Az alábbiakban a cigány cigányként lesz nevezve, melynek szimbolikus fontosságáról több szó is esik majd, de először a feltehetően egyre jobban meghonosodó, mitikus „porajmos” alapjait tekintjük át kritikai megközelítéssel, ahogy a történetírásnak azt illene. Igaz, az ún. zsidó holokauszthoz hasonlóan, az ún. cigány holokauszt narratívája is törvényi védelem alatt áll, még ha nem világos, mit is kell pontosan hinnünk. Mindenesetre a 2010. évi XXXVI. törvény (Btk. 333 § és 269/C §) értelmében, aki „nagy nyilvánosság előtt […] tagadja, kétségbe vonja vagy jelentéktelen színben tünteti fel” ennek a homályos tételnek a „tényét”, bűntettet követ el, és akár három év szabadságvesztést is érdemel.
 
A magyar Országgyűlésben 2026. augusztus 10-én a Tisza Párt cigány képviselője, Gyöngyösi István ezen „cigány holokauszt” kapcsán mondott beszédet, főhajtásra, megemlékezésre szólítva fel a jelenlévőket. Ez a felszólítás a Mi Hazánk frakciójának 10-i vonakodása miatt másnap megismétlődött, újabb esélyt adva, nem egyéni emberi sorsok, hanem a „roma holokauszt” narratívája előtti tiszteletadásra, annak világnapja ürügyén, amiben ekkor már minden frakció jelenlévő tagja közreműködött.

 

Gyöngyösi forrásmegjelölések, bizonyítékok nélküli, érzelmes – és érzelmileg manipulatív – beszéde pár közhelyen alapult, és a cigányságnak a jelenlegi magyar valóságban játszott lesújtó szerepét tekintve kimondottan szemforgatónak is tekinthető. Gyöngyösi, aki a cigányságot „az én népem”-nek tartja (bár ugyanakkor magyarnak is nevezi magát), úgy érzi, hogy „túl sokáig volt elhallgatva a roma fájdalom”. Szerinte a „roma és szinti emberek százezrei váltak üldöztetés és gyilkosság áldozatává”, de nem világos, hogy hányan haltak meg ebből. Nehéz dologra is vállalkozik, aki pontos számot szeretne mondani, mert ilyen nincs: a 20 ezertől az 1 millióig ugrálnak a nagyságrendek a fősodratban, bár a 200 és 500 ezres számok tekinthetők jellemzőnek.



Összpárti főhajtás a cigányság mártíromságának mítosza előtt (2026. augusztus 11.)


Bizonytalan alapok

Nemzetközileg a számok és alapok kapcsán a történészek és „szakértők” körében jelentős a nézeteltérés, mellyel együtt a magyarországi helyzet is hasonlóan ingoványos. A neves zsidó történész Karsai László 2012 márciusában a cigány Dzsaj Bhím Közösséghez látogatott előadást tartani, és amint azt a honlapjukon egy hallgató beszámolójából megtudjuk, Karsai előadása szerint „a magyarországi áldozatok közül, körülbelül 1000 cigány származású ember pusztult el, ebben az időszakban” (Horváth, 2012). A szintén neves történész Szita Szabolcs viszont arról nyilatkozott, hogy „a hiányos akták miatt sok magyar cigány sorsa homályba veszett”, illetve, hogy „elsődleges források hiányában az összesítő adatok meghatározása nagyon nehéz” (Szita, 2008). Ennek ellenére bármiféle bizonyíték nélkül kijelenti, hogy Ravensbrückben „álorvosi kísérleteket is folytattak a roma nőkön” és a cigány csecsemőket „az SS mérgezett tejjel ölt[e] meg” (uo.; lásd még Perge, 2011).

A Romédia Alapítványt a Nyílt Társadalom Alapítványok Roma Részvételi Programján keresztül támogatva egy átfogó könyvet tett le az asztalra a témáról. Ez a Bársony János és Daróczi Ágnes által írt és szerkesztett könyv, a Pharrajimos, romák sorsa a Holokauszt idején (2004), illetve annak angol kiadása, a Pharrajimos: The Fate of the Roma During the Holocaust (2008). Ez alapvetően narratívák, elméletek, és személyes beszámolók összessége, a kiirtási szándék, de főleg a gázkamrák létének bizonyítéka nélkül. Amint a szerzők megjegyzik: „az a helyzet, hogy nem sokat tudunk a Pharrajimosról”, de „a szóbeli történelem nagyban hozzájárult a kutatásokhoz” (Bársony és Daróczi, 2008, ix. o.). A bevezetőt követő legelső oldal legelső hivatkozása az a 1972-es Kenrick/Puxon-könyv, amiről még szó lesz, de olyanokra is támaszkodik Bársony, mint a témáról beismerten hazudó, több milliónyi áldozatot kitaláló Simon Wiesenthal Központ. A több oldalon át kifejtett narratívát követően megjegyzi a szerző, hogy a magyarországi cigányokból 60 ezer szenvedett el üldöztetést, és kb. 10–12 ezer halt meg – de tisztázza, hogy mindez csupán az ő becslése (i.m., 11–12. o.).

Valóban, a társszerző Daróczi a Romano Instituto Alapítvány igazgatójaként még 2015-ben is ekképp fogalmazott: „Mindarról, ami a cigányokkal a II. világháború során történt és történhetett, mind a mai napig nagyon keveset tudunk” (Daróczi, 2015, 70. o.). Rövid írásában a szerző az ún. cigány holokauszt kronológiáját vázolja fel, de egy forrás nem sok, annyit sem érez fontosnak felmutatni.
 


Bársony János és Daróczi Ágnes (forrás: civiltavasz.hu)


A téma pontosabb áttekintéséhez tehát hazánk határain kívülre kell látogatnunk, annak az egyik alapkövét ugyanis a lengyelországi történész, az Auschwitz-Birkenau Állami Múzeum igazgatóhelyettese, Danuta Czech klasszikusa fektette le, az 1990-es Auschwitz-krónika, melyben a cigányok is felbukkannak. A Gyöngyösi által említett és mára már ikonikus „1944 augusztus másodikáról harmadikára virradó éjjel”, amikor szerinte „a roma népirtásnak egyik legsötétebb pillanata” történt „több ezer” cigány elgázosításával, Czech munkásságára támaszkodik (bár ezt feltehetően ő nem tudja). Czech szerint 2897 cigányt tereltek ekkor a „gázkamrába”.

