Dr. Ilkei Csaba tanulmányának I. részében felvázolta az internálótáborok és az állambiztonsági börtönök rendszerének szovjet mintára történt  kialakítását Magyarországon. A kommunista párt politikai bizottsága 1950-ben  elfogadta és szentesítette azt az elvi alapvetést, hogy  "... a proletárdiktatúrában előtérbe nyomulnak a büntetés-végrehajtásnak olyan funkciói, amelyek teljesítésére az Igazságügyi Minisztérium már nem alkalmas." Ennek nyomán korlátlanná vált a proletárdiktatúra jogi hatalma, a titkos utasítások alapján működő osztálybíráskodás, az eljárásjog likvidálása, helyén a végrehajtó szervek önkénye, az irgalom nélküli megtorlás, bosszú és félelemkeltés. Az Államvédelmi Hatóság maga alá gyűrte a börtönök, a gyűjtő-, szűrő-, internáló-, kitelepítő- és munkatáborok felügyeletét, a VI. Jogi, Börtönügyi és Vizsgálati Főosztály  irányítása alatt bevezetik az elítéltek és internáltak tervszerű népgazdasági foglalkoztatását a KÖMI (Közérdekű Munkák Igazgatósága) keretében.

   1954. február 18-án Gerő  (Singer) Ernő (1898-1980), a Politikai Bizottság tagja, belügyminiszter, volt NKVD-tiszt felkeresi  a Szovjetúnió budapesti nagykövetét: J.D. Kiszeljovot, hogy beszámoljon neki a belügyminisztersége kezdete (1953. június 4) óta eltelt  nyolc hónap eredményeiről, köztük az 1953 nyarán  az internálótáborok felszámolásáról és a szabadításokról hozott amnesztia rendelet végrehajtásáról . Egyebek között a következőket jelenti:

   "El kell mondanom, hogy rendet teremtettünk az emberek között és a BM tevékenysége alapjában megfelel a törvényesség és a szocialista jogrend követelményeinek. Természetesen a visszaesést nem lehet teljességgel kizárni, különösen a központtól távol, vidéken,  mivel az effajta módszerek, a törvényesség megsértése túlságosan sokáig érvényesült a gyakorlatban. Péter Gábor túlságosan  sokáig uralkodott a BM-ben, s emiatt nagyon sok a homályos ügy, sok olyan ember ül a börtönben, akinek bűnössége egyszerűen megállapíthatatlan azért, mert az ÁVH-ban Péter vezetése alatt olyan alapvetően hibás gyakorlat érvényesült, hogy az igazság vagy bűnösség megállapításával egyáltalán nem foglalkoztak."

Gerő Ernő

A meghurcoltakból kivert beismerő vallomás

  Egy felmenthetetlen, vétkes farizeus saját felelősségét elhárító hazug mondatok  ezek.  Sem törvényesség, sem jogrend, sem a központtól távol, sem a központban. Továbbra is uralkodik a Visinszkij féle elmélet: a meghurcoltból kivert beismerő vallomás perdöntő ügyész és bíró számára egyaránt. Ha mégsem vallja azt, amit a párt és a nyomozó hallani akar, akkor behozzák családtagjait és azokon állnak bosszút. De bárki, bármikor, bárhol névtelenül és nyomtalanul eltüntethető. A fűrészgép egyenesen a Dunába löki a feldarabolt holttesteket.

  S mitől is lehetne  egyszerre ily gyors a változás? 1953 áprilisában még arról szólt a miniszteri parancs- egyebek között -, hogy:

"A rendőri szervek vezetői a szocialista törvényesség megszilárdításáról szóló kormányhatározatok ellenére, még mindig liberálisan bírálják el az őrizetesek és a dolgozók bántalmazását." "A rendőrség sok dolgozója  még mindig annak az elvnek alapján dolgozik, mely szerint 'előbb őrizetbe kell venni és aztán tisztázni a körülményeket', holott éppen fordítva 'először a körülményeket kell tisztázni és csak azután lehet őrizetbe venni'. Komolyan kell foglalkozni a szocialista törvényesség megszilárdításával és fel kell számolni a rendőrség egyes dolgozói részéről a dolgozókkal és az őrizetesekkel szemben megnyilvánuló önkényeskedéseket."

  Túl közel még az az idő, amikor például Kádár János belügyminiszter javaslatára Péter Gábor felállított egy gyorsan mozgó különleges ávéhás csoportot a renitenskedő kulákok megverésére, méghozzá az új ávéhás egyenruhában.

Kádár János

"Van olyan falu - mondta Kádár -, ahol kifejezetten kulák burzsoá diktatúra van. Ezért kell ezeken a helyeken különleges szervek segítségével, különleges módszerekkel beavatkozni. El kell érni, hogy a kulák reszkessen, a szegény örüljön, ha meglátja az új egyenruhát... a mi hatalmunk igazságos és azért nincs szükségünk arra, hogy ezt a fellépésünket ilyen értelemben konspiráljuk...azt mi nem bánjuk, ha az emberek beszélnek róla... az akcióba mindenkor vonjuk bele a helyi rendőrség vezetőjét és mindenkor vegyen részt a helyi őrs minden tagja."

Kulákper 1951-ben: Baráth József 34 holdas gyulaji gazdát 15 évi börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték

Az ÁVH az 1953-as amnesztia után fokozta a letartóztatásokat, újabb népellenes rétegeket talált az osztályellenség soraiban, s 1955 szeptemberére már megint 35. 783 személy volt a börtönökben, internálótáborokban és a kényszermunkahelyeken .

 Gerő Ernő volt az, aki tán a legkevésbé lelkesedett a párt Központi Vezetősége 1953 júniusi határozatának teljes körű végrehajtásáért. Nagy Imre miniszterelnök július 4-i programbeszédéből értesült először a közvélemény  az amnesztia elrendeléséről, az internálótáborok feloszlatásáról, az internálás intézményének  megszüntetéséről, a kitelepítettek kényszerlakhelyhez kötöttségének feloldásáról, a rendőrbíráskodás és a kuláklista  felszámolásáról.

  Ennek ellenére a végrehajtandó legfontosabb  feladatok tekintetében  Gerő  - aki a Minisztertanács első elnökhelyettese és egyben belügyminiszter - kezében a döntések meghozatala, 1953. július 10-én a következőket írja feljegyzésében  Györe József belügyminiszter-helyettesnek:

 "Gondolkodom az internálás, a kitiltás és a rendőrségi felügyelet alá helyezés kérdéséről. Az eddigi tapasztalatok alapján arra a meggyőződésre jutottam, hogy csak az internálás megszüntetését kell jogilag biztosítani. Vagyis jogszabályt kell hozni az internálás rendszerének megszüntetéséről." Ez azt jelentette, hogy Gerő szeretett volna jogi kiskapukat hagyni. Másnap, július 11-én Piros Lászlóhoz, a belügyminiszter első helyetteséhez is utasítást küld kísérőlevélben:

  "...az internáltak közül ki kell válogatni azokat, akiket át kell adni a bíróságnak és el kell ítélni, mert provokátorok, kémek és egyéb olyan bűnösök, akik helytelenül kerültek az internálótáborba, ténylegesen el kell ítélni őket."

  Csakhogy  nincs idő az alapos és felelősségteljes felülvizsgálati munkához, túl közeli az augusztus 1-i határidő. Tetézi a káoszba hajló, felszínes, kapkodó munkát Piros László további sürgetése, amely kiviláglik abból a kézzel írt megjegyzésből, melyet július 3-án  csatolt egy irathoz Dékán István áv. ezredes, miniszterhelyettesnek:

1., Az aug. 1-i határidő a m. befejezésére túlzottan hosszú. Maximális munkát kell végezni, hogy a lehető legrövidebb idő alatt kész legyen. (1-2 hét)

2., A munkába bevonandó gépírók, stb. személyét az elvtársak döntsék el! Szigorúan bizalmas munka, fecsegés nem lehet.

3., Ha most itt ezrek kihallgatását akarjuk végezni, semmi nem fog kijönni.

4., A "könnyű" embereket kell  előre venni, ahol a szabadulás nem lehet vitás!

                                                                                            Piros

                                                                                            53.7.3."

Piros László 1953 július 3-án Dékán Istvánnak: „Gyorsítani!”

A sztahanovista  munkaversenyek szellemisége  ily módon áthatotta a belügyi teendőket  is. Jogilag megalapozott, igényes és lelkiismeretes  felülvizsgálati munkát így nem lehetett végezni, emberi sorsokkal nem lehet dobálózni, az előkészítetlenség, az előrelátás hiánya, megannyi, most egyszerre kiütköző korábbi hiba (áttekinthetetlen és hiányos nyilvántartások, eltűnt bizonyítékok, megsemmisített jegyzőkönyvek, dossziék, stb.) lehetetlenné tette az ügyek megnyugtató lezárását, s további törvénysértésekhez vezetett. (Ezekről majd később részletesen.)

  De még ezek előtt egy lényeges körülményről. Arról, hogy  Gerőnek, a Moszkvához mindenkor hű NKVD-tisztnek sikerült átmenteni az államvédelmi diktatúra felső vezetőinek meghatározó körét az ÁVH és a Belügyminisztérium egyesítésekor.

Az új BM-be átmentett államvédelmi főtisztek

  Az új  egységes Belügyminisztérium - benne az I.(államvédelmi) Főcsoportfőnökséggel - szervezeti felépítését Gerő Ernő terjesztette az MDP Politikai Bizottsága elé 1953. július 15-én. (Az átszervezés előtt a Belügyminisztériumban 3008 fő dolgozott, míg az ÁVH teljes létszáma 5751 fő volt. Az előterjesztés 4550 fős létszám elfogadását javasolta, de ebben még nem szerepelt a Határőrség kétezer fős állománya.) A Belügyminisztérium  új vezetőire  és a BM Kollégiumának tagjaira tett személyi javaslatokat a PB elfogadta. Az új osztályvezetők többsége, a Kollégium 10 tagjából pedig 8, államvédelmi rendfokozattal rendelkező ismert főtiszt  és tábornok volt. Feddhetetlenségükhöz, erkölcsi alkalmasságukhoz nem férhetett kétség a párt értékrendje szerint , valamennyien a törvényesség kipróbált és megbízható híveinek bizonyultak, olyannyira, hogy ezzel kapcsolatban még csak kérdés sem merülhetett fel a Politikai Bizottság ülésén. Ne sajnáljuk sem a helyet, sem az időt megnevezésükhöz. Lássuk: kikkel ment az ország 1956. október 23 felé.

  Az MDP PB 1953. július 15-én a BM következő vezetőinek szavazott bizalmat:

Kutika Károly, országos rendőrfőkapitány-helyettes /előtte az ÁVH Katona Főosztály vezetője;

Kiss István, BM Adminisztrációs és Gazdasági Osztály  vezetője/előtte a Légoltalmi Főosztály vezetője;

Jamrich Mihály, Kormányőrségi Osztály vezetője /előtte a  Pártbiztosítási Osztály vezetője;

Kőrösi György, a Határőrség és Belső Karhatalom Politikai Csoportfőnökség vezetője /előtte a Határőrség Politikai Csoportfőnöke;

Tárnok János, BM Operatív Technikai Osztály vezetője /előtte a Szabotázs Elhárító Osztály helyettes vezetője;

Rajnai (Reich) Sándor, BM Személyzeti Főosztály Belügyi Tanulmányi Osztály vezetője;

Gazdik Gyula, BM Hírszerző Osztály vezetője /előtte a Szabotázs Elhárító Osztály vezetője;

Jamrich József, BM Különleges Osztály vezetője /előtte az Operatív Technikai Főosztály vezetője;

Gyólai Mihály, BM Légoltalmi Parancsnokság vezetője /előtte a Légoltalmi Főosztály helyettes vezetője;

Garasin Rudolf, BM Börtönügyi Osztály vezetője /előtte a Büntetés-végrehajtási  Főosztály vezetője;

Lőke Gyula, BM Állami Titkos Ügykezelés és Rejtjelező Osztály vezetője /előtte a Börtönügyi Osztály vezetője;

Ács Ferenc, BM Személyzeti Főosztály vezetője /előtte az MDP Budapesti PB Párt-és Tömegszervezeti Osztály vezetője;

Tatai (Truckenbrud) József, a KEOKH  vezetője /előtte az Útlevél Osztály és a KEOKH vezetője;

Dobroka János, BM Környezetelő és Lefigyelő Osztály vezetője /előtte az ÁVH Titkárság vezetője;

Valencsák János, a Határőrség és Belső Karhatalom parancsnoka /előtte a 27. lövészhadosztály parancsnoka;

Orbán Miklós, a Határőrség és a Belső Karhatalom törzsparancsnoka /előtte a SZU-ban végzett másféléves különleges tanfolyamot;

Varga János, BM Cenzura Osztály vezetője;

Rajki Sándor, BM Titkárság vezetője /előtte a Tájékoztatási Osztály vezetője;

Balázsi Béla, BM Vizsgálati Főosztály vezetője /előtte a Vizsgálati és Kémelhárítási Osztály vezetője;

Zsidi Gyula, BM Közlekedés és Híradás-elhárítási Osztály vezetője /előtte a Vizsgálati Főosztály vezetője;

A Minisztertanács 1953. július 31-én fogadta el a Gerő Ernő belügyminiszter által beterjesztett javaslatot a BM Kollégium tagjaira, amely megegyezett a PB 1953. július 22-i határozatában  jóváhagyottal.

