Az „antiszemita” szó mára már kellemetlen csengésű sokak számára, egyfajta „összeesküvés-elméleteknek” bedőlő gyűlölködő bolond mentális képét idézi a tömegekben, de persze ez a sztereotip kép a zsidó értelmiségi és kulturális aktivizmus eredménye: annak idején a jelző alatt a közember olyasvalakit értett, aki a zsidósággal kapcsolatos problémákat elemzi és igyekszik orvosolni. Egy intellektuálisan szabadabb korban a „szemitizmus” problámája, bár sokak számára nem volt jelentős, de egy jelenség volt, ahogy ma a szexuális aberrációk népszerűsítése egy jelenség, így a „homofób”, a „transzfób” egyszerűen devianciaellenes embert jelent, félretéve az érzelmileg manipulatív jelzőket. Ahogy az ún. „LMBTQ” a szexuális aberrációk logikus megnyilvánulása, úgy a „szemitizmus” a zsidó nép devianciájának társadalmi megnyilvánulása.
Theodor Fritsch agyoncsapja a zsidó szörnyet
Mielőtt megismernénk antiszemita tízparancsolatát, érdemes A zsidó sikerének talánya című klasszikusának segítségével betekintést nyerni gondolkodásába, analízisébe – s mint látni fogjuk, a „replikálhatóság” mentén Fritsch is ugyanazon alapvető „szemitizmussal” kellett küzdjön, amivel már évezredek óta küzd az emberiség. Könyve angolul 1927-ben is megjelent álnév alatt.
Fritsch az újabb, szekuláris, faji alapú antiszemitizmusnak volt a képviselője, amit könyve elején már világossá tesz: „egy dolgot tökéletesen tisztázni kell: vallásos nézetek és motivációk nem részei ennek a könyvnek. A szerző teljesen közömbös a vallási felek iránt, és nem tud fenntartások nélkül egyikkel se azonosulni. Amikor a zsidókról van szó végig ebben a könyvben, nem vallásos közösségre gondolunk, hanem inkább egy bizonyos népre, nemzetre, fajra” (F. Roderich-Stoltheim [Theodor Fritsch]: The Riddle of the Jew’s Success, 1927, 5-6. o.) Amint arra a szerző rámutat, már száz évvel ezelőtt is felmerült, hogy a zsidók, bár mindenféle fontos ágazatra (művészetektől a gazdaságon keresztül a politikáig) komoly befolyással vannak, mégis mindenki inkább félrenéz, nehogy kellemetlenségben legyen része. Sajnos ez a mentalitás szervesen megágyaz az agresszív törtetők sikerének, amint azt az akkori hatalmi ágak árulása is bizonyítja. Fritsch szintén helyesen látja, hogy a zsidók pénzimádatának és kapzsiságának (ami, amint azt láthattuk korábban, évezredes panasz rájuk) nem a pénz a célja, hanem a pénz által elért hatalom: ezt a mai zsidó oligarchák korában nagyon jól láthatjuk. Fritsch szintén rámutat egy azóta még inkább elfajult problémára: hogy a keresztények és a fehér ember eleve hajlamos az önhibáztatásra, önostorozásra, mert önkritikus adottsága és morális alkata miatt inkább tartják sokan könnyebb útnak azt (főleg ha ez egyfajta önelégült vezekléssel is jár), mint a zsidók kritikáját, ami nem járna az „úri körök” általi vállveregetéssel, sokkal inkább kellene áldozatot vállalni érte. Az „én vagyok a hibás, nézd milyen erkölcsös vagyok azáltal, hogy ostorozom magamat” esete a helyesebb és hosszútávon fontosabb „te vagy a hibás, és ezt a problémát most orvosolnunk kell” helyett – érthető, hogy a gyávák és árulók miért választják az előbbit... Fritsch minderről így ír:
Bár Fritsch munkássága nem vallásos alapú, ennek ellenére könyvének 5. fejezetében hosszasan idéz a zsidó tanokból, és kielemzi azok moralitását, mert persze mindez elválaszthatatlan a zsidókérdéstől, főleg történelmi szemszögből. Ezen fejezetét a következő következtetéssel zárja:
Fritsch aztán felvázolta a korábban általam már idézett Zennert, Solowayt, Caplant, Foxmant és hasonló társaikat, mert mint az mostanra már világos lehet, a „szemitizmus” jellegének „replikációs” aránya olyan megbízhatóan magas, hogy az alább leírt évszázados profilban nagyon is mai zsidókra ismerhetünk:
Korábban a társadalom rendelkezett egy organikus struktúrával; gyakorlatilag automatikusan osztályokba rendszerezte magát, melyeknek jogai és kötelességei lelkiismeretesen lettek megszabva és garantálva. Így egy valódi szociális és morális rend alakult ki, ami biztosította minden embernek azt a jólétet, amit kiérdemelt, és felruházta saját jogaival, feladataival. A héber darabokra zúzta össze ezt az ősi rendet. Neki semmiféle víziója nincs egy ilyen erkölcsi rend kapcsán; számára mindez csupán szétválló részecskék zűrzavara; ő képtelen megérteni ennek a rendezett összefüggésnek a célját. Mindenféle korlátozást béklyónak tart, a szabadágának akadályaként. A haszonszerzés iránti kapzsiságán túl a hébert emiatt egy ellenállhatatlan impulzus vezérli, minden más felett, hogy minden régen lefektetett egységet megbontson, és hogy bomlasszon minden olyan megállapodást, ami a társadalmi szerveződés következménye. Ő ezt „szabadságnak” és „egyenlőségnek” nevezi, de hogy merő számításból, vagy valami sötét ösztönre reagálva teszi-e azt, nehéz megmondani; mindenesetre biztosan tudja azt, hogy minden társadalmi kötelék feloldásakor ő és kollaboráns társai szereznek majd fölényt a kibontakozó káoszban. Ezért követeli – hangosan és szüntelenül – a „mindenféle hatalom szabad gyakorlását”, mely a valóságban annyit tesz, mint „kiváltság a gátlástalanságnak, és uralom azok által, akik titokban játszanak össze”. (I. m., 141-142. o.)
A német hazafi szerint a „szabadság” és „progresszió” szavaival a zsidó „semmiképp nem teremtett szabadságot másoknak, de létrehozott egy lehetőséget saját maga számára, amivel megzavarhat és rávehet másokat arra, hogy elhagyják az időt próbált szerveződések egységét, hogy így, rendszertelenségben, elszigetelten, azok majd annál könnyebben hatalma alá kerüljenek”, Fritsch szerint ebben a felfordulásban az lesz a diadalmas, aki „a legkönyörtelenebb és leghazugabb”. (I. m., 142-143. o.)
Fritsch klasszikusának két későbbi kiadása
Megjegyezve, hogy a kereszténység, mely egy „földöntúli idealizmus” mentén elveti a kézzelfogható világot, és hajlamos elnéző lenni, elfogadván a kisemmizettséget (ellenben a hatalomvágyó zsidósággal), Fritsch megkérdezi: „nem volt a kereszténység túlvilági vallása talán tudat alatt a zsidóság az árja nemzetekre helyezett arany béklyójának felgyorsítója?” (I. m., 189. o.) Mindez mára olyan szintre nőtt, hogy sok keresztény egyház, vezető és hívő szinte eufórikus az önostorozástól és „minden nemes érték” elveszejtésétől... Mintha erkölcsileg magasztos lenne aljasoknak és álnokoknak kiszolgáltatni eleink hagyatékát, akik aztán tönkreteszik azt, ami eredendően érték.
A szerző szerint a zsidók nem rendelkeznek egyéniséggel, csupán egy ősi „zsidó minta ismétlődései”, mechanikus emberek. Ha ez így van, az megmagyarázná miért olyan jellemző a zsidó művészetekre a bizarr, lelketlen, absztrakt forma: legyen az festészet vagy építészet, vagy akár a zene, ahogy Wagner is rámutatott. A zsidó alkotások visszatérő elemei a nihilizmus és torzság. Fritsch ezt a zsidó karaktert, az értéksemleges és egyéniségtől mentes „mechanikus összeillesztését a részeknek” társadalmi szinten is kivetítődni látta:
Mivel a zsidó sajátos alkata viszolyog a természettől, „arra vannak kárhoztatva, hogy megtévesszék azt, aki természetesen gondolkodik” – írja Fritsch. Szerinte „mivel a zsidó nem gondolkodik organikusan, és ebből adódóan nem gondolkodik természetesen, a romlatlan és őszinte ember képtelen lépést tartani spekulációival”, a zsidó gondolkodása ugyanis „perverz, elvetemült, felforgatott. Ennek eredményeképpen következtetései minden természetes logikát összezavarnak.” (I. m., 218. o.)