Czech állítása mindössze spekuláció, mely a revizionista kutató Carlo Mattogno összegzésében a következőképp áll össze: dokumentumok szerint 1944. július 30-án a „Cigánytábori Cenzus” 1518 személyt jelez, majd augusztus 3-ára már ez a cenzus nem található, és 1408 cigányt jeleznek a „cigány átköltöztetés” bejegyzésben, a BIId táborrészleg kapcsán. Czech szerint az átköltöztetettként feltüntetett 1408 cigány az auschwitzi főtáborból érkezett, és nem voltak részei a „Cigánytábori Cenzusnak”, és mivel ez a bejegyzés eltűnt a birkenaui beszámolókból augusztus 3-ára, mind a 2898 cigány, aki ott tartózkodott augusztus 1-én, elgázosítás áldozata lett (i.m., 225. o.). Az érdeklődő több oldalnyi tételes cáfolatra talál Mattogno egyik művében, és egy korábbi, csak erre fókuszáló tanulmányában (Mattogno, 2022, 224–231. o.; 2003), de itt talán ez is jól bemutatja, hogy feltételezések szolgáltatnak alapot az olyan megrökönyödést és vigyázzállást kiváltó történetekhez, mint amit Gyöngyösi is előadott 82 évvel később az Országgyűlésben.

Bár Czech tekintélye segített abban, hogy narratíváját közel négy évtizeddel később is parlamentekben idézzék fel, időrendben nem ő volt az első, aki mindezt igyekezett a hivatalos holokauszt képébe beleilleszteni.

A forrás nélküli 500 ezer

A német Otward Müller (2004) eredetileg 1999-ben leközölt írása egy tanulságos dokumentációja a szerző húsz évet átölelő, arra irányuló erőfeszítéseinek, hogy megtalálja az 500 ezres áldozati szám forrását. Müller rámutat, hogy Donald Kenrick és Grattan Puxon londoni kiadású 1972-es könyve, az Európa cigányainak sorsa (The Destiny of Europe’s Gypsies) az „első szakértői” tanulmányként volt beharangozva, ennek a témának szentelve, s melynek a német fordítása már „sorsa” (Schicksal) helyett „kiirtása” (Vernichtung) címmel rendelkezett. Ők még a „szinti és roma” áldozatok számát 219 700-ra becsülték, különösebb dokumentáció nélkül. Ettől függetlenül az 500 ezres szám vált dominánssá azokban az években (i.m., 254. o.).

 

Kettejük 1995-ös Cigányok a horogkereszt alatt című könyvében a számot 200 ezerre teszik (Kenrick és Puxon, 1995, 150. o.), de ebben a művükben is a szinte bármilyen forrás nélküli történetírást folytatják. Oldal után oldal; számok, tényszerű kijelentések (itt ezek lettek megölve, ott azok) – forrás, bizonyíték: semmi. Bibliográfiájuk nincs is, mert amit annak neveznek, csupán a témát érintő ajánlott irodalom, nem forrásanyag, de ez is mindössze 35 címet sorol fel (i. m., 155–157. o.). Illusztrációik között semmilyen bizonyíték nem szerepel: térképek, ilyen-olyan dokumentumok, különösebb súly nélkül (i.m., 151–153. o.). Egy leközölt Einsatzgruppe-beszámoló is csak öt kivégzett cigányról tanúskodik, de azt bekarikázták, mintha fontos lenne (i.m., 91. o.). Összevetésül, legutóbbi írásomat kb. száz forrásanyagra építettem, amiből kb. 80 volt akadémiai tanulmány, gyakran exkluzív adatokkal, pedig az nem egy könyv, és nem várható, hogy évtizedekig hivatkozásanyag lesz, mint ahogy a „cigány holokauszt” kapcsán Kenrick és Puxon könyvei azok, immár fél évszázada. Ilyen lábakon áll tehát a téma szakirodalma.

Visszatérve Müllerhez, a kíváncsi német 1980-ban kezdte el kutatni ezt az 500 ezres számot, és elsőként erről a számról a frankfurti Népkutatási Múzeum cigány kutatójánál, Mark Münzelnél érdeklődött. Adatok vagy forrásanyagok bemutatása helyett Münzel egy izraeli múzeum franciaországi elérhetőségét ajánlotta, hátha Müller ott sikerrel jár. Ezt megkeresve a forrás vagy dokumentáció igényével, Müller azoktól csak a mitikus szám megismétlését kapta, de forrást nem. Amikor válaszában ismét azt kérte, újabb választ már nem kapott. Müller nem adta fel, és az arolseni, mai nevén Arolseni Levéltár – A Náci Üldözés Nemzetközi Központja (akkor Internationale Suchdienst) megkeresésével folytatta. Ennek a szervezetnek az archívumában „több millió dokumentum, kartoték stb. található minden egyes koncentrációs táborból és a hozzájuk kapcsolódó intézményekből”, és ez legalább beismerte válaszában: „A Központ nem rendelkezik semmiféle dokumentummal vagy egyéb információval, amely alapján válaszolhatnánk az Ön kérdésére” (Müller, 2004, 254. o.).

A Kortörténeti Intézet (Institut für Zeitgeschichte) volt soron, akik válaszukban Kenrick és Puxon könyvére hivatkoztak, és egy másikra, mely hasonló becslést nyújt az áldozati számról (229 950). Müller megjegyzi, hogy ezek szerint a szervezet tudta, hogy a félmilliós szám nem tartható, de „nem tett semmiféle kísérletet arra, hogy tájékoztassa a hírügynökségeket, a médiát, a politikusokat, a német szövetségi kormányt stb. arról, hogy a közölt 500 000-es szám teljesen alaptalan – a levegőből kapott” (i.m., 255. o.). Müller kutatása nem állt itt sem meg. A hollandiai Háborús Dokumentációs Intézet (Rijksinstituut voor Oorlogsdocumentatie) válaszában 200 ezerre tette a kiirtott cigányok „teljes” számát, és ők is a Kenrick/Puxon-könyvre hivatkoztak (uo.), mely eleve nem dokumentálta megfelelően saját becslését, s így még a szervezet szerinti 200 ezer sem vehető komolyan. Müller ennél is tovább ment, több szervezetet és releváns intézményt keresve meg, de körkörös egymásra hivatkozásoknál és alaptalan kinyilatkozásoknál többet sehol nem talált, így tehát 1999-ben sikertelennek ítélte kutatását. További közel három évtizeddel később kijelenthetjük, hogy ennél közelebb máig sem kerültünk a mitikus szám bizonyításához.






