Kell-e hát, s lehet-e felvenni a küzdelmet az egy idegen hatalom védelmében magyarok ellen harci gázt bevető, a gumilövedékkel, lovas rendőrrel támadó, milliós, milliárdos értékű védőfelszerelésük, vízágyúik mögé bújó ÁVH-s bűnözőkkel szemben? A kérdés önmagában szánalmas, hiszen immár megmaradásunk a tét, s annak nincs alternatívája. Lassan elfogy kedvünk, erőnk akár a lélekben való megújuláshoz is, mert titkon bevalljuk: ha tovább tűrünk, nem lesz értelme többé forgatni nagyjaink műveit, mert elporlad kezünkben üzenetük.
„Nem az ő bűnük, hanem a mi hibánk...”
Lám, a sors apránként benyújtja a számlát! A jelek, a nyomok végig ott voltak. El lehetett indulni rajtuk csaknem bizonyosan afelől, hová vezetnek. A gyávaság nyomai! Mert azok nem múlnak el csak úgy maguktól, de újból és újból kiütköznek egyénen s népen, melynek körében a kór elhatalmasodik, hacsak le nem győzi magában.
A magyar pokol egyre mélyebb bugyraiba vezető út már régóta sokkal inkább a gyávaság, mint a szándékos félrevezetés vagy a gyöngeség, a balga jó szándék köveivel van kirakva. Ó, nem az örök idegenek, a ránk települő paraziták, akik sohasem képesek feladni faji, kulturális önzésüket, terelnek bennünket ezen az úton. Ó, nem! Sokkal inkább a nemzeti körök megosztó sopánkodása, a „nem lehet mit tenni”, az „ellenállás csak olaj a tűzre” meg a „mit szólnak majd a nyugati hangadó orgánumok?”, stb. roggyant térdű önfeladása tart bennünket ezen az úton! Immár száz éve, hogy elhangzott Prohászka Ottokár intelme, de a nemzeti oldalon a legtöbben máig nem hallották meg. Hallászavaraik voltak még a Horthy-érában is, ma meg már mintha süketek lennének. Prohászka, aki „túlnő Istóczyn, Verhovayn és teljes egészében látja a magyar élet minden betegségét”, kétségbeesett, ostoros kiáltással elsőként mondja ki, hogy a zsidó országhódítás „nem az ő bűnük, hanem a mi hibánk”! (Marschalkó Lajos)
Az országhódítók, a parazitanép csak végzi dolgát: a gazdatest felzabálását, mert ez természete. Nem az ő bűne, mert bűne-e a kígyónak, a skorpiónak, hogy megmar? Nem, az csak létezése lényege. De bűne volt a kiegyezést követő évtizedek „nemzetfenntartó” osztályának, arisztokráciánknak, hogy soha, sehol sem látott mértékben szabad utat biztosított a galíciai zsidó beözönlésnek. A 19. század végére Nagy-Magyarország húszmillió lakosából egymillió zsidó volt! „Sehol sem volt a zsidóság érvényesülése olyan heves és rohamos, mint nálunk, az igaz, hogy a zsidóság arányszáma Magyarországon is a legnagyobb” – írta az I. világháború idején Buday Barna, a jeles közgazdász. „Nálunk 10 év előtt körülbelül 16 lakosra esett egy, Oroszországban 25-re, Németalföldön 50-re, Németországban 80-ra, Törökországban 130-ra, Angliában 600-ra, Norvégiában 6000-re.” Íme, ha valahol, nálunk ok lett volna – s sokak szerint lenne - pogromokra!
Kinek a bűne hát ez? „A hatalmát és szociális kiváltságaikat féltő magyar sejkek pénzre éhes” egykori társadalmáé, amelyik „alázatos tisztelettel fogadja el az új bevándorolt kezéből az odalökött könyöradományokat”. Cserébe adnak nekik bárói meg nemesi rangot, királyi, udvari tanácsosi címeket, akadémiai titulusokat. „A régi nemesség védte feudális kiváltságait, antiszociális előjogait és politikai hatalmát, s hogy ezt megtarthassa, ahhoz az új nemesség adta a pénzt”. Az emancipációt követelő zsidóságból, a befogadottakból fél évszázad múltával a magyarság fölé emelkedő kaszt lett, s a társadalmi piramis felső fokain „létrejött… az ős- és új-magyar nemesség 1944-ig eltéphetetlen szövetsége, gyakran vérszövetsége, amely különös és vészes komplexum volt.” (Marschalkó Lajos) A zömmel magára hagyott magyar munkásság ideológiai, politikai irányítását pedig a beszivárgott zsidó intellektuelek szervezték, még ’19 után is.