A Belügyminisztérium Kollégiumának tagjai:

Piros László áv. vezérőrnagy, a miniszter első helyettese;

Dékán István, áv. ezredes, miniszterhelyettes;

Györe József, miniszterhelyettes;

Ács Ferenc áv. ezredes, a BM Személyzeti Főosztály vezetője;

Valencsák János, áv. ezredes, a Határőrség és Belső Karhatalom parancsnoka;

Berecz Béla vezérőrnagy, az Anyagi és Technikai Főosztály vezetője;

Kucsera László áv. alezredes, a Kémelhárító Osztály vezetője;

Gazdik Gyula, áv. alezredes, a Hírszerző Osztály vezetője;

Balázsi Béla, áv. őrnagy, a Vizsgálati Főosztály vezetője;

Pőcze Tibor vezérőrnagy, Országos Rendőrfőkapitány.

   Az 1953 nyarán történt amnesztia következtében országszerte nőtt a bűncselekmények száma, romlott  a közbiztonság, de nem javult a törvényesség helyzete sem a belügyi munkában, maradt a koncepciós vallomások felvétele, a fizikai és lelki kényszerítő eszközök alkalmazása. Pedig szeptemberben átszervezték a legkritikusabb területet: a Vizsgálati Főosztályt, a 010.sz. parancs és a hozzá kacsolódó „Alapelvek” részletesen szabályozták az őrizetbe vételek, letartóztatások és házkutatások végrehajtásának rendjét az államvédelmi szerveknél.

 Gerő Ernő már októberben több figyelmeztető feljegyzést küld a BM vezetőinek az operatív területen kialakult fegyelmi helyzetről:

  „…a szocialista törvényességet számos esetben lábbal tiporják… a megyei szerveknél még mindig elterjedt jelenség a dolgozókkal való fennhéjázó, durva, sértő bánásmód, sőt, az őrizetesek fizikai bántalmazása.” „A Belügyminisztérium operatív szerveinél (de egyéb szerveknél is) megmutatkozó súlyos fegyelmi helyzet azt mutatja, hogy ezeknél a szerveknél határozott ellenállás mutatkozik a Központi Vezetőség júniusi határozatának végrehajtásával és magával a határozattal szemben. Szerintem komoly politikai hiba volna ezt nem látni és az egész ügyet csak elszigetelt fegyelmi kérdés gyanánt kezelni. Véleményem szerint az operatív szerveknél mutatkozó súlyos fegyelmi helyzet, a morális züllés esetei, verések, stb. mögött politikailag az húzódik meg, hogy az államvédelmi tisztek jelentős része még mindig azt képzeli, hogy az ország az államvédelem miatt van és nem megfordítva; hogy ezek az emberek semmibe veszik a KV határozatát, ellenállnak a határozat megvalósításának, ami persze nem mindig jelentkezik a hivatalos hatalommal való brutális és vadállati visszaélésekben, de ezek ennek az ellenállásnak szélső esetei.”

Piros László belügyminiszter

[Gerő Ernőnek ezt a szokatlan kritikáját  egy év múlva már  a nem kívánatos liberális megnyilatkozások közé sorolták. Az MDP KV Politikai Bizottságának  1954. november 10-i ülésén Piros László - aki június 6-án váltotta Gerőt a belügyminiszter posztján - előterjesztését a külső és belső reakció munkájáról és a szükséges tennivalókról a Politikai Bizottság tudomásul vette és határozatában megállapította:

  „A Politikai Bizottság nem kielégítő irányítása következtében a Belügyminisztériumban bizonytalanság keletkezett, amely liberalizmusra vezetett. Nem értették meg eléggé az új szakasz politikáját, nem értették meg, hogy az új szakasz nem jelenti az osztályharc feladását, hanem ellenkezőleg, a harc fokozását jelenti, csak nem a régi módszerekkel. Helyes munkával az igazi ellenséget kell felderíteni, konkrétumok alapján leleplezni és felelősségre vonni.”

  1955. március 18-án - egy hónappal Nagy Imre miniszterelnök távozása előtt (!) - Piros László belügyminiszter országos kommunista aktíva értekezletet tartott a BM vezetőinek. Moszkvai bíztatásra, Rákosi politikai visszatérését előkészítve, már nyíltan támadta Nagy Imrét:

  „… a jobboldali nézetek pártunkban és államunkban azért váltak ilyen veszélyessé, mert Nagy Imre elvtárs beszédeiben és cikkeiben támogatta ezen antimarxista nézeteket, sőt elsősorban ő volt ezeknek a hirdetője… A jobboldali elhajlás a mi munkánkban is megtalálható volt és még ma is meglévő veszély. Igaz elvtársak, hogy még a múlt év vége felétől kezdve van bizonyos fejlődés, erősödés az ellenség elleni harcban. De egyrészt ez még csak a kezdet. Másrészt, ha gondosan elemezzük a belügyi államvédelmi szervek 1953 júliusa óta végzett munkáját, önkritikával meg kell állapítani, hogy az ellenség elleni harcban nem voltunk elég következetesek, bátrak, az osztályharcos szellem, a kommunista, csekista (CSEKA: az orosz politikai rendőrség jogelődjének rövidítése, - I.Cs.),  éberség tompult, gyakran ingadozás, liberalizmus, bizonytalanság volt a munkában tapasztalható.”]

Vidám államvédelmi főtisztek 1954-ben a siófoki ÁVH-üdülőben: (Álló sor balról jobbra: Zsidi Gyula ezredes, Farkas Vladimir alezredes, Bradács György alezredes, Jamrich József ezredes, Koncz István.)

   A Gerő által 1953 októberében említett „hivatalos hatalommal való brutális és vadállati visszaélésekben” mindennapos része volt az ártatlanul meghurcolt magyar  embereknek immáron nyolcadik esztendeje a PRO, az ÁVO és az ÁVH jóvoltából. Idézzük csak fel az eseményeket  a méltatlanul elfeledett Berki Mihály segítségével. (Berki: Az Államvédelmi Hatóság, Bp. 1994.)

„Brutális és vadállati visszaélések”

   1953 januárjában letartóztatják az ÁVH több véreskezű vezetőjét, köztük van: Péter Gábor, (eredeti nevén: Eisenberger Benjámin, 1906. Újfehértó, Meczner Róza, felesége: Simon Jolán), Décsi Gyula, Csapó Andor, Dr. Bálint István, Károlyi Márton, Kovács József, Bánkúti Antal, Érsek Tibor, Szabolcsi Mihály, Princz Gyula, Vándor Ferenc, Komendó János, Janikovszky Béla, Vajda Tibor. Őrizetbe veszik Péter Gábor feleségét: Simon Jolánt és szeretőjét: Pataki Ferencnét is.

  A vádiratot 1953. december 1-én nyújtotta be a Legfőbb Ügyészség a budapesti hadbíróságnak. Lapozzunk bele:

   „A vizsgálat megállapította, hogy Péter Gábor és a vezetése alatt álló bűnszövetkezet tagjai… a felszabadulás első hónapjaitól kezdve a szervezett bűnözés útjára léptek. A bűnöző banda tagjai, vezető beosztásaikkal járó hivatali és szolgálati hatalmuk felhasználásával követtek el bűncselekményeket. A párt és a kormány által az államvédelmi szervek elé kitűzött feladatok végrehajtása  helyett az államvédelmi munkában népellenes irányba ferdítették el az állami büntetőpolitikát és tudatosan félrevezették a párt és kormányszerveket, lábbal tiporták az állampolgárok jogait, az emberi szabadságjogokat, törvénytelen módszerek meghonosításával, ártatlan emberek bebörtönzésével, aljas és önző személyi igényeik kielégítése érdekében  bűnözőkkel szövetkezve fosztogatták a népvagyont, miáltal mérhetetlen károkat okoztak a népgazdaságnak. Péter Gábor és bűntársainak bűncselekményei alkalmasak voltak arra, hogy gyűlöletet ébresszenek a dolgozó népben, az államvédelmi szervekkel szemben.

   Péter Gábor közvetlenül a felszabadulás után, mint a politikai rendőrség vezetője, többségükben osztályidegen, karrierista és rovott múltú elemeket gyűjtött maga köré vezetőnek. Ezek hajlandók voltak őt mindenben kiszolgálni és bűnös tevékenységét elhallgatni, mert ezzel saját maguk részére jó és könnyű életet biztosítottak.

  Rendszeressé vált, hogy minden alap nélkül előállítottak, illetve letartóztattak embereket és akikre bűncselekményt rábizonyítani nem tudtak, évekre internálták. A törvénytelen eszközök alkalmazásában, az előállított, vagy  őrizetbe vett személyek verésében, szadista kínzásukban, valamint alaptalan internálásukban Péter Gábor bűntársai voltak: Kovács József, Princz Gyula, Károlyi Márton, Bánkúti Antal, Tímár István, Décsi Gyula és Vajda Tibor volt államvédelmi vezetők.”

Péter Gábor

Décsi (Danweber) Gyula (1919, Schrei Teréz, felesége: Bán Judit) volt áv. ezredes, majd igazságügyi miniszter) vallomásából:

   „…teljesen felelőtlenül, névtelen feljelentésekre történtek őrizetbe vételek. Őrizetbe vettünk becsületes munkásokat, parasztokat azért, mert valamelyik haragosuk azt állította róluk például, hogy látta nyilas karszalaggal. Névtelen feljelentés elég volt ahhoz, hogy nyilasnak nevezett munkásokat betegre verjenek, esetleg agyonverjenek.”

  Princz Gyula (1905. Uzsonyi Irma, felesége: Krenner Mária)  áv. őrnagy, büntetés-végrehajtási alezredes:

  „Az őrizetest hasra fektettük, zokniját a szájába tömtük, hogy ne tudjon kiáltozni és talpait gumibottal vertük. Amikor a verést rövid időre megszakítottuk, ugráltattuk, hogy a lábai ne dagadjanak meg… Az őrizetesnek a kisujját (a kezén)  le kellett szorítani a padlóra és körülötte forogni… A lábujjhegyére kellett állnia a fal mellett, a fal és az őrizetes homloka közé ceruzát tettünk és huzamosabb ideig így kellett állnia. A papok megfenyítésénél áramot vezettünk egy rézfeszületbe és azt az őrizetesnek meg kellett csókolnia. Egy alkalommal (?) használtunk egy csepegtető berendezést, melyből az őrizetes fejére bizonyos időnként egy csepp víz esett. (Ősi indián kínzás, - I.Cs.) Kb 200 őrizetest bántalmaztam az ÁVH-nál eltöltött szolgálati időm alatt. Az őrizetesek bántalmazását minden esetben Péter Gábor, vagy Décsi Gyula utasítására hajtottam végre. Azonban Décsi Gyula nem csak Péter Gábor utasítására parancsolta meg nekem, hogy bántalmazzam az őrizeteseket, hanem többször előfordult, hogy amikor az előadók verés alkalmazására vonatkozó javaslatot tettek, azt elfogadta és utasított engem a bántalmazás végrehajtására…”

 Princz Gyula, mint a helybéli verőcsoport vezetője kiemelkedő szerepet töltött be a koholt politikai perek őrizeteseinek embertelen sanyargatásában és brutális bántalmazásában. Ő volt az, aki a legkülönösebb kínzó módszerek és eszközök használatát, a szakszerű bántalmazást  meghonosította az ÁVH-nál. Így a lemeztelenített őrizetesek gumibottal való bántalmazása, olykor gúzsbakötéssel egyidejűleg, csuklóztatás, kútásás, békaügetés, áramfejlesztővel való villanyoztatás, heremorzsolás, stb.

   Kovács  (Schwartz)  József (1912. Fischer Karolina, felesége: Würtzberger Szidónia) áv. őrnagy Péter Gábor titkára, személyi biztosítója vakon végrehajtotta főnöke verésekre adott utasításait, anélkül, hogy tudta volna azok célját. Vallomásából:

   „… egyes őrizetesek, így például a budapesti osztályon a volt beszkártisták ügyében, egy-két kérdés után Péter  parancsot adott a megkínzásukra. Ezek a kínzások a legembertelenebb módszerrel történtek. Az őrizeteseket a földre tepertük, gumibottal vertük a talpukat és a heréjüket. Amikor véresek lettek, akkor visszakísértük őket…”

   1952 őszén Csongrádon és a budapesti VII. főosztályon Péter Gábor személyes utasítására Kovács József rendkívül durván megkínozta Bálint Lászlót és annak társát: Kenyeres Sándort, továbbá Bálint sógornőjét, vallatott egy rendőr törzsőrmestert, végül két parasztot, akik teljesen jóhiszeműen fuvarozták Bálintékat. Az embertelen kínzásban Péter Gábor személyesen és tettlegesen  is részt vett. A nőket Kovács a földre teperte, szájukat betömte majd gumibottal ütlegelte őket. (Más alkalommal Péter Gábor Bálint László heréjét tűvel szurkálta, majd behozatott egy harapófogót és utasította titkárát, hogy csípje le Bálint László lábujját. A verésben tevékenyen részt vett Bálint István áv. orvos ezredes is.)

Péter Gábor és Rákosi Mátyás

  1950 novemberében Péter Gábortól Károlyi Márton, Kovács József, Princz Gyula és más államvédelmi beosztottak utasítást kaptak Szűcs Ernő őrizetes, Péter Gábor volt helyettese bántalmazására. Károlyi Márton  magához hivatta Princz Gyulát, majd Kovács Józsefet, az Izabella utcai fogdában meztelenre vetkőztették Szűcs Ernőt, és felváltva gumibottal addig verték, amíg az  kezeik között meghalt. A verést Károlyi Márton irányította, - vallotta Kovács.  Ugyanakkor Kovács József a Farkas Vladimir elleni vizsgálat során azt vallotta, hogy a Szűcs testvéreket Farkas Vladimir verette agyon, aki azt a parancsot adta, hogy a Szűcs testvéreket vetkőztessék le és addig üssék, míg ő újra be nem jön… közben Szűcs meghalt. Farkas vallomásából:

 „…én a Pétertől kapott utasítást szó szerint mondtam el Szűcs Ernő és a verést végrehajtók előtt. Verés közben egyszer vagy kétszer kinyitottam az ajtót és egy kicsit benéztem és megkérdeztem Szűcstől, hajlandó-e már beszélni. Ezekben a másodpercekben természetesen nem verték.”

