Ma 135 éve született Adolf Hitler – az a férfi, akinek az élete és hagyatéka olyan erős kontúrt alkot, hogy az egész jelenlegi világrend ellene lett felépítve.

A nyugati disszidens jobboldal köreiben érezhetően folyamatban van a Harmadik Birodalom vezérének az átértékelése, miután mindeddig sokan egyszerűen csak egy mémnek tekintették a „politikai korrektség” kulturális terrorjával szembeni legradikálisabb dac megtestesítőjeként. A Führer mindenütt jelenlévő kísértetére mint a tömegmédia pszichológiai fegyverére reagálva egyes fehér nacionalisták igyekeztek bagatellizálni a jelentőségét, a német történelem egyik olyan alakjának tartva őt, akinek már régen elmúlt a relevanciája, míg mások ezoterikus vallási tisztelet kultuszfigurájává emelték.

Ami változni látszik, az Hitler árnyaltabb politikai értékelése egy forradalmi párt vezetőjeként, egy történelmi unikumnak számító kormány fejeként és egy sajátos ideológia megalapítójaként, amelynek mélyenszántó következményei vannak korszakunkra nézve. A 21. század politikai problémáival szembesülve egyre növekvő érdeklődés mutatkozik Hitler politikájának komolyan vétele iránt. Ezt a tendenciát tényleges szavainak és tetteinek felfedezése és tanulmányozása táplálja, elválasztva azokat a populáris mítoszoktól és az ellenséges propagandától, amit részben a hiteles történelmi információk egyre szélesebb körű elérhetősége tesz lehetővé.

A győztes szövetséges hatalmak által a Harmadik Birodalom és a második világháború történetére halmozott hazugságok hegye lassan, de biztosan a semmibe omlik. Ennek egyik biztos jele a tudományos Hitler-interpretáció finom, de félreérthetetlen folyamatos felülvizsgálata a mainstream történészek részéről, ahogyan azt Brendan Simms cambridge-i professzor Hitler: A Global Biography (2019) című könyve is példázza.

Simms Hitler-életrajza messze nem tökéletes. Elvet alapvető életrajzi forrásokat, például August Kubizek emlékiratait és Hitler saját önéletrajzát, nyilvánvalóan csak azért, mert azok pozitív színben tüntetik fel a német népvezért, és noha általában elfogulatlan, moralizálástól mentes hangnemben fogalmaz, a Harmadik Birodalommal kapcsolatos néhány obszcén propaganda-rémtörténetet olyan intellektuális renyheséggel ismételget, amely méltatlan a szigorú történelmi objektivitás követelményéhez. Cambridge-i professzorként persze gondolnia kell a karrierjére és a renoméjára. Ugyanakkor némileg a saját anglocentrizmusát vetíti ki Hitlerre, aki ugyan bizonyos szempontból értékelte a brit kultúrát, talán kissé túlzottan is, de ostobaság lenne azt sugallni, hogy legfőképpen nem a saját népét becsülte.

Döntő fontosságú viszont, hogy a könyv csendben megdönt vagy revideál számos régóta szajkózott propagandahazugságot. Köztük például azt, hogy Hitler egy „lusta diktátor” volt; hogy időnként „őrült dühében a szőnyeget rágta” – amint azt John Toland kolportálta véglegesnek szánt Hitler-életrajzában (vö. Adolf Hitler: The Definitive biography, 1976); hogy a zsidók „kiirtásának” szándékával kezdte pályafutását; hogy szándékosan bátorította a „polikratikus káoszt” a Birodalomban saját hatalmának növeléséhez; hogy megalománia vagy nárcizmus vezérelte; hogy valaha is „Néró-parancsot” adott ki a saját népe ellen. Jelentőségteljes az is, hogy a róla költött „fekete legenda” ellenére Hitler sohasem törekedett vagy vágyott világuralomra.

Adolf Hitler nem tervezte a világ leigázását, ellentétben a zsidókkal, és most egy zsidó világrendben élünk

A könyv mégis legalaposabban azt a mítoszt rombolja le, hogy Hitler a szovjet zsidóbolsevizmust nagyobb fenyegetésnek tekintette, mint a zsidó-angolszász plutokráciát.

A következő passzusok önmagukért beszélnek.

