Lesz-e bátorsága a köztársasági elnöknek, illetve az Alkotmánybíróságnak ahhoz, hogy elgáncsolják a holotörvényt?

Nos, attól tartok, a zsidók nyomásának nem mernek majd ellenállni, habár természetesen teljesen egyértelmű: az elfogadott „jogszabály” súlyosan sérti a vélemény- és a gondolatszabadságot, a kutatási szabadságot, és összeegyeztethetetlen az Emberi és Polgári Jogok Egyetemes Nyilatkozatával, az ENSZ Alapokmányával, a magyar Alkotmánnyal és általában a szabadság és a humanizmus értékeivel.

Ma már a vak is látja, hogy a hazánkat uraló tolvajelit a 20 év alatt nem csupán szétlopta, eladta, és tönkretette Magyarországot, de a szabadságjogokat is felszámolta. Az ellenállás a rezsimmel szemben tehát mindenképpen jogos. Teljesen világos továbbá, hogy a Magyarországot gyarmatosító hatalmak – Izrael, illetve a cionista lobbi uralma alatt álló Egyesült Államok és az Európai Unió – parancsait hűségesen teljesítő „politikai elit” elveszítette a jogát hazánk további kormányzásához. A Fidesz pedig ismét gyáván és sunyi módon viselkedett, csakúgy, mint Románia EU-tagságának vagy a lisszaboni szerződésnek a megszavazásakor.

Most is bebizonyosodott, mint számtalan alkalommal: a Fidesz mindenkor végrehajtja a Magyarországot gyarmatosító zsidók parancsait, és még ha titokban egyes fityiszesek ágálnak is időnkét, nincs elég vér a pucájukban ahhoz, hogy szembeszálljanak a hódítókkal. Főként azért, mert egyéni érdekeiket és karrierjüket tartják szem előtt, ezért aztán ha rájuk parancsolnak, fülüket-farkukat behúzzák, kussolnak és engedelmeskednek a fentről érkező utasításoknak. De ha ilyen szánalmasan gyávák ellenzékben, mi fognak csinálni, ha hatalomra jutnak, és sokkal több zsidó elvárásnak kell eleget tenniük? 

Mármost ami pedig a holotörvényt illeti, elfogadása teljesen abszurd helyzetet eredményez Magyarországon. Eltekintve most attól, hogy a gondolat-, vélemény-, sajtó- és kutatási szabadság megszűnik hazánkban, a legsötétebb diktatúrák jogalkotását idéző holotörvény a hatalmi önkény előtt tágra nyitja a kaput. A fő gond ugyanis a következő: egyáltalán nincsen tisztázva ugyanis, pontosan mi is a holokauszt? Hiszen hosszú időn keresztül – abszolút megbízható szemtanúk tanúvallomásaira hivatkozva – azt állították, hogy a zsidók testéből szappant, illetve kolbászt készítettek, bőrükből lámpaernyőt gyártottak, hamvaikat trágyázásra használták fel, továbbá elektromos áramos, vízbe fojtásos, légkalapácsos kivégzésekről is hazudoztak. Több szemtanú is beszámolt arról (többek közt a szélhámos Elie Wiesel), hogy látta, amint a nácik élve dobálnak kisgyerekeket a krematóriumokba, mások pedig látták, amint megnyílt a gázkamrák padlózata, és a zsidók holttestei beesnek a sírgödörbe, de olyan szemtanú is akadt, aki arról számolt be, hogy sínen szaladó kocsikkal szállították a zsidók holttesteit a hatalmas „égetőgödrökhöz”, ahol azután elhamvasztották őket. (Nagy kár persze, hogy a hamvaknak híre-pora sincsen.) 

