Mint arról korábban már hírt adtunk, illetőleg jómagam külön publikációt is szenteltem neki, két héttel ezelőtt egy pszichopata antifasiszta miatt leégett Németország egyik ékköve, a Sasfészek.

Inkorrekt, hatásvadász cím

Biztos vagyok benne, hogy nem utoljára írunk az épületről, de a katasztrófa nyomán van még valami, ami mellett nem lehet elmenni, az pedig a 24.hu firkászainak november elsején, tehát mindenszentekkor történt okádéka: képpel illusztrálva, két alkalommal is megjelent a Facebook-oldalukon (nekik ugyebár lehet) egy, a témában íródott cikk „Romjaiban is odavonzaná a neonácikat Hitler porig égett Sasfészke” címmel. Már a felütésből sejthetjük, hogy képzeletbeli örömtáncot lejtettek a hír hallatán, aztán hamar kiderül, miről is van itt szó még.

A Guardian beszámolója szerint vita bontakozott ki arról, mi legyen a leégett épület sorsa. A kérdés egészen pontosan úgy hangzik, miképpen lehet bemutatni a nemzetiszocialista építészet egyik utolsó fennmaradt emlékét úgy, hogy „ne váljon Hitler csodálóinak zarándokhelyévé”.

Ahogy érintettem a saját cikkemben, erről már részben tettek úgy, hogy a buszok indulási pontja mellett kialakított pihenőrésznél berendeztek egy oda nem illő holokauszt-múzeumot, de ezek szerint ez sem elég nekik.

Markus Blume bajor kulturális és művészeti miniszter álláspontjáról már szintén értekeztem, ő úgy akarja megőrizni a Sasfészket, hogy „felvilágosítási helyszín” legyen a jövő generációi számára (magyarul agymosoda), de hozzátette azt is, hogy az épület összefonódott a „náci múlttal”, melyet újjáépítéskor figyelembe kell venni.

Hozzá csatlakozott a bajor belügyminiszter, Joachim Herrmann is, aki szintén jelezte, hogy nem akarják romként meghagyni az épületet.

Vannak azonban idegenszívű történészek, akik nem értenek egyet még ezzel a politikailag korrekt újjáépítéssel sem, ezen vélemények apropóján született a 24 ominózus címadása, s ezek a „szakemberek” nyilatkoztak a Guardian lapnak.

Felix Bohr hatásvadászkodott egy kicsit, arról beszélt a lapnak, hogy ez a „gonosz és aljas Hitler” bizony „szerette az olyan építészetet, amely mellett más emberek eltörpültek”, mondjuk azt elfelejtette közölni, hogy a monumentális stílus lehet nagyszerű és szép is, ráadásul nem csak a nemzetiszocializmus sajátja volt. De hát nyilván ennek negatív színben való feltüntetése volt fontosabb.

Felix Bohr csak romokat akar. Amúgy a Göttingeni Egyetemen doktorált a "nyugatnémet háborús bűnösök lobbijáról", de a Spiegel történelmi rovatát is ő vezeti

Helyette inkább úgy fogalmazott, hogy „Hitler megalomániája maradjon rom”. Bohr nyilván azokat a funkcionális, modern épületeket szereti jobban, ahol mi más lenne a középpontban, mint az idézőjelesen „szabad” ember. Leszögezte azt is, hogy nem támogatja az építészeti díszletek helyreállítását, csak a fennmaradt épületrészeket kellene biztosítani, és természetesen „oktatási célokra” használni, mivel fontosnak tartja „a náci ideológiával való szembenézést” az AfD erősödése miatt.

Sven Keller, az Obersalzberg Dokumentációs Központ igazgatója is rettegett egy sort, de külön vicces, hogy ő még a romoktól is fél, hiszen azok „még nagyobb vonzerőt” jelenthetnek, persze azt sem akarja, hogy egyszerű másolat épüljön újjá.

Példaként a rendszer egy másik ikonikus épületét, a Berghofot említette, ám az nem volt ennyire szerencsés, mint a Kehlsteinhaus. Nem restaurálták, hanem elbontották, majd fákat ültettek a helyére, amely azt eredményezte, hogy „vadregényes emlékhely” vált belőle, a fák kérgébe pedig – oh jaj! – horogkereszteket is véstek.

Ezen logika alapján tehát a lezárás, elkerítés „kultuszt teremt”, a nyilvános hozzáférés – vagyis a történelmi múlt kiherélése, de még agresszívabb módon, mint ahogy a fentebb említett bajor politikusok akarják – pedig átláthatóságot.

A romtól való félelmei ellenére végül ugyanarra a következtetésre jut, mint Bohr: azt javasolja, hogy a Sasfészek megmaradt részeit új tájékoztató és oktatási tartalmakkal kapcsolják össze, sőt, a háború utáni funkcióit és törtétenét is bemutathatnák, például a legutóbbi eseményt, a tüzet is.

Más-más indíttatásból ugyan, de mindkét történész ugyanarra a következtetésre jut: régi fényét ne kapja vissza az épület (nyilván azért sem, mert az lenyűgözheti a látogatókat, az pedig szimpátiát eredményezhet a rendszer iránt), hanem megmaradt részeit egy elmismásolt restauráció után „oktatási céllal”, kiherélve tálalják a jövő nemzedékei számára.

A vicc azonban az, hogy a rettegési verseny közepette egyáltalán nem biztos, hogy végül nem ők lesznek azok, akik mellett elhalad a történelem. A német társdalom ugyanis egyre elégedetlenebb a sorsával, miközben az ország megfelelési kényszeres irányítói, vagy éppen a politikailag korrekt értelmiség még mindig a zsidóság és a holokauszt körül ténfereg.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info