbi rész:


Olga Bajsa ukrán szakértő az ország neoliberalizmusáról és Zelenszkij ebben játszott szerepéről írt új könyvében, és egy ennek kapcsán adott interjúban így vélekedett: „[Az] alapvető érv az, hogy Zelenszkij és pártja, ami később parlamenti gépezetté alakult át, hogy neoliberális reformokat hajtson végre és hagyjon jóvá (egy »turbórendszerben«, ahogy ők nevezték) meglepő győzelmét nem lehet mással magyarázni, mint a televíziós sorozat sikerével, ami – sok megfigyelő szerint – Zelenszkij informális választási programjaként szolgált. Hivatalos programjával ellentétben, amely mindössze 1601 szót tartalmazott, és kevés politikai konkrétumot, a műsor 51 félórás epizódja részletes víziót vázolt fel az ukránoknak arról, hogy mit kellene tenni ahhoz, hogy Ukrajna fejlődhessen.” Ez azért fontos, mert a zsidó színész Kolomojszkij televíziójában lett felfuttatva. Gennadij Korban Dnyipropetrovszk zsidó kormányzóhelyettese (a kormányzó maga Kolomojszkij) a fenti Wall Street Journal-cikkben maga is elismeri, hogy egy televíziócsatorna „nagyobb befolyással bír, mint egy parlamenti párt”. Szintén sokatmondó Bajsa megjegyzése: „»A nép szolgája« című sorozat, amelyet nem hivatalos választási programként használtak, az ukrán nacionalistákat negatívan ábrázolja: azok nem másként, mint ostoba oligarchák marionettjeiként jelennek meg.”

 

Gúnyolódó plakát Kolomojszkij és Zelenszkij kapcsolatáról

A Vox mellett az al-Dzsazíra, az izraeli Mááriv napilap, és rajtuk keresztül a New York-i zsidó lap, az Algemeiner tényként számol be az Azov zsidó pénzeléséről. Ez utóbbiban nem más, mint a németországi Extrémizmus Elleni Projekt feje, a korábban már megismert Alexander Ritzman szerint: „Bár az Azov Zászlóalj társalapítója Biletszkij volt, aki korábban a Hazafias Ukrajna radikális jobboldali csoportot vezette, a csoportot az állam fegyverezte fel, és részben a kelet-ukrajnai helyi oligarchák finanszírozták. Ez a finanszírozás magába foglalta Igor Kolomojszkij zsidó mágnás pénzét is, mondta Ritzmann.” Ritzman ukrán- és Azov-barát, aki már többször is igyekezett tisztáramosni, kóserré tenni a mozgalmat. Mindebből Azovék is kiveszik részüket, amint a CNN cikkében is olvashatjuk:


Az amúgy baloldali Bajsa könyvénél maradva, fontos adalék még ez is a részben nacionalisták által kiharcolt új berendezkedésről:

 

Ukrajna Maidan előtti történetében azonban soha nem fordult elő, hogy az ország külföldi állampolgárokat nevezett volna ki vezető miniszteri posztokra – ez csak a Maidan után vált lehetővé. [...] Mondanom sem kell, hogy mindezek a kinevezések nem az ukránok akaratából, hanem a globális neoliberális intézmények ajánlásai alapján történtek, ami nem meglepő, hiszen magát a Maidant Ukrajna lakosságának fele sem támogatta. [...] A befektetésre alkalmas eszközöket keresve az IMF, a Világbank, az EBRD és különböző lobbicsoportok támogatását vették igénybe, hogy érdekeiket előmozdítsák, és minden szükséges előkészületet megtegyenek. Mindennek természetesen semmi köze az ukránok érdekeihez.

 

A szerző rámutat: „Az emberek rájöttek, hogy ismét átverték őket – a reformokat nem az ukránok, hanem a globális tőke érdekében hajtották végre.”

Zsidó tanácsadó, zsidó toborzó, zsidó harci logisztika, zsidó tagok, zsidó pénzek, zsidó (globalista-amerikai) segítség és médiahátszél, Izraeli fegyverek és állítólag kiképzés is, az izraeli Háárec szerint: „A kelet-ukrajnai Dnyepropetrovszk városában katonai kiképzőiskola működik. Honlapján az áll, hogy az ottani kiképzést az IDF [Izraeli Védelmi Erők] volt tisztjei végzik, és hogy az oktatókat izraeliek képezték ki. A honlapon van egy fotó a Tavor puskával végzett lőgyakorlatokról. Megjegyzi, hogy az iskola a Nemzeti Gárda egységeit képzi, amelynek tagjai között vannak azovista milicisták is.”

