„Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem cselekszi, hasonló lesz a bolond emberhez, aki homokra építette a házát” - olvassuk a Szentírásban (Máté 7:26). Az is írva van, hogy „minden ország, amely meghasonlik önmagával, elpusztul...” (Máté 12:25), de bizonyára hallottuk már azt is, mit mondott Jézus Péternek: „Én pedig azt mondom neked: te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem fel egyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta erőt.” (Máté 16:18). Mindezeket csupán azért idéztem, mert tragikus módon úgy tűnik, a Katolikus Egyház egyes és jelentős részei mintha megpróbálnák az első két idézet tartalmát összeegyeztetni azzal, amit Jézus szólt Péterhez. Márpedig ez lehetetlen vállalkozás.

Temérdek példát lehetne citálni, én most egyet hozok, azt, ami éppen „szembejött”. Sajnos van belőle bőséggel. A Zarandok.ma írta meg, hogy az Amiens-i Egyházmegye olyan papokat keres, akik „nem túl katolikusok”. Az amiens-i püspök úgy döntött, hogy nem hosszabbítja meg annak a három fréjus-touloni egyházmegyéből jött papnak a szolgálatát, akiket tavaly szeptemberben neveztek ki. François-Régis Favre, Éloi Legrand és Pierre-Marie Brochery atyák eddig Albert, Bray-sur-Somme, Mailly-Maillet és Acheux plébániáin szolgáltak.

Amiens püspöke

A „probléma” az volt a fent nevezett papokkal a hívek egy része szerint, hogy „túl szigorúak erkölcs dolgában”, a „vádak” között szerepelt, hogy az elvált vagy homoszexuális személyek áldozását megtagadták, illetve világi koncertek lemondása is ott van a „bűnlajstromon”. Természetesen, mint ahogyan semmi, úgy ez sem csak fekete és fehér, s mivel én magam nem voltam ott, nem ismerhetem mindkét fél teljes körű álláspontját, el tudom képzelni, hogy emberi tényezők is befolyásolhatták, hogy megromlott a papok és a hívek között a viszony.

De nem is ez a lényeg, hanem a jelenség. Mert az, hogy igény mutatkozik a „nem túl katolikus” papokra, lényegében világtendencia ilyen-olyan formában, de főként a nyugati világban ütötte fel már a fejét évtizedek óta. Úgy is mondhatnám, mintha igény lenne a „nem túl katolikus” Katolikus Egyházra.

Természetesen bárki állíthatja, honnan formálok magamnak jogot arra, hogy ilyen sommást véleményt mondjak az egyházról, s amennyiben csak erről lenne szó, úgy a kritika több mint jogos is volna. De nem erről van szó. Egyrészt az egyházat nem kizárólag a pápa, püspökök, bíboros, papok és sokan mások alkotják, hanem a világi hívek is. Ilyen értelemben pedig nem pusztán joga, meggyőződésem szerint kötelessége is véleményt formálni a világ bármely pontján élő katolikus hívőnek. Másrészt viszont Isaac Newton gondolatát kölcsönvéve, „ha távolabbra látok”, az azért van, „mert óriások vállán állok”.

A legnagyobb óriás természetesen maga Jézus Krisztus. Belőle ered, benne érthető meg Aquinói Szent Tamás skolasztikus teológiája is, amely számomra rendkívül sokat adott. Bár lett volna és lenne több időm és lehetőségem újra és újra elmélyedni abban a szellemi „katedrálisban”, amely sokak egybehangzó állítása szerint azt eredményezte, hogy a Szentírás után/mellett a mai napig Szent Tamás Summa Theologiae (A teológia foglalata) című műve, amely a katolikus hitrendszert összegzi és tanítja. Pedig azóta jócskán évszázadok teltek már el. Az örök kérdést és vitát ez oldja fel leginkább, ami a ráció és a hit állítólagos szembenállását jelenti. Mindezeket azért tartottam szükséges rögzíteni, mert a szellemi kiindulópontom ez, amikor értékelem a kereszténységen, az egyházon belül folyó folyamatokat.