   Károlyi erről később  így vallott:

   „…Szűcs Ernő és Szűcs Miklós kihallgatásának eredménytelensége tudott volt Rákosi előtt… egy alkalommal, amikor Farkas Vladimir és én bent voltunk Péter Gábornál, Péter épp letette a kagylót, közölte, hogy Rákosival beszélt, akinek az az utasítása, hogy két napig úgy kell verni a két Szűcsöt, hogy a csontjaik is törjenek össze… Farkas Vladimir és én behívattuk beosztottainkat: Nagy Károlyt, Princzet, Fekete Zsigmondot és egy másik személyt… hozzájuk csatlakozott Kovács József is és ezután Farkas Vladimir utasítására kijelölték a szobákat, megkezdték a verést… kb. 20-25 perc  múlva szólt valaki, hogy Szűcs Ernő rosszul van, mire Farkas Vladimir leállította a verést és telefonált Bálint doktornak… Bálint közölte, hogy a verés folytán Szűcs Ernő meghalt. Ugyanakkor Szűcs Miklóst levitték a fogdába, aki kb. egy negyedóra múlva ott halt meg…”

Farkas Vladimir

(Károlyi  Márton áv. alezredes Décsi 1951-es távozása után a vizsgálati osztály vezetője lett, személyesen is részt vett törvénytelen eszközökkel a hamis vallomások kicsikarásában.)

   1952 tavaszán Vajda Tibor átkísért Péter Gáborhoz kihallgatásra egy gyanús, UDB ügynöknek vélt őrizetest (UDB: Uprava  Derzavne Bezdobnozti, jugoszláv hírszerzés, - I.Cs.) Rövid kihallgatás után Péter Gábor utasította Kovács Józsefet, hogy lássa el a baját. Kovács József szadista módon neki esett, elgáncsolta, leteperte a padlóra, majd elől széttépte alsó és felső nadrágját, a heréjét húzta, csavarta, szorította, gumibottal verte. Az őrizetes elájult, hideg vízzel leöntötték, s Péter Gábor az égő cigarettáját az arcába nyomta.

  1952 júliusában Vajda Tibor, mint a vizsgálati főosztály helyettes vezetője részt vett Burgiasev György jugoszláv emigráns UDB  ügynökgyanús őrizetes bántalmazásában. A verés során Burgisev talpát, tenyerét és veséjét ütötték gumibottal. A bántalmazás közben Vajda Tibor az őrizetes fejét többször megütötte. A súlyos bántalmazás következtében Burgisev György rövidesen meghalt.

Szintén júliusban az operaházi tűzeset miatt őrizetbe vettek egy villanyszerelőt, akit a gyújtogatással gyanúsítottak. Péter Gábor és Kovács József hallgatta ki, s mivel nem ismert be semmit, megverték. Két nap múlva azonban ki kellett engedni, mert  bebizonyosodott, hogy semmi köze a tűzhöz.

  1950. július 20-án éjfél körül Péter Gábor Hatvanból jelentést kívánt tenni távbeszélőn Rákosinak az újhatvani eseményekről. Hujber Józsefné telefonkezelő azonban önhibáján kívül nem tudott közvetlen telefon összeköttetést teremteni Péter és Rákosi között. Egy óra múlva Péter őrizetbe vette Hujbernét, megalázó, durva szavakkal illette, „Nem vagyok híve a női akasztásnak, de ezt a nőt felakasztatnám!”- mondotta, majd utasítást adott, hogy Hujberné egy órán belül a Kistarcsai Internálótáborban legyen.  Így is történt. Csak 2 év, 2 hónap és 6 nap múlva szabadult, 1953. február 25-én, akkorra derült ki hivatalosan, hogy teljesen ártatlan, s az intézkedés törvénytelen volt.

  1950. augusztus 6-án este a Cegléd-Ceglédbercel közötti országúton Péter Gábor minden ok nélkül durva, trágár szavakkal rátámadt Gubicza József rendőr őrnagyra, kijelentve: „… még mindig tele van a rendőrség a Rajkhoz hasonló csavargókkal. Majd én megmutatom, hogyan kell őket  kisöpörni a rendőrségről.” Ezt követően egy óra múlva Péter őrizetbe vétette Gubiczát, akit az ÁVH épületében  öten-hatan  gumibottal és puszta kézzel brutálisan összevertek. Veséjét, heréjét és meztelen talpát ütlegelték olyannyira, hogy Gubicza több ízben is rosszul lett. Pár  nap fogva tartás után Károlyi Márton - Szűcs Ernő utasítására - Gubicza őrnagyot internálta. Csak 1953. április 30-án , vagyis  2 év, 8 hónap és 25 nap után szabadult.

  1950. június 8-án Lókut községben az ottani vasúti robbantás gyanúja miatt őrizetbe vettek 6-8 parasztfiút és egy papot. Súlyos verések és kínzások után a fiúk „beismerték”, hogy ők a tettesek. Ám közben megállapították azt, amiről Károlyi Márton jelentést is tett Péternek: ezek ártatlanok. Ennek ellenére Péter Gábor utasítást adott az őrizetesek internálására, mert  nem akarta a párt előtt feltárni, hogy a tetteseket nem sikerült kézre keríteni. Az internáltak 1951. január 4-én szabadultak.

 Dr. Bálint  (Schneiner) István (1912. Weinberger Erzsébet, felesége: Balla Leonóra) áv. orvos ezredes Péter Gábor egyik legbizalmasabb tanácsadója jelen volt a bántalmazásoknál, véleményt adott a verések lehetséges következményeiről, az őrizeteseket utólagos kezelésben részesítette, de az is előfordult, hogy a verés alatt segített lefogni az őrizetest. A PRO, az ÁVO és az ÁVH állománya részére bizalmas előadás sorozatot tartott például a tompa felületű tárgyak behatolásából eredő sérülésekről, a helytelenül alkalmazott verések káros következményeiről. A vizsgáló tisztek - főként Princz Gyula - tőle tanulták a nyom nélküli, szakszerű bántalmazás technikáját. Bálint  ezredes 1949. szeptemberében Janikovszky Béla áv. ezredes feleségét Péter Gábor javaslatára zárt intézetbe vitette, ahol 3 hónapot és 8 napot töltött az asszony, noha ez nem volt indokolt. (Janikovszkynét Princz Gyula kísérte be a Lipót mezei elmegyógyintézetbe.)

Annyit loptak, amennyit csak akartak

  Az idézett vádiratban találhatók az ÁVH vezetőinek anyagi visszaélései is. „Péter Gábor milliókra menő pazarlást honosított meg az ÁVH-n belül. Csapó (Czutrin) Andor, Vándor (Weinberger) Ferenc, Komendó János, Érsek (Heisler) Tibor, Máy László, Radnai Pálné, Szabolcsi Mihály, Pataki Ferencné és Péter Gáborné  ( Simon Jolán ) közreműködésével. Az 1953. szeptember 30-i szakértői jelentés szerint a kárt nem lehetett felmérni.”

 Csapó (Czutrin) Andor (1901. Spitz Jolán, felesége: Sterin Margit) áv. alezredes (akit 1927-ben a debreceni királyi törvényszék sikkasztás miatt 4 évi börtönre ítélt, de  ennek ellenére Péter Gábor mégis rá bízta a PRO, az ÁVO és az ÁVH gazdasági ügyeit) mondotta 1954-ben:

„…Az általam ellopott nagy összegű pénzeket és értékeket nem tudom felsorolni, mert 1945-től annyi pénz állt rendelkezésemre, amennyit csak akartam. Soha sem tudtam, hogy mennyi pénzem van. Amikor elfogyott, benyúltam a pénztárba, kivettem tíz, vagy százezer forintot. A magamra elköltött összegeket sohasem tudtam elválasztani a Péter Gáborra és barátnőjére fordított összegektől. Állandóan volt nálam  több ezer forint és abból fizettem Péter Gábor kiadásait, s az enyémet is.”

  Csapó fényűző módon rendeztetett be magának egy lakást állami pénzből, megajándékozta rokonait és ismerőseit, Sipos Ferenc volt bankigazgató barátjának - akivel 1927-ben sikkasztott - újonnan kifestett lakást juttatott, s ellátta szeretőjét: Faludinét is.

 Komendó és Máy közösen fosztogatta az ÁVH Mexikói úti raktárát, Vajda Tibor, mint vizsgálati főosztályvezető-helyettes 1951-től az őrizetesek házkutatáskor lefoglalt tárgyaiból vett magához, míg Károlyi Márton vizsgálati főosztályvezető a  letéti tárgyakat dézsmálta, különös érdeklődéssel  az arany és ékszer  iránt. (Károlyi bevallotta, hogy Kádár János lakásáról Farkas Vladimir kezdeményezésére bizony elhoztak néhány értéket…)

 Bánkúti (Buvroszki) Antal (1914. Dienes Erzsébet, felesége: Karl Ilona) áv. százados Princz Gyulával vitt el az ÁVH által zárolt lakásokból  pénzt, ruhát és különböző értéktárgyakat.

  Dr. Tímár  (Schwartz) István (1913. Tuchmann Regina, felesége:Halász Stefánia) áv. ezredes, Péter Gábor egyik helyettese, majd az Igazságügyi Minisztérium főosztályvezetője 1946-tól bűnös kapcsolatban állt Létai Imre tőkéssel, akitől havi 5 ezer forintot kapott, amiért Tímár  „elnézte”, illetve biztosította neki a Trans-Európa gazdasági társaság zavartalan működését. Tímár egyénileg is foglalkozott útlevél árusítással, 1947-48-ban nyolc tőkésnek személyesen adott útlevelet 30-30 ezer forintért.

 Péter Gáborné Simon Jolán  (1907. Goldner Róza) pártalkalmazottként Rákosi titkárnője) luxus igényeire több száz ezer forintot költött Csapó Andor. Ugyanezt tette Patakinéval kapcsolatban is. 1952-ben raktárra történő vásárlásakor kifizettek 3 382 726 forintot. A különböző módon elpazarolt és elsikkasztott pénz 1951. december 29-től 1952. december 25-ig: 7 819 573 forint.

 Reiter Sándor és Szamosi Imre, mint felhajtók több mint 300 tőkést és más ellenséges elemet szöktettek ki. Az útlevelekért kb. 18 millió forintot, nagy mennyiségű aranytárgyat és valutát, ingatlanokat, lakásberendezési és értéktárgyakat kapott az ÁVH.

 Décsi Gyula is adott útleveleket 1949 tavaszán négy személynek. Az ÁVH vezetői úgy is megkárosították a magyar államot, hogy bizalmas és a múlt eseményeit tartalmazó fontos, igen értékes iratokat loptak el. Például: Dr. Tímár ellopta és hazavitte Szálasi Ferenc börtönnaplóját, Vinkelmann SS-tábornok háborús feljegyzéseit, s Baki László emlékiratait.

  Az ügyész a vádbeszédben elmondta, hogy Péter Gábor soha nem dolgozott, tanult egy szakmát (szabó volt), de azt sohasem gyakorolta, a rokonai támogatták és a felesége tartotta el. Patakiné a nős Péter Gábor kedvéért hagyta ott becsületes férjét és így harácsolt, csak Pétert szolgálta. Csapóról az ügyész azt mondta, hogy hétpróbás bűnöző, Tímár Istvánról, hogy éveken át korrupciós mocsárban élt, Décsi Gyuláról azt, hogy részes a törvénytelenségek meghonosításában, féktelen karrierista. Bálint István szentesítette a bántalmazásokat, Vándor Ferenc orvosnak adta ki magát a deportálás alatt.

A Katonai Felsőbíróság 1954. január 15-én tárgyalta az ügyet. Elnök: Ledényi Ferenc alezredes. Bírók: Sárközi Endre százados, Nagy Sándor őrnagy. Ülnökök: Nógrádi Sándor altábornagy (!) és Révész Géza altábornagy (!). Jegyző: Nagy Miklós főhadnagy.

  Péter Gábort hűtlenség, hatalommal való visszaélés, népellenes bűntettek, halált okozó súlyos testi sértések elkövetéséért életfogytiglani, 17 társát pedig 2 évtől életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. 1957-ben a Legfelsőbb  Bíróság Katonai Tanácsa újra tárgyalta a volt ÁVH-s tisztek és főtisztek ügyét, Péter Gábort 14 évre, társait 2-9 évre ítélték. 1959-ben - Kádár János és a Politikai Bizottság döntése nyomán - Péter Gábor egyéni kegyelemmel szabadult. 1993. január 23-án hunyt el Budapesten.

  A meggyötört, megalázott és kiszolgáltatott  magyar társadalom már korábban  erkölcsi ítéletet mondott a gátlástalan és könyörtelen gyilkosok felett, akik 1945-ben jelentek meg a diktatúra egyenruhájába bújva. De a „felszabadult” magyar emberek akkor még csak kértek és figyelmeztettek. Erről tanúskodik két röplap is, melynek szerzőit halálra kerestette Péter Gábor, ám nem találta meg. Az első röplap  „Őszinte  magyar szó a zsidósághoz” címmel és „A magyar nép” aláírással, a második „Illegális röplap” cím alatt a „Kommunista Magyarok Szövetsége” aláírással jelent meg.

