A páncélozott és gépkocsizó gyalogság
A Wehrmacht legütőképesebb alakulatai a páncélos- és a gépkocsizó hadosztályok voltak. Offenzívák idején ezek törték át a frontot és vezették az előretörést, védelemben pedig mobil tartalékként megszilárdították a frontot, vagy pedig tűzerejüket és mobilitásukat kihasználva ellenoffenzívákat indítottak. A gépkocsizó gyalogság alkalmazását a németeknek sikerült először hatékonyan megoldaniuk, ami hozzájárult a Harmadik Birodalom sikereihez. Ennek következtében a háború második felében páncélgránátosoknak nevezett egységek módszereit más korabeli hadseregek (leginkább az amerikaiak) igyekeztek lemásolni.
Támadás menetből
A célja a felfejlődés nélküli támadásnak az volt, hogy gyorsan megszerezzenek tereppontokat, amik fontosak voltak a támadás szempontjából. A páncélozott csapatszállító harcjárművek különösen alkalmasak voltak erre a feladatra, ez a gépesített gyalogság feladata volt a páncéloshadosztályon belül. Gyors és határozott támadás volt a siker alapja.
Amennyiben nem parancsoltak mást, úgy a támadást a járműveken vitelezték ki. Csak akkor szálltak le, hogyha az előrenyomulás nem volt folytatható. A döntést, hogy járműveken vagy gyalog harcoljanak a századparancsnokokra hagyták. Amikor nem tűnt praktikusnak, hogy a támadást járműveken folytassák, egy találékony parancsnok mindig körülnézett, hogy lehetőleg máshol folytassák a támadást járműveken. Ha járműveken támadtak, akkor az önjáró nehézfegyvereknek szorosan kellett haladnia a támadás mögött, ami által gyorsan támogathatták a támadást.
Az ellenséges harckocsik elleni védelemhez, a zászlóalj páncéltörő ágyúit az elöl haladó századokhoz csatolták. A hozzájuk csatolt páncéltörő egységeket a szárnyak mögött tartották, ahhoz, hogy teljesen kihasználják a mobilitásukat és a sebességüket az ellenséges harckocsikat meglepő támadásokhoz.
Amikor zászlóaljak egy célt különböző irányokból támadtak, vagy külön célokat támadtak, a különböző célokhoz szükséges fegyvereket (nehéz gyalogsági löveg, páncéltörő ágyúk, utászok) a rendelkezésükre bocsátották. Ugyanez az elv vonatkozott a külön támadó századokra.
Fedett terepen a gépkocsizó lövészszázadokhoz nehéz aknavetőket és páncéltörő ágyúkat csatoltak. A géppuskásszázad két géppuskásszakasza és a nehézszázad gyalogsági löveges szakasza fedezte az előnyomuló századokat. Kényelmes volt a géppuskásszázad parancsnokát a nehézfegyverek parancsnokának kijelölni, hacsaknem csatolták a nehézfegyvereket a századokhoz. Az utászszakasz a gépkocsizó gyalogságot járműveken követte. Hogyha valószínű volt, hogy akadályokkal találkoznak, akkor az utászokat az élen haladó századokhoz csatolták.
Az ezred- vagy zászlóaljparancsnoknak mindenképpen előzetesen parancsokat kellett adnia, hogy biztosítsa az együttműködést a támogató fegyvernemekkel. A felelősséget a parancsnokságért tisztán ki kellett jelenteni.
Az alárendelt vagy támogató fegyverek parancsnokai (tüzérség, utászok, páncélvadász egységek) előnyomulnak a támadás során páncélozott csapatszállítókon – kivéve hogyha a saját páncélautóikban mennek - , hogy mindig a parancsnok közelében legyenek. Ugyanez vonatkozott az előretolt megfigyelőkre, hogyha nem voltak páncélozott megfigyelő autóik.
A harcfelderítés legfontosabb feladata az ellenséges páncéltörő fegyverek és akadályok felderítése volt időben, különösen az aknáké.