Egy másik azóta még inkább fontos témakört is elemez Fritsch, ez pedig a nők problematikája. Ezt két fő csoportra osztja: gazdasági és szexuális. Ahogy korábban derék nemzettársa, az antiszemita-szocialista Eugen Dühring is panaszkodott a zsidó-nő kapcsolatok problematikájáról, úgy Fritsch is fontosnak tartja minderről írni. A szerző bemutatja a zsidó gazdasági manipulációt, amivel a háztartási termékekre a férjeik által megkeresett pénzek jelentős összegeit elköltő nőket környékezik meg árusok, mely egy posztfeminista mai Nyugaton persze nagyon jól ismert: egész iparágak és reklámstratégiák léteznek a nők megcélzására.
A sikszék iránti zsidó kéjvágy illusztrációja (prof. dr. Theodor Pugel: Antisemitismus der Welt in Wort und Bild, 1935)
Fritsch majd elborzadva írja le, hogy sajnos a német nők egy része nyitott a négerekkel való „szégyentelen” keveredésre, szerinte ez „egy melankólikus jele a nemzeti és faji önbecsülés rohamos hanyatlásának”. (I. m., 245. o.) Mindez persze azóta soha nem látott méreteket öltött és, valóban, ez a szemmel látható faji méltóság hanyatlásának biztos jele.
Ezt követően a zsidó férfiak a fehér nők, a sikszék iránti szexuális vágyódását elemzi a szerző, ami egy ősrégi és a mai napig megfigyelhető jelenség, elég csak a közelmúlt híresebb ilyen ügyeire gondolni, mint a Weinstein- és Epstein-esetek. Betekintést nyerünk több eset részleteibe, melyekben kirajzolódik a zsidók prostitúcióban való szerepe, vagy az inaslányaik kihasználása, amit jellemzően elnéznek, vagy akár támogatnak is a zsidók feleségei a szerző kutatásai szerint. Fritsch rámutat: „ez nem merő hajlam, érzéki vágy, mely a hébert a szőke nőkhöz vonzza, hanem inkább – gyűlölet és bosszú! Ezekből a nőkből annyit vágyik megrontani és megalázni, amennyit csak lehet”. (I. m., 254. o.) Nem tűnik túlzásnak a fenti következtetés, ha olyanokra gondolunk, mint a zsidó Philip Roth irodalma, vagy maga a Weinstein-ügy, ahol ez a faji megalázás és zsidó bosszú világosan megjelenik.
Keresztény lányok zsidó általi megrontása (Eduard Fuchs: Die Juden in der Karikatur, 1921)
A nemes karakterű nők viszolyognak a zsidóktól, mondja Fritsch, s jobban felismerik „a zsidó természet gusztustalanságát”, mint a figyelmes férfiak, de „gyenge és hiú nők” bedőlnek a zsidónak: „Ebben az esetben úgy tűnik, mintha a fajok keverése szerepet játszana. Egy lény, mely fajilag tiszta és hű típusához, lelkesen éber a zsidó természet ellenségessége és idegensége kapcsán, és kerüli a rombolót akár tudatosan, akár ösztönösen. De a korcs vagy kevert fajban, ugyanakkor, mindez a finom ösztön, amennyire az megfigyelhető, kihalt és képtelen az ellenállásra, az így a csábító áldozatául esik.” (I. m., 264. o.)
