Ugrás a cikkhez
Reklám

Van most ez a nagy hiszti. Melyet a balliberális ellenzék csapott a körül, hogy a kormány benyújtott, a mai napon pedig el is fogadtak egy törvényjavaslatot – többek között – a színházak finanszírozásáról. Az elfogadott törvény már nem az, ami eredetileg volt, több passzusát kivették. De alapvetően nem is ez a leglényegesebb pontja az elmúlt napok eseményeinek. S még csak nem is az, hogy a balliberális ellenzék milyen performansszal élt, hogy fekete maszkot tettek a fejük elé, hogy Tordai Bence „kultúragyilkos” törvénynek nevezte, és nem az ehhez hasonlók.

Hanem egy mondat, mely igencsak megütötte a fülemet. Alföldi Róbert, a liberális színházi világ nagy ikonja kijelentette: Orbánéknak nincs víziójuk a kultúrát illetően.



Fotó: fidelio.hu

És higgyük el, itt és most teljesen másodlagos is Orbán Viktor szerepe, hogy neki személy szerint valóban van-e bármilyen víziója vagy sem, mert Alföldi kijelentése messze túlmutat személyén. Éppen azért engem túlságosan nem mozgatott meg, pontosan mi volt abban a bizonyos, kifogásolt törvénytervezetben. De e kijelentés felkeltette figyelmemet.

Alföldi kinyilatkoztatása mögött valójában egy világnézet húzódik. Az a világnézet, mely jogot formál arra, eldönthesse, mi szép és mi csúnya, mi jó és mi hamis, végsősoron mi kultúra, és nem.

Ennek tükrében aztán meglehetősen álságos, átlátszó, ahogy a „színházi szabadságra” hivatkozva vonulnak utcára, mert pontosan tudom, számukra mit jelent ez a szabadság. Most azon lépjünk túl, hogy a nagy többség, ki ezen rugózik, nem jár színházba, de azért feljogosítva érzi magát, hogy jártassa a száját, mint ahogyan azt is töredelmesen bevallom, én magam sem vagyok színész vagy a szakma kimondott avatottja. Ám nem is ilyen mélységekig fogok belefolyni, viszont időnként, hol gyakrabban, hol kevésbé, de szoktam látogatni színházakat, és, mint fentebb rögzítettem, kizárólag az Alföldi-féle arrogancia miatt ragadtam tollat.

Mert azt viszont világosan látom, Alföldi számára mit jelent a „vízió a kultúráról”. Ha definíciószerű választ szeretnék adni, az lényegében úgy hangzik: a nagy, klasszikus színházi darabok „modern” felfogásban való újrarendezése, melyhez egyszerű a recept: lúgozd ki belőlük, vagy legalábbis tedd mellékessé az örökérvényű értékeket, tedd infantilissá, debillé, ehhez pedig végy egy jó adag fekáliát és egyéb más – nyomdafestéket nem tűrő – emberi váladékot. Mert attól lesz „trendi”, attól lesz „provokatív”.

Emlékszem, néhány évvel ezelőtt, amikor még Alföldi Róbert rendezésében adták a Nemzeti Színházban Madách Imre páratlan alkotását, Az ember tragédiáját, a mű iránti rajongásom és a kíváncsiság elvitt, és azt kellett megállapítanom, eredeti mondanivalójából tökéletesen kiforgatott, silány utánzatát kaptam az eredetinek. De példaként felhozhatok egy másik darabot, melyet ugyan nem Alföldi, de az ő szellemi áramlatához sorolható Eszenyi Enikő vitt színpadra, mégpedig egy első világháborús alkotást. Ott szintén ezzel szembesültem: totális deheroizálás, lelki és testi gnómok piedesztálra emelése, a gyávaság és árulás magasztolása, a fókuszban pedig a tábori prostitúció állt.

Az összes fővárosi színházat természetesen nem ismerem, de azt mindenképpen ki kell emelnem, hogy az Újszínházban szereztem a legtöbb pozitív élményt. De említhetem akár a József Attila Színházat is. Ugyanis egészséges lelkületű ember azért jár színházba, mert magaskultúrát akar kapni, élménnyel szeretne gazdagodni, a művészek színpadra vitt játéka által megtapasztalni a „hidat” föld és ég között, nem pedig a szennyvíz tartalmának kenegetésében szándékozik „gyönyörködni”.

Ja, hogy egyébként pont az imént említett Újszínház igazgatójáról, Dörner Györgyről mondta Karácsony Gergely pár hete - minden bizonnyal a „színházi szabadság” jegyében -, hogy nem maradhat pozíciójában, már igazán bagatell. Ehhez a szabadságértelmezéshez már kevés vagyok, hiszen számomra nyilvánvalóan csak a bőgatya és a fütyülős barack a kultúra, ugyebár…

Lantos János – Kuruc.info

Reklám





Szólj hozzá!

Friss hírek az elmúlt 24 órából