"Sajnálatos, hogy a neofita kirakat-keresztények néhány tagja is demonstrált a rendező mellett, aki mindmáig még csak elnézést sem kért senkitől."

Szabó István, Oscar-díjas magyar filmrendező 1957-től 1963-ig az állambiztonsági hatóság ügynöke volt. Képesi Endre fedőnéven 48 besúgói jelentést írt tanárairól, diáktársairól, és munkatársairól. (Gervai András: Egy ügynök azonosítása, Élet és Irodalom, 2006. január 27.)
Szabó István, Oscar-díjas magyar filmrendező az elmúlt évtizedekben kétségbevonhatatlan tekintélyként, kérlelhetetlen erkölcsi szigorral ítélt élők és holtak fölött.

Érdemes, mert rendkívül tanulságos felvázolni Szabó védekezésének különböző szakaszait. A levéltárak mélyéről előkerülő bizonyítékok hatására a filmrendező először azt állította, hogy mindezt - a már elhunyt - Gábor Pál megmentése érdekében cselekedte. „Hálás vagyok a sorsnak, és utólag büszke lehetek a történtekre. Életem legbátrabb, legvakmerőbb cselekedete volt az állambiztonsági munka. Hiszen ezzel mentettük meg egyik évfolyamtársunkat az 1956-os forradalom után a leleplezéstől és a biztos akasztástól.” Két nap múlva azonban változtatott álláspontján, ráadásul ellentámadásba ment át: „Én magamat védtem. (…) Ez teljesen egyértelmű, hogy engem meg akarnak ölni, mert az összes hírügynökségnek szétkürtölték.” (MTV, 2006. január 29.) Ebből a nyilatkozatból már eltűntek a népmesei elemek. Már nem azt sugallja, hogy ő lényegében tudatosan vezette félre a félhülye állambiztonságiakat. Nyilatkozata után tovább növekedett a megválaszolatlan kérdések száma. Ha ugyanis Szabó csak önmagát és Gábor Pált kívánta védeni, akkor miért jelentett terhelő adatokat az évfolyamtársairól is? És miért hallgatott az egész ügyről a rendszerváltozás óta? Az nem válasz, hogy „nem volt rá felhatalmazása.” Kínos mellékkörülmény, hogy Szabó magyarázkodásaiban főként elhunyt személyekre hivatkozik. A történet kulcsszereplői – Gábor Pál, Gyöngyössy Imre, Kardos Ferenc – ugyanis már nem élnek.
 
Történészek cáfolják Szabó azon állítását, mely szerint Gábor Pál 1956-ban ott volt a Köztársaság téren, és annak ellenére életben maradhatott, hogy még fénykép is készült róla. A Galgóczi-per dokumentációja szerint a fényképen látható fehérkabátos férfi nem Gábor Pál, hanem az a Marsányi László, akinek még időben sikerült elhagynia az országot. A rendező magyarázkodását még a jobboldali elfogultsággal aligha vádolható történészek - Eörsi László és Ungváry Krisztián - is elfogadhatatlannak tartják. A balliberális Magyar Hírlap szerzője így kommentálta a történteket: „Nem adott teljes körű magyarázatot Szabó István arra, miért vállalta a besúgást az ötvenes évek végén.” (Munkácsy Márton, 2006. január 29.) Érdekes mellékszála a történetnek Szabó István feleségének, az állítólag ultrabalos nézeteket valló Gyürey Verának a kirohanása, aki szerint inkább azokkal a „patkányokkal kellene foglalkozni”, akik mindent elrontanak (Origo). Meglehetősen brutális minősítése ez annak a Gervai András filmkritikusnak, aki az Élet és Irodalomban leleplezte a „Képesi Endre” fedőnéven tevékenykedő ügynököt. Szabó ellen szól az is, hogy még 1963-ban is azt írták róla a kommunista belügyesek, hogy „a népi demokrácia iránt lojális ügynök.” Ezt a véleményt nem semlegesíti Jancsó Miklós dühkitörése: „Szabó a barátom, és a világ egyik legnagyobb rendezője. Aki őt és rajta keresztül a filmszakmát bántja, az elmehet az anyjába.”