Állítások és cáfolatok

Danuta Czech mellett, de az auschwitzi múzeumnál maradva, egy másik mérföldkő a „porajmos” narratívájának kiépítésében, a múzeum gondozásában megjelent, számos szaktekintély tanulmányát tartalmazó, és ezúttal csak erre a témára fókuszáló kötet, A szinti és roma emberek az Auschwitz-Birkenaui koncentrációs táborban, 1943–44 (Długoborski, 1998). Az alapmű főszerkesztője, és egyben az Auschwitz-Birkenau Állami Múzeum tudományos kutatási kurátora Wacław Długoborski volt, aki 1943-ban hadifogolyként Auschwitzban töltött némi időt, és később történész lett.

 

A revizionista kémikus és kutató, Germar Rudolf egy közelmúltbeli előadásában idézte Długoborski egyik jelen tárgyunk kapcsán is aktuális kijelentését, amit az Allgemeine Zeitung 1998. szeptember 14-i számában közölt le. Ebben az interjúban azt kérdezték tőle, hogy miért ismételgette az Auschwitz Múzeum egészen az 1980-as évek végéig, hogy négy millió zsidót öltek meg a táborban, ha már korábban is tudták, hogy ez nem igaz? (Mint ismeretes, a korábbi négymilliós számot 1,1 millióra csökkentették, többségében zsidó áldozatokkal.) Długoborski szerint ez azért történt, mert a szovjet hatalom 1989-ig tiltotta a szám megváltoztatását, és így „a munkatársakat, akik kételkedtek volna a becsült szám korrektségében, fegyelmi intézkedésekkel fenyegették”. Rudolf rámutat, hogy pont akkor, 1998-ban tiltotta be Lengyelország a hivatalos narratíva kérdőre vonását, három év börtönnel fenyegetve azt, majd felteszi a kérdést: mindezek fényében miért bíznánk meg ugyanezekben a hivatalos tekintélyekben? (Forrás, 17:15-nél)

A Müller esetéből is látható körkörös egymásra való hivatkozás bizonyíték helyett elősegítette, főleg egy számos ország szakértőit felvonultató mű esetében, hogy ez a kötet máig meghatározó hivatkozási alappá váljon. Talán ezért is volt zömében ez a könyv – Czech munkája mellett – a témát illető eddigi egyik legátfogóbb kritikai tanulmánynak a központjában. A holokauszt témájának az egyik legkiemelkedőbb kutatója, Carlo Mattogno, számos könyv szerzője, és egy egyszemélyes archívum, akivel számos fősodratú, de anonimitásban maradó történész is kollaborál, eljuttatva hozzá dokumentumokat olyan levéltárakból is, ahonnan a revizionista kutatót már kitiltották eretnek következtetései miatt. Klasszikus, 2014-es „A cigányok holokausztja? A cigányok a nemzetiszocialista rezsim alatt” című tanulmányának szemlézése minket is hozzásegít ahhoz, hogy eldöntsük, valóban beszélhetünk-e népirtásról.

Mattogno felvázolja, hogy a hivatalos történet szerint 1943 márciusától a németországi, közép-európai, lengyelországi és kisebb mértékben nyugat- és dél-európai szinti és roma kategóriák cigányait Auschwitz-Birkenau Cigánytáborában (Zigeunerlager) koncentrálták, majd ott 1700 nem regisztrált cigányt 1943 márciusában, és kb. 2900 továbbit 1944. augusztus 2-én „elgázosítottak” (Mattogno, 2014, 19. o.). Mindennek az előzménye az ún. Auschwitz-Erlaß (Auschwitz-rendelet) Heinrich Himmler belügyminisztertől, melyből érdemes idézni:


Mattogno idézi, hogy a 4. bekezdés 1. és 2. albekezdése ezen felül a következőket írja elő:


A 10. pontban megfogalmazottak is érdekesek, melyek mentességet adnak még a „cigány jellegű személyeknek, akik igazolni tudják, hogy külföldi állampolgársággal rendelkeznek”, de ugyanakkor: „Kivételes elbánás nem jár azoknak a cigányoknak vagy cigány jellegű személyeknek, akiknek súlyos bűncselekmények szerepelnek a bűnügyi nyilvántartásukban” (idézve: Schirmer-Vowinckel, 2004, 333. o.). A sterilizációk esetei kapcsán megemlítendő, hogy ezek a kivételezett, viszonylag jobb minőségű cigány rétegeken kívüli, feltehetően deviánsabb rétegekre vonatkoztak, akiket nem deportáltak Auschwitz-Birkenauba, és részben önkéntes módon történt – itt ugyanis a hatóság fenntartotta a jogot, hogy „az indokok mérlegelése után a bűnügyi rendőrség hozza meg a döntést” (uo.).

Hasonlóan az auschwitzi múzeum egykori feje, Franciszek Piper (1998, 294. o.) is idéz hasonló kijelentést, ezúttal Rudolf Hösstől, aki szerint „a Neusiedli-tó térségébe kellene áttelepíteni” a jobb minőségű – indoárjaként tekintett – cigányokat, és a jövőben, „a győzelem után, új letelepedési területet kellene keresni számukra”. Itt most lépjünk át afelett, hogy mennyire volt megalapozott az egyes cigány néprétegek ilyen kedvező megítélése, és vonjuk le azt a megkerülhetetlen következtetést – amint Mattogno is teszi –, hogy ezek a rendeletek kategorikusan cáfolják azt az állítást, miszerint a cigányokat mint csoportot kiirtani szándékozott volna a nemzetiszocialista berendezkedés. Sőt, a viszonylagos faji tisztaság bizonyos köreikben kedvező elbánással is járt, és láthatóan a velük kapcsolatban hozott intézkedések a történelmi helyzethez mérten nem voltak különösebben embertelenek.