Mindez nem meglepő, hiszen az ország közvéleménye alapvetően NATO-párti ebben a konfliktusban: az Izraeli Demokrácia Intézet szerint a zsidó lakosság 75,8 százaléka az oroszokat okolja a helyzetért. A Direct Polls LTD szerint az ukránok mellett 76%, az az oroszok mellett csak 10% áll.

Az ukrán nacionalizmus viszonylagos filoszemitizmusa nem újdonság: az anyai ágon zsidó Lev Rebet az 1929-es alapítású, híres Ukrán Nacionalisták Szervezete (OUN) egyik feje és ideológusa volt. Amikor a szervezet kettészakadt Andrij Melnyik (OUN-M) és Sztepan Bandera (OUN-B) részekre, Rebet Banderához csatlakozott. Baderának jelentős kultusza van a mai napig, a mai ukrán nacionalisták tulajdonképpen banderisták (avagy „rebetisták”). Szintén fontos szerepet játszott a banderista vonalon egy másik zsidó, Richard Jarij, Bandera tanácsadója. Róla John A. Armstrong politológus professzor így írt:


Az OUN és Bandera története összetett (jóval, rosszal), de itt érdemes megemlíteni, hogy a magyar- és lengyelellenes Bandera ennek ellenére nem volt mentes a zsidóellenes kijelentésektől és megnyilvánulásoktól, viszont amikor a németekkel rosszban volt, bújtatta és különböző posztokon bevonta őket az OUN-B infrastruktúrájába. Sőt, 1943-ban „a káros külföldi befolyás megnyilvánulásainak, különösen a német rasszista koncepciók és gyakorlatok felszámolására” ösztökéltek mindenkit. (Philip Friedman: Pathways to Extinction: Essays on the Holocaust, 1980, 188-189. o.) Bandera, Rebet és Jarij (zsidó feleségével) aztán a sachsenhauseni koncentrációs táborba kerültek pár évre, amikor a német vezetés megelégelte munkásságukat. A háború után Bandera 1946-ban az Egyesült Királyság MI6 titkosszolgálatának segítségével (akik már állítólag 1930 óta segítették őket) felélesztette a mozgalmat. A szervezettel az amerikai CIA is együttműködött Stephen Dorril a témát elemző könyve szerint.

A már említett Foreign Policy-cikkben Dimitro Jaros Jobb Szektor-vezér Bandera kapcsán fontosnak tartja, hogy – állítólag – nem volt ellensége a zsidóknak: „Jaros szerint azonban Bandera ugyan szenvedélyes, de hagyományos nacionalista, és nem antiszemita” – írja a tudósító.

A nemzetellenes erők lándzsája

Elképesztő módon még mindig akadnak, akik tagadják azt, ami mindig is egyértelmű volt: Ukrajna egy proxy, egy ágyútöltelék az USA/EU/NATO hatalmi tömb számára. Egy húsdaráló, aminek a célja egy szíriai-afganisztáni helyzethez hasonló lassú leörlése a célbavett ellenségnek, ami itt Oroszország. Mindez nem csupán egyértelmű következtetés, de világosan kidolgozott stratégia (lásd az általam már bemutatott, az USA kormánya által megrendelt, fizetett RAND-tanulmányt). Joseph Biden elnök szerint Putyin „nem maradhat hatalomban”, a nemzetvédelmi miniszter Loyd Austin pedig kijelentette, hogy az USA szeretné Oroszországot meggyengülve látni. Az USA elképesztő összegekkel finanszírozza az ukrán proxyt (jelenleg 33 milliárd dorllárt különítenek el erre az eddigiek mellett), hírszerzési segítséget nyújt (beleértve orosz katonákat szállító repülő lelövéséhez is), katonai kiképzést ad, vagy éppen fegyverazenálokat küld, amiket a kölcsönbérlet keretében eddig nem látott mértékig növelnek majd. (Páncéltörő rakétáiknak már egyharmadát odaadták.)