Kérdés mármost a következő: szabad-e nyilvánosan kételkedni a magukat „holokauszt-túlélőnek beállító emberek fentebb felsorolt, képtelennél képtelenebb beszámolóiban? Hiszen egy Shmuel Krakowski nevű zsidó történész, a Szent Yad Vashem Intézet munkatársa nyilvánosan beismerte (persze jellemző módon csak 1990-ben), hogy a zsidók testéből nem készítettek szappant, sem pedig lámpaernyőt. (Holott mindkét állítás szerepel a „náci háborús bűnösök” elleni nürnbergi per hivatalos dokumentumai között, melyek alapján aztán ítélkezett – nyilván abszolút pártatlanul – a bíróság. ) Ezt a bejelentést azonban nem verték nagydobra, mert gondolták, hadd higgyék csak a hülye gójok a sok badarságot, habár az 1990 után írt tankönyvekben, illetve propagandafilmekben már alig szerepelnek a szappanra, a lámpaernyőre (és a kolbászra, trágyázásra, elektromos áramos, légkalapácsos stb. kivégzésekre) vonatkozó utalások. (De azért némelyikben még szerepelnek.)

A sok képtelen állítás közül ma már csupán a gázkamrában történő gyilkolásokban kell hinnünk. De vigyázat, nem mindegy ám, hogyan hiszünk. Ugyanis a dogma, ha jól értem, a következő: Auschwitzban a tetvetlenítésre használt Ziklon B-vel gyilkoltak a nácik, a többi „haláltáborban” azonban dízelmotorok kipufogó gázait vezették a gázkamrákba. Aki pedig másképp gondolja, börtönt érdemel! Holott vannak szemtanúk, akik szerint nem is dízelmotorok működtek a kamrák mellett, hanem benzinmotorok, de olyan állítólagos szemtanúk is akadnak, akik szerint csak kiszivattyúzták a levegőt a kamrákból, és a bezárt emberek megfulladtak.

Látjuk tehát, teljes a zűrzavar a „világ legjobban dokumentált történelmi eseményével” kapcsolatban. De valószínűleg holokauszttagadásnak minősül az is, ha valaki felteszi például azt a kérdést, hogy miért csak Auschwitzban használtak Ziklon B-t, másutt miért nem? Nem vált volna be a hidrogéncianidot tartalmazó szer? De akkor miért alkalmazták két és fél esztendőn át?

De az igazi nagy kérdés mégis a következő: ha az úgynevezett szemtanúk és a történészek, meg a minden rendű és rangú propagandisták, filmesek, politikusok és újságírók évtizedeken át hazudtak az emberbőrből készült lámpaernyőről, a holttestekből előállított szappanról és kolbászról, a légkalapácsos, elektromos áramos és vízbe fojtásos kivégzésekről, mi a biztosíték arra, hogy a gázkamrákról igazat mondanak? És vajon egy ilyesfajta kérdés „kisebbíti-e a holokauszt jelentőségét”, netán egyenesen holokauszttagadásnak minősül?

Ne felejtsük el továbbá, hogy 1960 előtt mindenféle holokausztagadó törvény híján is Németországban egészen bizonyosan börtönbe zárták volna azt az embert, aki kétségbe merte volna vonni a Német Birodalom területén működő koncentrációs táborokban felállított gázkamrák létét. 1960 előtt a propagandisták azt állították, az iskolákban a gyerekeknek pedig azt tanították, hogy minden egyes koncentrációs táborban léteztek gázkamrák. De 1960-ban M. Broszat, a müncheni Jelenkorkutató Intézet munkatársa, egy a Die Zeit-nek írt levélben (augusztus 19-i szám) közölte: „Sem, Buchenwaldban, sem Bergen-Belsenben, sem Dachauban, sem másutt a Német Birodalom területén nem működtek gázkamrák.” Szenzációs bejelentés, de nem tudom, a holotörvényt beterjesztő Szarházy Attila, vagy a jogszabályra rábólintó többi tolvaj képviselő halott-e valamit is M. Broszat bejelentéséről? Megeshet, hogy mondjuk egy bíróság – melynek tagjai 1960 előtt jártak iskolába, és azt tanulták, hogy minden egyes koncentrációs táborban működött gázkamra – elítél mondjuk egy tanárt, vagy bárki mást holokauszttagadásért, mert az illető „nagy nyilvánosság előtt” elmondja az igazságot? Észbontó hülyeség ez az egész.