Kinek a bűne, kinek a gyávasága miatt volt, hogy folytatódott az országhódítás egészen 1944-ig - dacára Kun Béla vörös terrorjának, Trianonnak, a numerus clausus és még a zsidótörvények intézkedéseinek is? A környező országok némelyikében nálunknál nagyobb számú zsidóság élt a ’30-as években. Lengyelországban 9%, Litvániában 6.5%, Romániában 5.5%-nyi arányban, de túlnyomó többségük ez időben is a „legalsóbb néprétegek közé tartozik, míg nálunk azokban a társadalmi osztályokban van elhelyezkedve, amelyek az ország sorsának irányítását a kezükben tartják” - fakadt ki Galánffy János dr., országgyűlési képviselő 1937-es felsőházi beszédében. S míg az „említett állalmokban a zsidóság nemzeti kisebbségnek van nyilvánítva,… nálunk a hivatalos felfogás még az, hogy a zsidók magyarok, csak éppen zsidó vallásúak.” - Ma, 2008-ban hány „jó keresztény” vallja ezt a csöpögő, nyálas szeretetet? Köztük az ún. nemzeti ellenállás „darlingjaival”! - Íme eleink gyávasága, ami a jelenkori, beteljesedni látszó országhódításhoz egyengette az utat!
Igen, oly mély gyökerű bűnünk: a kényelem és a gyávaság, melynek köveiből a jelen magyar poklába vezető utat rakják, hogy még a kiváló korabeli publicista, az 1939-ben hozzánk látogató angol Douglas Reed, a londoni Times közép-európai tudósítója sem állhatta meg szó nélkül a filoszemitizmusnak, toleranciának nálunk tapasztalt fokát.
„Ismerősöm <zsidó paradicsomnak> nevezte Magyarországot. Jól kinyitottam a szememet Magyarországon jártamban, s igazat kell adnom neki. Nem győzött meg engem azonban senki és semmi arról, hogy a zsidók is olyan jók lettek volna Magyarországhoz, mint az hozzájuk. Ha valaki tanulmányozni akarja a most olyan időszerűvé vált zsidókérdést, Magyarországot ajánlom, mint tanulmányai megkezdésére legalkalmasobb terepet.”
Innen már közismertek a zsidóság háború utáni, az országhódítás beteljesedése felé tett lépései. A közel 50 évnyi kommunista diktatúrában megszabadulnak a nemzeti középosztálytól, mindenekelőtt radikális ellenállásra kész rétegének megsemmisítésével, elüldözésével. Majd az ún. demokratikus fordulat után bebetonozzák hatalmukat, a csak szórványban létező, ill. haldokló nemzeti tudat mellett a közvélemény-formálás csatornái, főleg a média feletti uralmuk bebiztosításával. – Mert gazdasági, politikai hatalmuk átmentése a média feletti uralom megtartásán, szélesítésén múlott! – Leszerelik, irtják egy most már nemzeti önszervezésre legalább jogosult – ha nem is képes – társadalomban az ellenállás szellemét az agymosással, demagógiával, zsarolással. A megosztott elbizonytalanodott, s meghasonlott „közvéleménnyel”, a tömegekkel elfogadtatják a „szélsőségekkel” szembeni erőszakos, ÁVH-s fellépés szükségességét. Íme a zsidó hatalom tipikus működési formái! Íme a gyávaság, a félelem bére!
