Egy híd- és zászlóháború kellős közepén bizonyára furán hathat ez a kijelentés, de a Pride Month, vagyis a Pride-hónap, mint az „önazonosság” és „sokszínűség” ünnepe, meglátásom szerint már nem ütött akkorát nyugaton, mint a korábbi években.

Az LMBTQ-lobbi nem fog magától kapitulálni. A társadalom rázhatja le magáról, vagy a társadalom züllik el tőle

Június vége van, mely hónap – köszönhetően a lobbistáknak – már nem csak forró időjárást, hanem egy teljesen más „forróságot” is a nyakunkba ültet. Felerősödik az LMBTQ-lobbi nyomulása, a közbeszédet indokolatlanul nagy mértékben terelik a homoszexualitás kérdésköre felé, ahol pedig az azonos neműek (még) nem házasodhatnak, és/vagy nem nevelhetnek közösen gyereket, ott az utóbbi két témát is hülyére járatják ebben az időszakban.

Idén Magyarország különösen vad háborús övezetnek minősül, melyet nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy a Tisza nyerte a választásokat. A Fidesz idején sem volt rossz sora az LMBTQ-lobbinak, hiába gondolja így sok elvakult „hazafi”, de a Tisza kétharmados győzelmével új lehetőségek nyíltak a deviáns lobbi előtt, melyet az ide tartozó ernyőszervezetek ki is használnak.

Jó hír, hogy a magyar társadalom jelentős többsége a fokozott agymosás ellenére sem tekinthető a szó szoros értelmében „elfogadónak”, sokan inkább csak azért toleránsabbak, mert jobban utálták a Fideszt, semmint a szivárványos zászlót, mint ahogy a Tisza is jóval óvatosabban kezeli ezt a kérdést, pedig náluk a hangzatos, populista kijelentésekből nincs hiány.

Ennek oka, hogy bár megpróbálnak egy olyan tábort összetartani, amit hosszútávon úgysem lehet, a magyar társadalom – egyelőre még – konzervatív többségével nem akarnak, és nem is áll érdekükben ujjat húzni. Ez még nem azt jelenti, hogy fokozatosan ne engednének a nyomásnak, de semmi esetre sem túl látványosan.

Nos, ami itthon egyre inkább kiélesedett helyzetet teremt, az nyugaton szépen lassan veszít a varázsából. Ez nem egyenlő azzal, hogy megtisztultak a deviáns nyomulás minden fertőjétől, de a folyamatos nyomulás és az örökké profitot hajkurászó multicégek szivárványosra mázolása már nem üt akkorát, mint korábban.

Az elmúlt években ilyenkorra már legalább 3-4, a Nyugatot érintő pride-os cikken túl voltam már, idén pedig – ha nem számítjuk ezt a mostanit – ez a szám nulla. Persze, erre lehet azt mondani, hogy mással foglalkoztam, ami félig igaz is, de túl sok megfelelő anyag sem állt idén rendelkezésre.

Kevesebb álszent, szivárványos profilkép a multiktól, kevesebb arcátlan nyomulás, pozitív diszkrimináció. Persze, attól még akadnak ilyenek, de ezek bőven elférnek a Heti progresszió egyes szekvenciáiba, nem annyira tömegesek, mint korábban.

Mondhatnánk erre azt, hogy elérték minden céljukat, így már nincs szükség állandó frontális támadásra. Aki azonban ismeri az örök „egyenlősdizőket”, az tudja, hogy az ő démoni gondolkodásuk nem így működik. Mindig lehet „több szabadságot” kiharcolni, mindig lehet valakiket „felszabadítani”…

Így sokkal inkább arról van szó, hogy a társadalom normalitáspárti részének ellenállása egyáltalán nem hasztalan. Szögezzük le, hogy az ember a kapitalista gazdasági modell szemében fogyasztó, és semmi más. A vállalatokat nem érdekli az identitásod, az, hogy ki vagy, pusztán annyi, hogy fizess az adott termékért, szolgáltatásért. Az LMBTQ-embereket így valahol még ki is használják (persze ettől még nem kell sajnálni őket), így ha a piac azt látja, hogy a szivárvány túlcsordulása több veszteséget hoz, mint profitot, rekordsebességgel fogják kihajítani az egészet a kukába.

Arra, hogy a fagyi visszanyal, számos korábbi példa van a piacról. Egy törpe kisebbségnek akartak kedvezni, miközben az átlag felhasználó megbüntette a márkát, de közösségi rendezvények esetén is visszaüt a rátelepedés.

Seattle-ben például programokat szerveznek a Pride Month lezárására, kinézték maguknak az Irán-Egyiptom foci-vb-mérkőzést is. Egyrészt ez a két állam finoman szólva sem értékeli mindezt, az iráni labdarúgó-szövetség külön kérte a FIFA-t, hogy semmilyen LMBTQ-motívumot ne engedélyezzen a meccsen, de maga a FIFA is elhatárolódott a Pride Match névre hallgató kezdeményezéstől, ami jól jelzi a fentebb leírt állapotokat. Ugyanakkor, sajnálatos módon a Pride-zászlók és egyéb kiegészítők engedélyezettek a FIFA által a stadionban, valamint arra sem voltak hajlandóak, hogy a mérkőzéshez kapcsolódó kommunikációból minden Pride-elemet távolítsanak el.

Ez a kettősség tehát egyrészt feltételez egy távolságtartást a FIFA részéről, másrészt a lobbival való valódi szembefordulás hiányát, ez pedig ugyanúgy igaz a nagyvállalatokra is.

A nyomás erős, ugyanakkor a sok-sok éves (nyugati viszonylatban évtizedes) agymosás és nyomulás ellenére sem sikerült olyan szinten átformálni a társadalmat, amennyire akarták, a cégek pedig fogyasztásban, nem ideológiában mérnek.

Kérdés, hogy a fiatal generációk is ilyen ellenállóak lesznek-e, azok, akik már egészen fiatalként szembesülnek a deviánslobbi minden csápjával.

Mindenesetre a Pride Month messze nem azt az átütő sikert hozza, mint amit a diabolikus fenntartói elvárnak tőle.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info