  Az igazi demokrácia fokmérője a szabaddá tett gondolatmozgás, de ez a demokráciának álcázott önkényuralom, amely a Ti mindenhatóságotokat testesíti meg, nem bírja a szabad kritika napfényét, s ez a körülmény kényszerít arra, hogy  egyelőre a 'hátatok mögül' intézzük e néhány őszinte szót hozzátok… van egy olyan kérdés is, amely már-már általános néplázadás kirobbanásáig feszíti a közhangulatot, ez pedig a zsidókérdés…Ti, akik úgy néztek fel ötezer éves  bölcsességetekre, mint Napoleon a piramisokra, csodálatos érzéketlenséggel nem akarjátok észrevenni az antiszemitizmusnak önmagatokban rejlő okait. Bámulatosan kerülitek az önmagatokkal való szembenézést, a legszerényebb önvizsgálatra sem vagytok hajlamosak, helyette azt mondjátok, hogy elvadult, elállatiasodott faj vagyunk, gyógyíthatatlan barbárok, akik még nem értünk meg a demokrácia áldásaira.

  Ha körülnéztek a világban, azt kell látnotok, hogy mindenütt baj van veletek, de az önismeret bátorsága nem tartozik az erényeitek közé. Mert mi történt?

  Amikor megtértetek rettenetes sorsotok völgyeiből, legkisebb jelét sem mutattátok, hogy kálváriátok egyben a magába szállás iskolája lett volna. Szenvedésetek pokla belső újjászületésetek forrása kellett volna legyen, új szövetségkötés annak a népnek a fájdalmas sorsával, amelynek közösségében élni visszatértetek. És mit tettetek?

  Ahelyett, hogy megkerestétek volna annak a magyarságnak a kezét, amelyet a fasiszta bestializmus szintén a szakadékba taszított, megrohamoztátok, s hallatlan politikai korlátoltsággal úgyszólván kizárólagos birtokotokba vettétek az országot. A zsarnokságok történetében egyedülálló színjátékot varázsoltatok elő, Ti, alig kétszázezernyi jövevény kisebbség, uralmatok alá törtétek a kilencmilliónyi magyar őslakosságot. Megszálltátok az egész államhatalmat, s ahonnan a leglázítóbb visszaélést gyakoroljátok, mindenekelőtt a politikai rendészetet vettétek birtokotokba. Az itt összesereglett s rendőrtisztekké transzformálódott derék borügynökök, bárzongoristák s hasonszőrűek tartják rettegésben a magyarságot. Bátor hatalomvágy és uniformisláz ejtett rabságba benneteket, s nemcsak a sarki fűszeres kötött sarkantyút, de még bölcs rabbitok is szerzett egy tábornoki uniformist. Csodálkoztok hát, hogy antiszemitizmus van?

  S akinek rendőr ezredesi gúnya nem jutott, azok rávetették magukat e szerencsétlen ország gazdasági életére. Bámulatos gyorsan újjáépítettétek magatokat. Ördöngös gyorsasággal kisajátítottátok a legjobb lakásokat, ami jobb falat akad még az országban, az a ti asztalotokra varázsolódik, ami arany, valuta, érték maradt még az országban, az mind a ti kezetekben halmozódik fel. Kihívó cinizmussal mentek el a magyar nép nyomora mellett, s azt mondjátok, hogy sokat szenvedtetek és jussotok van a farsanghoz, egy kis jóvátételhez. Arra nem gondoltok, hogy a harcterekre hurcolt magyarok százezrei pusztultak el, s arra sem gondoltok, hogy hány magyar hazafit gyötörtek halálra nyilasok, akik közül nem egy éppen a Ti védelmetekben áldozta életét… nézzétek az utcákon kolduló hadifoglyokat, rokkantjainkat és nézzétek éhes-rongyos egész  népünket. Ők viselték és nem Ti e háború minden idegtépő böjtjét. De mi nem panaszkodhatunk, mert ma csak a Ti fájdalmatok a divat. És csodálkoztok, hogy van antiszemitizmus?

  Azt mondjátok, hogy a demokráciát véditek? De ez csak általános képmutatás, mert valójában a demokrácia, s a vele járó szociális fejlődés nem a Ti ügyetek. Ti az elmúlt liberális világban mérhetetlenül meggazdagodtatok…bízzátok a demokrácia védelmét a múlt rendszerben  általatok is kihasznált munkás és paraszt tömegekre.

  A magyarság józan többsége nem akar több Orgoványt és Kunmadarast. Keressük veletek a békés együttélést, vagy ha ez nem megy, a békés elválás útjait… Egyetlen realitás, hogy …itt kell élnetek. De oly iszonytatóan provokatív a magatartásotok, hogy ha gyorsan és önként nem csináltok egy alapos visszavonulást, megfékezhetetlen tömegfelkelésbe kergetitek az országot…

  Nektek kell elindítanotok a tisztulás folyamatát.

                                      A magyar nép!”

   Hazánk válságos sorsa, kátyúba jutott demokráciánk, s mindenekelőtt a letaszított bűnös rendszer feléledésének veszélye új szabadságharcra hív benneteket. A szövetségesek, s elsősorban a szovjet népek dicsőséges harcai elsöpörték a Horthy rendszert, s a nyilas hibbantak betyárvilágát, de a magyar élet szabadabb lélegzetvétele mégis illúzióvá vált, mert a felszámolt népnyúzó múlt nyomában új zsarnokság született.

  Kiosztottuk a földet, a nép kezébe adtuk a törvényhozó hatalmat, megvalósítottuk az állami élet legfejlettebb formáját: a köztársaságot, de a magyarság lelkét a demokrácia e nagy ajándékai mellett mégsem a szabadság fölött érzett természetes öröm, hanem a keserű kiábrándulás, s a szorongató bizonytalanság érzetei töltik be. A végzetes hiba akkor történt, amikor a felszabadítás pillanatában a magyarság letargiája lehetővé tette, hogy a bosszúszomjas zsidóság a maga mindenható politikai és gazdasági hatalmát beépíthesse a demokrácia épületébe.

  Kizárólagos monopóliumként kezükbe vették a rendőri hatalmat, fasisztának bélyegezték és elhurcolnak mindenkit, aki a legenyhébb formában is tiltakozik üzelmeik ellen. Úgy megszállták a közhatalom minden pozícióját, annyira úrrá lettek az egész államgépezeten, mintha nekünk magyaroknak már semmi közünk nem volna ehhez az országhoz.

  A zsidóság minden józan észt és minden demokratikus elvet megcsúfoló hatalmi őrülete veszéllyel fenyegeti a keserves  áldozatokkal megszerzett demokráciánkat! Ahelyett, hogy a megértést megegyezés útján keresték volna a túlnyomó többségben nemcsak demokratikus, de mélyebb szociális átalakulás után is vágyódó magyarsággal, amely éppen úgy szenvedettje a fasiszta gazemberek rémuralmának, miként ők, nekiestek, hogy bosszújukat töltsék és sérelmeikre jóvátételként önmagukat felülmúló szenvedéllyel fogtak a harácsoláshoz. Nem elég, hogy egész gazdasági életünk prédájukká lett, de elvakult mohóságukban még a külföldi ajándékokat sem átallják elhalászni a meztelen és fakírrá aszott munkáscsaládok elől.

  Ezzel nemcsak azt idézték elő, hogy az antiszemitizmus általános közhangulat lett, hanem lerombolták a hitelét a demokráciának is, amelyben a magyarság a zsidóuralom táptalaját látja. A reakció éppen a zsidók politikai és gazdasági terrorjából meríti leghatásosabb érveit. Így a zsidó magatartás által kiváltott közhangulat döntő jelentőségű a munkásság jövő sorsa szempontjából is. A közelgő békével kivonuló szovjet csapatok már nem lehetnek a magyar demokrácia közvetlen védelmezői, s ez a fordulat azzal a veszéllyel fenyeget, hogy az antiszemitizmus álarcában előlopakodnak a régi munkásnyúzó rendszer urai, s akkor befellegzik itt minden demokratikus és szociális fejlődésnek.

  Mi kommunisták, magyarok nem nézhetjük tétlenül a szükségszerűen elkövetkező fejleményeket. A zsidóság a maga uralmát a magyar munkás szervezetekre támaszkodva gyakorolja. A zsidó kérdés tehát a magyar demokrácia, a magyar munkásosztály jövőjének kérdése is. E kérdés megoldásában nemcsak távol tartottuk magunktól minden terrorisztikus lépést, hanem ellene is szegülünk minden ilyen kísérletnek, ami csak a magyar munkásság becsületét, demokratikus gondolkodását bélyegezné meg. A kérdés megoldásának reális útjai vannak: minden élősdiséget kizáró drákói gazdasági rendszabályok, vagy ha a zsidóságnak jobban tetszik az Egyesült Nemzeteken keresztül megoldott kitelepítése saját hazájába. Tudjuk, vannak a dolgozó magyarsághoz hasonló életsorsú becsületes termelőmunkából élő zsidók is, ezekkel szívesen dolgozunk együtt.

  Ami pedig politikai egyeduralmukat illeti, itt a tisztulást nekünk kommunista magyaroknak kell elindítanunk, mert nem minden ok nélkül bennünket tart az ország közvéleménye a zsidó uralom első számú kiszolgálóinak. S a fordulat, amely véget vet zsarnokságaiknak, egyszerre fog bennünket is sújtani. El kell tehát választanunk a Kommunista Pártot a zsidóságtól, hogy megmenthessük a dolgozók hatalmas politikai szervezetét a felbomlástól.

A kommunista magyarok pártjának hazánk szocialista építése terén történelmi hivatása van. Fennmaradásától függ, hogy ne süllyedhessünk vissza a múltba, hogy tovább haladjunk a szociális fejlődés útján. A megtisztult és megújhodott párt nem lesz többé idegen a magyar nép előtt, mert az ország elsöprő többsége az egész demokrácia, s a gyökeres szociális haladás mellett van. De a haladás vezetésében történelmi hivatását a párt csak úgy teljesítheti, ha magyar talajba gyökeresítik, ha nemzeti érdekeink bátor harcosává tesszük, ha keresztülvisszük, hogy a mostani vezetők helyét a párt legfelső és legalsó szervezeteiben mindenütt a magyar kommunista munkásság és értelmiség elitje foglalja el.

Ránk magyar kommunistákra felmérhetetlen jelentőségű küldetés vár. Nekünk kell visszaadni az ország lelki egyensúlyát, nekünk kell az állatian elfajult ragadozó ösztönök helyébe tennünk az egymásért való becsületes munka akaratát. Bosszú, gyűlölet, terror nélküli társadalom eléréséért kell harcolnunk, mert csak ez lehet a mi eszméink hódító útja, csak így remélhetjük, hogy soraink megsűrűsödnek, csak így biztosíthatjuk, hogy a munkásság szava egybeforrva a milliós paraszti szegénységgel progresszív értelmiséggel, döntő és megbecsült lesz szerencsétlen hazánk jövő sorsának alapításában.

  Kommunista Magyarok! Elérkezett a cselekvés  órája! Követeljétek, hogy magyar kommunisták vegyék át a szervezetek vezetését! Rajtatok áll, hogy megsemmisült-e a kommunista párt, avagy az egész magyar élet áldásos fejlődésének világító tornya lesz.

  Éljen a megújhodott Magyar Kommunista Párt! Éljen a munkások, parasztok, értelmiségiek közös, válvetett munkájával újjászülető szociális Magyarország!

„Innen szabadulni sohasem lehet. Itt kell rohadni!”

Mindezek után lépjünk be az internálótáborok kapuin az egykor volt hétköznapok valóságának megismerésére. Mert a valóság ideológiai igényeknek megfelelő átalakítása osztályharcos szemlélettel tovább folyt, az ideológiai politika végrehajtása az állami terror eszközeivel az állambiztonsági szervek napi  feladata lett, s ezt a tevékenységet az állami funkciók körébe kellett emelni, szentesítve és megkövetelve azt az országgyűlés által meghozott törvényekben..

A volt hadifoglyok megoszlása állampolgárság szerint:

   1953 június-júliusában  „az internáltak általános hangulata feszült, ideges.” - ahogy ezt június 19-én megállapítja a kistarcsai tábor napi jelentésében Urbán Rezső áv. százados. (A napi jelentéseket a tábor parancsnoka és operatív csoportvezetője írja az ÁVH VI/2. Börtönügyi Osztálya VI. Operatív Alosztályának.)

   „Igen sok szó esik a szabadulás kérdéséről és az a  vélemény alakult ki, hogy a felülvizsgálat nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Mind gyakrabban lehet elkeseredett kijelentések formájában hallani, hogy 'Innen szabadulni soha nem lehet. Itt kell elrohadni!” Ez az ideges állapot nagy gyűlöletet érlelt az internáltakban. Igen gyűlölködővé váltak mindennel és egymással szemben is. Napirenden vannak kisebb összetűzések semmiségek miatt. Az ideges állapotukra vall az a tény is, hogy az éjszakai ellenőrzések mindig több olyan internáltról tesznek jelentést, akik az éjszakát vagy annak nagyobb részét ébren töltötték.”

„Innen szabadulni soha nem lehet. Itt kell elrohadni!”
 