Sajnálatos, de nem gyakori a nemzeti publicista - márpedig e fajtának lenne feladata felrázni, ösztökélni a radikális nemzettudatot -, aki beismeri, hogy az ár, amit fizetünk, a sorozatos megalkuvásé, a félelemé! Hol, ha nem az alábbi három, szorosan összefüggő jelenségben érhető tetten bűnünk, a gyávaság:
- Abban, hogy a Magyar Gárda alapításának egy éves évfordulóján szégyenkezés helyett ünneplünk. Ünnepli a radikális oldal, hogy mindössze 1300 magyarban volt bátorság a Gárda-tagságra! Közben milliók tűrik naponta a megalázást, a félelmet, amit a cigányterrorizmus miatt elszenvednek. Ha felednének, hetente emlékeztetik a tíz- és százezreket az internetes portálok, lapocskák vagy történészek előadásai Bulcsú merész hadjárataira, a százezres bajor-német hadat Pozsonynál szétverő Árpád magyarjaira, Szent Lászlóra, a Hunyadiakra, az I. világháború cári hadát Kárpátokban megállító „uzsoki hősre”, Szurmay Sándorra, a Rongyos Gárda Sopront megtartó bátraira – lehetne sorolni – de a tíz- és százezrekben, milliókban elporlad az ősök üzenete. Lehúzott redőny mögött kushadva lesik, elvonul-e a dúvad, a felfegyverzett cigány. Szemlesütve tűrik nemzettudatos (?) magyarok a buszon, hogy várandós asszonyokat fenyegessenek a megerőszakolással. Holott kezdettől fogva járőröznie kellene a Gárdá(k)nak a főváros buszain, utcáin, falvainkban, ahová már szinte kiszállni sem mernek jelenleg a segélyhívásokra a magyarság helyett militarizálódó cigányság túlereje miatt! Ehhez tízszeres-hússzoros létszámú kellene hogy legyen a Gárda. Így marad a szorongás az éjszakában, a vonaton - a szemafor hátha rosszat jelez…!
- Nem szokás a nap eseményeit rendületlenül bolházó bátor tollforgatóink körében beismerni, hogy csak gyávaságunk miatt lehetséges a cigányságbűnözés, a fegyverkezésüknél jóval aggasztóbb szaporodásuk, ami genetikai, kulturális jellemzőik miatt is a magyarság korcs néppé válásának rémét vetíti elénk. A nyugati kultúrákkal, civilizációval, városok, s falvak jellemezte településviszonyokkal való több száz éves ismeretsége dacára a cigányság viselkedésmintáiban a gyűjtögetés, fosztogatás, az erőszak hordaösztönei válnak egyre dominánsabbá, melynek ledermedt tűrése megint csak a magyarság bűne. Bűne a szülőknek, akik nem védik meg nemcsak a tanárt a levizeléstől, a veréstől, de saját gyermekeiket sem a megrugdosástól, a megkéselés veszélyétől! Kell-e sorolni?
- Úgyszintén nem szokása ún. nemzeti radikális tollforgatóink legtöbbjének szégyenkezni - legkevésbé szégyenérzetünk legyőzésre buzdítani - amiatt, hogy néhány ezer - jóllehet talpától feje búbjáig felfegyverzett – ávós sakkban tarthat milliókat. - Szomszédaink már ezért is megvetnek bennünket! – Pedig az országhódító csatornalények csak az ávós ezrek moszados tanácsadású, magyar nyomorúság árán Izrael fegyvereivel ellátott osztagainak fedezetében hozhatják gyűlölettörvényeiket, osztanak Bokros- és Gyurcsány-csomagokat, állítanak talmudi gyűlölethagyományuk ápolására és győzelmük szimbólumaként menórát az Országház elé. A viperás, harci gázzal oszlató ÁVH-s osztagok garantálják a magyargyűlölők jogait, hogy a nemzeti vagyon 90%-nak büntetlen széthordása, elvesztegetése után most nemzettudatunk maradékát ölhessék. Hogy pornóhőst csináljanak Kossuthból, Emeséből és Szűz Máriából… Ha más – PR-komform, EU által nekünk szánt – módszerekkel is, de ez a szemkilövő ávóshad a végsőkig kiszolgálná a megsemmisítésünkre szerveződött hatalmat, amelyik csak így hajlandó „tárgyalni” a demokráciát rajta számon kérő nemzeti radikalizmus képviselőivel. Ennek ellenkezője: önáltatás.
