„Vak vezet világtalant”, mondjuk gyakran, amikor egy tudatlan okítaná a másikat. A saját saját meghatározása szerint^[1] „gondolkodó, logikus, matematikus, fizikus, jogász és politikai közgazdász”, svéd felmenőkkel rendelkező német Eugen Karl Dühring (1833-1921) esetében a tudatlan azonban megbízható okítót talál, s a tudó is értékes „sétákat” tehet vele, néhány friss meglátással és információval gazdagodva.

Dühring egy olyan kor fia volt, amelyben szabadabban és mindenféle gondolatcenzúra elfogadása nélkül mertek a férfiak szólni. A 19. század egyik nagyszabású gondolkodója főleg közgazdasági munkássága révén ismert (egy ideig a berlini Humboldt Egyetem docense is volt, de zsidó nyomásra eltávolították), azonban a zsidókérdés kapcsán is sok mondanivalója akadt, s egyik 1881-es témába vágó műve a korabeli antiszemitizmus egyik (talán kevéssé ismert) klasszikusa. Az alábbiakban főleg ezt mutatjuk be az azóta eltelt több mint száz év, illetve napjaink példáival helyezve történelmi összefüggésbe a sok mindent vakon is jól látó filozófus igazát.

Dühring joghallgatóként kezdte tanulmányait, de húszas éveinek közepe táján látásának fokozatos romlása miatt inkább a filozófia és közgazdaságtan felé tolódott. Dühringből a Szociáldemokraták pártja majdnem professzort csinált a berlini egyetemen, de a marxizmus és a párt bírálójaként erre nem került sor. Kivívta viszont a kiemelkedő marxista Friedrich Engels kritikáját egy 1878-as Dühring-ellenes könyv formájában.^[2] Dühring szerint az eredeti szocialista gondolatot térítik el „zsidó agitátorok és ármánykodók”, mint Karl Marx vagy Ferdinand Lassalle.

Dühring filozófiai elméleteinek egyike, s talán központi eleme is volt, hogy szerinte,  „Az igazságtalanság a legnagyobb gonosz a világon, s eközben a legnagyobb jó a másokkal való harmonikus együttélés: itt Dühring Ludwig Feuerbach hatását mutatja, az emberi együttérzést, szeretetet és közös tiszteletet hangsúlyozva. Elítéli az önsanyargatást az emberi természet természetes jellegének lealacsonyítása és a szelleminek az érzékitől való elválasztása miatt.”^[3] Ez a világnézet visszaköszön a zsidóságot érintő ítéletében is, melynek egyik alapvető eleme a zsidók aljassága és igazságtalansága az őket befogadó népek iránt. Idővel aztán Dühring teljesen megvakult, de a művelődést és írást nem adta fel, közgazdasági témájú munkái mellett 1881-ben látott napvilágot A zsidókérdés mint faji, erkölcsi és kulturális kérdés egy világtörténelmi válasszal^[4] című írása, melynek az évek folyamán több kiadása is volt. A második kiadásnak angol fordítása egy könyv formájában került a nemzetközi közönség elé 1997-ben az indiai származású Alexander Jacob fordító jóvoltából, akinek az 50 oldalas előszava önmagában egy értékes elemzése a zsidókérdésnek a dühringi szemen keresztül.