Egy ezred vagy egy zászlóalj, a felfejlődés rész szerint volt egy járműveken végrehajtott támadásra szerveződve. A zászlóaljparancsnok elől utazott, hogy jó rálátása legyen a csatatérre, és megtartsa a befolyását a nehézfegyverekre. Bármilyen más szerveződés megengedhető volt, hogyha növelte a zászlóalj tűzerejét.
A zászlóalj által alkalmazott frontszakasz szélessége a támadásban gyakran megegyezett a felfejlődés során alkalmazottal.
A járműveken támadó gyalogságnak minden terepfedezetet és a hátsó lejtőkön létrehozott tüzelőállásokat ki kellett használnia.
Felfejlődés nélküli támadások esetén a töredékes parancsok jelentették a szabályt. Ezek a következőket tartalmazták:
- Az ellenség helyzete
- Saját döntés
- Elérendő cél
- Az egység feladata
- Szerveződés a támadásra
Járművekről végrehajtott támadás esetén gyakran szükséges volt, hogy az ellenséggel való megütközés előtt újra visszanyerjék a harci alakzatot, amit a nehéz terepviszonyokon való áthaladás miatt elveszítettek. Ezt a rendelkezésre álló utolsó fedett terepszakaszon hajtották végre. A sebességet átmenetileg csökkentették, vagy egy rövid időre megálltak.
Az áttörés után a gyors és kiterjedt harcfelderítés fontos volt, különösen a nyitott szárnyakon.
A gyalog végrehajtott támadást a H. Dv.130/9 ”Gyalogsági taktikák” szerint hajtották végre. Azt, hogy mikor és mely egységek szálljanak le a járművekről, a 85-89. paragrafusok szerint hajtották végre.
Gépesített gyalogság támadásának illusztrálása
Gépesített gyalogság támadása
A szakasz az Sd.Kfz. 251-es páncélozott szállítójárművekről lendült akcióba egy szovjet gyalogos harcállás ellen, ami az előretörésük során tűz alá vette a szakaszt. A különböző lövész rajok a felfejlődésük különböző szakasziban láthatóak az illusztrálás érdekében, a valóságban ezeket a műveleteket a szakasz rajai egyszerre hajtották volna végre.
Jelmagyarázat:
S: Szovjet állás
A: A szakaszparancsok féllánctalpasa. A tűz alá kerülés után a cél felé gyorsít, miközben a géppuskás tűz alá veszi a célpontot, közben egy másik ember ködgránátokat dob ki előre
B: A jármű lelassít, a géppuskás továbbra is elnyomja a célt, a gyalogság gyorsan elhagyja a járművet, és amint leszállnak, előrefelé felfejlődnek
C: A jármű megáll, és a raj felfejlődik laza rajvonalba a két géppuskával és más fegyverekkel
D: Ez a féllánctalpas továbbra is gyorsan halad.
MC: Motorbiciklis kísérő, kimarad a tűzharc veszélyéből, viszont rendelkezésre áll, hogy fenntartsák a kapcsolatot az egységgel.
Harckocsik és gyalogság együttműködése
Amikor a motorizált gyalogságnak utat kellett tisztítania a harckocsik számára akadályokkal teli terepen keresztül, akkor gyalog támadtak a harckocsik előtt. A céljuk az volt, hogy az erők összpontosításával gyorsan áttörjék az ellenséges főellenállási vonalat, és utakat csináljanak a harckocsik számára. Utászokat helyeztek az elől támadó századok alárendeltségébe. Az első cél a harckocsibiztos terep túloldala volt. Amikor ezt elérték, akkor a motorizált gyalogságnak tovább kellett nyomulnia, hogy a réseket nyitva tartsa a harckocsik számára.
Ha a motorizált gyalogságnak és a harckocsiknak együtt kellett támadnia, akkor a gyalogság feladat az volt, hogy széles támadó formáció révén maximális tűzerőt biztosítson. A tűzerőt legfőképp a páncéltörő fegyverekre fókuszálták, hogy a harckocsik gyorsan tudjanak teret nyerni. Az ellenséges állások lerohanása előtt az akadályokat eltávolították. Ez általában az utászok feladata volt.