A tiszás Gyöngyösi István saját pártja és kormánya által támogatott Izrael palesztinokkal és libanoniakkal kapcsolatos viselkedéséhez képest például kimondottan körültekintőbb volt. Emlékeztetőül: Orbán Anita külügyminiszter 2026. június 10-én, tehát a gázai népirtás közel harmadik évében kijelentette, hogy Magyarország „kiáll Izrael mellett”, és annak etnikai tisztogatását „védekezés”-ként jellemezte. Az izraeli párhuzam azért is helytálló, mert még ha el is fogadjuk, hogy sokezer, esetleg pár tízezer cigány halt meg az események következtében, ezek többsége betegségekben vesztette életét (amint látni fogjuk), és mindössze pár ezernyi lett bizonyíthatóan kivégezve – azok is jellemzően aktivitásuk, és nem csoporttagságuk miatt. A népirtás elfogadott definíciója szerint „valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport teljes vagy részleges kiirtása céljából” kell, hogy mindez történjen, ami a cigányok esetében nem mutatható ki – inkább az erre rácáfoló adatok ismertek. Izrael esetében viszont világos, hogy a palesztinok, ha nem is teljes, de legalább részleges pusztítása és területeik, ha nem is teljes, de részleges elfoglalása a cél, ahogy a Gázai övezetben, úgy Ciszjordániában egyaránt, amint azt számos zsidó vezető kijelentette már (Steinbock, 2023). Ez utóbbit Gyöngyösi pártja támogatja, míg pár ezernyi cigányból népirtást és mítoszt csinál.

Piper további itt releváns érdekességre is rámutat:


A lengyel történész Helena Kubica is azt az álláspontot foglalja el, hogy nem foglyokként kezelték a cigányokat, hanem „internáltakként, akiknek csak a háború végéig kellett ott maradniuk, és körülményeik kezdetben jobbak voltak, mint a többi fogolyé”, illetve: „Himmler rendelete alapján az óvodában lévő gyerekeknek különleges étrendet kellett kapniuk: tejet, vajat, fehér kenyeret, húslevest, sőt, még lekvárt és csokoládét is” (idézi: Mattogno, 2014, 22, 23. o.). Ennek értelmében az 1943. április 15-én Himmler kancelláriája által küldött írásban az szerepel, hogy „A Reichsführer-SS úgy döntött, hogy mind az [Auschwitzban] elszállásolt állapotos cigány nőknek, mind gyermekeiknek meg kell kapniuk a keleti munkásoknak járó élelmet. A gyermekek esetében a keleti munkásokra vonatkozó szabályozásnak megfelelően elfogadható középutat kell találni” (i.m., 22. o.).

 

Mindez nem csak szócséplés volt. Mint megtudjuk, 1943 őszén a Cigánytábor orvosa, dr. Josef Mengele kérésére a 29-es és 31-es barakkokban óvodát hoztak létre, és egy 6 éves korig fogadó napközit is, míg a 29-es barakkot a még szoptatott csecsemőknek szánták, a 31-es barakkot pedig azoknak a csecsemőknek tartották fenn, akik már tudtak járni. A 8 és 14 év közötti korosztályban több száz gyermeket gondozott a foglyokból álló személyzet (i.m., 22–23. o.).



Czech klasszikusának Mattogno általi cáfolata


Franciszek Piper szerint mindez ugyanakkor csak álca volt, amit abből következtet ki, hogy köreikben nagyon magas volt a halálozási ráta (i.m., 23. o.). Kubica ezzel kapcsolatban rámutat, hogy „a barakkok túlzsúfoltsága, valamint a vízhiány és a csatornahálózat hiánya miatt kialakult siralmas higiéniai és egészségügyi helyzet magas halálozási arányt eredményezett,” és járványok terjedéséhez vezetett: „tífusz, tüdőtuberkulózis, malária, rüh és egyéb tipikus gyermekkori betegségek, mint például a skarlát, a szamárköhögés és a rózsahimlő. Kezdetben a betegek az egészségesekkel együtt maradtak a barakkokban, ami hozzájárult a járvány terjedéséhez” (uo.).

 

Hozzájárult még mindehhez, hogy a cigányok körében magas volt a születések száma is, Rudolf Höss az auschwitzi tábor parancsnokaként napi kb. 50 szülést említett a Cigánytáborban (i.m., 24. o.). A tábor vezetése a higiéniai és egészségügyi helyzet javítására törekedett azzal, hogy a 24., 26., 28. és 30. barakkban fogvatartottak számára kórházat (Häftlingskrankenbau), három mosdóbarakkot (Waschbaracken) és két latrinabarakkot (Abortbaracken) hozott létre, fertőtlenítő barakkok mellett (uo.). A potenciálisan közveszélyes „elgázosításoknak” nem is lett volna értelme, ha elég lett volna összezárni a cigányokat, és hagyni őket meghalni a fenti védelmi intézkedések helyett – melyekre dokumentációs bizonyíték is létezik, a gázkamrákkal ellentétben. Érdemes ezekről is pár szót ejteni.

A franciaországi zsidó történész Denis Peschanski (2002) szintén azon a véleményen volt, hogy az auschwitzi cigányok túlnyomó többsége tífuszban vagy tuberkulózisban halt meg, és inkább voltak regionális hatóságok üldözésének áldozatai, mintsem egy kiirtási programnak. Mattogno (2023) számos dokumentumot publikált (például moszkvai és varsói levéltárakból) azt igazolva, hogy konkrét lépéseket tettek a felelősök ezen állapotok enyhítésére. A Központi Építési Hivatal levele az SS-WVHA C I. irodájának vezetőjéhez például a következő tárgyat viselte: „Rovarirtó és fertőtlenítő telep a hadifogoly-táborban”. Ebben a Cigánytáborban kitört tífuszjárvány kapcsán „a fertőtlenítő telep építése olyan sürgőssé vált, hogy az építési munkákat haladéktalanul el kellett kezdeni […] a higiéniai körülmények javítását célzó különleges építési intézkedések keretében” (i.m., 306. o.).

 

A Központi Építési Hivatal levele az SS-WVHA C irodacsoportjának vezetőjéhez arról számol be, hogy a fertőtlenítőüzem építési munkálatai folytatódtak, de a Topf Társaság elmaradásai miatt fel lettek azok függesztve, miközben a Cigánytáborban „Megkezdődtek a munkálatok egy lóistállóból kialakított barakk (korábban WC-barakk) tetűirtó barakkká történő átalakításán. Erre a célra két elektromos meleglevegős fertőtlenítő berendezés érkezett” (i.m., 322. o.). Itt természetesen az összesküvés-elméleteket gyártók azzal érvelnének, hogy ez gázkamrát jelentett, de az efféle kódszavak használatának elmélete tarthatatlan, ha részletesen is megvizsgáljuk annak belső logikáját (lásd részletesebb okfejtésemet erről itt; továbbá: Mattogno, 2024).