Fritsch korában, 1910 környékén, a nők politikailag még nem voltak annyira meghatározó csoport, így egy ma már nagyon fontos probléma nem is került szóba könyvében: a nők manipulálása politikai célokra. Természetükből adódóan a nők (itt most főleg a fehér nők) érzelemalapúbbak és alkalmazkodóbbak, jellemzően a domináns réteg irányelveihez idomulnak: ha az éppen aktuális, tekintéllyel rendelkező (akadémia, média stb.) hatalmi elit kihirdet egy álláspontot (főleg, ha azt erkölcsös fényben tálalja), a nők jelentős része ahhoz idomul, s viszolyog mindentől, ami „alacsony státuszú” – mint egy politikai és kulturális „eretnek”, illetve annak álláspontjai. Köztudomású, hogy a (főleg a fiatalabb és gyermektelen) fehér nők jellemzően balra szavaznak, lásd: Lee & Ashton (Journal of Personality, 2020): „A nők aránylag jelentősen magasabban helyezkednek el az érzelmességben [a férfiakhoz képest]”; Harteveld et al. (Cambridge, 2017): „[A férfiak] valószínűbben szavaznak megbélyegzett vagy kisebb pártokra, míg a nők jelentősebb érzékenysége a szociális harmónia iránt azt vetíti előre, hogy emiatt kevésbé valószínűbben szavaznak szélsőséges pártokra”; Rosalind Shorrocks (Politics & Society, 2018): „A fiatalabb, szekulárisabb csoportban a nők jobban támogatják a gazdasági egyenlőséget és az állami beavatkozást, illetve, valamelyest kevésbé, a liberális értékek miatt baloldalibbak, mint a férfiak”.
Nem meglepő tehát, hogy a fehér nők felülreprezentáltak az utóbbi idők fehérellenes Black Lives Matter mozgalmában is, hiszen a jelenlegi hatalmi elit keretei között az az erkölcsös és domináns (nem holmi „gusztustalan rasszisták”). A Fritsch által felvázolt problémák a mai napig léteznek – sokkal nagyobb mértékben ráadásul –, de azontúl az elmúlt fél évszázadban a (fiatal, gyermektelen) fehér nő (csoportszinten) egy nagyon hasznos eszköz volt a hagyományos társadalom bomlasztásában: legyen szó a dominánsan zsidók által sikerre vitt fajkeveredésről, bevándorlásról, a deviancia normalizálásáról, a családot és nemi kapcsolatokat szétmaró feminizmusról. Ha a fehér férfi győzelemre juttatja a nemzetvédő nacionalizmust, a nők majd ahhoz fognak igazodni, de ameddig az ellenséges zsidó-globalista kör elitstátuszú pozíciókból tudja megszabni a moralitás és kultúra (s így a politika és demográfia) irányvonalát, addig ez várhatóan nem változik.
Aktuális példa: Fehéroroszországban is jelentős az EU-, deviancia- és migránspárti nők jelenléte a Lukasenka-ellenes demonstrációkon
Fritsch könyvében aztán végezetül kitér még egy másik folyton-folyvást felbukkanó manipulatív zsidó viselkedésre, a szánalom, részvét, igazságosság és kegyelmesség számukra kedvező kihasználásáról így ír:
Fritsch idejében pedig éppen a valóban létező orosz és ukrán zsidóellenes felkelések néha horrorisztikus eltúlzásai segítségével sikerült nekik Amerikában is jelentősen megvetni a lábukat, a második világháború óta pedig egy minden eddiginél grandiózusabb mártírmítoszt sikerült teremteniük maguk köré – a bevándorlás támogatásától, hatalmas összegeken keresztül a háborús és diplomáciai segítségig, és, mint láthattuk az első részben, akár a körülmetélés tiltásának gáncsolásáig mindenre jól felhasználható a „szegény, ártatlan, üldözött” zsidókép, ami a fehér emberre jelentősen hat.