De térjünk vissza az alapkérdéshez – amely talán érdekes lehet azon olvasóink számára is, akik nem katolikusok vagy keresztények -, hogyan juthattunk el oda, hogy lassacskán hátrány lesz az egyházi fősodorban, ha valaki „túl komolyan” veszi katolicizmusát?

Amikor a francia forradalom végleg elérte a Katolikus Egyházat is

Az 1789-es francia forradalom, amikor is a liberalizmus világhódító útjára indult, és kitermelte a maga politikai vetületeit, ideológiát (a forradalom kései gyermeke volt a bolsevizmus is), az egyház belső struktúráiba viszonylag későn tudott beférkőzni és jelentősebb károkat okozni. Noha végső célja mindig is ez volt, és ez ma is. Kétségkívül a legjelentősebb áttörést a múlt század hatvanas éveiben érték el, ez volt a II. Vatikáni Zsinat (1962–1965), amely a XX. század legjelentősebb katolikus egyházi eseménye. XXIII. János pápa hívta össze azzal a céllal, hogy az egyház megújuljon, és nyisson a modern világ felé. A zsinat 16 dokumentumot fogadott el, amelyek gyökeresen megváltoztatták a következő évtizedeket. De igazságtalanok és vaskalaposak lennénk, ha azt mondanánk, hogy a célkitűzés eredendően helytelen volt. Nem volt az, azonban a megvalósítás és egyes zsinati dokumentumok értelmezései és az ebből folyó gyakorlatok totálisan „félrementek”.

Mert az alapkérdés az volt, az egyház milyen válaszokat adjon a gyorsan változó modern világ kihívásaira. Akkor talán még nem volt egyértelmű, de mára az lett, sajnos – és a pontos diagnózis felállítása elengedhetetlen – az a válasz született, hogy az egyház inkább szeretne megfelelni a világ elvárásainak, mint Krisztusnak. Szándéktól és egyéni belső motivációktól függetlenül. És itt, ennek égisze alatt tudott nagyon is sikeresen beszüremkedni a francia forradalom eszmevilága. Ezt még markánsabban fogalmazta meg 1972-ben VI. Pál pápa: „úgy tűnik, hogy a Sátán füstje behatolt Isten templomába.”

Ezzel párhuzamosan nem állítható, hogy az egyház korábbi története az emberi gyarlóságok miatt ne lett volna tele rengeteg bűnnel és mulasztással, de az – akár tetszik, akár nem – abból az aspektusból „természetes” is, hogy tudjuk, ismerjük az emberi természetet, amely a földi világban hajlik a rosszra. De éppen ezért küzdenünk kell ez ellen. Azonban a zsinat óta eltelt évtizedek még ennek ellenére is egy sokkal mélyebb teológiai válságot okoztak.

A megtévesztő „hasonlóság” csapdája

Közismert, hogy a francia forradalom hármas jelszava úgy hangzik, szabadság, egyenlőség, testvériség. S felületes szemlélő számára még úgy is tűnhet, hogy ezek összhangban vannak a keresztény tanításokkal. De itt a csapda. Ide kívánkozik Barsi Balázs atyának egy nagyon lényeglátó megjegyezése, amelyet egyszer egy elmélkedésében hallottam tőle, miszerint nálunk, Európában még az ateista, materialista, vallásellenes mozgalmak is kvázi „keresztény” alapokon álltak. Ezt úgy értette, hogy a kereszténység által hirdetett alapértékekre hivatkoztak, csak éppen megfosztották azokat Istentől, de így azok már tartalmukban nem ugyanazt jelentették, dacára a szemantikai azonosságoknak.

Mise Münchenben, melyen azonos nemű "párokat" áldottak meg (fotó: Felix Horhager / dpa / Picture-Alliance / AFP)

Mindez pedig abból fakad, hogy egyetlen másik világvallásban és ebből következően egyetlen más nagy kultúrkörben sincs akkora jelentősége és méltósága a személynek, mint a keresztény európaiban. Menjünk el Indiába, és nézzük meg, hogy az indiai jognak milyen kezdetleges fogalmai vannak a személy méltóságáról, mibenlétéről. A francia forradalom és a létrontó erők ezzel éltek vissza Európában és mintegy trójai falóként tudtak tömegeket megtéveszteni és elfordítani Istentől és a vallástól.