Sem Kafka, sem Orwell nem gondolta, hogy a valóság túlszárnyalja az ő fantáziájukat is. Egyébként 1960 óta a szent holodogma a következő: a Német Birodalom területén felállított koncentrációs táborok kizárólag „munkatáborok” voltak, amelyekben nem léteztek gázkamrák. Ezúton tájékoztatom Magyarország lakosságát, hogy a hivatalos holovallás jelenleg érvényes tétele szerint gázkamrával is felszerelt haláltáborok kizárólag az úgynevezett Lengyel Főkormányzóság területén voltak, éspedig a következő hat helyen: Auschwitz, Chelmno, Treblinka, Belzec, Majdanek és Sobibor. Hogy miért csak a német megszállás alatt álló lengyel területeken rendeztek be haláltáborokat a nácik? És miért „csak” a felsorolt hat helyen? Másutt miért nem építettek gázkamrákat, ha az „összes zsidót ki akarták irtani”?  Az ilyesfajta kérdések nyilván ugyancsak „kisebbítik a holokauszt jelentőségét”, ezért aki fölteszi őket, három évig terjedő szabadságvesztést érdemel. 

Továbbá nyilván az is szabadságvesztést érdemel, aki nyilvánosan eltöpreng azon, hogy mi történt 1990-ben, melynek hatására az Auschwitzban megölt emberek számát hivatalosan 4 millióról 1,1 millióra csökkentették? És hogyan lehetséges, hogy miközben 2,9 millióval kevesebb ember halálát ismerik el, közben a 6 milliós áldozati szám nem változott? 1990 előtt például Izraelben (ahol már akkor létezett holokauszttagadó törvény) minden további nélkül börtönbe csukták volna azt az embert, akinek lett volna bátorsága kétségbe vonni a 4 milliós auschwitzi áldozati számot. És íme 1990-ben új emléktáblákat állítanak fel Auschwitzban, melyeken az áll, hogy 1,1 millió ember pusztult el a lágerben! Melyik tehát a hivatalos adat? És vajon tájékoztatták-e a rövidesen holoügyekben is ítélkező magyar bíróságokat arról, hogy hány ember pusztult is el a holotudomány mai állása szerint Auschwitzban? Ha nem tájékoztatták, akkor sürgősen meg kell tenni. Persze vigyázni kell, nehogy valami rossz könyvet adjanak a kezükbe. Mert például Jean-Claude Pressac: Az auschwitzi krematóriumok című, 1993-ban megjelent, és hivatalosan is elfogadott könyvében 775 000 auschwitzi áldozatról ír! Akiknek ráadásul nem mindegyike volt zsidó! Vajon Jean-Claude Pressac tanulmányát elégetik, a szerzőt pedig, amennyiben magyar földre lép, letartóztatják?

A holotörvény kiagyalói szerint nyilvánvalóan „kisebbíti a holokauszt jelentőségét” a Princeton Egyetem ünnepelt zsidó holoprofesszora, Arno J. Meyer, aki 1988-ban megjelent „Miért nem sötétülnek el az egek? A végső megoldás a történelemben” című tanulmányában a következő sorokat vetette papírra: „1942 és 1945 között, elsősorban Auschwitzban, bár valószínűleg másutt is, több zsidó halt meg természetes okok miatt, mint ahányan a gázkamrákban pusztultak el.” Neki sem ajánlatos tehát hazánk földjére lépni, az idézett mondatot is tartalmazó tanulmányát pedig tűzre kell vetni. És sürgősen bíróság elé kell állítani egy másik neves „holoszaktekintélyt”, Robert Jan Van Peltet, aki a múlt év decemberében egy nyilatkozatában beismerte: „Amit tudunk, annak 99%-át nem vagyunk képesek fizikailag bizonyítani… Amit tudunk (mármint Auschwitzról, illetve általában a holokamuról), közös örökségünk, közös tudásunk részévé vált.” És erre a „nem tudásra” épített mesét akarják börtönbüntetés terhe mellett elfogadtatni velünk?