„Bár a kapcsolatot Hitler antiszemitizmusa és antikapitalizmusa között gyakran megjegyzik és ezt a kapcsolatot egyedi tanulmányokban is vizsgálták, központi szerepét a világnézetében, valamint azt, hogy Hitler milyen mértékben vívott háborút a „nemzetközi nagytőke" és a „plutokrácia” ellen elejétől a végéig, egyáltalán nem értették meg.”

Annak ellenére sem, hogy már politikai színre lépésének kezdetétől, az 1920-as évek elejétől kategorikus álláspontot foglalt el e tekintetben.

Hitler szerint a „nemzetközi zsidó sajtócégek" voltak azok, amelyek megakadályozták az orosz-német közeledést. A zsidók voltak azok, akik a szövetségesek háborús erőfeszítéseit tápláló amerikai nagyvállalatokat birtokolták, és akik a „békés” amerikai népet jobbik természete és a legjobb érdekei ellenére becsalták [az első világháborúba] Németország ellen. A zsidók voltak azok, akik megpróbálták manipulálni Németország élelmiszerellátását, és akik „az éhségen keresztül előidézték a [kommunista] forradalmat”. Mindez azért történt, mert a „New York-i tőzsde” – a „világzsidóság központja” – elhatározta, hogy eltiporja Németországot, az utolsó megmaradt nemzetállamot, amelyet „még nem teljesen a tőzsdék irányítottak”. Röviden, Hitler szilárdan ragaszkodott a világzsidóság, a nemzetközi kapitalizmus és Anglia-Amerika mint Németország nemezise közötti halálos szintézis gondolatához.

Németország a milliókat éheztető ellenséges blokád alatt szenvedett, még azután is, hogy 1918 novemberében letette a fegyvert.

Ráadásul Hitler szerint a háborúnak még korántsem volt vége. Németország még mindig a nemzetközi kapitalizmus áldozata volt, amelynek a folyamatos hatalmát ismételten támadta. A [versailles-i] békeszerződés legfőbb” haszonélvezőinek" a „nemzetközi tőzsde- és kölcsöntőkét” nevezte. Azt állította, hogy a „Császárság összeomlása” óta az ország „a nemzetközi, hazátlan, személytől, helytől és nemzettől független tőke uralma alá került”. A nemzetközi konferenciákat … egyszerűen „tőzsdei konferenciáknak” nevezte és elítélte. A zsidó nemzetközi kapitalizmust és a nyugati demokráciát összekapcsolva látta. Úgy hitte, hogy „a nemzetközi zsidó tőzsdetőke a nyugati demokratikus államok mozgatórugója”. Felállította a „demokrácia-kapitalizmus-zsidó” egyenletet. Mindezen okok miatt azzal érvelt, hogy a nemzetiszocializmus „egy új erő, amelynek célja mindig csak antikapitalista lehet”.

Világos különbséget tett a termelő nemzeti és a romboló nemzetközi tőke között.

Hitler nem volt teljesen ellene a kapitalizmus minden formájának, bár néha ezt a benyomást keltette. A szociáldemokraták és marxisták általános kapitalizmusellenességét szembeállította saját megkülönböztetésével az állítólag káros és nagyrészt zsidó "nemzetközi hitelkapitalizmus" és a nemzeti irányultságú "termelő ipari kapitalizmus" között. „A gyárak és az ipari tőke” – mondta AS-közönségének – „nemzeti”, és „minden ország tőkéje nemzeti marad”. A világosság kedvéért hangsúlyozta, hogy a nemzetiszocializmus „a nagytőke minden formája ellen küzd, függetlenül attól, hogy német vagy zsidó, ha az nem a termelőmunkán, hanem a kamat – a munka és fáradság nélküli jövedelem – elvén alapul”. Hitler szerint a nemzetközi kapitalizmusnak a független nemzetgazdaságok leigázására irányuló elszántsága vezetett a világháborúhoz és a brutális békediktátumhoz.

