Budapest agglomerációjáról a mainstream médiában olyan képet kapunk, amely egy dinamikusan fejlődő – egyébiránt nem egységes – terület, melynek népessége folyamatosan növekszik, sőt, Budapestről is szívesen költöznek oda egyre többen. Ez bizonyos településekre igaz is, azonban nem mehetünk el amellett, hogy egyre több helyen szaporodnak el cigányok, kiilleszkedett elemek, rácáfolva arra az ezerszer megdőlt legendára, hogy elsősorban Kelet-Magyarországon okoznak problémát.

Kerepes, Monorierdő, Ercsi (utóbbi Fejér és Pest vármegye határán), hogy csak pár példát mondjunk, legutóbb pedig Monoron volt óriási tömegverekedés – ezúttal legalább cigányok verték egymást.

Nem ez volt az első, hogy cigányokat látunk tömegverekedni magyar településen, és lehet azzal viccelődni, hogy amíg egymást ütik, én csak egy popcornt kérek, de nagyon jól tudjuk, hogy nem csak egymással teszik ezt, meg amúgy sem illik ez egy magyar település látképébe.

Ez az egyetlen jelenet pedig többet árult el a 2026-os Magyarországról, mint minden más hagymázas köntörfalazás együttvéve, amikkel elaltatni igyekeznek a nemzetet. Ironikus, hogy pont Mohács 500. évfordulója előtt láthattunk Monoron olyan képsorokat, amely kiválóan rávilágít, mekkora óriási bajban van ez az ország, ahol már – a hivatalos adatokkal szemben – 9 millió magyar sem él.

Korábban már írtam arról – a cigány holokauszt övezte parlamenti cirkusz kapcsán – hogy a cigányok egyre pofátlanabbak, melyet egyébként a nagypolitika minden lehetséges eszközzel táplál is bennük. Ennek egyik vetülete az a mindennapi mentalitás, amelyet az átlag magyar a részükről tapasztal, de erősíti ezt a lobbierő, mely képes olyan oda nem tartozó ügyeket a Parlament falai közé vinni, mint az említett holokauszt, vagy a cigány „himnusz” eljátszása.

Aztán ország-világ láthatja a kendőzetlen valóságot, ahol már nincsenek tamburás cigánygyerekek, nincs mesterségesen generált bűntudatkeltés a többségi társadalomban (meghajlás az Országgyűlésben), de nincs „iskolakezdési támogatás” sem, melyet a Tisza vezetett be, és a magyar népnyelv már nagyon jól, reflexből tudja, kiket is hizlalnak vele.

Nem. A monori „cigánycsata” azt mutatta meg, mi vár erre a szerencsétlen országra, ha ebben a mederben haladnak tovább az események, és ezt most a cigánykérdésen túl is értem: ha nem kezdünk valamit a népesedési problémával, akkor akármelyik generáció lehet bármennyire elszánt, hogy rendet tegyen, sok lúd disznót győz, ahogy azt a történelem már számtalanszor elénk tárta (elég lenne csak a szerbekkel beszélgetni, hogyan hódítják el a területeiket az albánok, és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy Szerbiában is jelentős cigány népesség él).

Mindeközben ma már arról cikkezik a mainstream média, hogy a két „családból”, akik elvileg azon vesztek össze, hogy „két tinilány összekapott egy fiú miatt” (nyilván ezeket tömegverekedéssel kell rendezni), csak két személyt állítottak elő (hovatovább pusztán négyet hallgattak ki), persze azok sem vállalják a felelősséget, azt állítják, hogy védekeztek.

Az édesapjukkal meg a testvéreikkel idejöttek négyen-öten. Mire ide beszaladtak, jöttek vagy ötvenen-hatvanan, hát lehet látni, nem? Engem is látni, ahogy haladok felfele az apósomat védve. A sógoromat már itt leütötték valamivel, mi is védekeztünk, de nem volt nekünk szerszám kikészítve – mondta a TV2-nek az egyik „rejtett erőforrás”, aki bizonyára csak „áldozat”, a mindennapokban „hasznos tagja” a társadalomnak.

Végül azok a döntéshozók, akik most homokba dugják a fejüket, legyenek azok polgármesterek, helyi képviselők, parlamenti képviselők, vagy bármi más. Ők vajon egy olyan országban szeretnének élni, ahol végül nekik sem lesz nyugtuk? Mert lehet játszani eltartott kisujjal az antirasszista ájróper álhumanistát egy ideig, de aztán a szartenger egyszer csak őket is eléri majd.

Itt lenne az ideje felébredni, mert a valóság itt van, nem a Tisza által csatasorba állított tamburás gyerekeknél, vagy a cigány holokausztra való emlékezésnél.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info