 

Amint láthattuk már korábban: „Az AQ [al-Káida] a mi oldalunkon áll Szíriában” – írta Jake Sullivan az akkori külügyminisztériumi főnökének, Hillary Clintonnak, egy a Wikileaks által leközölt 2012-es e-mailben. Sullivan ma a Biden-adminisztráció nemzetbiztonsági tanácsadója. Az akkori CIA-tiszt, most kongresszusi tanácsadó Evan McMullin is beismeri: „Az én feladatom a CIA-nál az volt, hogy kimenjek, és meggyőzzem az al-Káida ügynökeit, hogy inkább velünk dolgozzanak.” Az USA által támogatott „mérsékelt lázadók” a Bassár el-Aszad-rezsim kivéreztetését tűzték ki célul, ami orosz beavatkozás nélkül talán sikerül is nekik. Nem sikerült: most Aszad feleségével együtt gyerekek között ünnepli a húsvétot, miközben a cionista-atlantista hatalom éppen Ukrajnában tolja előre „mérsékelt neonáci” és hagyományos ukrán osztagait ugyanazon Oroszország ellen, immár itt, a mi szomszédságunkban. Ma már a fősodratú televízióadásokban is elismerik mindezt szemrebbenés nélkül. A zsidó Jeremy Bash, a CIA egykori kabinetfőnöke és az Obama-kormány honvédelmi minisztere az MSNBC április 28-i Morning Joe adásában így foglalta ezt össze: „Több fájdalmat kell okoznunk az orosz erőknek. [...] Az Egyesült Államok és nyugati szövetségeseink számára hatalmas logisztikai művelet az ukrán erők folyamatos felfegyverzése és újrafegyverzése, de én valahogy úgy vélem, ahogy Austin és Blinken miniszter urak, hogy Oroszország bukásra áll, és nem szabad elpazarolnunk a válságot, arra kell használnunk a válságot, hogy sokkal mélyebb, sokkal súlyosabb, sokkal tartósabb csapást mérjünk Oroszország ukrajnai ambícióira, és az oroszokat meg kell fizettetnünk, hosszasan véreztetnünk kell őket...” A CBS-nek adott interjújában Ben Hodges, az amerikai hadsereg egykori európai parancsnoka úgy fogalmazott, hogy „mi itt nem csak megfigyelők vagyunk, akik Ukrajnának szurkolnak”, hozzátéve: „Győzni akarunk!”. Szerinte a Krím félsziget és a Donyec-medence térségének visszaszerzése egy ilyen cél, illetve „végül megtörni Oroszország gerincét abbani képességében, hogy Oroszországon kívülre vetítse ki erejét”.



„Üdvözlöm az én Mérsékelt Lázadók klubomban!” – a híres brazil Izrael- és USA-kritikus karikaturista, Carlos Latuff egy közelmúltbeli alkotása


Mindezt az orosz szakadárok is értik, amint azt a Donbasz Önkéntesek Uniójának vezetője, Alekszander Borodaj is világossá tette korábban:


Hazafiak sanyargatása Oroszországban

A NATO-párti nacionalisták érvei között szerepel általában, hogy míg Ukrajnában (valamelyest eltúlozva a dolgot) virul a nacionalizmus, addig az oroszok bebörtönzik sajátjaikat, és valamiért ez számít a jelenlegi globalista-orosz harcban. Ez jogos kritika, de érdemes szem előtt tartani, egyrészt, hogy az ukrán nacionalista-soviniszta réteg erős gyanú alapján azért volt eddig viszonylag békén hagyva, mert – mint többen is kifejtették fentebb – azok elsősorban oroszellenesek, és nem veszélyeztetnek zsidó intézményeket. Hazánkban Budaházy György és társai kaptak felháborítóan hatalmas, sokéves büntetést, de korábban a Magyar Gárdát is betiltották, miközben Olaszországban a Forza Nuova vezetői lettek letartóztatva, betiltásukat fontolgatják. Finnországban az Északi Ellenállási Mozgalmat tiltották be, a görög Arany Hajnalt átlátszó vádakkal végezték ki, prominenseit börtönözték be (a zsidók ösztökélésére – ellenben az ukrán szélsőjobbal, ahol védik és segítik őket). A Felvidéken Marian Kotleba soviniszta vezér került börtönbe szintén nevetséges indokkal, Franciaországban Hervé Ryssen és Alain Soral zsidókritikus írók kerültek börtönbe, Spanyolországban nemzeti vezetők küzdenek az elsőfokú börtönítélet ellen jelenleg, míg Angliában a Patriotic Alternative nemzeti mozgalom vezetőinek bankszámláit sorra letiltják, aktivistáikat letartóztatják stb.

