Wagner Sándor:<br>Dugovics Titusz önfeláldozása
Nemrégiben egy különösen érdekes tanulmány jelent meg a HVG-ben Szőcs Tibor jegyzésében. A szerző azt fejtegeti, hogy Nándorfehérvár legendás hőse, a vár fokára a győzelmi zászlót kitűzni akaró janicsárt önfeláldozó módon magával a mélybe rántó magyar vitéz nem is létezett. A HVG írása szerint Dugovics Titusz nincs tehát többé, kipukkadt egy 185 éves legenda.
Szőcs tanulmánya szerint a nándorfehérvári hős legendája valójában egy irathamisítás-sorozat eredménye. A Vas vármegyei szolga-, majd táblabírói tisztséget betöltő Dugovics Imre „őskereső” buzgalmában az 1820-as évek elején 15. századiként keletkezett adománylevelet fabrikáltatott magának, tanúsítandó, hogy a Pozsony megyei Tej nevű birtokot Mátyás király adományozta Dugovics Bertalannak apja, Titusz hősiességért. Érdekes kis hírecske ez, amelyből messzemenő következtetéseket is levonhatunk. Különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy számos példa akad állítólag történelmünkben arra, hogy a különféle módon kreált mítoszok megcáfolásuk után is tovább élnek.
Az 1848-as forradalomhoz és szabadságharchoz is számos legenda kötődik. Egy évvel ezelőtt a kabaré műfaját mindig ellenzékinek tartó Farkasházy Tivadar (igaz, ennek az utóbbi húsz év alatt semmi jelét nem tapasztaltuk szocialista és szabaddemokrata haverjaival kapcsolatosan, akik persze őt magát, s a hozzá köthető vállalkozásokat mindenkor készséggel kistafírozták) azt találta mondani egy műsorban, hogy 1848. március 15-ei forradalom nem is volt, s Petőfi nem szavalta el a Nemzeti dalt a Nemzeti Múzeum lépcsőjén állva. Természetesen volt márciusi forradalom, és naná, hogy Petőfi nem szavalta el az említett napon és helyszínen délután a Nemzeti dalt, hanem ezt a kor jeles színművésze, Egressy Gábor tette, miként az mindig is köztudott volt. Legalábbis a történettudománnyal foglalkozók körében.
Nagy komikusunk a mohácsi vészről is ironizált ugyanebben a műsorban, mondván, nem történt 1526. augusztus 29-én semmi különös, csak hogy a törökök 16 évre hazamentek. Azon a nem jelentéktelen „apróságon” kívül valóban az égvilágon semmi különös nem történt, hogy hősi halált halt 15 ezer jó magyar, az ország elitjének színe-java, akiket minden emberi gyengeségükkel együtt sem lehet semmilyen tekintetben párhuzamba állítani azzal a hazaáruló, hitvány, az akasztófát régen kiérdemelt rablókompániával, amely a hazai politikai intézményeket egy lumpenbordély szintjére züllesztette az elmúlt évtizedekben. No, arról nem is szólva, hogy nem mentek haza a törökök 16 évre, mert ha csak a nagyobb hadjáratokat nézzük, ismét látogatást tettek Magyarországon 1529-ben, Bécsig masírozva, 1530-ban, 1532-ben, amikor Kőszegig jutottak (bár kétségtelen, hogy nem a picinyke vár hős védői állították meg őket), 1537-ben, végül 1541-ben, amikor elfoglalták a Gárdonyi klasszikus regénye által is megörökített Budát. Ennyit erről….
De van ennek a „legendarombolásnak”, „mítoszdetronizálásnak” egy különösen aktuális olvasata is manapság. Ezek a nemzeti múltunkat és dicső nagyjainkat oly előszeretettel, már-már hivatásszerűen lesajnáló alakok szerint – legalábbis túlnyomó többségük vélekedése szerint – van egy olyan szörnyűséges, megmagyarázhatatlan, démoni és irracionális eseménye a 20. századnak, amelynek – egyébként szinte már napról napra változó – kánonja kétségbevonhatatlan, tucatnyi emléknapon köteles a bűnös magyar és német nép vezekelni, meakulpázni és kegyeletét vallásos buzgalommal leróni az „elgázosított” 6 milliárd (pardon: 6 millió) áldozat emléke előtt. Nem fogja kitalálni a kedves olvasó, vajha mely „történelmi eseményről” van szó. Bizony, bizony, a holokausztnak nevezett – anyagilag felettébb jól hasznosítható és jövedelmező – legendáról.
Nos, amennyiben – azonos mértékkel mérve – az egyik történelmi esemény tagadásáért (pontosabban cáfolatáért) börtön jár, akkor miért nem ugyanez a büntetés egy másik megtörténtében való kételkedésért? Egyébként ismét – miként már több alkalommal is tettem – hangsúlyozva: senki nem csukható börtönbe egy civilizált, szabad államban semmiféle történelmi esemény kétségbevonásáért vagy átértelmezéséért, mert a büntetőjog e kérdésekben abszolút mértékben illetéktelen. Különösen hazánkban nem, ahol amúgy is igen nemes, hivatásuknak megfelelő feladatot teljesíthetnek ügyészeink és büntetőbíráink: az ezermilliárdokat elsikkasztó, szétrabló politikusharamiák elítélését, valamint rács mögé juttatását. Elrettentésképpen s a legelemibb közérdeket szolgálva.
Azonban, figyelembe véve azt, hogy a mai politika osztály jelentős része oly annyira szeretné – a németországi, ausztriai, franciaországi jogalkotókra is mélységes szégyent vető – holokausztcáfolás bűntettét szankcionálni, s az egész, a magyarságra gyalázatot hozó parlamenti bagázs nem oly rég elalélva, mélységes hallgatásba burkolózva hallgatta egy közönséges szélhámos, Elie Wiesel aljasul pofátlan dörgedelmeit és kirohanásait a magyar államiság legfőbb szimbolikus terének számító Parlamentben a „holokauszttagadást” sürgető törvény megalkotásáról, nos akkor jogosan tehetjük fel a kérdést: aki Dugovics létezését, Mohácsot, 1848-at „tagadja”, az vajon miért nem megy börtönbe? Ámbár nem ártana már, ha a soá-inkvizítorok végre valami kézzel fogható, egzakt bizonyítékot vagy dokumentumot is fel tudnának mutatni, nem csak a „szemtanúk” orbitális marhaságait, és képtelenebbnél képtelenebb, minden fizikai, kémiai, biológiai és pszichológiai ténynek ellentmondó, vadabbnál vadabb képzelgéseit, illetve konfabulációit. Mindazonáltal holofőpapjaink, akik szervesen összefonódtak, egylényegűek a mai politikusbűnözőkkel, s mesés összegekhez is hozzájutnak, a mondottaktól függetlenül is mihamarabb börtönbe vonulhatnak. Senki nem fog értük könnyeket hullajtani.
Lipusz Zsolt –Kuruc.info
(Kép: Wikipédia)
Ajánló: A holokauszt-ipar - a jelszó: pénz! (x)