A Cigánytábor Auschwitz-Birkenauban


Az auschwitzi múzeumtól Henryk Swiebocki maga is idézett már a titkos ellenállási mozgalom korabeli, 1943-as beszámolóiból, melyek visszatérően említik a tomboló járványokat és az emiatti magas halálozási számot a cigányok között (Mattogno, 2016, 181. o.). A védőőrizeti tábor első vezetőjének levele a Központi Bizottság székhelyéhez arról számolt be, hogy 1943 májusának közepén az idősek birkenaui táborában sikereket könyvelhetnek el, mely szinte teljesen megszabadult a tetvektől és tífusztól. Ennek okát a beszámoló szerzője abban látja, hogy naponta fertőtlenítették őket (Mattogno, 2023, 325. o.). Megjegyzi még azt is, hogy „a teljes Cigánytábort, valamint a női táborból származó szalmazsákokat, gyapjútakarókat, fehérneműket és ruhákat is tetűmentesítették”, de itt már nem jártak sikerrel, és a fertőzöttek száma nőtt (uo.).

 

Számos más dokumentum számol még be fürdőkről, elektromosan működtetett meleglevegős berendezéssel felszerelt fertőtlenítő barakkokról, vagy világítási és áramellátási rendszer telepítéséről a cigánytábor tetűirtó barakkjaiban, de vízforraló eszközökről, zuhanyrendszerről is (i.m., 327, 328, 335, 395. o.). Hogy mindezek nem csak álcaként léteztek, bizonyítja a Központi Építési Hivatal „A Cigánytáborban és a hadifogolytáborban található elektromos tetűirtó berendezések hőszigetelése” tárgyú iratjegyzete: „Kiderült, hogy az elektromos tetűirtó berendezések a túlzott hőveszteség miatt túl sok áramot fogyasztanak. Kérjük, hogy a berendezéseket 10–12 cm vastag üveggyapot szigeteléssel lássák el” – írták ebben (i.m., 362. o.). Az eszközöket tehát aktívan használták és karbantartásukról is gondoskodtak.

Gázkamrákat hiába keresve, ahogy a zsidók esetében, úgy a cigányokéban is, ha keletebbre kutakodunk, már nagyobb sikerrel találunk bizonyítékot kivégzésekre – bár itt sem gázzal. A sokszor helytelenül „kivégzési osztagoknak” nevezett, helyesen bevetési egységek (Einsatzgruppen) a szláv – szovjet – régiókban számos cigányt kivégeztek. Mattogno (2014, 38–39. o.) összesen 2663 ilyen esetet talált, bár a motiváció itt sem a népirtás, hanem hadi vagy köztörvényes vélt vagy valós ok volt. Például az 1942. június 1–16. periódusból egy partizán aktivitásról írt beszámoló megjegyzi: „1942. június 7-én Novorzsevtől északra fekvő térségben a nyomozás lezárultát követően 128 cigányt lelőttek, mert segítették a partizánokat” (uo.). Erről a 128 kivégzettről Kenrick és Puxon (1995, 90. o.) is tesz említést, de nem tartják fontosnak megemlíteni, hogy nem cigányságuk okozta a vesztüket, forrásmegjelölés nélkül az olvasó pedig utánanézni sem tud ennek.

 

Visszatérve a dokumentumok valóságába, a 822. Feldkommandantur 281. Biztonsági Hadosztályának 1943. március 24-i utasítása a következőképpen szólt: „A Főparancsnokság 1941. november 2-i VII 1045/43 számú parancsa szerint azokat a letelepedett cigányokat, akik már két éve lakóhelyükön élnek, és akik nem állnak politikai vagy bűnügyi gyanú alatt, a helyükön kell hagyni, míg a vándorló cigányokat a Biztonsági Szolgálat legközelebbi Einsatzkommandójának kell átadni” (Mattogno, 2014, 39. o.).

Mattogno tanulmányának végén akként vonja le a következtetést, hogy számításai alapján még teoretikailag is csak kb. 145 600 cigányról beszélhetünk, mely messze alulmarad az 500 ezerhez képest, de még ez is egy „dokumentáción nem alapuló és pusztán spekulatív” szám lenne (i.m., 42. o.). Összegzésként így ír:


Bár az itt megadott szám sem elhanyagolható, egy világháborúban nem kirívó. Figyelembe véve a cigányok híresen rossz egészségügyi és higiénikus állapotát, illetve jellemző igénytelenségüket, majd pedig az alacsonyabb intelligenciájukat, feltételezhető, hogy a köreikben ilyen makacs fertőzések és járványok is ezek miatt voltak ennyire nehezen kezelhetők, mert a zsidók körében ez nem volt ennyire magas. A nemzetiszocialistáknak felróható lehet, hogy egyáltalán deportálták és koncentrálták a – gyakran antiszociális – cigányokat, ami nélkül ezek zöme nem halt volna meg, de ez még nem népirtás. A németek sokkal több ártatlant veszítettek egyetlen nap alatt Drezdában, mint a cigányok évek alatt összesen – és azok a németek valóban ártatlanok voltak, ami nem mondható el a keleten partizánokat segítő cigányokról, például. A magyarországi németek melletti kiállásból a drezdai bombázás évfordulóján nincs az Országgyűlésben néma főhajtás – igaz, az „én népem” megnevezéssel német származású képviselők se kezdeményeznek ilyet.

A cigányprobléma megoldást követel

I. Konfliktus

Figyelembe véve a nemzetellenes erők radikális jellegét a parlamentben, egy a nemzeti ügyet radikálisan képviselni kívánó erő – akár a parlamenti, akár más keretek között – nem mulaszthatja el, hogy a téma kapcsán a fentebb vázolt elemekre rámutasson, világosan elutasítva magát a mítoszt. Ha pedig a cigányság mártírként való beállítása merül fel, ahogy most is történt, velük kapcsolatban a diskurzust inkább a cigányok által meggyötört, megerőszakolt, megalázott, tönkretett, moslékkal etetett és rabszolgaként tartott, bántalmazott és legyilkolt magyarok felé szükséges terelni. A szétvert fejű, megerőszakolt nyolcvanéves nénik, a leszúrt, kivérzett bácsik, az összevert tinik felé, és a sor hosszasan folytatható. Ezek a magyarok láthatóan nem érdemelnek többet egy névtelen rövidhírnél, melyben még a gyilkosuk, bántalmazójuk arca, neve se kerül ismertetésre. Nekik nem jár emléknap, se egyperces vigyázzállás. A sok év alatt ezen – ahogy Gyöngyösi fogalmazott – „több ezer meggyilkolt honfitársunk emlékét” nem gyászolja a parlament.