A támadást gyalog vitelezték ki. Miután az ellenséget a harckocsik tüze megbénította, a motorizált gyalogság lerohanta az ellenséges állásokat. Mobil tartalékokat tartottak járműveken készenlétben, hogy kövessenek, és kihasználják a sikeres harckocsitámadásokat.
Ha a motorizált gyalogságnak parancsa volt, hogy gyalog kövesse a harckocsikat, és törjön át az ellenséges állásokon rögtön a harckocsik után, akkor mindenképpen ki kellett használniuk az ellenség bénultságát, amit a harckocsik tüze okozott, hogy határozott támadást vitelezzenek ki. Ugyanez vonatkozott arra, amikor harckocsikat küldtek keresztül a motorizált gyalogságon, hogy segítsék a gyalogság támadását. A gyalogos egységek kihasználták a harckocsitámadás előtti időt, hogy felkészüljenek a tipikus csatára.
Minden fegyver tüzének a harckocsikat kellett támogatnia az ellenség páncélelhárító fegyvereire koncentrálásával.
Miközben a harckocsik lefoglalták az ellenség figyelmét, addig minden rendfokozatú parancsnokoknak előre kellett vinnie az embereit a támadásra. A nehézfegyverek egy része (különösen az önjáróak) és a páncélozott szállítók csatlakoztak a páncélosokhoz, és gyorsan előre mentek alternatív állásokba.
Amikor a harckocsikkal együtt működve az ellenséges páncélvédelmi fegyverekkel végeztek, a motorizált gyalogság mobil tartalékai előretörtek, szoros kapcsolatot tartva a harckocsikkal.
Hogyha harckocsikat a motorizált gyalogság parancsnoksága alá helyezték, hogy az ellenség felállását megakadályozzák, vagy megsemmisítsenek különösen nehéz ellenállási gócpontokat, akkor mindenképpen tömegesen kellett azokat alkalmazni; az offenzív erejüket nem szabadott felszabdalni. Utat készítettek a gyalogságnak rövid előnyomulásokkal, limitált célokkal és szoros együttműködéssel a gyalogsággal.
Amennyiben a terep kedvezett egy harckocsitámadásnak, és harckocsiakadályt nem észleltek az ellenséges főellenállási vonalon belül, akkor a motorizált gyalogság feladata az volt, hogy kövesse a harckocsik támadást. A járműveiken maradtak a tankok mögött, hogy gyorsan kihasználják a harckocsik sikerét. Keskeny és mély formáció volt a szabály, hogy elkerüljék az ellenséges tüzérségi tűz hatását, és hogy visszatartsanak egy mobil tartalékot az elülső egységek mögött.
Az ellenállási gócpontokkal és védelmi zónákkal, amelyeket a tankok nem semmisítettek meg, elbántak, ahogy találkoztak velük. Ehhez a járművekről való leszállás szükséges lehetett. A fennmaradó gyalogság folytatta a harckocsitámadás követését a járműveken. A kapcsolatot a harckocsikkal nem szabadott elveszíteniük. A páncélvédelmi csapatokat szabály szerint a nyitott szárnyak védelmére használták.
A harckocsik előrenyomulnak, a páncélgránátosok pedig elbánnak a harckocsik által elkerült ellenséges csapatokkal
Folyóátkelések
A folyóátkelések kivitelezéséhez szükséges tudás azért volt fontos, mivel az európai hadszíntéren tipikusan egy előrenyomuló sereg útjába került egy jelentősebb folyó minden 40-65 kilométerenként. Ezek között pedig további csatornák, folyók tucatjai jelentettek akadályokat.
A hídépítéseket el lehet kerülni a hidak megszerzésével. A hidakat már a felderítők is elfoglalhatták a főerők előtt haladva. Az egyik fő oka az erős felderítő erők felállításának a hidak és egyéb kulcsfontosságú objektumok megszerzése volt. Ehhez meglepetésszerű hadmozdulatot kellett kivitelezni. A kisebb jelentőségű átkelőhelyeknél nagyobb volt a siker valószínűsége, mivel azokat kevésbé védték.