Ami az 1923-as müncheni puccsot közvetlenül megelőző és követő időszakot illeti,

Németország belső gyengeségének legfőbb veszélye az volt, hogy sebezhetővé tette a külső támadásokkal szemben, különösen azon ellenségek részéről, akiktől Hitler a legjobban tartott: a nemzetközi kapitalizmus, Anglia-Amerika és a világzsidóság társult erőitől. Hitler bírálta az egyenlőtlenség és a kizsákmányolás gazdaságát, a” szegények és gazdagok oly közeli egymás mellé állítását", a „pénz szerepét”, amelyben „a pénz [lett] Isten”, és „a hamis Mammon-istent tömjénezik”. Egyre inkább a meggyőződésévé vált, hogy „a legsúlyosabb csatát már nem az ellenséges népek, hanem a nemzetközi tőke ellen kell megvívni”. Hitler ragaszkodott korábbi megkülönböztetéséhez a nemzeti tőke, amelyet az állam ellenőrizhet, és a káros nemzetközi tőke között, amely az államokat irányítja vagy erre törekszik. Az egyik legfőbb leigázó eszköze a forradalmi marxizmus volt, amely aláásta a nemzeti gazdaságokat, társadalmakat és kormányokat. Másik eszköze a gazdasági elszegényedés és a faji fertőzés volt, amelyek szintén csökkentették a nemzetek képességét, hogy ellenálljanak a nemzetközi hatalomátvételnek. Hitler számára ezért a független nemzetgazdaság fenntartása abszolút központi szerepet játszott a nemzeti identitás, a szuverenitás és a fajtisztaság védelmében.

Ahogyan a mostani woke ideológia mint a kulturális bolsevizmus egyik formája felpuhítja a közösségeket a multinacionális nagyvállalatok rablásai számára, Hitler is úgy látta az 1930-as évek kommunizmusát, mint a nemzetek felpuhítását a zsidók által vezetett nemzetközi kapitalista kizsákmányolás számára.

Hallgatnotok kellett volna rám

Hitler hevesen ellenezte a nemzetközi kapitalizmust, még ha az nem is volt zsidó, de a zsidóknak különösen rosszindulatú szerepet tulajdonított a globális kapitalista rendszerben. A Mein Kampfban, akárcsak korábbi retorikájában, a zsidók elválaszthatatlanul összekapcsolódtak a pénzzel és az egész kapitalista rendszerrel mint „ügynökök”, mint „közvetítők”, akik „pénzügyi ügyleteikhez” „zsaroló kamatot” szedtek. Szerinte a zsidóság nem kevesebbre törekedett, mint „az egész világgazdaság pénzügyi uralmára”. Mivel azonban „egy bolsevizált világ csak akkor maradhat fenn, ha mindent magába foglal”, „egyetlen független állam” – mint az újjáéledő Németország – megállíthatná az egész könyörtelen erőt.

Erről a témáról ugyanilyen szellemben nyilatkozott Miguel Serrano chilei exdiplomata, az ezoterikus hitlerizmus egyik legjelesebb nemzetközi képviselője is: „A nemzetiszocializmus, ahogyan azt Adolf Hitler létrehozta és bevezette, szerintem az egyetlen olyan rendszer a világtörténelemben, amely megoldásokat adott a nem zsidó népeknek a gazdasági liberalizmus és a marxizmus zsidó rendszerei ellen. Adolf Hitler mindent megváltoztatott. Véget vetett az uzsorának és az aranystandardnak, egy olyan rendszerrel helyettesítve ezeket, amelyben a munkások és a munkájuk a legfontosabbak. A legzseniálisabb ötlet az uzsora eltörlése volt, mert a kamat az, amely lehetővé teszi a zsidóknak, hogy munka nélkül éljenek, mindig közvetítőként a termelő és a fogyasztó között. Ez egy olyan rettenetes csapás volt a liberális zsidó rendszerre és a zsidó marxizmusra nézve, hogy világháborúra volt szükség Hitler elpusztításához. A tőkekamat ugyanis szent mindkét rendszer számára. A társadalmi rendszer gazdasági vonatkozásokon kívüli szempontokra való összpontosítása, az uzsora eltörlésével együtt, automatikusan minden megváltoztat. Az élet spiritualizálható lesz, és a gazdaság a második helyre kerül. A Harmadik Birodalom rövid időszaka alatt a teljes szellemi szféra – építészet, művészet, filozófia és tudomány – legfantasztikusabb kirobbanását láthattuk.”

Visszatérve Simms könyvéhez, Hitler a Népszövetséget az uralkodó tőkés hatalmak látszateszközének tekintette: „Ez azt jelentette, hogy a világot nem a nemzetközi jog, hanem a tőke törvénye szerint irányítják: ahogyan fogalmazott, »nem a népek joga«, »hanem a népek bankárjainak joga« szerint.”