Hiába elemzik írástudóink, bolhásszák „nemzeti zabhegyezőink” a „napi helyzetet”, melyben újabb és újabb fejét üti fel a bennünk fojtogató hidra, ha magasztos eszmékbe, múltunk nagyjaiba kapaszkodva csak tiltakozni, fenyegetni, durrogni tudnak, de nem állnak a hidrafejet vágni gyűlők közé, hanem talán gáncsolják is őket!
Kell-e hát, s lehet-e felvenni a küzdelmet az egy idegen hatalom védelmében magyarok ellen harci gázt bevető, a gumilövedékkel, lovas rendőrrel támadó, milliós, milliárdos értékű védőfelszerelésük, vízágyúik mögé bújó ÁVH-s bűnözőkkel szemben? A kérdés önmagában szánalmas, hiszen immár megmaradásunk a tét, s annak nincs alternatívája. Lassan elfogy kedvünk, erőnk akár a lélekben való megújuláshoz is, mert titkon bevalljuk: ha tovább tűrünk, nem lesz értelme többé forgatni nagyjaink műveit, mert elporlad kezünkben üzenetük. Elporlad kezünkben jövőnk, még a magyar szó is egynéhány nemzedék alatt!
Ha ezen sors a félelem bére, jogos Budaházy György, a radikális ellenállást hirdetők szemrehányása, még ha bizonyos tollforgatók „szélsőségeznek” is. Ez év márc. 15-én, a tüntetéstől távolmaradó gyávákat megszólítva mondta Budaházy, hogy emberi dolog félni az ávósok gumibotjától, pofonjától, de a míg „a pofon nyoma el fog múlni, (…) a gyávaságnak a nyoma nem fog elmúlni a lelkükből soha”! S „ha a félelmüktől meg akarnak szabadulni, akkor gondolják el, milyen érzés lesz hetvenévesnek lenni, azoknak a ma harminc-negyven éveseknek, akik most nem mernek ideállni közénk.” Még nyomatékosabb volt szept. 20. után, amikor többen megint „leügynöközték”, s elítélték a radikális megmozdulást.
Sok lángnyelvű vitéz mellett a máskülönben „öldöklő angyalok” jónéhánya is csitít, óv a „szélsőségtől”. Sírig „józanjaink” találva érezhetik magukat az újabb Budaházy-üzenettől, hogy „a magyar emberek dühödjenek már be végre…, dühödjenek már be valamitől, mert ez a pipogya menekülés a problémák elől, ez a fásult beletörődöttség mindenbe a végzetük lesz”!
Tehát újból a kérdés: hogyan lehet harcolni a siker reményében az ávós pribékek ellen? Legutóbb márc. 15-én bizonyosodott be, hogy egy elszánt, akár pár ezres nemzeti erő megfutamíthatja az ÁVH-s csürhe osztagait. Alkalmazni kell a városi gerillahadviselés helyzet kívánta-kínálta módszereit. Legyen az ávós osztagok kelepcéje Judapest sok, szűk utcája, melyeket az országhódítók nem ily célra szántak. A (nem hétköznapokon használt) mobiltelefon korában a nemzeti ellenállók gyorsan manőverező, több oldalról támadó kis egységeivel ilyen helyeken talán csak nyak- és lábtörés veszélyével hadakozhat a beszorított ávós osztag. Az összecsapások színterét a mai erőviszonyok mellett nem feltétlenül szabad hogy az ávósok határozzák meg! (Ez már nem más, mint Attila esetében is csaknem csatavesztést eredményezett, amint a hagyományos, több fronton váratlanul lecsapó hun harcmodor helyett a római tábor védett sáncai ellen támadt galliai hadjáratában, Catalaumnál.) Az immár kötelező gázálarc mellett használni kell a józan ész diktálta eszközöket...
Senki ne ringassa magát a tévhitben újságíró-, értelmiségi széplelkeink közt, hogy karon ülő gyermekkel vonuló gyenge nők, pipogya, csak gyertyagyújtogatásra, koszorúzgatásra alkalmas meglett férfiak (?), aggastyánok békemenete valamire is jó a Dunába darálók örökösei ellen! A sakterek hosszú nemzedékein át, a kunbélákkal, rákosikkal és más „kósermetszőkkel”, palesztinokon „tökéletesített” módszerekkel dolgozó országhódítók ellen.