Szabó érintettségét egyébként éppen a filmjei valószínűsítik leginkább. Szinte senki nem foglalkozott annyit a hatalom és a művészet viszonyával, mint éppen ő. „Képesi” ügynök képtelen volt szabadulni a témától. Legjobb, Oscar-díjjal kitüntetett filmjében, a Mephistóban szinte hátborzongató mélységgel és pontossággal tárta fel a hatalommal kiegyező és megalkuvó művész életútját, belső vívódásait. Már ekkor gyanítható volt, hogy a rendező az átlagosnál sokkal többet tud erről a bonyolult élethelyzetről.
De más jelek is voltak. Szabó István a Szembesítés című filmjének forgatókönyvébe állítólag az alábbi mondatokat íratta be: „Egy diktatúrában a művész csakis a párté. (…) Igenis kellenek a jó kapcsolatok. Igenis meg kell alkudni.” (Népszabadság, 2006. január 27.) Ez az önfeladó, szolgai attitűd a Kádár-rendszert kiszolgáló magyar értelmiségi elit és a szalon-ellenzék hitvallásának is tekinthető. Akik most a Filmszemlén teátrálisan, szinte könnyezve vállaltak szolidaritást Szabóval, azok többnyire maguk is kiszolgálták a kádári diktatúrát. Egy magára valamit is adó művész nem borul a nyakába egy gyanús körülmények között meggazdagodott egykori ifjúkommunista vezetőnek, csak azért mert az illető éppen miniszterelnök. Ezzel Szabó István és társai új, pontosabban a régi alapokra helyezték vissza az egykori kádári nómenklatúra és a filmrendezők többsége között régen meglévő kapcsolatrendszert. Ebből a szempontból elvtársi összeölelkezés volt ez a javából.
Sajnálatos, hogy a neofita kirakat-keresztények néhány tagja is demonstrált a rendező mellett, aki mindmáig még csak elnézést sem kért senkitől. A Népszabadság 2006. január 30-án közli azok nevét, akik fontosnak tartották, hogy kiálljanak Szabó mellett. Levelük így ér végett: ”Szeretjük, tiszteljük és becsüljük Őt.” Ehhez természetesen joguk van, de ez akkor is képmutató és erkölcstelen gesztus.
 
A névsor önmagáért beszél: Andrassew Iván, Bauer Tamás, Eörsi Mátyás, Gerő András, Farkasházy Tivadar, Jancsó Miklós, Juszt László, Petschnig Mária Zita és társaik egy meglehetősen homogén szubkultúra képviselői. Erkölcsi közösségvállalásuk politikai célokat szolgál. Képmutatásukra jellemző, hogy míg a Szabó István nevű egykori ügynökkel szolidaritást vállaltak, addig a kitűnő író Tar Sándort - kényszeredetten bevallott ügynöki múltjáért - kiközösítették és mélységesen megvetették. Fellépésük Szabó Istvánon sem segít. Ő marad, aki volt: egy tehetséges, ambiciózus filmrendező, aki 1957 és 1963 között együttműködött a kommunista titkosszolgálatokkal. Magyarul: besúgó volt. Az aláírók nem akarják tudomásul venni, hogy itt nem Szabó művészi képességeiről, hanem emberi, erkölcsi minőségéről van szó. Révai és Rákosi korát és szellemiségét idézi Felvidéki Judit, aki szerint ebben az  országban „lincselnének, ha tehetnék”, és egyébként „se lehet kiállni, se érte, se ellene – senkinek.” Majd félájultan biztosítja Szabó Istvánt  arról , hogy „ A szakma és az ország egyöntetűen kiállt Önért, a filmjeiért, s lerótták tiszteletüket.” (Élet és Irodalom 2006. február17.)