Időnként ezt kifejezetten úgy fogalmazza meg, amit újabban szarkasztikusan a „kóser szendvics” névvel illetnek: „Hitler nem változtatott azon a nézetén, hogy a bolsevizmus a nemzetközi kapitalizmus erőivel szövetséges és azoknak alárendelt. Azt állította, hogy miközben a marxista pártok a leghatározottabban elítélték a kapitalista gazdaságot, ugyanakkor kéz a kézben dolgoztak” a nemzetközi pénzügyek erőivel és az államon felüli világtőkével".”

Valójában a kommunizmus előkészítette az utat a végső nemzetközi tőkés hatalomátvételhez: „A kommunizmusnak a kapitalizmushoz képest alárendelt viszonyát a Reichstag-választási kampány során ismét hangsúlyozták. Az egyik náci plakát felirata szerint »A marxizmus a kapitalizmus őrangyala«.”

Ez a téma egészen a második világháború kezdetéig folytatódott.

Már ebben a korai szakaszban világossá vált tehát a háború természete, amely Hitler válasza volt Németország szorult helyzetére Európa szívében, egy kísérlet arra, hogy kitörjön abból, amit ő történelmi bekerítésnek és leigázásnak látott. Most, hogy feladta a brit szövetségre és az Anglia-Amerikával való kiegyezésre vonatkozó minden reményét, a nyelvezete az északi szolidaritásról a globális osztálykonfliktusra váltott, amelyben a klasszikus marxista társadalmi kategóriákat a nemzetekkel helyettesítette. Az Egyesült Államok és a Brit Birodalom ebben az olvasatban a "birtokosok" voltak, mindannak az urai, amit felügyeltek. A németek ezzel szemben szilárdan a „nincstelenek” közé tartoztak, akiket a „plutokrácia” erői őröltek fel, amelyek eltökéltek a náci Volksstaat ragadós társadalmi modelljének kiirtására.

A háború későbbi szakaszában a Führer „(a) „pénzmágnások”, a „zsidó és nem zsidó nemzetközi bankárbárók” ellen szónokolt, akik megpróbálták elpusztítani a „dolgozók jóléti törvényeinek” Németországát, amely „megszüntette az osztálykülönbségeket” a Birodalomban, és felszámolta a munkanélküliséget. Németország ellenségei annyira féltek a „jólét és társadalmi kompromisszum” modelljétől, hogy attól tartottak, „hogy az a saját népüket is megfertőzheti”. E tekintetben a nácizmus, úgy tűnik, mégiscsak exportra készült.

Simms könyvében a Führer végig külpolitikai realistának mutatkozik, akinek elsődleges célja először Németország, majd az egész európai civilizáció megóvása volt a zsidókapitalista Anglia-Amerika és a zsidóbolsevik Oroszország növekvő külső fenyegetésétől. A számos békeajánlata Nagy-Britanniának, még évekkel a háború kezdete után is, dokumentálva van, akárcsak a rendkívüli kísérletei arra, hogy Németországot távol tartsa az Egyesült Államokkal folytatott háborútól.

Hitlernek egyáltalán nem állt érdekében a háború, amint azt az egyik francia hívének adott interjújában is hangsúlyozta: „Azzal sértegetnek, hogy állandóan azt ismételgetik, hogy háborúskodni akarok. Bolond vagyok én? Háborút? De hiszen az nem oldana meg semmit, csak rosszabbá tenné a világ állapotát. Az elit fajok végét jelentené, és a korszakok nyomában a győzedelmes bolsevizmus megtelepedését a földrészünkön. Én nem a közvetlen jelenért, hanem a jövőért beszélek. Annyi sok belső munka van előttem. Visszaadtam a népnek a rangja fogalmát. Vissza akarom adni neki az élet büszkeségét. Harcolunk a nyomor ellen. A munkanélküliséget már visszaszorítottam, de még többet akarok tenni, és évekre van szükségem ahhoz, hogy elérjük a jólétet. Hogyan is képzelik, hogy porrá zúzom a munkámat egy újabb háború őrültségével? Ugyan már!” (Fernand De Brion, Le Matin, 1933. november 22.)