Szó szerint kijelenthető, hogy kivétel nélkül, minden egyes nap a hírek és híradók cigányokkal vannak tele – főleg az erőszakos bűncselekmények esetei kapcsán. Gyalázatos módon származásuk szinte soha nem kerül említésre; a bűnelkövetők származásának statisztikai nyilvántartása szintén tilos. A cigány a fősodrat híreiben csak mint áldozat jelenik meg, vagy mint vádalmakat megfogalmazó, fajtáját mártírként beállító elem – akár a parlament falai között is.

A Kuruc.info „Cigánybűnözés” rovatában 16 800 cikk található, ami húsz év alatt átlagosan napi 2,3 cikk a témában. Ez egy kirívó problémát mutat két évtized mérlegén, még akkor is, ha számításba vesszük, hogy egyes esetekben több cikk is ugyanazzal az eseménnyel foglalkozik, mert ezzel együtt azt is figyelembe kell vennünk, hogy a cigánybűnözés napi megnyilvánulásainak csak töredéke kerül a hírekbe eleve. Ennek ismeretében nem meglepő, hogy a kriminálszociológus Huszár László a Belügyminisztérium által támogatott Belügyi Szemle folyóiratban 1999-ben, „Roma fogvatartottak a büntetés-végrehajtásban” című írásában arra mutatott rá, hogy a cigányok „példátlan mértékben felülreprezentáltak a börtönnépességben” – foglalja össze Kerezsi et al. (2014 , 5. o.).

Hosszú a múltja mindennek. A Magyar Tudományos Akadémia doktora, Varga J. János (2017, 11. o.) is felidézi, hogy Johannes Aventius, a 15–16. század fordulóján élt bajor történetíró és humanista „nem mulasztotta el megemlíteni” velük kapcsolatban, hogy „határtalan tolvajságáról közismert faj”. Mindezt a cigányok „»szerzés«-nek mondták, és életük szerves részének tekintették, jóllehet a nem cigány (gádzsó) társadalom tagjaival éppen emiatt alakult ki konfliktusaik jelentős része” – mutat rá a szerző (uo.). A jogtörténész Mezey Barna tanulmányában európai problémaként jelenik ez meg: „Itáliában már felbukkanásuk évében üldözték őket, Svájc is csak 15 esztendeig volt türelemmel az új etnikum iránt. Anglia, a skandináv államok néhány évtizedig vártak csupán az elrettentő intézkedések meghozatalával. Nyugat-Európa államai már megjelenésük évtizedeiben elutasították a cigány népet, de főleg a cigány életformát” (Mezey, 1986, 7–8. o.).

A napokban Tarr Zoltán társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszter azt sérelmezte, hogy a Hazajáró című televíziós sorozatban egy személy egy magyar falu „elcigányosodásának” tényéről mert szólni. Ez is jól tükrözi a jelenlegi helyzetünket. Ennek kijelentése ezek szerint különösebb értékítélet nélkül is bűn, mert a magyarok hagyományainak, karakterének, közösségének féltése, megőrzése, nem üdvözlendő – az ilyet is csak a cigányok kapcsán támogathatja a modern ember. Ha mindezt az elcigányosodást valaki pozitívan beállítva jelentette volna ki, feltehetően a miniszter azt már elismerő tapssal jutalmazta volna. Hasonlóan a lassan egy évszázaddal ezelőtti, többnyire mitikus cigány sérelmek felemlegetése – és azzal a magyarság és a fehér ember megvádolása – máig alázatot vált ki egyesekből (avagy az egész politikai berendezkedésből), de a cigányok által napi szinten gyötört magyarság fájdalma nem inspirál hasonlóan empatikus humanizmust, hát még szisztematikus politikai fellépést az akut probléma ellen. Ez a probléma ugyanakkor csak egyre rosszabb lesz a cigányság számarányának növekedésével. A nyers valóságot nem érdeklik a kedves gesztusok.

II. Terminológia

A cigánykérdés kapcsán alaptétel kell legyen, hogy egyáltalán van cigánykérdés. Ez a probléma pedig egy etnikai, és nem a gyakran hibáztatott szociokulturális állapotok problémája. A magyar és a cigány között egy etnikai – alapvető etnikai karaktervonásokból eredő – konfliktus áll fenn, ahol a kulturális dimenzió már az etnikai karakter hozománya. A szociokulturális okok hibáztatása a faji realitás tagadásán alapuló, neoliberális keretek között helyezkedik el, hiszen ennek a logikája az, hogy a cigányság nem különbözik semmilyen más etnikai csoporttól sem, mert semmilyen etnikai, faji csoport nem különbözik (lényegesen) más faji csoporttól eleve. Tehát a zsidó aktivizmus által az antropológiában, majd kulturálisan is meghonosított etnorelativista elv szolgáltatja ezen kereteket. Ez a második világháború óta máig a modern nyugati világ egyik – esetenként törvényekkel kierőltetett – legerőteljesebb tétele, s egyúttal tabuja is, melynek ellentmondani csak nagyon kevesek mernek.

 

Mindez logikailag azt is magával hozza, hogy a cigányság folyamatos és korokon átívelő, alacsonyabb szintű életminősége (vagy adottságaiknak alacsonyabb szintje) a gazdanép (a fehér ember) hibája, mert az előítéletes kirekesztés, diszkrimináció az, ami a lehetőségeiket visszanyesi, s ezzel fejlődésüknek gátat szab. További rétege ezen logikának, hogy ez az előítélet alaptalan, s mint olyan, a fehér ember a semmiért – romlottságból, esetleg gonoszságból – gyűlöli, gáncsolja a cigányt, mert az „más” és a beteges fehér embernek az elég ok arra, hogy gyötörje azt, hiszen az „gyengébb” (kisebbségként). Magyarán, a humánusként pozoló, elvileg előítéletmentes magyarázat önmaga előítéletes, hiszen egy csoportot ruház fel meglehetősen patológiás, aljas vonásokkal.



A neoliberális „szociokulturális” magyarázat logikája: a semmiből (a fehérek romlottságából) kifakadó „hátrányos megkülönböztetés” a cigányprobléma oka, nem a cigányság „különbsége” maga (kép: Munk et al., 2014, 18. o.)