Másrészt Oroszországban a szélsőjobbot súlyosan érintő törvényszigorítások a 2000-es évek közepétől kb. egy évtizedig tartottak, de mára már ottani nemzetiek szerint putyini közbenjárásra ezen finomítottak. Érdemes megjegyezni, hogy a nacionalisták elleni eljárások adott esetekben más bűncselekmények miatt indultak, mint testi sértés, sírgyalázás, gyilkosság, vagy annak kísérlete stb., így nem mind gyűlöletkeltés és izgatás vádja miatt, de sajnos abból is akadt bőven. A nyugati országokkal ellentétben, ahol a nemzetalkotó etnikum és kultúra védelmezőit üldözik (tehát a svéd nacionalistákat azért, mert a svédséget tűzték zászlajukra), addig Oroszországban jellemzően nem kerül egy nacionalista azért bajba, mert az oroszságot képviseli, de a horogkereszt lobogtatását továbbra sem nézi jó szemmel a putyini hatalom, amit eleve idegennek tartanak, és azt oroszellenességgel társítják. Egy oroszországi nacionalista, Rolo Szlavszkij így vélekedik mindez kapcsán:


Valóban: a sok nyelvet beszélő ismert revizionista kutató, Jürgen Graf már több mint két évtizede él Oroszországban, ahová pont a svájci hatóságok elől menekült kutatási eredményeinek publikálása miatt, és az oroszoknál eddig még nem esett baja, pedig számos műve jelent meg azóta. Carlo Mattogno szerzőtársával szabadon kutathatták eddig a moszkvai levéltárak archívumait, több könyvet is írva ezek alapján.

Nem Szlavszkij az egyetlen ezzel a véleménnyel, Anatolij Karlin nacionalista író szintén ezt mondja. A nyugatiasabb („horogkeresztes”) orosz nemzetiszocialistáknak vannak jogos panaszai Putyin és az orosz belügyek kapcsán, örömtelibb lenne, ha több mozgásterük lenne, de a hivatkozott törvény nem egy nacionalizmusellenes törvény, sokkal inkább az oroszoktól idegennek tartott nyugati „neonáci” szubkultúra elleni intézkedés volt néhány évig, amely mára már ezek szerint legalábbis enyhült – sőt, ha a hatalom szerint orosz érdekeket szolgáltak ilyen csoportok, akár állami támogatást is kaphattak, mint a donbaszi 2015 környéki események kapcsán, ahol a Ruszics és mások az oroszok és a DPR asszistálásával harcoltak, és teszik azt ma is egyesek.



A 3. Totenkopf SS-páncéloshadosztály jelképe és a pogány nacionalista körökben népszerű Valknut díszeleg az éppen a Donyecki Népköztársaság Hőse kitüntetést átvevő Szomália Zászlóaljhoz tartozó harcos, Timur Kurilkin egyenruháján (2022. április 3.)


Az oroszországi „gyűlölet-bűncselekményeket” figyelő szervezet, a Sova (Információs és Analitikai Központ) a 2021-es év kapcsán leközölt elemzésében megfogalmazott panaszkodása is illusztrálja a fentieket:


Ez a nyugati liberalizmus alatt fordítva látható: ha fehér ember panaszkodik nem fehér bűnözőkre (vagy emleget esetleg cigánybűnözést), még ő kerülhet bajba „gyűlöletkeltés” miatt (a Magyar Gárdát fizikai inzultus nélkül, csupán „félelemkeltés” miatt tiltotta be a „nemzeti” kormány), erre jó példa az angliai gyerekeket és tiniket erőszakoló Európa-idegen bandák elleni panaszok kezelése a gerinctelen hatóságok által, mint emlékezetes. Az orosz szervezet a büntetések enyhe mivolta miatt (bántalmazásért felfüggesztett) is panaszkodik:


Hozzáteszik még: „Tapasztalataink és megfigyeléseink szerint a homofób indítékot ritkán veszik figyelembe a bírósági eljárások során, és a Fekete Blokk résztvevőinek fent említett ítélete, ahol az LMBT mint »társadalmi csoport« elleni gyűlölet indítékát vették figyelembe, inkább kivételnek számít.”