Simms legtöbb olvasója számára meglepő lehet, hogy Hitler rendkívül rugalmasnak mutatkozik a szláv népek kérdésében, és egyáltalán nem mutatta azt a fanatikus szlávellenes gyűlöletet, amelyet később neki tulajdonítottak. Így például a legnagyobb tisztelettel viseltetett az 1918-tól 1935-ben bekövetkezett haláláig „uralkodó” lengyel államfő, Jozef Pilsudski marsall iránt. Hitler évekig próbált szövetséget kötni Lengyelországgal a Szovjetunió ellen, és nagyon sajnálta a brit és amerikai machinációkat, amelyek 1939 szeptemberére Lengyelországot ellenséges szerepbe sodorták. Egy Molotovval 1940 novemberének közepén tartott találkozóján rövid időre felvetette a Szovjet-Oroszországgal való hosszabb távú együttműködés gondolatát is, hogy az amerikaiakat távol tartsa Európától. A Szovjetuniónak a tengelyhatalmak általi lerohanása végül is nem csupán a bolsevizmus legyőzéséről szólt, hanem egy olyan kontinentális tömb kiépítéséről is, amely végtelenségig ellenállhatott volna az angol–amerikai–zsidó világblokádnak.

Egy „kontinentális blokk” létrehozására irányuló náci lépéseket egy újabb adag Anglia-Amerika-ellenes, antikapitalista, antiszemita és antiimperialista retorika kísérte. Ha a Brit Birodalom és az Egyesült Államok volt a világrend „tulajdonosa”, érvelt Hitler, akkor a Német Birodalom a „nincstelenek” vezetője volt... Hitler olvasatában az egyenlőtlenség nemzeti és osztályszinten egyaránt megnyilvánult, és a kettő összefüggött. Németország egésze egy nemzetközi uralkodó osztálynak volt alárendelve, amely elválasztotta egymástól a németeket...

Könnyen kiterjeszthetnénk a nemzetek osztályvonalak mentén történt felbontását a jelenlegi felbontásra, akár a nemi vonalak mentén, a feminizmus férfiak elleni háborújával, a megkeseredett, de érthető férfi ellenreakcióval és a zavarodott egyénekkel, akik még inkább felkavarják a vizeket azzal, hogy transzneműnek vallják magukat. Mindezek a megosztottságok, amelyeket a baloldal vetett el, csak a családok és közösségek atomizálását szolgálják a nemzetközi tőke erősödésének javára.

„A Németországon belüli osztályhatárok lebontása – mivel a Führer szerint a külső ellenség gondosan ápolta a megosztottságot – a nemzeti felszabadítás szerves része volt. Hitler túl akart lépni, ahogyan 1940. szeptember elején mondta, „a múlt, a származás, a birtok és a foglalkozás örökségén”. Nyilvánvaló okokból – érvelt a Führer – ez a nagy társadalmi projekt veszélyt jelentett a fennálló rendre, különösen a britekre, akik semmitől sem riadnának vissza, hogy meghiúsítsák azt. Így Hitler 1940 novemberének közepén a német fegyverkezési munkások hallgatósága előtt elmondta, hogy ezért indított háborút a „plutokrata-kapitalista Nagy-Britannia” a német „jóléti állam” ellen. A britek, ismételte meg Hitler mindjárt az év végén, „gyűlölnek minket szociális meggyőződésünkért, és a terveink és intézkedéseink [a szociális területen] veszélyesnek tűnnek számukra”.

Ugyanígy az angol–amerikai zsidóplutokrata hatalmak most sem tűrhetik meg a nacionalizmust vagy a populizmust Európában sehol.

Hitler még háborús időkben is foglalkozott olyan szociális problémákkal, amelyeken a kapitalista hatalmaknak még 70 évnyi uralom után is csak rontaniuk sikerült.

Hitler retorikájában a Birodalom egy globális felszabadító háború élharcosa volt, amely Németországot, az európai kontinenst és végül az egész világot kiszabadítja a nemzetközi kapitalista plutokrácia karmai közül. Még a Közel-Keleten is létezett már „remény arra, hogy a Harmadik Birodalom harmadik utat biztosít az angol–amerikai kapitalista imperializmus és a szovjet kommunizmus között”.

Hiányzom már?

Ahogyan a háborús erőviszonyok a tengelyhatalmak rovására módosultak, nem volt más választásuk, mint tovább harcolni vagy szembenézni a teljes leigázással. Eközben maga Hitler is kezdte jelét mutatni a világellenséggel szembeni évek óta tartó feszültségnek.