Miért alakul ki a cigányság körében a deviáns, bűnözői „cigány kultúra”, ha nem etnikai adottságaik ihletik mindezt? Az elnyomás és kirekesztés miatti kényszer hatására – tartja a fent vázolt elv. Aki a cigányproblémát szociokulturális problémaként közelíti meg, az a fenti kereteket fogadja el, s ezzel a fehér embert teszi felelőssé, egyben figyelmen kívül hagyva sok évszázad látleletét is. Amint azt egy korábbi írásom vonatkozó részében megfogalmaztam: „bizonyos etnikai és faji karaktervonások nem szűntek meg [az évszázadok folyamán], éljen éppen királyságban, köztársaságban, arisztokráciában, kapitalizmusban, kommunizmusban, szegény vagy gazdag országban: a cigány cigány marad”. A jövőben sem várható ennek lényegi változása. Aki a fentieknek a hitét politikai korrektségből, esetleg stratégiai megfontolásokból színleli, azzal térdet hajt a tabuk előtt, az igazság melletti kiállás helyett. Aki hiszi is a politikailag korrekt alapokat, fontolja meg, hogy jobban utánajár a kérdéskörnek, tabuk és félelmek nélkül – ahogy a „cigány holokauszt” esetében is érdemes.

III. Szimbolika

Mindennek a szemantikai dimenziója a „cigány” versus „roma” megnevezések használata. Sokak számára talán kicsinyes dolog ebből bármilyen ügyet csinálni, de a 20. század főleg baloldalhoz köthető kulturális és politikai sikereinek egyik fontos eleme volt a nyelv manipulatív használata – fogalmak átértelmezése, értelmezések átfogalmazása. Ebben az adott esetben idővel kialakult, hogy a cigányság borzalmas viselkedése miatt a köznyelvben a „cigányok” említése jellemzően negatív felhanggal történt, s emiatt a „cigány” szó egyszersmind csúnya szóvá vált – legalábbis azok köreiben, akik kényelmes fotelekből értekeznek a cigányságról, esetleg stábbal, testőrökkel pár percre néha közéjük merészkednek. Amint a Nyílt Társadalom Alapítványok főtámogatói és partneri bábáskodása alatt készült ismeretterjesztő összefoglaló arra már 2005-ben rámutatott:


A Wikipédia kifacsart érvelése így hangzik: „A hagyományos cigány elnevezés ma némelyek szerint egy pejoratív jelző, amely negatív jelentéstartalmat hordoz bizonyos gondolatkörben történő kommunikációban, ezért a közéletben kerülendőnek tartják.” A cigány etnikum neve a magyar nyelvben viszont hagyományosan, és továbbra is, a cigány. A „roma” a romani nyelvből, tehát a cigányok nyelvéből ered, s ma még politikailag korrektnek, „tisztának” minősül a fent is említett cigány és „jogi szevezetek” – a „némelyek” – köreiben, sajnos szinte teljesen megszállva mára már a köznyelvet is. Amint az lenni szokott, a hétköznapok embere alkalmazkodik a környezetéhez, a környezete – a tömeg – pedig alkalmazkodik a fentről jövő üzenetekhez, főleg a tömegtájékoztatás korában. Aki korrekt szeretne lenni, elkerülve az „előítéletesség” csúfos bélyegét, nem használ tabusított, úgynevezett „elítélő hangulatú” szavakat.

 

Lehet ugyan azzal érvelni, hogy mára már meghonosodott szó a „roma” a magyarban, de ennek fontos alapja, hogy fentről honosították meg a kultúrmérgezők, manipulatív céllal, felismerve az ebben rejlő hatást. Ahogy a „roma holokauszt” mítosza előtti fejhajtás esetében, úgy ennek a szemantikai elemnek a használatával is a behódolás az elvárt. Bár a németeket nem nevezzük deutschoknak, a finneket se suomalaiseteknek, a cigányt annak saját nyelvén illő nevezni, nem a sajátunkon, noha a „cigány” egy eredendően értéksemleges név, ahogy a „német” és „finn” is az. Ha a cigányok – vagy az értük aggódó „némelyek” – ezt szitokszónak tekintik, hassanak a cigányságra magára, hogy azok mossák tisztára saját nevüket.
 

IV. Etnika

A cigány egy idegen fajta. Évekkel ezelőtt bemutattam már az ezt bizonyító genetikai kutatások némelyikét, melyekből kiderül, hogy a cigányság az indiaiak legalsóbb kasztja, s belterjessége révén máig megőrizte ezt a karakterét (és az ezzel járó vonásokat). A varna-rendszerben négy fő részre osztódik a társadalom: brahminokra, ksatrijákra, vatisjákra és súdrákra, majd ezen kasztokon kívülre esnek a páriák és a dalitok. Ez utóbbihoz sorolhatók a cigányok felmenői. Aki számára értéket képez a magyarság etnikai karaktere, az nem akarhatja, hogy az ómigráns dalitok között idővel kisebbségbe kerüljön a magyarság, vagy azzal tovább keveredve a magyar etnikum elkorcsosuljon – főleg egy ilyen irányba. Fajvédelem nélkül nincs magyarság, ennek az igénye morálisan és civilizációsan is teljes mértékben jogos, és efelett szemet hunyni történelmi bűn lenne. Szégyenkezzen az, aki elkorcsosítaná ezt a már így is sokat szenvedett, megtépázott – és szlávokkal, germánokkal sokat keveredett, de fehér – nemzetet.

Az etnika a kulturális konfliktus fentebb taglalt szempontjából is fontos. Ismertek a szociális fittség kapcsán fellelhető patológiák genetikai hatásai (Lynn, 2011, 10–15. fejezetek), így udvariasságból mindezt figyelmen kívül hagyni nem járható út, ha a magyarság hosszútávú jóléte a szempont. A cigányság kognitív adottságai közismerten rendkívül rosszak, s kb. 70–83 közötti IQ-hányadossal rendelkeznek, átlagban (Ĉvorović, 2014, 153–154. o.; Durocher, 2020). Emellett megfigyelhető az alacsonyabb önfegyelem, önkontroll, mely egy szintén alacsony intelligenciával társulva rendkívül romboló kombináció.

 

Az efféle karaktervonások fajok közötti különbségei és genetikai alapjai szintén jól ismertek (Lynn, 2002; 2019, 15. fejezet). Az impulzív viselkedéssel összefüggésbe hozható számos funkcionális genetikai variáns ismert már a genetikai tanulmányok világában (Bevilacqua és Goldman, 2013). Az emberi aggresszíóval és impulzivitással kapcsolatos jellemvonások komplex háttérrel rendelkeznek, de „nagyban hatással vannak rájuk a genetikai és nem genetikai tényezők” egyaránt, és „az agresszióra való genetikai hajlamot jelentősen befolyásolják” egyes szerotonin-hatású rendszerek „genetikai variánsai”, melyek hatással vannak a központi és perifériás idegrendszerre (Pavlov et al., 2012, 61. o.).