Éppen ezért nagyon fontos egyenként végigmennünk a francia forradalom (fontos, hogy ezek eszmei örökösei uralják ma a nyugati világot!) jelszavain, mit jelent az ő felfogásukban és gyakorlatukban, s mit a valódi kereszténység esetében.

Szabadság: a francia forradalom szabadság alatt azt érti, hogy az isteni, erkölcsi törvényektől el lehet szakadni. Olyan szabadságot, amely polgárjogi értelemben is szabadságot ad a bűnnek. Tehát korlátok nélküliséget, totális erkölcsi relativizmust, ez pedig végül olyannyira eltorzul, olyan elmebajok születnek belőle, mint a woke és a hozzá hasonló eszmeáramlatok. Márpedig korlátokra szükség van, hiszen az ember, mint olyan, nem mindenható, nem tökéletes, hanem véges és esetleges lény. Gondoljunk csak bele, hogy hétköznapibb szintre hozzam a példát, ki mondaná azt, hogy milyen nagyszerű az a szülő, aki mindent megenged a gyermekének, a szabadság olyan fokát gyakorolhatja, hogy nyugodtan egyen, amit csak akar, kóstoljon bele abba otthon, amibe csak szeretne? Könnyen belátható, hogy ennek tragédia lenne a vége. De társadalmi értelemben pont ez zajlott és zajlik, és tragédia is történt! A keresztény szabadság azt jelenti, hogy Isten szabad akarattal teremtette az embert, az embernek pedig szabadon kell igent mondania Istennek.

Egyenlőség: no, itt aztán sorjáznak a kijelentések, hiszen korunk új „vallása” lett az egyenlőség mítosza. Ezt megkérdőjelezni igazán nem illendő, sőt, aki ilyet tesz, az „ki is írja magát” a kulturált emberségből, az „náci”, és azért mondja ezt, „mert gyűlöli mindazt, ami tőle eltér”, „népirtást” akar, és ehhez hasonló, a valósággal egész pontosan 0%-ban összefüggésben hozható hisztérikus állítások. De ettől függetlenül persze világos, hogy az egyenlőség eszméje „igen keresztényinek” tűnhet. Csakhogy az egyenlőség nem abban áll, hogy mindannyian egyenlők vagyunk. Ugyanis Isten nem teremtette egyenlőnek az embereket. Egyenlőtlenségek mind egyéni, mind társadalmi szinten mindig is lesznek. A feladat az, hogy mindenki megtalálja a maga helyét és életfeladatát, de semmi esetre sem az, hogy egy utópia mentén a valóságot igyekezünk megváltoztatni. Mert az nem fog sikerülni. Törvény előtti egyenlőség létezik és kell hogy létezzen (éppen ez ma hiánycikk az „egyenlőség” világában), de ez nem jelenthet egyformaságot és lélektelen uniformizálást.

Testvériség: a testvériség fogalma is igazán „keresztényinek” látszik. Ez az egyenlőség téveszméjéből fakad, ugyanis ha mindenki egyenlő (egyforma), akkor következésképpen az egyénnek meg kell próbálnia mindenkit egyforma módon szeretni. S itt a liberális és baloldali véleményformálók nem átallanak a keresztény felebaráti szeretetre hivatkozni. Pszichológiai lehetetlenség, hogy ugyanolyan mértékben képesek vagyunk szeretni, de a katolikus tanítás szerint a szeretetnek is megvan a maga rendje. A hozzám közelebb állókat egész egyszerűen jobban tudom, s jobban is kell szeretnem, mint a tőlem távolabb esőket. Hogy nevesítsük is a sorrendet: a házastársamat, a gyermekeimet, a szüleimet, majd ezután pedig a vér szerint közelebb állókat (ide már értendő a nemzetem is), és így tovább, de látható, hogy egyre távolodunk. Mi akkor a felebaráti szeretet, ha nem lehet minden ember a „testvérünk”? Nem akarhatunk senkinek rosszat, és amennyire lehetőségünk van, segítenünk kell embertársainkon. De ez nem egyeztethető össze azzal a gyakorlattal, amivé a testvériség eszméje torzult, ahol sokkal inkább kedvesebbnek és támogatandóbbnak (nyugati migrációs politika) tűnik fel az, aki és amely minél távolabb esik a mi vérségi és kulturális közösségünktől.