A totális háború okozta stressznek megvolt a vámja… Hitler fizikai állapota rohamosan romlott. Ez még a gondosan megvágott filmhíradókban is látható volt. Azok számára, akik közelről látták, a hanyatlás félreérthetetlen volt. Goebbels [1942. március 20-i] látogatása után megjegyezte, hogy Hitler „már nagyon megőszült”, és hogy „sokkal öregebbnek tűnt”, amikor a téli [sztálingrádi] válságról beszélt. A Führer „betegnek és törékenynek” tűnt neki. .... Mégis, még 1945 áprilisában is, tábornoka, Kesselring „arról beszélt, hogy Hitler továbbra is „szellemi erejében van”, ami „szembetűnő ellentmondásban állt testi érzésével”. Dönitz, akinek kilenc nappal később volt az utolsó találkozója Hitlerrel, azt állítja, hogy „szó sem lehet szellemi erőinek bármiféle csökkenéséről”. Hitler, hangsúlyozta, továbbra is „teljes mértékben ura maradt az érzékeinek”.

Simms még azt is elismeri, hogy a háború milyen hatalmas érzelmi és lelki terhet jelentett Hitler számára, beleértve a német városok, például Drezda pusztulását és a fronton annyi bátor katona áldozatát.

Annak tudatában, hogy egyre többet követel katonáitól és a német néptől, a Führer emlékeztette őket arra, hogy miért harcolnak, és miért küldenek fiatal férfiakat több ezer kilométerre az otthonuktól. (…) 1942 áprilisában és májusában két beszédben is visszatért elsődleges háborús céljaihoz. Hitler szerint a németek egy „leigázott” népet alkottak, akiket a „demokrácia”, a „zsidó agytrösztök” és a bolsevizmus által támogatott „tőzsdék és bankok” „láncra vertek”. Ahhoz, hogy „mindennapi kenyerüket biztosítsák, hogy megélhessenek” mint „nincstelenek”, szembe kellett szállniuk a nemzetközi „tulajdonosi” osztállyal. Ez egy globális ellenség volt, de Hitler bejelentette, hogy Oroszországban fogják legyőzni. „Kelet az a csatatér – magyarázta –, ahol a végeredmény eldől.” Ott – mondta Hitler 1942 májusának végén tiszti kadétokból álló hallgatóságnak – Németország meg fogja találni az erőforrásokat és az életteret, hogy megakadályozza, hogy eltűnjön a Föld színéről.

Hitler még területi hatalmának legnagyobb kiterjedésében is végső soron védelmi célokat tűzött ki maga elé.

[1942. augusztus közepén] az oroszországi hadjárat élettér- és erőforráscéljai a megvalósulás szélén tűntek... (…) A stratégiája, ahogyan 1942. augusztus 26-án elmagyarázta Raedernek, az volt, hogy szétzúzza Oroszországot, és ezzel biztosítson egy „blokádbiztos és védhető életteret, ahonnan a háborút [az angol-amerikaiak ellen] még sok éven át lehet folytatni”. Ez lehetővé tenné a Führer számára, hogy meghatározza a tágabb értelemben vett háború „kimenetelét és hosszát”, amelyet ő úgy definiált, mint „az angolszász tengeri hatalmak elleni harcot”, hogy „békeéretté” tegye őket. Más szóval az oroszországi győzelem nem a világuralom, hanem az angol-amerikaiakkal való tárgyalásos béke útját egyengetné.

Hitler nem a Brit Birodalom szétzúzását vagy az Egyesült Államok legyőzését tűzte ki célul, pusztán Németország és Európa biztonságát akarta kivívni, egy olyan biztonságot, amelyet az ellenségeskedések kitörése után csak a Szovjetuniótól elszakított területek meghódításával lehetett megvalósítani, amellyel a világkommunizmus globális katonai ambíciói miatt amúgy is szembe kellett szállni.