Ez egész egyszerűen nem igaz. Ilyesmi mindaddig nem történhet meg, amíg voltak olyanok, akik nem írtak alá, nem tettek terhelő vallomást társaikra és nyíltan vállalták nézeteiket, még akkor is, ha ezért sokszor halál járt. Ők az igazi mártírok. A hősök és az erkölcsi példaképek! És nem a mindent túlélők, akik csak a tanulmányaikat és a karrierjüket féltették. Erkölcsi közösségvállalással nem lehet átírni a múltat, meg nem történtté tenni tényszerűen dokumentált eseményeket. Egy jó évtizede még Szabó is ilyeneket mondott: „ A társadalom legnagyobb bűne, ha letagadja, meghazudtolja a múltját.” Vajon, ha ma olvassa az általa korábban megfogalmazottakat, mire gondol?

Nem igaz, hogy a magyar szellemi élet képviselői egy emberként kiálltak volna a rendező mellett. Szerencsére Szabó István és baráti köre nem azonos a magyar szellemi élet egészével. A demonstrálók szinte kivétel nélkül az SZDSZ és az MSZP értelmiségi holdudvarának ”független” tagjai, akiknek az erkölcsi érzéke erősen politikafüggő. Ők kreáltak emberjogi kérdést a gyilkosság gyanújába keveredett zámolyi romák ügyéből, akiknek egy izraeli aktivista és - a később kiskorú megrontása miatt elítélt  - Krasznai József segített megszökni a lassú magyar igazságszolgáltatás elől. Időközben a romák egy része visszaszivárgott, míg mások a - nyilván rasszista - francia igazságszolgáltatás áldozataivá váltak. Ma már senkit nem érdekel a sorsuk, de a balliberális értelmiségi rétegnek ez az ügy is jól jött, hogy az ország tekintélyét lejárató kampányt folytathasson az állítólag rasszista magyar kormány és társadalom ellen.
A Szabó Istvánt mentegetni próbálók utolsó menedéke az a magyarázat, mely szerint, „egy alkotót csak és kizárólag a műveiből lehet és szabad megítélni, (mert) csak a műveiben létezik.” Ez az érvelés egyszerre szánalmas és nevetséges. Akik ezt vallják, azok nem ismerik el a polgári jogegyenlőség elvét sem, hiszen szerintük az „alkotóknak” különleges előjogaik vannak, így rájuk nem vonatkoznak az életünket szabályozó erkölcsi és jogi normák. Kertész Péter a felmentés más módjával kísérletezik: „Ilyenformán, mondhatni, aláírt és jelentett a fél ország – anélkül, hogy az aláírókat, jelentőket beszervezték volna.” (Véd- és dacszövetség, Népszava, 2006. február 9.) 
A tények ismeretében utólag is elgondolkodtató, hogy nemrégiben Szabó István volt a Szabad Demokraták Szövetségének egyik köztársasági elnökjelöltje.

Kultúrtörténeti közhely, hogy a jelentős művek szerzőinek egy része rendkívül visszataszító alak volt: akadtak köztük pszichopaták, gyilkosok, pitiáner köztörvényes bűnözők, és politikai kóklerek is.
Közismert történet Roman Polanskié, aki 1977. március 10-én Jack Nicholson házába csábított egy tizenhárom éves kislányt, akit előbb leitatott, majd methaqualone tablettával elkábított. Ezt követően kiélte rajta beteges vágyait, majd megerőszakolta a kislányt. Roman Polanskira az USA-ban minimum 25 évi börtön várt, ám ő kihasználva, hogy - óvadék ellenében - szabadlábra helyezték, villámgyorsan Franciaországba szökött. A zsidó származású filmrendező azóta elkészítette didaktikus, hatásvadász holokausztfilmjét,  az Oscar-díjjal kitüntetett Zongoristát. Polanski az Oscar-díjat nem vette át, mert az Amerikai Egyesült Államokban az ellene kiadott elfogatási parancs a mai napig érvényben van.
Ezek szerint az Oscar-díj elnyerésének mások esetében sem feltétele a kifogástalan előélet.

A művek érdekében tudomásul kell vennünk, hogy az alkotó és a mű közé nem lehet egyszerűen egyenlőségjelet tenni.
A Mephisto továbbra is egy jó film.
Kár, hogy ezután önéletrajzként is értelmezhető.

Magyar Nemzet