Az „Innen szabadulni sohasem lehet. Itt kell rohadni!” véleménynek - mint már ezt az I. részben említettem - az az Európában példátlan gyakorlat a meghatározó alapja, hogy ha az elítélt letöltötte börtönbüntetését, az államvédelem visszakérhette az internálótáborba és fogva tarthatta, ameddig csak akarta. Az amnesztia rendelet megjelenése után tarthatatlanná válik a gyakorlat,  de csak 1953. szeptember 5-én kéri a BM. XI. osztályát Lőke Gyula áv. alezredes osztályvezető a helyzet rendezésére:

   „Az internálás rendszerének megszüntetése előtt az a rendszer volt kialakulva, hogy a politikai ügyekben elítélt személyeket a szabadulásuk előtt 1 hónappal a börtön visszajelentette a vizsgálati főosztálynak, a megyei osztálynak a szabadulás utáni intézkedés megtétele céljából. A büntetésüket letöltött személyek közül az olyanokat, akiknek szabadon engedése állambiztonsági okokból veszélyes volt - kémek, külföldi állampolgárok és általában olyan személyeknél, akiknél társadalmi veszélyesség állott fenn -  a vizsgálati főosztály, s a megyei osztályok visszakísértették és felsőbb döntés alapján az ilyen veszélyes elemek internálva lettek.

  Az internálás rendszerének megszűnése után, ezekkel  a személyekkel ilyen módon eljárni nem lehet és mivel még nincs kialakulva  helyes, egységes gyakorlat a jelen viszonyokra…, ezeknek ügyében sürgős intézkedés szükséges…”

A visszakérés már tarthatatlan az internálás megszüntetése után
 

Mint fent már láthatták „Az internálási indokok szerinti megoszlása” c. kimutatásban, 1953. július 16-án 366 embert tartottak továbbra is fogva az internálótáborokban büntetésük letöltése után.

  Két másik, sok vitára és visszaélésre okot adó kérdést még 1952-ben tisztázott az ÁVH. VI. Jogi-, Börtönügyi és Vizsgálati Főosztálya.

  Január 23-án parancsba adták, hogy  internálási véghatározat nélkül egyik tábor sem fogadhat be letartóztatottat. (Kivételt képez az az eset, amikor a letartóztatottal együtt a VI/2  osztály vezetője által aláírt szolgálati jegyet viszik.) Ezzel akarták megszüntetni azt a törvénytelen gyakorlatot, hogy  „…embereket löktek be a kapun félholtra verve és  fogva tartottakat vittek ki bemondásra, feljebbvalóra, ellenőrizhetetlen telefonokra hivatkozva…” (Egy volt rab visszaemlékezéséből.)

Internálási véghatározat nélkül nem lehet befogadni senkit

  Március 27-én  szabályozták a börtönügyi osztály táborai és intézetei valamint az őrzésüket ellátó Belső Karhatalom egységei közötti rendezetlen viszonyt, ami szintén több elmérgesedett helyzetet szült. A parancs kimondta, hogy a táborok és állambiztonsági  bv. intézetek vezetői és a karhatalom parancsnokai egymással alárendeltségi viszonyban nem állnak, utasítást egymásnak nem adhatnak sem kiképzési, sem szolgálati, sem fegyelmi ügyekben. Egyetlen kivétel az az eset, ha közös védelmi terv szerinti riadót rendelnek el, ekkor a karhatalmi egységek a tábor, intézet vezetőjének  alárendeltségébe kerülnek, az objektumnál  szolgálatot teljesítő minden államvédelmi beosztott az ő utasításait köteles végrehajtani. A karhatalmi egység parancsnoka és beosztottjai nem rendelkezhetnek az őrizetesekre vonatkozóan, azokkal semmilyen formában nem érintkezhetnek, lakóterületükre, munkahelyeikre a szolgálat kivételével nem léphetnek.  A Lőke Gyula áv. alezredes által aláírt együttműködési rendelet tán legérdekesebb pontja a 7., amely a titkos be-és kijáratok nyitását szabályozza:

 „Az intézet vagy tábor nem rendszeresített ki-, vagy bejáratát sem a tábor vagy az intézet parancsnoka, sem a karhatalmi egység parancsnoka nem nyithatja ki, azt  csak a VI/2 osztály vezetője és a Belső Karhatalom parancsnoka engedélyével lehet.”

A titkos ki-és bejárat nem nyitható ki, csak felsőbb engedéllyel

 

Tüdőbaj, öngyilkosság, éhségsztrájk

Jelentések  a Kistarcsai Internálótábor fogva tartottjainak egészségügyi  állapotáról.

  Orvosi jelentés, 1952. július 8.

„Jelentem, hogy  Gadnyai Mihály 52 éves C. épületbeli internált, aki ez év január 9. óta állott kórházi ápolásban, ma este 19.32-kor meghalt. Nevezett két oldali, üregképződéssel kísért, előrehaladott tüdő tuberculosisban szenvedett. Köpete Koch bacilus pozitív volt. Halálának oka: szívgyengeség szívizom elfajulás következtében.”

  Operatív jelentés, 1952. október 30.

„…két internált öngyilkosságot akart elkövetni, melyet csak az őr elvtárs éber magatartása akadályozott meg.”

Operatív jelentés, 1953. február 26.

„Lőke Gyula áv. alezredes elvtárs utasítására Simon (Somogyi) István internáltat  a nyilvántartásunkból töröltük, nevezett önakasztás következtében meghalt az Elmemegfigyelőben 1951. október 3-án.”

Operatív jelentés, 1953. március 10.

„Jelentem, hogy Péter László és Bárándi László internáltak az éhségsztrájkot tovább folytatják, kiket mesterségesen táplálunk. Az éhségsztrájkkal kapcsolatban azt hangoztatják, hogy azért sztrájkolnak, mert nem kapnak kellő orvosi ápolást. A tüdőszűrés tovább folyik A napi séta minden különösebb esemény nélkül megtörtént.”

„Péter László internált az élelmet nem akarja elfogadni, mert nem látja életének célját. Amennyiben továbbra sem szándékozik enni, úgy a holnapi  napon mesterségesen fogják táplálni, jelenleg a tábor kórházában van elhelyezve..”

„Jelentem, hogy  1953. július 1-től 31-ig a tábor egészségügye a következő volt:

  A táborban jelenleg gümőkoros megbetegedésben (tüdő és egyéb szervi) 105 internált (közülük 7 nő), gümőkoros megbetegedésre való gyanúval 102 internált (közülük 9 nő) áll állandó ápolás, gyógykezelés, illetve megfigyelés alatt. Ezek az állandó vérképi és vizelet ellenőrzés mellett Isonicid kúrában, dupla élelmezésben, rendszeres C-vitamin (hetente 200 mgr.), D vitamin (hetente 40 ezer egység) ellátásban, naponta kb. hat órás  megfelelő levegőztetésben részesülnek. Az Isonicid kezelés eredményeként a gümős nyirokmirigy gyulladásosoknál feltűnő a  javulás, illetve gyógyulás (24 főből 17-nél), több esetben a megnagyobbodott nyirokmirigy teljes eltűnése, a sipoly záródása és a folyamat megnyugvása (6 esetben) észlelhető. Az elkülönítetten ápolt  tüdőgümőkórosok egy részénél fizikális észlelés alapján (hőmérőzés, kopogtatási és hallgatózási lelet) a folyamat súlyosbodása tapasztalható a fentebb említett gyógykezelés ellenére. A táborban jelenleg nincs  Röntgen készülék, aktív tüdőkezelésre szolgáló felszerelés és tüdő szakorvosi ellenőrzés. Ezért az arra rászorultak korszerű gyógykezelése nem kivihető.

Kórosan emelkedett vérnyomás, idült szívizom elfajulás, illetve érelváltozásra utaló tünetek 122 internáltnál (közülük 26 nő) észlelhetők. Ezek - szükség szerint - részleges, vagy teljes fekvési engedéllyel, rendszeres gyógykezelésben részesülnek, Theobromin, Papaverin készítmények és nyugtatók (Sevenal és  Sevenaletta, Bróm-készítmények) alkalmazásával. Hetenként legalább egyszer ellenőrző vizsgálatra kerülnek.

Idült szervi szívbaj 36 internáltnál (közülük 8 nő) észlelhető. Ezek egy részénél kisebb-nagyobb fokú decompenzatiós tünetek tapasztalhatók. Alkalmazott gyógyeljárás: a kóresetektől függően  Digitalis Kombetin kúra, só és folyadékmentes étrend, fekvés, mindezeket támogató tüneti kezelés.

Alultápláltság (dystrophia) 179 internáltnál volt észlelhető (közülük 18 nő), akik a hónap közepe óta dupla élelmezésre való javaslattal, szükség szerint vitamin (C és B komplexum) ellátásban részesülnek. Egy részüknél a tünetek már észrevehetően javultak.

Az eddig felsoroltakon kívül (akik viszonylag jó egészségi állapotban vannak, ezért az eddig említett kategóriákba nem soroltattak), a táborban jelenleg 64 fő (közülük 8 nő) életkora haladja meg a 60 évet.”

Egészségügyi helyzet Kistarcsán 1953 július 31-én

Összefoglaló jelentés, 1953. szeptember 1.

Kistarcsa. „Molnár Béla nevű internált destruktív kijelentéseket tett, ezért megfigyelés alá lett helyezve. Kolbert János éhségsztrájkot kezdett, mert fogdára lett helyezve lázító tevékenység miatt. Az operatív csoportvezető beszélgetett vele  és az éhségsztrájkot abbahagyta.”

Ami az élelmezést és az elhelyezést  illeti, Kistarcsán  már elfogadhatóbb és -  a kivételes helyzet miatt  - differenciáltabb volt, mint például a ceglédi táborban 1946 nyarán.  Ott a következőket rögzítette egy ellenőrzés:

„A tábor őrizetesei (349 fő) a megelőző héten napi háromszori étkezésben részesültek. Egy-egy étkezés alkalmával 5-5 dl. fejadagnyi főtt étel szolgáltatott ki az alábbiak szerint:

Hétfőtől vasárnapig: rántott leves

Hétfő: savanyú káposzta

Kedd: babfőzelék

Szerda: puliszka

Csütörtök: borsófőzelék

Péntek: savanyú káposzta

Szombat: puliszka

Vasárnap: borsófőzelék

Hétfő: borsóleves

Szerda: bableves

Csütörtök: burgonyaleves

Péntek: bableves

Szombat: borsóleves

Vasárnap: burgonyaleves

A táborban lévő őrizetesek közül 110 fő kifogástalan, 210 hiányos, 29 elégtelen ruházattal rendelkezik.

Az őrizetesek elhelyezésére szolgáló helyiségekben a jelenlegi létszám mellett egy-egy  őrizetesre átlag 5 légköbméter esik. 120 fő részére priccsen szalma volt, 10 fő részére priccsen  szalmazsák, 6 fő részére vaságyon szalmazsák, 37 fő részére földön szalmazsák. Minden helyiség fűtése biztosítva volt. A helyiségek üveggel voltak ellátva. A tábor maximális befogadó képessége: 200 fő. A tábor teljes irodai és felügyeleti adminisztrációjának ellátására 1 fő II/a állománycsoportbeli rendőrtiszt és  20 fő rendőr személyzeti közeg teljesít szolgálatot.

  Szeged, 1946. június 12.

A Főkapitányság vezetője helyett:
Dr.  Drégely József
r. ezredes
a pol. oszt. vezetője

(Megj.: akikről a számok nem szólnak, azokról nem maradt információ, - I.Cs.)

Heti menü a ceglédi internálótáborban

Már említettem: a Horthy korszak különös fintora, hogy a II. világháború alatt, a német megszállást követően  a kistarcsai internálótábor öt befogadó épületében a kitoloncolt magyarok mellett helyet kaptak az összefogdosott és deportálásra váró zsidók, valamint a német Wermacht és az SS fogházzal büntetett katonái is. Részletes és árnyalt képet fest az akkori állapotokról Ránki György történeti munkáira hivatkozva Horváth Lajos 1988-ban megjelent „Kerepestarcsa története” című munkájában:

„A németek bevonulásuk napján azonnal összefogdosták a budapesti zsidókat,  elsősorban a pályaudvarokon és a villamosmegállóknál. Úgy az érkezőket, mint az utazni szándékozókat minden indoklás és igazolás nélkül összeszedték és elszállították a toloncházon keresztül Kistarcsára. Kistarcsán így 2000 embert zsúfoltak össze, akiknek az ellátásáról a Pártfogó Irodának kellett gondoskodni… Kistarcsára március 25-e körül kiszállították a 280 túszt (prominens zsidók, ügyvédek, stb.) is, akiket eddig a németek a Rökk Szilárd utcai rabbiképző intézetben őriztek. A kistarcsai internálótáborban öt nagy emeletes pavilon volt, amelyből egyet lefoglaltak a németek a katonai foglyok számára. Itt őrizték ugyanis az egész német megszállás ideje alatt a német Wermacht és az SS fogházzal büntetett  katonáit. Ezek részére külön német őrség volt, akik lefektettek külön telefonvonalat is a budapesti német parancsnoksághoz közvetlen összeköttetés céljából.

A megmaradt  4 pavilonból az egyikben voltak a régi őrizetesek (munkakerülők, csavargók, utcalányok, s esztendők óta internálást szenvedő kommunisták és szocialisták). A középső ún. nagy „B” pavilont lefoglalták a túszok számára. Ezeknek a neve a táborban rövidesen , éppen emiatt „bések” lett. Különleges elbánásban volt részük, munkára nem voltak kötelezve és a Rökk Szilárd utcáról elvitt 10 fiatal rabbiképzős növendék takarított rájuk. Kivételképpen szalmazsákon, ágyon aludtak.