Dühring abban az időben elemezte a zsidókérdést, amikor Európa-szerte, és hazájában is korszakalkotó munkák jelentek meg e témában, például Heinrich von Treitschke (lásd itt) vagy Adolf Stoecker által, aki Dühringhez hasonlóan a zsidókérdésre mint faji kérdésre tekintett, nem (csak) a korábbiakban népszerű vallási-kulturális problémaként. Wilhelm Marr Antiszemita Ligája (Antisemitenliga) volt az első, amely kimondottan a zsidó térnyerést hivatott meggátolni ekkoriban, Ausztriában pedig a Reform Egyesület (Reformverein) hivatott ugyanezt a célt elérni, követelvén a „zsidók kirekesztését politikai, gazdasági és szociális pozíciókból”.^[5] Franciaországban antiszemita hetilapok alakultak az 1880-as évek elején, egyikük, a L’antisémitique, azon csoport lapja volt, amely később egy antiszemita konferenciát is rendezett, majd pedig a La Ligue National Antisémitique ligát, ahol „a tagság a ligában az antiszemitizmus iránti elkötelezettséghez volt kötve, függetlenül a jelentkező politikai vagy vallásos irányultságától”.^[6] Eközben pedig hazánkban Istóczy Győző képviselte a szókimondó, antiszemita gondolatot az Országos Antiszemita Párttal (lásd itt), a fentebb említett konferencia első drezdai rendezvényén kiemelkedő és ünnepelt vendég is volt 1882-ben.

Dühringről írt kimerítő és átfogó könyvében James Gay, a filozófus egyik 1879-es, A zsidókérdés európai eredete című előadására hivatkozva így foglalja össze ezt a vallástalan antiszemitizmust, melynek Dühring egy fontos úttörője volt:

Dühring hagyatéka tehát a korabeli antiszemiták között jelentős, egyúttal a későbbi német nemzetiszocializmus korai hírnökeként is tekinthetünk rá. Szocialista lévén eleinte hitt abban, hogy a szocializmus maga képes lenne a zsidók kizsákmányoló természetének gátat szabni, s a szocializmus arra kényszerítené a zsidókat, hogy dolgozzanak és ne élősködjenek másokon. Ez az idealista és talán naiv hit később lecserélődött arra a meggyőződésre, hogy a zsidóságot „megjavítani” lehetetlen. Ezt követően, s jelenleg elemzett írásában is, a zsidóságtól való megszabadulást, elkülönülést, azok korlátozását és kirekesztését szorgalmazta. Mire írása megélte a legutolsó kiadását 1901-ben, véleménye szerint a zsidókérdést csak úgy lehet sikeresen kezelni, ha az egyfajta terrorisztikus, erőteljes formában történik, mert mindenféle rendszer elégtelen erre, ami nem szándékosan törekszik a zsidóság kirekesztésére olyan szinten, hogy az a zsidók Európában való jelenlétét lehetetlenné tegye. Ez a felismerés abban a korban született, a századfordulón, amikor a zsidók fokozatosan radikalizálódtak a marxista-bolsevista berkeken belül (akárcsak az értelmiségi és szexuális felforgatás terén, lásd: Freud és Hirschfeld), mely egyúttal a zsidóellenesség radikalizálódásával is járt, s emelt hatalomba 1933-ban egy nyíltan zsidóellenes politikai erőt, amely tulajdonképpen a dühringi elképzelés szerint igyekezett kiiktatni a zsidó hatást a német élet minden területéről.

A mű fordítója, Jacob helyesen jegyzi meg:

A zsidóság faji tömbnek való tekintése egy fontos fordulópont volt az értelmiségi zsidóellenes ellenállásban, annak a felismerése, hogy a zsidó rendelkezik bizonyos (egyénektől függő mértékű, de a csoportra alapvetően jellemző) személyiségjegyekkel és adottságokkal, melyek nem csak összeegyeztethetetlenek a gazdanép karakterével, de eleve károsak is. Ezt a szemléletet aztán a zsidók körében is jelentős szekularizációt hozó 20. század teljes mértékben be is igazolta: a mindenféle vallástalan (vagy akár a mindenféle vallást ellenző) zsidókban is utat tört magának ez a korábbi évszázadokban vallásilag terelt faji karakter (sőt, még rosszabb formában): a kiválasztottság érzése, a gőg és beképzeltség, mellyel mindenféle társadalmi változásokat igyekeztek kieszközölni, ha azon változások csoportérdekeiknek kedvező volt, nem törődve azzal, hogy egy ilyen felforgatás és átformálás milyen értékeket, vagy hosszú távon kultúrákat pusztít el, aláz meg. Dühring így vélekedett minderről:

A napokban közölte az amerikai Sun Sentinel Bruce Warshal rabbi cikkét (többnyire csak Európán kívüli IP-címekről érhető el), amelyben az antiszemitizmus okáról töpreng. Sok zsidó társával ellentétben nem egyfajta primitívséget vagy tudatlanságot tart a zsidóellenesség okának, hanem, helyesen, a zsidók társadalomformáló szerepét. Tehát a viselkedésüket, de ezt így ne várjuk, hogy ki is mondja, ahogy a társadalomformálásban játszott szerepüket is pozitívan értékeli, ezzel tulajdonképpen az antiszemitát egy vesztes berendezkedés csökönyös visszasírójaként állítja be, akiknél a felsőbbrendű zsidó értékítélet jobban tudja, hogy az ő társadalmuknak mi is  a jó. Bár a szerző ez esetben vallásos, a zsidókra mint csoportra hivatkozik (akik többnyire szekulárisak voltak), amely kivívta ezen romboló társadalomátformálást, a dühringi zsidóellenesség faji jellegének helyességét támasztva alá:

Majd a feminizmust, feketék és kisebbségek faltörő kosként való használatát, a pszichológiai, a tradicionális erkölcsiség freudi felforgatását hozza fel mint pozitív példát arra, miként tették „jobbá” a társadalmat. De mindezzel a (többségi) gazdanép számára tették-e azt jobbá, vagy maguk számára formálták azt kóserré?

Ez válaszra talál, amikor azt írja, hogy biztonságban érzi magát egy atomizált gazdanép társadalmában, ahol több más egymással ellenséges csoport mögött rejtőzködhetnek a zsidók, nem vonva magukra túl sok figyelmet és a gazdanép egyöntetű ellenszenvét:

A rabbi által felvázolt helyzet nem új: jómagam is bemutattam már ezt a hozzáállást, melynek egyik legjobb példája Bryan Caplan, a nyílt határokért agitáló közgazdász professzor, aki szerint szintén azért jó a kevert, atomizált, etnikai és kulturális egységétől elszakadt társadalom, mert ha minden csoport egy kisebbség, többség nélkül, egyik csoportnak sincs hatalma bántani a másikat. (Lásd bővebben itt.) Ez persze valószerűtlen, az összekevert csoportok alapvetően elkülönülnek és ellenségeskedni fognak, de abban igaza van, ahogy Warshal rabbinak is, hogy az elitet képező zsidóként hasznos, ha sok más alacsonyabb rendű csoport civakodik egy legyengített fehér gazdanéppel, s így az nem képes megszervezni magát, hogy a zsidókat „kiszemelje” és elég erőteljesen megregulázza. Dühring már akkor felismerte ezt a zsidó viselkedést és így írta le azt: „A zsidók ezernyi éven át, minden vagyonuk ellenére, amit összehordtak, politikailag otthon nélkül, más népek között éltek. Egy bomlasztó elemmé váltak, mely belefurakodik más népekbe és kizsákmányolja azok politikai berendezkedését a kiválasztott érdekek mentén.”^[10]



Dühring könyvének második kiadása


Dühring mindazonáltal annak kapcsán, hogy nem lett a zsidókérdés még idejében kezelve, üzen a múltból a Warshal- és Caplan-féléknek, akik oly nagy előszeretettel igyekeznek leszámolni a hagyományos és eredeti („maradi”, „ócska”) társadalmi berendezkedéssel, kultúrával, erkölcsiséggel: „Mindazonáltal mi most a középkor első hibájának eredményét szenvedjük, ahogy az alakult. A zsidók egy örökség részei, mely a középkori elvek mentén jött a modern korba. Ha most a zsidók maguk középkori relikviákról beszélnek, melyeket szeretnék kiiktatni, emlékeztetni kell őket, hogy ők maguk is ilyen középkori relikviák.”^[11]