A szervezet a 2021-es év első felének elemzésében világosabban fogalmaz:


Oligarchák befolyás nélkül

Szintén érv a NATO-párti nacionalisták részéről, hogy Putyin zsidóbarát. Valóban jó viszonyt ápol a Chabád Lubaviccsel, és nem ellenséges más zsidó szervezetekkel sem (mint már volt róla szó: például a „holokauszt-emlékezet” oroszorientált felhasználása kapcsán), de hogy zsidók mennyi befolyással rendelkeznek a döntéshozatalban, azt talán érdemes magától egy oroszországi zsidó oligarchától megtudnunk. A háború miatti szankciók keretében több ottani kötődésű zsidó milliárdost is súlytott ilyen csapás. Egyikük Mikhail Fridman, aki a Bloomberg cikkében világossá teszi, mennyire „Jewtin” Putyin (ahogy egyesek gúnyolják a már idézett Ritzman szerint):


Mint megjegyzi a zsidó: „A hatalmi távolság Putyin úr és bárki más között olyan, mint a Föld és a kozmosz közötti távolság [...] Putyinnak bármit mondani a háború ellen, akárki is tegye azt, egyfajta öngyilkosság lenne”. A cikk szerzője így foglalja össze, miről van szó:

Következtetések

Oroszország egy sajátos világ, ahol bizonyos dolgok sajátos értelemmel és jelentéssel bírnak. Számunkra érthető a távolságtartás tőlük: nem feltétlenül barátaink, és az oroszországi központú szovjet hatalom is egy fájó időszak, de ez a jelenlegi harc nem nacionalizmus és kommunizmus között zajlik. (És nem hobbitok és orkok között: a két nép szinte ikertestvér fajilag.) Az irritáló posztszovjet nosztalgia ellenére sem Oroszország, sem a Novorosszija nem kommunista, hanem inkább szociál-nacionalista és keresztény tradicionalista, míg az „ukrán”, tehát a globalista NATO/EU/USA oldal nem nacionalista, hanem neoliberális és multikulturalista. Hogy hány nemzeti ukrán vagy kommunista orosz harcol most, ezen nem változtat, de mint láthattuk, még ezen a síkon is csal a látszat. A mostani harc nem a második világháború folytatása: a putyini Oroszország nem a kommunizmus mai helytartója – a második világháború valódi győztesei és haszonélvezői jelenleg nem az orosz oldalon sorakoznak fel, hanem pont az ukránok mögött. Egy „ukrán” győzelem nem nacionalista diadalt jelentene, hanem annak a nemzetellenes hatalomnak a megerősödését, és ez ráadásul az ukránoknak sem lehet nemzeti érdeke, mert a nyugati liberalizmusba való beolvadás nemzetvesztés.

Erről szól a jelenlegi konfliktus: ha a globalista-atlantista EU/NATO kivérezteti Oroszországot, esetleg megroppantja azt, Putyint megbuktatva, azzal a bekebelezett orosz területek ásványi kincseiből való meggazdagodás mellett jelentős stratégiai-politikai megerősödést is biztosíthat magának, amivel sokáig domináns szerepe lenne a világ porondján. Ellenben, ha az oroszok elérik a céljukat, a NATO általi körbevételt némileg felbontják, az ukrán stratégiai pufferzónát biztonságossá teszik (és közben az ottani oroszokról is gondoskodnak), azzal jelentős jobbegyenest visznek be a globalista hatalomnak. Ha a szankciókat és egyéb problémákat megfelelően kezelik, megerősítve kapcsolataikat másokkal (Kína, India, Szíria, Irán stb.), biztosítva lehetnek egy ideig, elkerülve Líbia sorsát a NATO célkeresztjében. Ez a gyakran emlegetett egypólusú-többpólusú rend: a globalista kiterjedés és hatalomszerzés helyett a többpólusú világ a kisebb nemzeteinek is kedvezőbb, főleg ha ellensúlyozni akarják a már jelenlévő globalista beszivárgást. Nem kell kedvelni az oroszokat, és lehet szimpatizálni a kétségtelenül rossz helyzetben lévő ukrán emberekkel (és azok vágyával, hogy katonailag verjék vissza az orosz tankokat), de érzéseken túl egy remélhetőleg közeli végkifejletnek ez a tétje.

Visszafelé is ugyanezt olvashatjuk ki mindebből: a határellenes, migráns- és deviánspárti antifa és liberális réteg, az „LMBTQP-emberek”, a színes kisebbségek, vagy akár a jobbliberális kóserkonzervatívok a jelenlegi hanyatlás (szerintük: progresszió) kiterjedését látják egy megbuktatott Oroszország esetében. Igazuk van. Ezért is láthatjuk, hogy a nemzetellenesek most a „Slava Ukraini!” mantrázásával, és maguk ukrán színekbe borításával töltik idejüket, mosdatva a saját mércéjükkel „szélsőséges” és „neonáci” ukrán mozgalmakat és osztagokat. Ezt lehet részükről elvtelenségnek tekinteni, de őket eddig sem az elvek irányították (a fehérellenes faji gyűlölet teljesen politikailag korrekt, akár dicsérendő is „antirasszista” létük ellenére): számukra a haszon a lényeg. Ha horogkeresztes fehér ukrán férfiak ölik a „rasszista, homofób” orosz fehér férfiakat, és esetleges győzelmüknek az eredménye a neoliberális hatalom térnyerése, akkor az a haszon szentesít mindent.