A  második fogolykategória az ún. „gestapósok” voltak. Ezek nem voltak túszok, de a németek fogták el őket és a pestvidéki törvényszék fogházán keresztül kerültek oda, ahol rövidebb-hosszabb időt töltöttek. Ezeket Kistarcsára speciális német rabszállító autókon egy Lemke nevű SS tiszthelyettes, a pestvidéki fogház hírhedt főfoglára vitte…

A harmadik kategóriába tartoztak a magyar hatóságok által elfogott és Kistarcsára internált foglyok, továbbá a március 19-én és 20-án az állomásokon elfogott zsidók…A tábor állandó létszáma 1500-2000 fő között mozgott.”

A Kistarcsai Internálótábor parancsnoki épülete
 

Egykori szemtanúk úgy emlékeznek, hogy  a német foglyoknak a városparancsnokságról küldték a kosztot, mások azt mondták nekem, hogy helyben, de külön főztek rájuk,  feljavított ellátást kaptak, időnként csak kiegészítés érkezett a városparancsnokságról  : kenyér, csokoládé, kávé, tea.

  Az ortodox zsidó fogva tartottaknak még a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején is a Joint küldött két fogásos ebédet Kistarcsára.  Madaras Ferenc, akit öt évre internáltak (1948-53), mert levelezett egy 1944-ben Amerikába kivándorolt  gyerekkori jó barátjával, így emlékezik vissza kötetében („Recsken diplomata voltam, 'török követ”, Bp. 2004)

„…az izraelitákat a Joint támogatta…Minden nap megjelent egy oldalkocsis motorkerékpár és a kapu elé lerakott két 25 literes kannát, benne a kóser ebéddel. Az egyik szobában voltak elhelyezve a vallásos zsidók, és innen ment ki az ebédért a megbízott 2-3 személy, akik bevitték és szétosztották a táborban lévő zsidók között. Más nem nyúlhatott az edényekhez, mert akkor tréfli lett, és abból ők már nem is ettek, mert vallásuk úgy diktálta. Ezt a szobánkban lakó sorstársunk, Fried Sanyi mesélte, hogy őnáluk ez a szokás.”

Madaras  a Buda-Dél-i internálótáborban kezdte, Kistarcsán folytatta, s Recsken fejezte be büntetését. Van összehasonlítási alapja az akkori elhelyezési, élelmezési viszonyokról. (Az eredeti szöveget nem javítottam, sem nyelvtani, sem stiláris szempontból, - I.Cs.)

Buda-Délen 5-6 ezer foglyot is összezsúfoltak néha. „Az épületek sok belövést kaptak a második világháborúban, mikor Budapest ostroma volt.  Ezért a mi szobánk falán is tátongott két nagy lyuk, ami rongyokkal volt betömve, ezért csak hideg folyosóról, hideg szobába tudtunk menni a hideg fürdő után, félig vizesen. „ „Az élelmezés borzasztóan rossz volt az egész táborban. A konzervgyáraknál már régen lejárt a szavatossági idejük a hordós paradicsom szósznak, már meg volt buggyanva, vagyis  már erjedni kezdett,  ezeket megvette az internálótábor, aminek nem volt semmi kalória értéke, csak arra volt jó, hogy az egész tábor hasmenést kapott…  a bab, a  borsó, szárított káposzta, meg szárított burgonyától csak éhezni és fogyni lehetett.” „Reggelire feketekávét adtak, ami nagyon híg lötty volt. Ebédre-vacsorára borzalmas módon elkészített, zsírt soha nem látott leves vagy főzelék volt, amit már  lejárt és romlott konzervekből állítottak elő. Kenyeret csak a reggelinél adtak egy szeletet, amiből  persze  az ebédhez vagy a vacsorához már  nem maradt.”

A szociáldemokraták megtapasztalhatták a különbséget

 Kistarcsára érkezve (1949. március 21)  „Az épületek közül csak az első és második ezredben voltak emeletes vaságyak, a többi épületben nem volt semmi, csak pár darab hosszú asztal meg a hozzá való padok. Mivel a harmadik emelet ráépítése lassan haladt, ezért a meglévő helységekben borzasztóan össze voltak zsúfolva az emberek. Takarodó után csak a padlóra és az asztalok alatt és felett helyezkedtek el alvás céljából. Rövid időn belül Budapestről kijött több magas rangú rendőrtiszt a Belügyminisztériumból szemlét tartani, hogy a 3., 4., 5., ezredben milyen embertelen módon vannak elhelyezve több ezren. Ebben a három épületben elrendelték nappal a takarodót, hogy láthassák a tiszturak, hogyan alszanak éjjel összezsúfolva az amúgy is tönkretéve, lesoványodva, testileg, lelkileg, még élő emberek, akik ki vannak szolgáltatva az ÁVO-nak, ahova bármikor vissza lehet kerülni, minden ok nélkül. A szemle után úgy rendelkeztek, hogy minden helységben fel kell állítani emeletes priccseket rövid időn belül.”

A volt szociáldemokraták, akik internálva voltak a Horthy rendszerben és most is, s a „felszabadulás” után megint Kistarcsán találták magukat, bőrükön érezhették az internacionalista változást: „Volt közöttünk olyan internált is, aki a negyvenes évek elején, a német megszállás alatt is itt volt internálva mint kommunista, most meg mint demokrácia ellenes vagy fasiszta. Akkor olyan laza volt a fegyelem, hogy a községben lévő parasztokhoz kiadták őket munkára és csak az éjszakát kellett a táborban tölteni. Sok internált otthonról hozatott be díványt vagy rekamiét, hogy kényelmesebben tölthesse az idejét. Most megtudta, hogy mi a különbség a kettő között.”

A Kistarcsai Internálótábor két épülete oldalról
 

A vízellátás a táborban kezdetben nagyon rossz volt: „ Kistarcsa lakosságát a Fésűs Fonó gyárnak a víztornyából látták el vízzel. De hogy kiköltözött Buda-Dél-ről a 3-4 ezer internált, nagyon megterhelte a gyárnak a vízellátását. Ezért úgy oldották meg, hogy a tábor csak reggel 8 és 10 óra között, délután meg 2 és 4 óra között kapott vizet. A WC-ket nem lehetett használni ilyen körülmények mellett, ezért egy nyitott latrinát kellett csinálni a 3., 4., és 5., ezred épülete mögé. Első időben a női ezred végig nevette az egész látványt, mert onnan pont oda lehetett látni, amíg fel nem húztak egy deszka falat.”

Recskre 1950. október  26-án  érkezett Madaras. „… a negyedik számú barakkba kerültem. Mikor beléptem Tesch Norbival az ajtón, olyan látványban volt részünk, sírva mondtuk, hogy innen tényleg sohasem kerülünk ki élve, de még lehet, hogy halva sem, mert ez a megsemmisítő tábor. Egy-egy barakkban körülbelül 160-170 embert zsúfoltak össze. Emeletes priccsek voltak nyers fából, amit az  előtte lévő napokban  vágtak ki, mert az oszlopokon lévő héj nyers volt és némely helyen maradt még madárürülék is. A tartó oszlopok fiatal fának a törzse lehetett, amit csak éppen legallyaztak. Ezek voltak leverve a földbe és erre rakták rá a vastagabb gallyakat, amire még sűrűbben raktak vékony ágakat, hogy a szalmazsákot megtartsa. A focipályán volt nagy boglyákban összerakva az ávósok szalmazsákjából kidobott régi szalma, amit már az eső is jól átáztatott, vagyis már rothadásnak indult. Ezekből volt csak szabad megtömni a mi szalmazsákjainkat. Ezek hamar összenyomódtak alattunk és így olyan vékony lett, hogy érezni lehetett, hogy vékony vagy vastag gallyon fekszünk. Ez is felért egy kínzással, mert alvásról nem nagyon lehetett beszélni,  mivel állandóan forgolódtunk, ha lehetett, mert egy embernek csak 70 cm. széles hely volt kijelölve.

Télen egymást melegítettük, mint a szopós malacok, mert összebújtunk, alulról meg a rothadó szalma melegített, a pokróc, amit adtak, mindenkinek 2 db.-ot, nem sokat ért, mert rongyosak és vékonyak voltak.

Nyáron meg sokat szenvedtünk a nagy meleg miatt, mert a barakkokban öt-hat kis ablak volt, azon meg kevés levegő jött be a 160-170 embernek. Az ajtók meg be voltak zárva létszám egyeztetés után a reggeli ébresztőig. Az ajtók 2 db. széles, vastag vaspánttal és nagy lakattal voltak felszerelve. Nyáron nyitott ablaknál is csak éppen hogy cserélődött a levegő, mert a 160-170 ember borzasztó büdösséget csinált, amiről nem tehetett, mert a babot, borsót, lencsét kénezték a zsizsik ellen, ami már úgyis benne volt és a kén bűzét sehogy sem lehetett megszüntetni, mert főleg éjjel távozott belőlünk. Télen még borzasztóbb volt a levegő, mert csukva voltak az ablakok, fűtés még nem volt.

Minden barakkban engedélyezték, hogy 1 db. kályhát építhessünk téglából, hogy azért nehogy megfagyjunk, mert a munkaerőre még szükség volt, de fűtéshez való fát csak egészen vékony gallyat engedélyeztek bevonuláskor, de ha valakinél vastagabb fát meglátott az ávós, elvette és jól megverte vele, így senki sem merte megreszkírozni. A vékony gally, ami még vizes volt, nem sok meleget adott, alig tudta felmelegíteni a téglakályhát.

Bevonuláskor mindenki sietett, hogy a kályha mellé tudjon állni, hogy a megfagyott kezünket-lábunkat valamennyire felmelegítsük. A barakk építéseknél a földet elegyengették, elsimították és erre építették fel a barakkokat. Tehát a padló maga a föld volt, esős időben ugyanolyan sártenger volt bent is, mint kint.

Nehéz, agyagos föld volt, sokszor beleragadtunk úgy, hogy a csizma vagy a bakancs talpa szabályosan levált, és tovább már csak mezítláb vagy kapcába csomagolt lábbal mentünk, mert megállás nem volt, ha a nyomunkban ávós volt. Ők sohasem maradtak le tőlünk, mert éreztük, hogy a nyomunkban vannak állandóan, és hátba vágták az internáltat a náluk lévő karóval, mert mindig volt valami a kezükben fenyítés céljából, vagy bokán rúgták úgy, hogy napokig sántítottunk.

A recski tábor kerítésen kívülről

A bokarúgásokat a Vipla és a Vágottnyakú értették nagyon. Aki a létszámolvasáskor a sor szélén állt, sokat szenvedtek, mert észrevétlenül, hátulról megközelítették és jó nagyot rúgtak a bokájukba, és gúnyos vigyorral élvezték, hogy milyen fájdalmas arcot vágnak fájdalmukban. Ha valaki fájdalmában fel mert kiáltani, vissza mentek és ököllel leütötték.”

„Minden barakk középrészén kívül, kialakítottak egy egyszerű egyszemélyes WC-t, amit csak létszámolvasás után volt szabad használni. Ha valaki pont a WC mellé került, az nem tudott aludni, mert állandóan ült rajta valaki, ha egyáltalán rá lehetett ülni, mert az ülőkén több volt, mint benne, a bűzről nem is beszélve, ami a WC körül terjengett. A vizelés úgy volt megoldva, hogy minden  barakkban volt 2 db. 100-100 literes vashordó. Csak reggel lehetett kiüríteni, amikor már teljesen tele volt, legtöbbször már ki is folyt belőle, a sötétben nem nagyon lehetett észrevenni. Úgy éltünk, mint az állatok, csak az a különbség, hogy ők több ennivalót kaptak, mint mi..”

„Az alsó tábor őrségének a barakkja a kapunál volt, mellette az ő konyhájuk és közvetlen közelében a szerszámos raktár, amit az internált villanyszerelő (itt Madaras Ferenc, -megj.: I.Cs.) kezelt, sokszor előfordult, hogy az ávós szakács beadta a kondérjukat, hogy mossam el, de előbb belül az oldalról az ételmaradékot lekapartam, ami kb. 2-3 csajkára való volt. Ezt bevittem a barakkba és a haverokkal megettük. Ez csak ritkán volt, mert attól függött, hogy ki volt szolgálatban.

A kőbánya Recsken

A préri közepén volt egy fabódé, ez a Pista bácsinak volt melegedője, és itt tárolta a lovaknak az abrakot, ami zabtörmelékből állt kevés híg melasszal összekeverve. Többször bekéredzkedtünk melegedni,  mikor kiment Pista bácsi, nekiestünk a sarokba leöntött abraknak. Teli pofával ettük, míg nem jött vissza, közben a zsebünkbe is raktunk, amit este a vacsorára a hozott gyenge kosztba belekevertünk.”

Hová tűntek az internáltak letéti tárgyai?

   Az őrizetes, fogva tartott internáltak letéti tárgyainak, értékeinek kezelése égbekiáltóan mutatta azt, hogy  nemcsak az ÁVH legfelső vezetői loptak - Csapó (Czitrin) Andor, Vándor (Weinberger) Ferenc, Érsek (Heisler) Tibor és mások - odafent milliókat ellenőrzés nélkül, tetszőleges célú felhasználásra, hanem az egyes osztályok, táborok, intézetek vezetői is, , sőt majd mindenki, aki kapott valami kis hatalommal járó beosztást a diktatúra  megannyi szétszórt szemétdombján.

  Ezt így fogalmazza meg Gerő Ernő belügyminiszter és Czakó Kálmán legfőbb ügyész 1953 novemberében abban az összefoglaló jelentésükben, amely ezt a címet viseli: „Jelentés a közkegyelem gyakorlásáról szóló törvényerejű rendelet és a rendőrhatósági őrizet alá helyezés intézményének megszüntetéséről, valamint a kitiltások feloldásáról szóló Minisztertanácsi határozat végrehajtásáról”:

  „A szabadítások során 165 személy nem kapta vissza a letéti tárgyait, mert azok a több évvel ezelőtt elrendelt internálás miatt nem voltak feltalálhatók. A hiányzó letéti tárgyak miatt a felelősségre vonás részben megtörtént, illetőleg folyamatban van.”