Dühring mérsékelten támogatta az akkoriban bontakozó női emancipációs törekvéseket. Véleménye szerint az segíthet abban, hogy a nők ne érezzék szükségességét a tehetős zsidó férfiakkal való keveredésnek, amit jelentős bajnak tartott. Hangsúlyozta azonban, hogy ezen törekvéseknek nem szabad a természetes rendet meghágniuk, eltörölve a nők és férfiak közötti természetes határvonalakat: „Így a nők felszabadításának nem elve, hogy alapvetően nőies karaktervonásokat férfiassá tegyen, vagy a nemek szokásait összegyúrja, ugyanolyanná tegye.”^[12] Dühring idealistaként arra számított, hogy a női emancipáció szellemileg érettebbé teszi majd a nőket, akiknek ezáltal csak jobban felszínre kerül természetes nőiségük. Azóta már tudjuk, hogy kb. 100 évvel idézett írása után, az 1960-as évekre a feminizmus második és aztán harmadik, addigra már teljesen elzsidósodott mozgalma nemhogy szellemi érettséget nem hozott a nőknek, de inkább taszította őket a felszínen szépen csillogó („önállóság”, „önrendelkezés” stb.), de valójában káros degeneráltságba, amelynek eredményét napjainkban is láthatjuk: pornográfia, szexuális hűtlenség és hedonizmus, családtalanság, gyermektelenség, abortusz stb. Ennek ellenére évekkel későbbi zsidókérdéssel foglalkozó könyvében már felmerül benne annak a veszélye, hogy esetleg zsidó meder mentén halad majd a női ún. szabadság:

Dühring a legrosszabb rémálmaiban se láthatta, ami egy évszázaddal később már valóság lett: degeneráltság, alpáriság, tiszteletlenség, önzés, perverzitás mint ezen „zsidó ravaszság” megnyilvánulása nem csak a „társadalmi kapcsolatok”, de a nők világában is. Az akkor még csak egy szörnyű jövőként félt, de Dühring elméletei alapján általa logikusan levezetve megjósolt zsidók általi romlása annak, amit eredetileg nemesnek ítélt. Ide köthető alábbi gondolatmenete is:

Kölni zsidók középkori elégetésének fametszete (Michael Wolgemut, 1493)


Írásának harmadik fejezetében a művészetekben és kultúrában jelen lévő legkiemelkedőbb zsidókat elemzi, s utal valóban kiemelkedő európai nagyokra, mint Wagner vagy Voltaire, akik maguk is komolyan bírálták a zsidókat és azok kulturális alkotásait. Gondolatmenetében kitér olyanokra, mint Ludwig Börne, Heinrich Heine, Gotthold Ephraim Lessing, Baruch Spinoza, és már a 19. században arra mutat rá, ami a 20. században végképp meghatározó lett: a (többnyire zsidó) média és sajtó, akadémia tudatosan helyez bizonyos törzsbelieket piedesztálra, ezzel is növelve ezek (látszólagos) presztízsét:

A zsidók (tudatosan vagy ösztönösen, vagy mert természetes ízlésüket kielégítik fajtársaik bizony sokszor silány alkotásai) valóban jellemzően zsidókat emelnek ki a megérdemelt középszerűség ismeretlenségéből. (Erről lásd például a modern művészetek esetét.) Dühring véleménye a sajtóról szintén nem túl hízelgő: „Mindenki megfigyelheti ezt. Számomra újságot olvasni undorítóvá vált még ebben a vonatkozásban is; mert aki az újságok beszámolóit olvassa a sajtó belső mozgatórugóinak és a torzítások állapotának ismeretével, az igazság elzsidósításától undorral kell elforduljon.”^[16] Majd rámutat, hogy a sajtót nem csak saját kiválóságuk felnagyítására, de kritikus hangok elnémítására is használják:

A történelmi zsidóellenes írások és beszédek tanulmányozásakor az az egyik visszatérő elem, amibe botlunk, hogy a zsidó örök. Úgy értvén, hogy a zsidó képtelen alapvető vonásainak megváltoztatására. Bár rugalmas stratégák, képesek egészen eltérő áramlatokat is meglovagolni és azokat átformálni kóserré, inkább másokat (mozgalmakat, ideológiákat stb.) formálnak zsidóssá, semmint maguk mint zsidók igazodnának a másikhoz (lásd konzervativizmus, melyből csináltak neokonzervativizmust, a kereszténység, melyből csináltak televíziós cionista evangelizmust stb.). A sok közül az egyik ilyen jellemvonás a gazdanép bűnbánatára, szégyenérzetére való hatni akarás, a saját mártír- vagy áldozatszerepben való bemutatása (amikor éppen nem a fenségességük ecsetelése a hasznos). Erről így ír Dühring:

Egy másik visszatérő zsidó vonás, a fentihez hasonlóan, a „tolerancia” és egyéb, a békeszerető emberekre hatni akaró álarcszavak, melyeknek alantas használatáról Dühring így ír:

Dühring a megoldást a kirekesztésben, elnyomásban találta, de nem csak helyi szinten, hanem tulajdonképpen világszerte:

Mint fentebb is világos volt már, Dühring meglátása szerint nem várható el a zsidóktól az, hogy egy ideálisabb rendszerben megregulázzák magukat, melyet az azóta eltelt majdnem másfél évszázad megint csak igazolt: még egy saját (jellemzően vérengzős, igazságtalanul megalkotott) állam se segített azon, hogy a zsidók visszafogják magukat, megbecsüljék a saját országot és végre békén hagyják a többi népet. Ezzel szemben a dühringi időszakhoz képest még arcátlanabbul és még nagyobb befolyással igyekeznek átformálni, felforgatni a diaszpóra gazdanépeit – mindezt úgy, hogy már van egy saját „zsidó államuk”, amely ráadásul vérségi alapon automatikusan állampolgárságot osztogat, csak kérnie kell a zsidónak. De nem: nekik minden kell. Így vélekedett e témáról a sokat látó vak német:

Dühring szerint azonban az ilyetén korlátozás csupán a kezdet. A zsidókat meg kell fosztani mindennemű joggyakorlástól, politikai befolyástól, legyen az akár csak szavazati jog, mert a zsidók „megváltoztathatatlan karaktervonásai összeegyeztethetetlenek a hűség és bizalom, a jó erkölcs és igazság” fogalmaival.^[25] Ezt a véleményét is igazolta a viharos európai történelem 20. százada, amikor is a zsidók a befogadó nemzetek nyakának estek a bolsevizmus késével, bizonyítván, mennyire is megbízhatók, és hogy mennyit jelent nekik a jó erkölcs – de a kommunizmust (melyben a zsidók hatalma folyamatosan csökkent) követő ún. demokratikus rendszerben is láthatóan megtesznek mindent a (hagyományos) „berendezkedés elpusztításra”, hogy visszautaljunk Warshal rabbi szavaira, Marxtól Freudon és Hirschfelden át Steinemig és Marcuse-ig. Vagy hazánk megtiport múltjából: Kuntól és Bédy-Schwimmertől Rákosin és Gerőn keresztül Hornig és Eörsiig. A dühringi cél a zsidóktól való teljes megszabadulás.

Dühring haláláig egyenes gerinccel élt, nem tagadta meg korábbi nézeteit. Elvhűségét jól mutatja, hogy bár élete során akadtak zsidók, akikkel jó kapcsolatot ápolt, egy erkölcsi alapú távolságtartás mégis fontos volt számára. Például James Gay Dühringről szóló könyvében említi azt az esetet,^[26] amikor egy értelmiségi zsidó támogatója, Benedict Friedländer, aki cikkek és könyvek keretében dicsérte is Dühringet, sőt, állítólag fiát is róla nevezte el, 1908-ben bekövetkezett halálakor Dühringre hagyott 10 ezer márkát, ami nagy összeg volt akkoriban, de ezt Dühring visszautasította, mert Friedländer zsidó volt, és számára a zsidó pénz elfogadása „egy elfogadhatatlan önellentmondás” lett volna.^[27]