V. Demográfia

A cigány Forgács István „romaügyi szakértő” szerint a magyarországi cigányság aránya kb. 10 százalék, továbbá: „a cigányok aránya a fiatalabb generációkban sokkal magasabb. A tíz év alatti korosztályban ez az arány tizenöt, az öt év alattiaknál pedig húsz százalék fölött sejthető. Azaz minden negyedik-ötödik gyermek ebben a korosztályban cigány származású lehet” (idézve: Lass, 2025). Előreláthatóan a mai középkorúak gyermekei és unokái „sokkal több cigánnyal fognak együtt élni a magyar társadalomban”, 2050-ig pedig a mostani arány „felkúszhat tizennyolc-húsz százalék környékére, azaz a jelenlegi egymillió cigányból kétmillió lesz”. Forgács rámutat arra is, hogy a hivatalosan „magyar” 1,4-es termékenységi rátában a cigányok 2,3–3-as rátája is benne van (uo.). Korábbi írásomban már szemléztem ehhez kapcsolódó, lesújtó statisztikai adatokat.

Hogy az ómigráns, de állítólag honunk fiai „cigány honfitársaink” múltbeli, jórészt mitikus tragédiái helyett mikor fog az Országgyűlés a Gyöngyösi-beszéd kapcsán látott hasonló komolysággal egy szisztematikus megoldást kidolgozni erre a jelenlegi és jövőbeli tragédiára, annak a merő elképzelése is merész vállalkozás. Ugyanakkor ez a magyar igény jelenleg a valódi „elhallgatott fájdalom”.

Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info

Hivatkozott irodalom:

• Bársony, János & Daróczi Ágnes. 2008. Pharrajimos: The Fate of the Roma During the Holocaust. IDEBATE Press Books.
• Bevilacqua, Laura & David Goldman. 2013. “Genetics of Impulsive Behaviour.” Philosophical Transactions of the Royal Society B: Biological Sciences 368.1615: 20120380.
• Ĉvorović, Jelena. 2014. The Roma: A Balkan Underclass. Ulster Institute for Social Research.
• Daróczi, Ágnes. 2015. „Roma holokauszt – Pharrajimos.” Deliberationes 8. évf. 2. sz. Különkiadás. 68–71.
• Durocher, Guillaume. 2020. “On Gypsies.” The Unz Review (March 15, 2020).
• Horváth, Dániel. 2012. “Iskolánkba látogatott Prof. Dr. Karsai László.” Dzsaj Bhím Közösség (2012. március 29.)
• Kenrick, Donald & Grattan Puxon. 1995. Gypsies Under the Swastika. University of Hertfordshire Press.
• Kerezsi, Klára; Márton Gosztonyi, Attila Polák. 2014. “A roma és nem roma együttélés konfliktusai, kriminális vonatkozásai.” Belügyi Szemle 62. évf. 7–8. sz.: 5–51.
• Lass, Gábor. 2025. „Téves az a feltételezés, hogy a cigány családok csupán a gyerekszeretet miatt vállalnak gyermeket.” Demokrata (2025. február 10.).
• Lynn, Richard. 2002. “Racial and ethnic differences in psychopathic personality.” Personality and Individual Differences Vol. 32, No. 2: 273-316.
• Lynn, Richard. 2011. Dysgenics: Genetic Deterioration in Modern Populations. Second Revised Edition. Ulster Institute for Social Research.
• Lynn, Richard. 2019. Race Differences in Psychopathic Personality: An Evolutionary Analysis. Washington Summit Publishing.
• Mattogno, Carlo. 2003. “The ‘Gassing’ of Gypsies in Auschwitz on August 2, 1944.” The Revisionist Vol. 1, No. 3: 330–332.
• Mattogno, Carlo. 2014. “Gypsy Holocaust? The Gypsies under the National-Socialist Regime.” The Revisionist Vol. 6, No. 1: 18–51.
• Mattogno, Carlo. 2016. Healthcare in Auschwitz—Medical Care and Special Treatment of Registered Inmates. Castle Hill Publishers.
• Mattogno, Carlo. 2023. The Real Auschwitz Chronicle: The History of the Auschwitz Camps. Castle Hill Publishers.
• Mattogno, Carlo. 2024. Special Treatment in Auschwitz: Origin and Meaning of a Term. Academic Research Media Review Education Group.
• Mezey, Barna. 1986. A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422-1985. Kossuth Könyvkiadó.
• Müller, Otward. 2004. “Sinti and Roma – Yarns, Legends, and Facts.” The Revisionist Vol. 2, No. 3: 254–259.
• Munk, Veronika; Máder Miklós és Csákó Gabriella. 2005. Romák és nem romák, romákról és nem romákról. Magyar Agora.
• Pavlov, Konstantin A.; Dimitry A. Chistiakov & Vladimir P. Chekhonin. 2012. “Genetic Determinants of Aggression and Impulsivity in Humans." Journal of Applied Genetics Vol. 53, No. 1: 61–82.
• Perge, Ottó. 2011. “Hazai holotalálmány: ‘mérgezett tejjel’ ölte meg a cigány csecsemőket az SS.” Kuruc.info (2011. április 6.).
• Peschanski, Denis. 2002. La France des camps. L’internement, 1938–1946. Gallimard.
• Piper, Franciszek, 1998. “’Familienlager’ für Juden und ‘Zigeuner’ im KL Auschwitz-Birkenau: Ähnlichkeiten und Unterschiede.” In: Wacław Długoborski (ed.). Sinti und Roma im KL Auschwitz-Birkenau, 1943-44: vor dem Hintergrund ihrer Verfolgung unter der Naziherrschaft. (293–299) Verlag Staatliches Museum Auschwitz-Birkenau.
• Steinbock, Dan. 2023. “Displacing a Nation: What Led to (and Caused) the Gaza-Israel Catastrophe.” The World Financial Review (December/January 2024).
• Szita, Szabolcs. 2008. “A romák kirekesztése és deportálása.” Pesterzsébeti Roma Önkormányzat (2008. július 28.)
• Varga, J. János. 2017. „Gondoskodó földesúr – gondoskodó állam. Cigányok Nyugat-Magyarországon a 17–18. században.” Romológia 5. évf. 2.(13.) sz.: 8–17.
• Wacław Długoborski (ed.). 1998. Sinti und Roma im KL Auschwitz-Birkenau, 1943-44: vor dem Hintergrund ihrer Verfolgung unter der Naziherrschaft. Verlag Staatliches Museum Auschwitz-Birkenau.