Boris Prangov: Julius Evola (festmény)
Manapság meglehetősen divatos »jobboldali kultúráról« beszélni, azonban nehéz kivonnunk magunkat az alól a benyomás alól, hogy ez »konjunktúra-jelenség«. Miután a politika területén adva van a jobboldal számokban kifejezhető előretörése, némelyek azzal próbálkoznak, hogy ennek kulturális megfelelőjét is létrehozzák, hogy azután ez és a politika kölcsönösen kiegészítse egymást. Ez a próbálkozás azonban különböző problémákat vet fel.
Mindenekelőtt pontosítanunk kellene, hogy mit értünk kultúrán. Itt utalhatunk mind az alkotás, mind az eszmék és doktrínák területére. Nos, az alkotás területe (irodalom, regények, színház stb.) nem tűr el formulákat és recepteket; itt minden hiteles és érvényes produkció lényegében a megfelelő légkör meglététől függ. A mérték után, vagy rendelésre készült alkotás képtelenségét bebizonyította például az úgynevezett »marxista« vagy »szocialista realizmus« keretében készült termékek tökéletes értéktelensége.
A második szektorban lehetne és kellene pontosítanunk az egyes területek vonatkozásában a jobboldali kultúra tartalmát. De eltekintve a konjunkturális »jobboldali« jelzőtől, itt lényegében intellektuális orientációkra és már létező kritikusokra kellene utalnunk, és csupán arról lenne szó, hogy újra elővegyük és továbbfejlesszük őket. A marxizmus, a marxista történetírás és metodológia elleni támadás kézenfekvő lenne, de bizonyos mértékben azt mondhatjuk, hogy ez már elintézett ügy. Kevesen vannak olyanok, akik még tartják magukat a marxizmus elkopott dogmáihoz. Ha a marxizmus manapság veszélyes, nem a kulturális, hanem inkább a gyakorlati-politikai síkon az, ahol – hogy elintézzük – nem vitára, hanem határozott akcióra van szükség.
A jobboldali kultúrában helye lehetne a tudomány és szcientizmus kritikájának – ezeknek a marxizmussal való összejátszása ismeretes. Ehhez már az utóbbi időben érvényesen hozzájárultunk: a tudomány »mítosztalanítása« fontos feladat, és szélesebb perspektívában szükséges lenne mérlegelnünk egyrészt a tudománynak a materiális területen fellelhető pozitív hozadékát, másrészt ennek ellentételét: azt a spirituális pusztítást, amelyért a tudományos világnézet felelős.
A jobboldali kultúra számára fontosabb munkaterület a történetírásé. Tény, hogy történetírásunk majdnem kivétel nélkül antitradicionális, szabadkőműves-liberális, és többé-kevésbé »haladó« szellemű. Az úgynevezett »hazai történelmet« – és nem csak a legközhelyszerűbbet – az jellemzi, hogy a »mi« történelmünkként emeli ki és dicsőíti mindazt, aminek túlnyomóan antitradicionális jellege volt: a »községek« császári hatalom elleni lázadásától kezdve a risorgimento azon aspektusain keresztül, amelyeknek tagadhatatlan kapcsolatuk volt 1789 eszméivel, egészen az első világháborúba való belépésünkig. Valami ilyesmit kell mondanunk nemcsak a »hazai történelemről«, hanem általában a történelemről.
Ebben az utóbbi tekintetben – sajnos – hiányoznak a kifejleszthető előzmények. Vannak, akik újabban Machiavelli és Vico nevét emlegetik, akikről nem tudjuk, hogy voltaképpen hogyan kerülnek ebbe az összefüggésbe: az anyag, amellyel rendelkeztek, nagyon más és korlátozott volt. Vicótól legfeljebb a történelem regresszív értelmű magyarázatát vehetnénk át: az általa »heroikusnak« nevezett emberek szintjéről egy új barbárság felé való eltávolodást. Ez azonban Vicónál a ciklusok, a történelmi »áramlások és visszaáramlások« elméletéhez kapcsolódik; valami hasonló érvényes Oswald Spenglernek »A Nyugat alkonyá«-ban kifejtett korszerűbb elméleteire is.
Nem tudjuk, hogy Machiavellitől a jobboldali történetírás mit vehetne át. Azokkal szemben, akik – a történetíráson kívül – Machiavellit általában a jobboldali gondolkodók közé szeretnék sorolni, határozott fenntartásainknak kell hangot adnunk. A »machiavellizmus« bizonyára nem ok nélkül kapta a nevét Machiavellitől; és ha eltekintünk is Machiavelli kevésbé rokonszenves aspektusától (vagyis az eszközöknek a cél elérése érdekében történő felelőtlen alkalmazásától), azt kell mondanunk: egyáltalán nem érezzük jobboldalinak a puszta »erős kezet«: a magát határozottan érvényesítő hatalmat, ha ennek a hatalomnak nincs karizmája, magasabb legitimációja; különben fennállna annak veszélye, hogy számos jelenlegi vasfüggöny mögötti rezsimet jobboldalinak kellene tekintenünk.
Ha szemügyre vesszük a történelmi jobboldalt – eltekintve a Burke-nél, de Tocqueville-nál, De Maîstre-nél, Burckhardtnál megtalálható kezdetektől –, az általunk ismert egyedül érvényes jelenkori hozzájárulás L. de Poncins és E. Malinski La Guerre Occulte [Az okkult háború] című könyve. Ez megvilágítja a tradicionális európai civilizáció felbomlásához vezető – gyakran az ismert történelem kulisszái mögött kibontakozó – folyamatokat. Sajnos e könyv fejtegetései megállnak a bolsevizmus megjelenésénél. Ezért – hogy eljussunk a máig – ott van egy meglehetősen nagy, eseményekben igen gazdag korszak, amelynek elemzését folytatni kellene.
A szociológia a jobboldali gondolkodásnak szintén fontos munkaterülete. Valójában ennek a diszciplínának azonban (ha nem is nyíltan marxista szellemben művelik) mindig van egy kártékony összetevője: a magasabb rendűnek az alacsonyabb rendűre való visszavezetése – az amerikai szociológia áramlatai ennek világos példájával szolgálnak. Végül az – az emberi lét általános elméletének értelmében vett – antropológiának szintén fontos tárgynak kellene lennie. Itt például tanulmányozni és vitatni kellene azt a – sajnos nagyon elterjedt és elfogadott – orientációt, amely a pszichoanalízis egyik vagy másik változatára épül, hogy felismerjük és kétségbe vonjuk azt a csonka és torz emberképet, amely ennek általános alapja.
Úgy hisszük, hogy ezzel már adtunk néhány lényeges útmutatást.
(Roma folyóirat, 1972. VIII. 29. 7; ford.: Z. G.)
Kapcsolódó: Pannon Front 13. - Julius Evola: A jobboldali történetírás