„A zárt táborok felállítása idején súlyos mulasztások történtek a Hortobágyra kényszerlakhelyhez kötött személyek letéti tárgyainak átvételénél és kezelésénél. Ennek folytán a szabadítások során sok esetben egyes ingóságokat nem tudtunk visszaadni. A hiányzó letéti tárgyak miatt több személyt felelősségre vontunk.”

[A hortobágyi zárt táborok fennállása alatt a telepesek értéktárgyainak, ingóságainak kezelése körül történt súlyos mulasztásokról egy 1953. október 24-i jelentésből az is kiderül, hogy ezeket a tárgyakat 1952-ben  a Hajdú-Bihar és Szolnok megyei rendőr-főkapitányság részéről kiadott utasításra beszállították a debreceni bizományi áruházba, amely csak egy leértékelt összeget utalt át a gazdaságok címére, de előfordult az is, mint például az árkusi állami gazdaságnál, hogy ebből az összegből a telepesek egyáltalán nem kaptak. (BM. Országos Rendőr-főkapitányság,  „A hortobágyi zárt táborok megszüntetése”, Brodorits Ferenc áv. fhdgy., Hetényi Béla r. fhdgy.)]

Súlyos mulasztások a zárt táborok telepesei értéktárgyainak kezelésénél

Először 1952. június 12-én található nyoma annak, hogy a kistarcsai Állambiztonsági Internálótáborból különböző helyekre távozottak 609 csomagja  visszamaradt. Ábel Dániel áv. alhadnagy letétkezelő kimutatása szerint vannak, aki ismert helyekre távoztak (Recsk, Igazságügyi intézmények,  X/1 osztály, Tolonc osztály, különböző fogházak), s vannak, akik ismeretlenekre (szabadultak, megszöktek, meghaltak, kitelepültek.) A csomagokon kívül fellelhetők különböző egyedi tárgyak (órák, levéltárcák, borotvák, ruhanemű, stb.), amelyek tulajdonosai szintén ismeretlenek.

   Nyolc nappal később az előbbiek alapján Urbán Rezső áv. százados parancsnok jelentést küld az ÁVH. VI/2. VI. alosztályának és intézkedést kér a letétekkel kapcsolatos teendőkről. 1953. január 15-én Urr József áv. fhdgy. alosztályvezető arról tájékoztatja az ÁVH VI/2-IV. alosztályát, hogy a Balassagyarmati Megyei  Bírósági Börtön Gazdasági Hivatala jegyzőkönyvet küldött kivizsgálás végett január 9-én. Eszerint egy korábbi elítéltnek: Kabók Bélánénak, - aki 1951. április 16 és december 24 között volt az intézetben -, ismeretlen körülmények között eltűntek az alábbi értékei:

1 pár fülbevaló zöld kővel,

Az alosztályvezető tájékoztatásul jelenti, hogy amikor ezek az értékek elvesztek, az ügy át lett adva a Fegyelmi Osztálynak kivizsgálásra. A vizsgálat után Engi Józseg volt áv. törzsőrmester, akkori  G.H.   (Gazdasági Hivatal) vezető az Államvédelmi Hatóságtól el lett bocsátva, továbbá Ipolyi Vince áv. őrmester elvtárs 10 nap egyszerű fogsággal lett fenyítve.

További eljárás végett küldi a jelentést az  Osztály titkárságának.

A Balassagyarmati Bíróság egy volt elítélt eltűnt értéktárgyait keresi

1953. november 3-án Németh 9 Károly áv. alhadnagy, kistarcsai táborparancsnok-helyettes azt jelenti, hogy 165 internált letéti tárgyairól kellett hiány jegyzőkönyvet felvenni, mivel az érték és tárgyletétek nem voltak a táborban elraktározva. A különböző vizsgálati osztályok és intézetek az őrizetbe vétel és az internáltatás után az internáltak értéktárgyait és letétjeit nem küldték meg a tábor részére.

Mindezt úgy élte meg Madaras Ferenc internált, hogy amikor 1948 szeptember 6-án Sashalmon letartóztatták az ávósok és bevitték az Andrássy út 60-ba, akkor örökre megszabadították órájától és gyűrűjétől, majd amikor 1950. október 25-én Kistarcsán sorakoztatták, hogy  elviszik valahova, megszabadították minden további értékétől. Erre így emlékszik vissza:

  „Kihirdették, hogy mindenki vegye le a felső ruházatot, csak ing és alsónadrág maradhat rajtunk, a levetett holmikat meg csomagoljuk be, vagy akinek van bőröndje, abba tegye és mindenki írja rá a nevét és címét, hogy hova küldjék el postán (ezt a mesét is bevettük). A nálunk lévő fehérneműt és a tisztálkodó szereket vihetjük magunkkal, de a megmaradt élelmet nem vihetjük. Az összecsomagolt és névvel ellátott holmikat kivittük az udvarra, ahol már 2-3 méter magasan össze voltak dobálva az előző csomagok. Ezek között nagyon sok irhabunda, és jobbnál jobb öltönyök voltak. Ezeket a csomagokat sem a hozzátartozók, sem mi, soha az életben nem láttuk viszont.”

  Fenyítések, a közeli kocsma tiltott hely az állománynak

Az állambiztonsági táborokban, intézetekben  állandó a feszültség őrzöttek és őrök között, cellákban és őrtornyokban  egyaránt. Pattannak az idegek, az ösztönös ellenszegülésektől semmilyen eredmény nem várható, jön a fenyítés, a megtorlás.

  1952. december 27. Kistarcsa.

„Köller Emil internáltat, mert az őr utasítását nem hajtotta végre, az őrnek ellenszegült és támadási álláspontra helyezkedett, valamint destruktív, szemtelen magatartást tanúsított, ezért 2 óra kurtavassal lett fenyítve.”

„Mujity Iván János internáltat, mert az őrrel szemben destruktív magatartás tanúsított és a fogdarendet nem volt hajlandó betartani, ezért 1 óra kurtavassal lett fenyítve.”

(Urbán Rezső áv. százados, alosztályvezető; Antal Ferenc áv.hadnagy, operatív csoportvezető.)

Fenyítés kurtavassal

  [Kurtavas: az őrizetes jobb kezére  és bal bokájára tettek egy-egy  vasbilincset, s azokat egy rövid, kb. 10-15 centiméteres vasrúddal kötötték össze.

   Gúzsbakötés: az őrizetes lábát a bokájánál, két kezét a csuklónál kötötték meg szorosan. Az összekötött kezeket a térden keresztül lefeszítették az összekötött bokáig, majd  a térdhajlat alatt átdugtak egy karót vagy seprűnyelet. Utána fellökték a szerencsétlent, hogy az oldalán feküdjön. Nem is ült, nem is feküdt, egész teste elzsibbadt, mert nem volt vérkeringése.

  Kúpos cella: a gyakorlatban nem vezették be, csak egy Dudás nevű őrmester, fogdaparancsnok javaslata volt  Ruscsák alezredes táborparancsnoknak Kistarcsán. Egy kétszer két méteres alapterületű cella, benne egy kúp szélei érintkeznek a cella falával, amit fémlemezek borítanak, abba amper nélküli áramot vezetnek, hogy csak rázzon, ha valaki hozzáér, de kárt nem tesz az őrizetesben, aki kénytelen a kúp csúcsába kapaszkodni úgy, hogy a lába ne érjen a fémmel borított falhoz, mert akkor megrázza.]

„Felhalmi Lujza internáltat, mert a többszöri figyelmeztetés ellenére is fegyelmezetlen, rendbontó magatartást tanúsított, ezért 2 hónapi fogdabüntetéssel fenyítettük meg.

Pálinkás Jánosné internáltat, mert a közös szobában jósolgatásokkal foglalkozik, s a jósolgatás ürügye alatt vadul uszít és igyekszik az internáltak hangulatát befolyásolni és a figyelmeztetés ellenére is tovább jósol és uszít, ezért 3 hónapi fogdával fenyítettem meg.

Schwartz Istvánné internáltat, mert a közös szobában több esetben destruktív, rendbontó magatartást tanúsított, ami miatt már figyelmeztetésben is részesült, ezért 2 hónapi teljes kedvezmény elvonással fenyítettem meg.”

Ezen büntetések közül kettő kapcsán három nap múlva   szokatlan módon önkritikus jelentést küld feletteseinek a táborparancsnok és korrekciót jelent be. (Kérdés, hogy önmagától tette, vagy valaki felülről szólt rá…)

„Jelentem, hogy Felhalmi Lujza és Pálinkás Jánosné internáltakat a f. hó 27-én kelt jelentésemben szerepelt indokok alapján az operatív csoport vezetőjével történt megbeszélésünk alapján kettő, illetve három hónap egyszerű magán elzárással fenyítettem meg. Tekintettel arra, hogy a megengedett fenyítést túlléptem, azt 40-40 napra változtattam át, aminek végrehajtását kérem engedélyezni. Az ilyen formában történő elkülönítésük a többi internálttól operatív szempontból is szükséges.”

                                                                                    Urbán Rezső áv. szds.

                                                                                        alosztályvezető

Az internáló táborba kerültek a hatóság által megbüntetendő, áruló ÁVO-sok is. Madaras Ferenc írja le az alábbi esetet:

 Amikor  „…az egyik ávóst behozták, az egyik internált felismerte benne a vallatóját. Agyba-főbe verte a folyosón, alig tudták kiszedni a kezei közül, amivel nem is nagyon siettek, mikor már úgy gondolták, hogy eléggé megverte, csak akkor szedték szét őket, mert akkor már jött amúgy is az egyik rendőr. Mind a kettőt elvitte az irodába. A volt  ÁVÓ-st visszaengedte, biztosan gondolta magában, hogy úgyis megkapta a megérdemelt verést, a másik kapott egy hét fogdát.”

Fogdarácsok Kistarcsán és az utolsó szökés nyomai

Egy ávós internált: B.Kiss Béla áv.örm. 1952. július 28-án a séta alatt szökni akart: kilépett a sorból és a karbantartó műhely udvarának kapujához futott. A kapu azonban zárva volt  és a sétát levezető őr elfogta. A táborparancsnok: Urbán Rezső áv. szds. azt is jelenti a központba, hogy:

„Az internált társai az egész jelenetet a sorból figyelték, egyik sem mozdult ki a sorból, de feltételezhető, hogy amennyiben Kissnek sikerül a kapun kijutni, úgy ők is követték volna.”

A tábor őrségét is ellenőrizték Kistarcsán 1952. november 27-én hajnali 4.45 és 6.00 között. Megállapították egyebek között, hogy:

„Varga János áv.alhadnagyot, mint őrparancsnokot az ágyon aludva találtuk, levetett derékszíjjal. A fogda épületében szolgálatot teljesítő osztályfelelős a szobájában aludt, s ezalatt egy fő internált a szobában takarított. A fogda bejárati ajtaját teljesen nyitva hagyták. A törzsépület alagsorában több internált gyújtóst hasogatott, valamint szenet készített elő, őrzésüket altiszt látta el.

Az általunk észlelt hiányosságokat az őrparancsnok-helyettessel átbeszéltük és a hibák kijavításához a szükséges szempontokat megadtuk.” (Soltész Elek, áv.hadnagy; Antal László áv. törzsőrmester; Látta: Éliás százados.)

Tíz nap körletfogsággal fenyítik Gönczi Piroska áv. szakaszvezetőt 1952. december 19-én. A Határozat így szól:

Gönczi Piroska áv. szkv. Elvtársnőt, mert a fontos éberséget követelő szolgálati helyén elaludt és elalvásából az őt ellenőrző őrsparancsnoka ébresztette fel, ezért az 1400/HVK.-1951. sz. biztosított jogomnál fogva 10 nap /Tíz nap/ körletfogsággal fenyítem meg. Ez ellen a határozat ellen jogorvoslatnak helye nincs. Erről tudomásul vétel végett a Fegyelmi Osztály vezetőjét értesítem”. (Urbán Rezső áv. szds. alosztályvezető.)

Gönczi Piroska államvédelmi szakaszvezető elvtársnő büntetése

 Súlyos  szolgálati fegyelemsértést jelent 1952. december 3-án a kistarcsai tábor parancsnoka a Bortönügyi Osztály Szolgálati Alosztálya vezetőjének:

  „Domoszlai Sándor áv.örm. és Zsigrai Miklós áv.örm. beosztva a Pártőrséghez, az este 19 órakor berúgva késsel és pisztollyal civil egyéneket vertek meg a kerepesi állomáson. Nevezetteket a készültségnek átadtuk.”

Domoszlai és Zsigri áv. Őrmesterek a Pártőrségtől berúgva civileket vertek

Az esetnek nemcsak súlyos fegyelmi következménye lett, hanem felmerült, hogy további kocsmákat kellene bezárni a tábor közelében. Mert  egy közeli kocsmát már  tiltott helynek  nyilvánítottak az egység számára 1952. január 17-én. Akkor összeült a tábor parancsnoka, politikai tisztje és párttitkára, majd az alábbi jelentésben indokolták meg javaslatukat:

„Jelentem, hogy a Tábor vezetősége részéről javasoljuk a Kistarcsa Szabadság út 15 szám alatti 1-es sz. „Földműves szövetkezet” vendéglőt egységünk részére tiltott helyként kijelölni.