„Amikor egy csomó közismerten korrupt ember összefog egy ember ellen, és nem sajnálják a fáradságot, hogy nevetségessé tegyék, megzsarolják és karaktergyilkossággal próbálkozzanak ellene, vakon kövessétek ezt az embert!” (Marcus Aurelius)

Az, hogy a nyugati nagyhatalmak olyan bűnözők kezébe kerültek, mint Roosevelt és Churchill, a történelem egyik nagy tragédiája. Kétségtelen, hogy Hitler a nacionalista Oroszországgal való konfrontáció helyett a kooperációt kereste volna, mint ahogyan az sem kétséges, hogy a Németország és Nagy-Britannia közötti háborút sikerült volna elkerülni, ha Oswald Mosley és VIII. Eduárd bölcsebb feje érvényesül Eden és Churchill felett. Az sem kétséges, hogy Németország vállvetve harcolt volna Lengyelországgal, ha Pilsudski marsall életben marad. Ugyanígy, egy populista Huey Long elnök vezette Egyesült Államok soha nem vívott volna egy újabb világháborút Németország ellen.

Adolf Hitler – amint arra a Simms-életrajz helyesen rámutat – nem valamiféle nihilista megalománia miatt harcolt a végsőkig, hanem azért, mert a németek egészen a háború végéig kétségbeesett stratégiákat rögtönöztek annak tudatában, hogy nincs más választásuk. Még akkor is, amikor a teljes katonai győzelem lehetetlenné vált, a remény az volt, hogy kitartanak addig, amíg vagy felbomlik az ellenséges koalíció, ami meg is történt, amint a háború véget ért, vagy amíg valamelyik szövetséges fél a háborús fáradtság miatt be nem dobja a törülközőt, ahogyan Amerika tette Vietnámban. A feltétel nélküli megadás követelése, valamint a blokád és a tömeges terrorbombázások megsemmisítő politikája nemcsak Hitlerben, hanem az egész német népben azt a benyomást keltette, hogy a puszta létéért vív háborút. Ezért harcoltak a németek a vezérükkel vállvetve a végsőkig.

Utólag Hitler minden jóslata és figyelmeztetése beigazolódott. A globalista monopolkapitalizmus és az internacionalista judeobolsevizmus szövetségének háborús győzelme mostanra minden európai nemzetet a kihalás útjára taszított, egyformán fenyegetve őket demográfiai dzsihád és négerinvázió, hedonizmus és feminizmus, hübrisz és nihilizmus, miközben a plutokrata fináncoligarchia egyre gazdagabb lesz a dolgozók kizsákmányolásából mindenhol.

Hitler még a halálában sem adta fel:

1945. április 23-án Goebbels útján tudatta, hogy átvette a személyes parancsnokságot Berlin védelmében... Négyszemközt, Hitler jelenlétében Goebbels kifejtette a Berlinben maradásra vonatkozó elhatározás gondolatmenetét. „Ha a dolgok jól mennek, és ha a Führer Berlinben méltó halálra talál és Európa bolsevik lesz”, akkor „legkésőbb öt év múlva a Führer legendás személyiség lesz”. A „nemzetiszocializmus” – folytatta Goebbels – „mítosszá válik”, és a Führert „az utolsó nagy tette megszenteli”, így „minden emberi, amit ma kritizálnak benne, egy csapásra el lesz söpörve”.

Hitlernek nem állt szándékában, hogy Európa vagy a német nép vele együtt az ő sorsára jusson. Azért tartott ki a végsőkig, hogy olyan példát mutasson, amely a nemzetiszocializmus újjászületését inspirálja majd egy későbbi időpontban, amikor a világ népeinek végre elegük lesz a zsidók plutokratikus világuralmából. Miközben a világ soha nem látott mértékben nyög eme uralom igája alatt, Adolf Hitler és az általa létrehozott állam példája ihletforrásként fogja szolgálni az új nemzedékeket még jóval azután is, hogy ez az uralom örökre megszűnt.

A romok között erősödünk

Ne feledjük, hogy 500 évbe telt, mire Buddhától eljutottak a buddhizmusig, és 300 évbe, mire Krisztustól eljutottak a kereszténységig.

Hitler alig 79 éve távozott a Valhallába.

Valójában a hitlerizmus még csak most bontakozik ki – előbb elméleti síkon, egyre többek tudatában, míg végül megtestesül valakiben, a gyakorlati síkon való megvalósulásához.