„Napi szinten 13 zsidó jött Kelet-Európából Berlinbe 1910 és 1925 között”
Fritsch aztán előrevetíti, mi várható, ha a dolgok nem fordulnak jobbra:
A helyzet (többek között Fritsch fáradhatatlan munkássága miatt is) jobbra fordult a ’30-as évekre, de ismerjük, miként alakultak a dolgok azóta: a mai merkeli Germanisztánban már a fenti jóslatot láthatjuk annak minden borzalmával. Fritsch talán el se tudta képzelni, hogy hatalmas idegen tömegek árasztják majd el hazáját, hordákba verődve molesztálják és alázzák meg a német nőket és lányokat, országszerte erőszakolnak, bűnöznek és gyilkolnak (statisztikailag kirívó szinten), miközben a hatalmi elit azokra rúgja rá az ajtót, akik mindez ellen felszólalnak. A germánok jelentős részéből elveszett „etika és faji karakter” eredménye ez.
Zárásul Fritsch a mai fertő elkerülésének fontosságáról beszél:
Mivel a fertőzés okozójának a zsidóságot jelöli meg Fritsch, erre az önvédelemre dolgozta ki még korábban az antiszemita tízparancsolatot. Mint látható, ezek a pontok a mai napig megfontolandók:
A faji-etnikai és nemzeti öntudat, az abba vetett büszkeség és önbecsülés minden ellenállás alapja – ezért is vannak ezek a legnagyobb hévvel támadva. Nem véletlen, hogy Fritsch ezt választotta az első pontnak.
Nem csak a szerző egész életművében, de, mint az első részben láthattuk, az egész emberiség feljegyzett „életművében” kirajzolódik, hogy miért is a zsidó a nemzetek ellensége, akit megnevezni és felismerni alapvető fontosságú.
Az első ponttal szoros kapcsolatban, ha a faji öntudat az alapja a nemzeti karakter védelmének, értelemszerűen a kevert fajtájú emberre ebben nem lehet számítani, sőt, az ilyen karakter gyakran ellenséges az egységes nemzet gondolata iránt, amire bőven találunk példát napjainkban. A zsidókkal való keveredés szintén egy fontos téma, hiszen ismert, hogy sokszor a félzsidók a legagresszívabbak, ahogy a zsidókkal kevert családok és hatalmi körök is kiszámíthatóan nemzetellenes, filoszemita irányt vesznek (lásd itt).
Túl gyakran láthatjuk, hogy a fehér ember elnéző, és elengedi maga mellett a néha kirívó igazságtalanságot is. A zsidó ezzel szemben könyörtelenül és arcátlanul kihasznál minden jogi trükköt, ha pedig nincs elegendő, azért lobbizik, hogy legyenek jogi módszerei a faji érdekérvényesítésre – melynek alapvető része pont minden nemzeti önvédelem letörése, a gazdanép faji öntudatának kriminalizálása. A zsidók ellen Fritsch tehát egy erőteljesebb jogi agressziót javasol, ami persze máig fontos. Erre lehet példa, hogy miközben ők saját mártírmítoszaik kétségbevonásáért feljelenthetnek magyarokat (a magyarok pénzéből, lásd: TEV), addig zsidók és deviánsok büntetlenül gyalázhatják jelképeinket vagy nemzetünket.
Bár minden csoportban vannak ellenpéldák, az alapvető szabály mégis az kell legyen, hogy se zsidóval, se – ma már ezt is ide kell venni – egyéb fajidegennel nem keveredünk, amennyire lehetséges. Ahogy hazánktól távol kívánatos tartani őket, úgy a már itt élők kisebb hazánktól, a családunktól is távol tartandók.
A 6. pont önmagáért beszél, ahogy azt annak idején magyar felmenőink is tudták
A német nemzetiszocializmus legfőbb ideológusát, Alfred Rosenberget éri az a vád, hogy a judaizmusból merített, de a nemzetiszocialista és judaista közös pontok tulajdonképpen a józan ész fajvédő pontjai. Amiről Fritsch a fenti pontban beszél, az a fehér ember karakterének elvesztése: a „trükközés” és „furfang”, avagy a megtévesztés, hazugság, álnokság, mely jelzők végigkísérték a zsidóság múltját, mint tudjuk. Csak mert mindez hasznot hoz a zsidóságnak, nem válhatunk magunk is „zsidóvá” az ellenük vívott önvédelmi harcban. Valóban: maga Rosenberg egy remek elemzést is írt Erkölcstelenség a Talmudban címmel, melyet 1943-ban adott ki az NSDAP: „Ha a zsidó eltorzult gondolkodásmódja idegen és ellenséges a német számára, nem kevésbé az, ami a világosságot és tökéletességet illeti, a hellén és francia ember számára sem. A zsidó dialektikája egy belső terméketlenség eredménye, a szellem alapvető romlottságáé” – írta a 11. oldalon.