Sorolni lehetne még a holokamuval kapcsolatos megoldatlan kérdéseket, kezdve azzal, hogy egyetlen írásos parancs, de pl. gázkamra-tervrajz, a rendkívüli akció költségvetése sem maradt fenn, amely a holokauszt jelenleg érvényes hittételeit igazolná. De súlyos kétségek merülnek fel, akkor is, ha elolvassuk Fred Leuchter, illetve Germar Rudolf jelentéseit (előző 1988-ban, utóbbi 1993-ban készült), melyek szerzői alapos vizsgálatnak vetették alá az Auschwitzban gázkamraként mutogatott épület falát, és nem találtak benne hidrogéncianid nyomokat. Továbbá revizionista történészek (őket nevezik holokauszttagadóknak, igencsak célzatosan és hamisan) meggyőző érveket sorakoztattak fel arra nézve, hogy a krematóriumok kapacitása, valamint az auschwitzi lágerbe szállított tüzelőanyag mennyisége alapján teljességgel lehetetlen lett volna akár egymillió ember elhamvasztása is. Az állítólagos szemtanúknak elbeszélései pedig súlyos ellentmondásokat és technikai képtelenségeket tartalmaznak. 

A félreértések elkerülése végett, valamint az általános tájékozatlanságot látva, szeretném leszögezni: soha, egyetlen revizionista (vagyis holokauszttagadónak nevezett) kutató sem vonta kétségbe, hogy a zsidókat hátrányosan megkülönböztették a második világháború előtt és alatt (amelynek persze okai is voltak, és erről is beszélni kell) Európa számos országában, továbbá megfosztották őket a tulajdonuktól, és munkatáborokba deportálták őket, melyekben bizony előfordultak kegyetlenkedések, és a rossz bánásmód, a hiányos táplálkozás (melynek oka persze jórészt az volt, hogy a szövetségesek bombatámadásai nyomán lehetetlenné vált az élelmiszerellátás biztosítása a németek megszállása alatt álló területeken), valamint a járványok – elsősorban a tífusz – következtében százezrek vesztették életüket.

A holovallás azonban nem éri be pusztán az igazság kimondásával, hanem mindenféle légből kapott, képtelen állításokra hivatkozva alakította ki dogmáit, amelyek révén sakkban tarthatók és fizetésre kötelezhetők a gójok tömegei. A holovallásra hivatkozva lehetett létrehozni Izraelt a palesztinok földjén, a holovallásra hivatkozva lehet hatalmas összegekkel támogatni most is a zsidó állam népirtó, terjeszkedő háborúit, a holovallásra hivatkozva lehet kirekeszteni, elhallgattatni, és akár börtönbe is zárni hazájukat szerető, gondolkodó, a cionista uralomba belenyugodni nem hajlandó hazafiakat szerte a nagyvilágban. És végül, de korántsem utolsósorban, a holovallásra hivatkozva óriási pénzeket lehet kizsarolni az „örök bűntudatra” kényszerített gójoktól, az „örök áldozat” szerepébe helyezkedő, és éppen ezért érinthetetlen és bírálhatatlan zsidók részére. 

Akár halálbüntetést is kiszabhatnak az éppen érvényes holodogmák bírálóinak megrendszabályozása céljából, de akkor sem lesznek képesek elfojtani a kritikus hangokat. Ugyanis, ha nem tudnák a magukat „liberálisnak”, „demokratának”, „kereszténynek”, meg még ki tudja, minek nevező hölgyek és urak, az ember mégis csak gondolkodó lény. A nagy tömegeket persze hosszú időn keresztül lehet ámítani és félrevezetni, de mindig lesznek olyanok, akik használják az eszüket, és meg merik kérdőjelezni az éppen uralkodó rétegek hatalmának biztosítása érdekében kiagyalt hamis ideológiákat.

A gondolkodás, a kételkedés képessége, valamint a szabadság és az igazság iránti vágy kiirthatatlan, és egy szép napon le fogja dönteni a holokausztvallás rogyadozó építményét.  

Perge Ottó