Sajnos ezek a határvonalak a szabadság-egyenlőség-testvériség vonatkozásban a keresztény és a keresztényellenes erők között teljesen elmosódtak.

A zsinatnak több dokumentuma volt. Nyilatkozatok születtek a vallásszabadságról (Dignitatis Humanae), az ökumenizmusról (Unitatis Redintegratio). Ezek önmagukban még nem káros dolgok, de a fentebb említett, határvonalak elmosódása folytán teret engedtek annak (akár akaratlanul is), hogy ezeket a gondolatok liberális teoretikusok „értelmezzék” - vagyis forgassák ki. És ez az egyszerű személő előtt úgy tűnt, mintha ezek lennének a zsinati gondolatok hiteles formában. Sajnos később ezt már szinte egyes egyházi személyek is vonatkoztatták magukra.

Mert mit is jelent a vallásszabadság? Azt mindenképpen, hogy senki nem kötelez saját lelkiismerete ellen tenni bármit is. De azt is, hogy fizikai kényszerrel nem szabad senkire nyomást gyakorolni, hogy vallási hovatartozását megváltoztassa. Ez eddig tiszta sor. Viszont ebből nem következhet a vallások olyan fokú összemosása az „ökumené” jegyében, ahol fokozatosan és mindig csak a Katolikus Egyház hátrál és a „párbeszéd” jegyében tagadja meg akár saját dogmáit is. Mert az egyháznak kötelessége, hogy az embereket felvilágosítsa az igazságról. A vallásszabadság nem jelenthet egyet a közömbösséggel, nem jelentheti azt, hogy „innen és onnan is” csipegetek (ebből lett a New Age), ezt pedig az egyház a „ökumenizmus” jegyében elnézi.

Írásom kezdetén két szentírási idézetet állítottam szembe egy másikkal, amelyet maga Krisztus mondott Péternek, akire mint kősziklára építette egyházát. A történelem bizonyította, hogy ez igaz, ugyanis – ezt valljuk be – egyetlen egy intézmény sem tudott volna fennmaradni több mint 2 ezer éven át, amelynek vezetői ennyi hibát vagy bűnt követtek el. Ezzel távolról sem azt állítom, hogy az egyházi vezetők, a pápák bűnös emberek lettek volna, dehogyis. Csupán azt, hogy 2 ezer év hosszú idő, és ennyi idő alatt még azok is – hiszen ők is a bűnbe esett emberi természetet hordozzák – vétkezhetnek, akik Isten szolgálatára esküdtek, és óhatatlanul is sok olyan ember kerülhetett az egyház első vonalába, aki arra nem méltó. Ha nem Isten kősziklájára épült volna, hanem homokra, akkor már régen összeomlott volna.

Miután a francia forradalom eszmei örökösei beszivárogtak a Vatikán falai közé, szorgalmasan és nagy mennyiségben hordják a homokot erre a sziklára, ezáltal egyre inkább azt a látszatot keltve, hogy az alap maga is homok, és az erre épült ház szükségképpen dől össze, illetve látjuk a meghasonlást is. De amint ez a ház összedől, és a homokot elfújja a szél, ott áll majd előttünk újra a kőszikla. A biztos alap, mert Krisztus ígérete az egyházra vonatkozóan úgy szólt, hogy „a pokol kapui nem vesznek erőt rajta”.

Lantos János – Kuruc.info