9. Ne figyelj rá és ne vedd komolyan a zsidót. Tarts német otthonodtól és szívedtől távol minden zsidó írást, nehogy lappangó mérgük meggyengítse és megrontsa családodat.
Az 5. pont mentén természetesen kerülni kell a zsidókat az élet minden területén: mint a „zsidó tanárok” (ideológusok, propagandisták stb.) esetében is láthatjuk, legyen az annak idején a kommunizmus, majd feminizmus vagy a manapság izmosodó genderelmélet, a zsidók verbális absztrakciói és bizarr elméletei – főleg baráti hátszéllel a médiában és az akadémián – borzasztó károkat képesek okozni egy egyre inkább gyökértelenné váló társadalomban.
A törvényszegés elkerülése alatt Fritsch valószínűleg azt érti, hogy a hazafi ne tegye magát egyszerű célponttá a jogi bürokráciában, ahol a zsidó amúgy is befolyásos – elég csak arra emlékezni, hogy a ’20-as években maga Fritsch is meg lett büntetve istenkáromlásért, mert megsértette a zsidó vallást. Ennek ellenére nem hallgatott el, de talán ezért jelentek meg néha művei álnéven. Amint azt a pittsburghi zsinagógabeli, majd az új-zélandi mecsetbeli mészárlás kapcsán írtam annak idején: egy küzdelemmel leélt élet hasznosabb az ügyünk számára, mint azt az életet eldobni (rácsok mögött leélni), mindössze pár teljesen jelentéktelen egyén megölése miatt. A zsidó hatalomba semmiféle rést nem hasít pár öreg zsidó lelövése, de a gyilkos, ha életét tanulásra, tanításra, aktivizmusra fordította volna, sokkal nagyobb lyukat vájhatott volna a zsidók pajzsába: nem véletlenül forgatnak fel minden követ azok, hogy könyveket és elemzéseket, az igazmondást magát büntessék. A meggondolatlan vérengzések pont ebben a cenzúrában nyújtanak nekik segítséget (egy olyan rendszerben, amin belül nagy a befolyásuk), morális és jogi alapot szolgáltatva számukra. Fritsch talán maga is erre gondolhatott, hiszen ha a zsidók betiltatják filoszemita kormányokkal a csoportjuk bírálatát (ami mára már jelentősen így is van Nyugat-szerte: lásd Soral, Ryssen és sok más szabadgondolkodó bebörtönzését), minden bizonnyal Fritsch se javasolná az elhallgatást. A biztonságos és hasznos stratégia nem pacifizmus, és nem zárja ki a fegyverfogás lehetőségét egy azt megkövetelő helyzetben.
Theodor Fritsch 1933. szeptember 8-i halálával még megélte, hogy lássa annak az NSDAP által képviselt völkisch antiszemita mozgalomnak a diadalát az év elején, aminek felépítésén annyit munkálkodott. Egy szebb korban tért nyugovóra, egy átdolgozott életet hagyva maga mögött. Bölcseletei, következtetései a mai napig érvényesek, hiszen, mint az emberi történelemben mindig és mindenhol, a zsidó alkat, tehát a szemitizmus, ugyanazt az eredményt, s idővel, ugyanazt a reakciót eredményezi. A zsidókkal kapcsolatos örök panaszok tudományos értelembe vett „megismételhetősége” és a zsidó viselkedést megjósoló „előrevetíthetőség” alapján kijelenthetjük, hogy az úgynevezett antiszemitizmus egy stabil alapokon nyugvó, tesztelt, igazolt álláspont: a zsidókkal kapcsolatos örökös probléma nem az antiszemiták cenzúrázásával, büntetésével, de csakis a zsidók megregulázásával kezelhető.
Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info
Kapcsolódó: Vádirat a zsidóság ellen (I. rész): a legrégibb probléma népeken, korokon át