Javaslatunkat az alábbi indokok támasztják alá:

A fenti Vendéglő a Tábor közelében van a HÉV. Állomással szemben. A gyakorlat azt mutatja, hogy a vasárnapi beszélők alkalmával, de a hét többi napjaiban is, az internáltak hozzátartozói kijönnek Tarcsára és a visszamenő villamosra várva, ebben a vendéglőben várakoznak, ahol gyakran fordulnak meg a táborban szolgálatot teljesítő elvtársak.

Így fennállhat az a veszély, hogy valamelyik elvtárssal megismerkedve, ittas állapotban attól megtudhat a szolgálatunkkal kapcsolatos dolgokat valamelyik internált hozzátartozója, vagy egyéb formában is megkörnyékezheti.

Tekintettel arra, hogy az utóbbi időben több esetben előfordult, hogy az elvtársak a fenti vendéglőben a megengedettnél többet ittak és egyébként is az ott megjelenő törzsvendégek összetétele olyan, hogy tartani lehet verekedések és botrányok kiprovokálásától, javasoljuk azt tiltott helynek nyilvánítani.” (Urbán Rezső áv.fhdgy., Telek István áv.törm. pol.vez., Kovács M. Pál áv.tiz. párttitkár.)

A szövetkezeti kocsma tiltott hely az egység részére

  Az 1952. december 3-i, említett  „súlyos szolgálati fegyelemsértés” egyik szereplőjét: Domoszlai Sándor volt államvédelmi őrmestert, később a Párt és a Kormány Őrség hadnagyát előbb  1997-ben , majd azt követően 2001-ig többször is felkerestem kistarcsai családi házában és terjedelmes interjúkat készítettem vele, valamint  feleségével: Soós Julianna r. szakaszvezetővel, aki szintén az Internálótáborban teljesített szolgálatot. A tábor főbejáratával szemben, a Deák Ferenc utca 16 szám alatt választottak és vettek maguknak lakást, így nyugdíjas éveikben  is minden nap a múltjukra láttak. (Két házzal feljebb laktak jó ismerőseik: Szalkaiék. Amikor egy pap meghalt a táborban, kiadták faládában, de a helybeliek összeadták a pénzt, hogy temessék el koporsóban. Mivel Szalkai István tette át a koporsóba és  megadta a tisztességet a papnak, az ÁVH internáltatta Szalkait.) Izgalmas időkről jegyeztem fel  Domoszlaiék szavait  életük 70 és 75 év közötti szakaszában.

Domoszlai 2000-ben 73 évesen a kistarcsai tábor bejáratánál

 Kistarcsán és környékén - Kerepes, Csömör, Nagytarcsa -  akkor még éltek néhányan azok közül, akik a negyvenes-ötvenes évektől   szolgáltak hivatásosként vagy dolgoztak polgári alkalmazottként az internálótáborban, a helyben lakókon kívül  jó néhányan itt telepedtek le, hozzátartozóik, leszármazottaik ma is  megtalálhatók. Domoszlaiék köztük emlegették Heisler Andort, Plesóczki Györgyöt, Tokár Lajost, Kecskés Jánost, Faller Józsefet, Schverteczki Istvánt, majd a későbbi évektől  egészen 1995-ig, a tábor bezárásáig Póta Lászlót, Józer Ferencnét, Kárpáti Istvánnét, Faller Józsefnét , Borbély Lászlónét, Berka Andrást  és másokat.

Domoszlai kormányőr hadnagy szemben a bal oldalon pisztolytáskával

 Domoszlai Sándor (1927-2005) a Mátra alján, Halmajugrán született, apja fűtő volt Ludason a malomban, öt gyereket nevelt. 1944-ben, 17 éves korában, önként ment el a szovjet katonákhoz, segített szállítani az utánpótlást, 1946-ig orosz egyenruhában is járt. Úgy lett rendőr 1948-ban, hogy Mátrafüreden, a Joint működtette zsidó üdülőben, ahol londinerként dolgozott, összebarátkozott egy ott pihenő fővárosi rendőr őrnaggyal, aki a Mosonyi utcai laktanyában  fontos beosztásban szolgált, s Budapestre hívta.

  1949-ben már rendőrként és  a kommunista párt  tagjaként vezényelték a Buda-Dél-i Internálótáborból Kistarcsára, az ÁVH beöltöztette és szakaszvezetői rangban  felvezető őrparancsnok lett.

  Egy év után a párt garázsba helyezték át, a Pártőrségnél szolgált  1956-ig törzsőrmesterként. Október utolsó napjaiban könnyebb láblövést kapott, amikor munkahelyére, a pártgarázsba sietett.

1956 novemberében Kistarcsára, a tábort elfoglaló szovjet páncélosokhoz menekült többedmagával., azok küldték néhány nap múlva magyar páncélos egyenruhában a parlamenthez, „Ott van szükség Önre, tovaris!” jelszóval. Mindössze 13 kormányőrt talált ott elmondása szerint. Kádár  környezetébe osztották be, aki kedvelte őt. (A szovjetek vele együtt küldték dr. Vágott János ezredest és Képes Pál századost is, de ők a Partizánszövetségnél kötöttek ki.)

  Domoszlai Sándor 1977-es nyugdíjazásáig volt  a Kormányőrségnél, - operatív beosztásban is dolgozott: az új  kádereket személyzetileg ő ellenőrizte korábbi lakó-és munkahelyükön -, hadnagyként szerelt le.

Domoszlai Sándor kormányőr hadnagy

(1949-ben  Kistarcsán előbb az Aradi utcában lakott, 1958-ban a kormányőrség átköltöztette egy mátyásföldi villa felébe a Huszár utcába, hogy közelebb legyen fontos  szolgálati helyéhez, ne késsen el. Nyugállományba vonulása után tíz évvel,  1987-ben jött vissza Kistarcsára, a tábor bejáratával szemben vett egy családi házat a Deák Ferenc utcában. Két szívinfarktus után  1989-ben tüdőrákkal, 2000-ben pedig prosztatarákkal operálták.)

Noha szolgálatot teljesített a Parlamentben, a Pártközpontban, élete legszebb részének azt a 6 évet tartotta, amit  a Cserje utcában, a Kádár villánál töltött. Összesen hatan voltak, hárman kerítésen belül, hárman kint,  négy óránként váltották egymást, ő állt a főkapunál. „Egyszer volt egy jogos fegyver használatom, egy két méteres ürge  részegen bemászott a kerítésen, valamikor ott lakott a nője, azt kereste éjszaka. Hiába szólítottam fel megállásra, csak jött, ezért a levegőbe lőttem, lefektettem és megbilincseltem. Soha, senki más nem veszélyeztette a villát.”

  Nezvál Ferenc (1909-1987) igazságügyi miniszter, az Elnöki Tanács tagja testőreként is jó dolga volt: „Nezválék ott laktak a Búsuló Juhász étterem alatt, mindenes voltam náluk , nekem kellett például a miniszter elvtárs által meglőtt vaddisznókat feldolgozni, ezért mindig rengeteg vaddisznó kolbászunk volt, jutott a rokonságnak is.” Kevésbé volt színes a szolgálata Apró Antalnál és Vas Zoltánnál.

1989-ben nem lépett át az MSZP-be, hanem segített Grósz Károly (1930-1996) főtitkárnak  az MSZMP újjászervezésében, s Kistarcsán is házalt a helyi szervezet megalakításáért, de elégedetlen volt  egykori elvtársaival: „Nem jöttek, elgyávultak, link ürgék lettek…” (Eredendően az internálótáborok ávósai nevezték ürgének a felügyeletükre bízott őrizetest.) Grósz 1990-es visszavonulása után  Domoszlai Sándor ny. hadnagy kijárt hozzá Gödöllőre, a halastó partján épült házába, s pecázás közben bátorította, hogy csinálni kéne valamit. De Grószt egyre inkább a betegsége kötötte le, „Megváltoztak az idők Sándor, - mondta -, ez már nem a mi világunk, ne erőlködjön maga se!”

Domoszlai Sándort 2005 januárjában vitte el rákos betegsége.

Soós Julianna tizedes egyenruhában

 Domoszlai Sándorné Soós Júlianna Egerben született 1925-ben, kilencen voltak testvérek, szülei elszegényedett zöldség-gyümölcs kereskedők. Tizenöt  éves korában cselédlánynak jött Budapestre. A háború alatt betanított munkásként dolgozott egy kőbányai hadiüzemben. 1947-ben takarítónőként egy albérletben  rendőrtoborzásról olvasott. Jelentkezett, felvették.

  Szolgálatát 1948-ban a Buda-Dél Központi Internálótáborban kezdte felügyelőként. Az internáltak között vigyázott  Szálasinéra, Hain Péternére, Almássy grófnőre és más hírességekre, de közönséges prostituáltakra is a Mosonyi utcából.1948-ban elvégezte a nyomozó tiszthelyettesi iskolát, s tizedesként ismerkedett meg Domoszlai Sándorral 1949-ben Kistarcsán, ahol 1951-ben  összeházasodtak.

1951: a rózsakertben a siófoki hajókikötőnél és a mólon

  „Egyik napon 40-50 év közötti asszonyt hoztak a kistarcsai táborba. Én fogadtam az úgynevezett „szűrő”-ben  és nem tudtam levenni róla a szemem, annyira hasonlított az édesanyámra. Kísértem kötelezően a fürdőbe. Levetkőzött, s  láttam, hogy kékre-zöldre van verve. Megkérdeztem tőle: mi történt? 'Elestem' - válaszolta. Éreztem, hogy nem meri bevallani az igazat. Bátorította. Azt találtam neki mondani szó szerint, hogy: 'Nem mind kommunista az, akinek piros könyve van!” (Korábban neki is be kellett lépni a kommunista pártba, sőt a Partizán Szövetségbe is.) „ Később is kitartásra bíztattam és bátorítottam a megvert asszonyt, aki mindezt  gyanútlanul elsuttogta egy olyan cellatársának: László Angelának, aki beépített besúgó volt. Másnap hívatott a parancsnok, a féllábú Ruscsák, s mivel a szembesítéskor leköptem a besúgó László Angélát, két nap múlva fegyelmivel elbocsátottak.”

  „Dolgoztam péknél, takarítottam, majd hazaköltöztem Egerbe, a szülői házba. Egy fiatal, nyegle adóvégrehajtó 1954-ben a szüleimen akarta behajtani a rokonok tartozását. Miután engem többször is kulákfajzatnak nevezett, körmeimet az arcába mélyesztettem és kilöktem a kapun. Feljelentett a hatóságnál, jöttek értem, elvittek és 10 hónapra elítéltek hatósági közeg elleni erőszakért.”

Domoszlainé Soós Julianna: „Minden nap a múltunkra látunk!”

  „Állampusztán töltöttem a büntetésem. A hozzátartozóim azt sem tudhatták, hol vagyok, látogatni sem lehetett. De a férjem kiderítette, hol tartózkodom, s civil ruhában lejött Állampusztára.”

   Férje, Domoszlai Sándor így folytatta a történetet: „Egy sötét képű, kis káromkodó őrmester  meglátott és lóhátról rám ordított: 'Takarodjon, mert összetapostatom!' (Akkor még megtapostatták néha a rabokat.) Visszaordítottam, majd igazoltam magam. Furcsán néztek rám, ilyen még nem fordult elő, hogy egy ÁVH-s látogassa a hatósági közeg elleni erőszakért elítélt, volt rendőr feleségét.”

 „Utána átszállítottak Kecskemétre, majd Kalocsára - vette vissza a szót Júlia asszony -, s ezt a férjem már nem tudta kinyomozni. Ám egyszer egy fehér BM-es tüdőszűrő kocsi jött le Kalocsára röntgenezni az elítélteket. Gondoltam, ez csak a BM -garázsból jöhetett, ahol akkor a férjem dolgozott. A tüdőszűrő kocsi poros oldalára az ujjaimmal írtam az üzenetet, ami még aznap este eljutott Sándorhoz. Felülvizsgálták az ügyemet és hat hónapra szállították le a büntetésemet.”

„Mikor 1954-ben kiengedtek, visszamentem polgári alkalmazottként szakácsnőnek a kistarcsai táborba.. Ott akkor már csak belügyi oktatás-képzés folyt. 1968-ban átkért a HM Gödöllőre főszakácsnak, aztán élelmezésvezető lettem.

1975-től vagyok nyugdíjas. Lányunk öt éve meghalt, az unokám férjhez ment, így mi neveljük most a dédunokánkat. Csak ne viselt volna úgy meg minket az élet, csak ne lennénk ily végzetesen betegek. Minden nap belelátunk a múltunkba, együtt élünk az internálótáborral. A jövőnk pedig…” (Akkor már kétszer operálták rákos daganattal őt is, amit tetézett cukorbetegsége és magas vérnyomása.)

  Soós Julianna öccse nyugdíjas vasutasként élt az Aradi utcában, egyik húga: Kovács Istvánné, a helyi Fésűsfonó dolgozója  1990 előtt 18 évig volt a választókerület országgyűlési képviselője, 1999-ben, 71 éves korában halt meg súlyos alkoholistaként, férje Domoszlai Sándor unokatestvére volt, lakatos, aki már 24 évvel korábban eltávozott. Soós Júlianna büszkén  emlegette  a rokonság akkori (2001)  friss büszkeségét: a sikeres egri szocialista politikust, közigazgatási vezetőt, országgyűlési képviselőt, aki reményei szerint majd másképp, de eredményesebben viszi tovább azt  az ügyet, amiért ők harcoltak.

Dr. Ilkei Csaba
tudományos kutató

(Folytatjuk)

Kapcsolódó: Besúgók, titkosügynökök, ÁVH-sok, kémek, hírszerzők, szt-tisztek szigorúan titkos dokumentumai