Amennyiben nem tudtak hidakat vagy gázlókat elfoglalni, úgy kénytelenek voltak folyóátkeléseket kivitelezni. Folyami átkelések előtt megvizsgálták a területet megközelítési útvonalak, fedezet, folyópart és a víz jellemzői (szélesség, áramlási sebesség) szempontjából. A híd hosszát, kapacitását és típusát ki kellett számolni és meg kellett határozni. A szükséges munkaerőt össze kellett vonni.
Tüzérségi előkészítés után és tűzfedezet alatt az utászok átvittek gyalogos egységeket a túlpartra rohamcsónakokon és gumicsónakokon, tipikusan a reggeli szürkületkor. Miután a gyalogosok kialakítottak egy kisebb hídfőt, utána az utászok építettek egy átmeneti hidat gumicsónakos alátámasztással, amit gyorsan fel lehetett építeni, és lehetővé tette, hogy további csapatok lépjenek a túlpartra. Ezzel párhuzamosan kompokon nehézfegyvereket vittek át a túlpartra.
Gumicsónak-alátámasztású híd. Folyókon keresztüli támadások esetén a gyalogság kelt először át, aminek következtében a villámháborúhoz a gyalogság nélkülözhetetlen volt
Ezek után építettek egy nagyobb kapacitású hidat, hogy az egész hadosztály átjuthasson a túlpartra. Egy gyaloghadosztály tipikusan rendelkezett egy B típusú hídépítő készlettel, amivel képesek voltak egy 130 méter hosszú és 4 tonna kapacitású hidat, vagy egy 80 méter hosszú és 8 tonna kapacitású hidat, vagy pedig egy 16 tonna kapacitású és 50 méter hosszú hidat építeni. Szélesebb folyók esetén ezekből képesek voltak többet is kombinálni. A páncélos hadosztályok a nagyobb kapacitású „J” hídépítő készletet használták.
Amilyen gyorsan csak lehet a katonai hidakat gyorsan felváltották állandó hidakkal vagy megjavították a sérült állandó hidakat ahhoz, hogy felszabadítsák a hídépítő felszerelést újabb hidak építésére.
A folyók mentén védekező ellenség leküzdéséhez hozzájárult, hogy a második világháború legjobb rohamcsónakja a német leichtes Sturmboot 39 volt. A leichtes Sturmboot azért volt hatékonyabb, mint a más országok által alkalmazott rohamcsónakok, mivel motor hajtotta. Ezzel szemben a legtöbb korabeli rohamcsónakot evezővel hajtották, aminek következtében lényegesen lassabban jutottak át. Az evezős csónakok tipikusan 3 csomóval tudtak haladni, míg a lecihtes Sturmboot 16 csomóval haladt. Az evezős meghajtás azért is volt problémás, mivel erős sodrás használhatatlanná tehette az evezővel hajtott csónakokat, nem lehetett velük átkelni. A németek felállítottak speciális sturmbootokkal felszerelt egységeket, amelyek 81 rohamcsónakkal rendelkeztek.
Az egyik módszer, amivel gyorsan lehetett csapatokat és felszerelést átjuttatni, az volt, hogy a gumicsónak két végéhez köteleket kötöztek, és átkelés folyamán a partról húzták
(Olvasónktól)
Források:
- Peter Chamberlain: Panzer-Grenadiers
- Gordon L. Rottman: World War 2 River Assault Tactics
- The German Motorised Infantry Regiment
Kapcsolódó:
- A Kriegsmarine technológiája
- A német hegyivadászok fegyverzete, szervezése és offenzív harcászata
- A Wehrmacht és a Waffen-SS álcázási módszerei és felszerelése
- A Fallschirmjägerek és legfontosabb műveleteik
- A Wehrmacht tüzérségi egységei és offenzív tüzérségi taktikái
- A Wehrmacht védelmi rendszerei és taktikái, II. rész
- A Wehrmacht offenzív gyalogsági taktikái
- A Wehrmacht felderítési és partizánellenes taktikái