Kizárja-e a radikális utcai ellenállás a politika módszereivel való útkeresést és vice versa? Dacára a „szalonnemzetiek” hisztérikus ágálásának, minden épkézláb, radikális ellenállási mozgalomban létezik egy militáns szárny, és a zsidó országhódítás nálunk tapasztalható foka mellett ez törvényszerű kell hogy legyen! A kettő, a politikai és az utcai harcot folytató szárny kiegészíti, erősíti egymást. Utóbbi kényszerítheti a hatalmat tárgyalóasztalhoz, vagy ha az arra nem hajlandó, adhat szikrát elsöpréséhez. A Jobbik parlamenti sikerét az „utca véleménye” biztosítja be. A szocionista ellenőrzésű médiák világában ki kell vinni az „adást” az utcák, főterek, parkok, stadionok, sportcsarnokok radikális nagygyűléseire.
De lesznek-e nagygyűlések? Felfogják-e a magyar milliók a mélység természetét, melynek peremére a megalkuvás és a gyávaság juttatott bennünket? Apránként, napi dózisokban adagolják nekik, s mintha észre sem vennék a köröttük gyűlő, sorvadt hétköznapokból összeálló halált. Akik felmérték az utat mögöttünk, s hogy maholnap elfogy előttünk, azoknak nincs más választása, mint a szakadék peremén, magyarságunk megmaradt kies, talpalattnyi földjén rakni fészket. De mert „Ki nem tud szárnyalni, nem építi otthonát mélységek fölé”, ne páváskodjon újjászületésünk fészekrakói közt a szárnyaszegett, az ünnepelt „hímestojás”! Belőlük nem kel ki, nem bontja szárnyát az újjászületés szelleme, ami majd bejárja elhódított földjeinket, s megtalált életet: magyar öntudatot lehel az elgyávult, tompa lelkekbe! Ne pózoljon hát senki, aki nem méltó a fészekaljba, melynek melegében újra testvérszeretetet tanul a magyar. Ahogy kakukktojásnak, hímesnek sincs ott helye!
Vajon érdemei dacára megérti-e pl. dr. Szöőr Anna Prohászka Ottokár intelmét és fájdalmát? Flörtölése a judeo-keresztény (rög)eszmével, annak is a Semjén Zsolt keltetésű „madaraival” indokolttá tesz a kételyt. Történik ugyanis, hogy a „közös keresztény-zsidó értékeken alapuló társadalomszemlélet” ápolására a KDNP-ben – amelyik a „hiteles és rabbinikus zsidó hagyományt és értéket… képviseli” a pártelnök szerint -, izraelita műhelyt” alapító Semjén Zsolttal, no meg a „konzervatív izraelitákat” képviselő, Barankovics Alapítványi elnök Weiss Péterrel – aki ugye a Magyar-Izraeli Baráti Társaság alelnöke is -, dr. Szöőr Anna „közös koszorúzásra szólítja fel a nemzetet” okt.23-án!
Az Október 23. Bizottság Alapítvány és a fentiek nevében egy „XX. századi nemzetközi népirtások és diktatúrák elleni világnap” alapítását javasolja. Noha a „történelmi tények makacs búvópatakja” lassacskán alámossa a holokauszt hazugságtornyait, dr. Szöőr egyre hajtogatja: „Ahogy nyilaskeresztesnek sem, úgy kommunista utódpártnak sem lehet helye” nálunk. „Kvittek vagyunk, bocsássunk meg egymásnak, s vállaljunk sorsközösséget”, sugallja tovább az országhódítók fele kötelező bűntudatot. Vajon vállalta-e valaha is a zsidóság a magyar sorsközösséget? - Még „üldöztetésük” korszakában, D. Reed nálunk jártakor is a zsidók esetében az átlagjövedelem csaknem hatszorosa volt a nem zsidókénak Magyarországon!
És ma? Várjuk dr. Szöőr Anna válaszát az ügyben, vagy talán a Magyar-Izraeli Baráti Társaság elnökéét. Hátha hadat üzen Simon Peresznek, a Magyarországot felvásárlóknak. De addig is jó tudni: sem kakukktojásból, sem hímesből nem kel ki az újjászületésnek szelleme!
Kobzos