Hitler azt mondta, hogy „aki azt hiszi, hogy a nemzetiszocializmus csak egy politikai mozgalom, az semmit sem ért”. A nemzetiszocializmus mindig is hitlerizmus volt, és a hitlerizmusnak mindig is volt egy ezoterikus háttere. Az 1930-as évek végén és a háborús évek alatt nem volt lehetséges vagy célszerű, hogy ez a téma széles körben ismert legyen. A háború és annak látszólagos elvesztése után azonban a hitlerizmus számára nem volt más út, mint az ezoterikus fejlődés. Számomra az ezoterikus hitlerizmus a kollektív tudattalan archetípusai – amelyeket a görögök isteneknek neveztek, köztük Apolló, aki a németeknél Wotan – általi megszáll(ot)tság és ennek a tényleges hitlerista harcosok egyéni és kollektív lelkévé való kifejlődése. Ez egy régi/új vallást jelent, annak minden rituáléjával és mítoszával együtt, amelyeket fel kell fedezni vagy újra fel kell fedezni. Központi drámája Adolf Hitler, az utolsó Avatár személyének megjelenése a Földön, aki azért jött, hogy előidézze ezt a hatalmas katasztrófavihart; hogy felébressze mindazokat, akik alszanak, és hogy megnyissa az Új Korszakot, amely az Özönvíz után jön el. Ezért kezdtük az Új Korszak kezdetét Hitler születésétől számolni. (Miguel Serrano Kerry Boltonnak, 1994)

Mussolini szerint egyszer Hitler maga mondta azt neki, hogy „misztikusan és tudományosan meg van róla győződve, hogy megszállta őt egy szellem az árja mitologikus őskorból”.

Az biztos, hogy a következő „Hitler” sokkal erőszakosabb lesz, és sokkal kevésbé lesz irgalmas. Nem annyira politikai prédikátor, mint inkább harcos lesz, akárcsak Nagy Sándor. Tanulnia kell majd a Führer tévedéseiből, aki túlságosan bízott abban, hogy a fehérek észhez térnek, alábecsülve a zsidóbarát és zsidóbérenc fajárulókat. Vele ellentétben, aki szenvedélyesen törődött előbb a német nép, majd a fehér faj egészének jövőjével, a reinkarnációja ezt a törődést csak a legérdemesebbek felé fogja kifejezni és egyáltalán nem lesz könyörületes a méltatlan 70-80 százalék iránt, mert emlékezni fog arra, hogy mi történik, ha a fehérek a zsidók csicskásaivá és csahosaivá válnak. Az utóbbi 100 év hibáiból tanulni kell, és ezeket nyilván nem is fogja figyelmen kívül hagyni a fehér faj új vezére. Hitlernek arabokkal és négerekkel sem kellett közvetlenül bajlódnia, és bár a maga részéről tökéletesen tisztában volt veszélyességükkel a fehérekre nézve, ez utóbbiak akkoriban még némileg naivok voltak e tekintetben. A zsidók által komponált, hangszerelt és vezényelt jelenlegi nagy népességcsere azonban egyre több fehér embert fog ráébreszteni arra, hogy ugyanazon élettéren belül hosszú távon elképzelhetetlen a négerekkel és szemitákkal való békés együttélés. Márpedig ez a vitális kihívás szükségszerűen egy Hitler-alteregó felbukkanását fogja eredményezni.

Ahogyan azt Savitri Devi, az ezoterikus hitlerizmus „nagyasszonya” axiómaként megfogalmazta: „A nemzetiszocialista hitvallást, amely olyan régi igazságokon alapul, mint a Nap, sohasem lehet kitörölni. Élve vagy halva, Adolf Hitler sohasem halhat meg, és előbb-utóbb a szellemének diadalmaskodnia kell.”

Egy korunk elkeseredetttségét jól jellemző videó, és a benne szereplő szöveg fordítása:

Európa történelmét, kultúráját, legendáit, identitását ismét fenyegetik. A mi kötelességünk, hogy megvédjük. A vérvonalunknak és örökségünknek fenn kell maradnia. A nemzetközi zsidóság háborút hirdetett, és csatába kell mennünk – a vezérünk, Adolf Hitler nevében, aki nem félt felszólalni értünk, és megadta nekünk azt a reményt és erőt, amelyre szükségünk volt. Feláldozta mindenét, hogy megvédje azt, amit a legjobban szeretett: Európa népét. Most rajtunk a sor, hogy harcoljunk. Állj fel, Európa! Ein Volk, Ein Reich, Ein Führer.

Hep Titusz