Az ukrán nacionalisták célja az Azovék politikai szárnyának titkára szerint a Krím félsziget visszaszerzése, a donbaszi oroszok önrendelkezésének megakadályozása, és a Putyin-rendszer elpusztítása (ebben társakat szeretnének, mondván, az orosz cél Európa további részeinek a bekebelezése lehet, amire nincs bizonyíték, és ami kimondottan valószínűtlen; de ilyesmi a Putyin-rendszer elpusztítása nélkül is kordában tartható). Egy kelet-közép-európai blokkot szeretnének (Intermarium), és egy ehhez alkalmazkodó EU-t, valahogy. Valójában egy megbuktatott Oroszország a neoliberális EU-s hatalom jelentős megerősödésével járna, tulajdonképpen ellehetetlenítene egy kelet-európai nemzetibb blokkot, nem beszélve arról, hogy oroszellenes feladatuk elvégzése után semmilyen befolyásuk nem lenne, olyasmit remélni téveszme. Hasonló téveszme, hogy a titkár szerint „Nyugat-Európa elég gyorsan elkezdte ellátni Ukrajnát fegyverekkel és mindenféle segítséggel, ami azt jelenti, hogy az Intermarium mint európai erőd geopolitikai kilátásai egyre nőnek.” Ezzel szemben az ország felfegyverzésének egyedüli célja az oroszok gyengítése, esetleges megbuktatása, nem holmi árja Hobbitfalva kialakítása: az orosz bukással a nyugat-európai liberalizmus nyerne további teret.

Miközben az ukrán nacionalisták talán azt hiszik, hogy az EU-ba való betagozódással majd kialakítanak egy új, nekik megfelelő EU-t valahogy, addig az okosabb egész neoliberális berendezkedés nyalogatja a szája szélét, örömmel látva, hogy azok ledarálják magukat, ezzel is kifárasztva az oroszokat. Hogy a nemzetiek számára nem okoz fejtörést, miért is állt be mögéjük az égvilágon minden fehérellenes, deviáns és nemzetromboló hatalom, szomorú, de közben azok a biztos távolból elégedetten bólogatnak...

Az egyik lehangoló tanulsága a jelenlegi konfliktusnak pont ez: ellenségeink stratégiailag sokszor okosabbak nálunk. Miközben a nemzetiek – érthető okokból – viszolyognak egy itt-ott felbukkanó vörös zászló láttán, addig Soros, Blinken, az ilyen-olyan zsidó és globalista szervezetek, intézmények, a NATO, az EU, a legvehemensebben nemzetellenes elitrétegek nem foglalkoznak azzal, hogy az ukrán fegyveresek egy része milyen tetoválásokkal, jelképek díszítve fog fegyvert, mert tudják, mit szolgál a harcuk. A nemzetiek lehetnek hősiesebbek, önfeláldozóbbak, bátrabbak és becsületesebbek, de megfelelő stratégia nélkül mindez könnyen kijátszható, és nem garantál győzelmet. A zsidó-fehér együttélés egész történelme már megtaníthatta volna ezen nemzetieknek, hogy az aljasság, álnokság, félrevezetés, manipuláció, a testvér testvér ellen való kijátszása több hatalmat és befolyást eredményez, mint a becsület. Ugyanakkor mindez az ukrán nemzetiektől és sovinisztáktól talán nem várható, tekintve, hogy milyen baráti viszonyt ápolnak a zsidókkal és ellenségeikkel, mert a megvetett testvérükkel való hadakozás a fontosabb.

A megoldás persze nem az, hogy mi is zsidóvá váljuk (a példánál maradva), hanem az, hogy mindezt kiismerjük, és elkerüljük. A félukrán Szolzsenyicin stratégiai érzékére például érdemes lett volna hallgatni, de a filoszemita nemzetiek segítettek megteremteni egy bábállamot maguknak, és most vannak a bölcs író helyett „Waltsmanok, Groysmanok”...

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info