Akinek fontos a magyarság sorsa és Magyarország jövője, az most petíciókat ír, szervezkedik és háborog. Ha kell, utcára vonul. Néhány napja példátlan aljasság történt. Megnyílt a föld, kiszáradtak a folyók, megszűnt a jogállam, vége lett a magyar demokráciának, ugyanis végtelenül sötét erők cselszövése következtében megszűnt a Népszabadság, amelyet az MSZP már 2015-ben magára hagyott.

Mérvadó, SZDSZ-es kötődésű szocialisták szerint „A Népszabadság több mint napilap, több mint egy szimpla újág, amiből csak úgy kiszivattyúzható minden önmagán túlmutató tartalom.” A szabad sajtó hívei a hírre azonnal az utcára rohantak. Miközben az európai Magyarországot temették, felgyújtották a Magyar Idők számait. Ugyan miféle sajtószabadság hívei azok, akik újságokat égetnek a Kossuth téren? Liberalizmus? Tolerancia? Pluralizmus? Ugyan már! Valójában a monopolhelyzetüket féltik, mert szerte Európában erősödik az elitellenesség, és a balliberális szellemi diktatúrával szembeni fellépés.

Kinek hiányzik valójában a Népszabadság? A népnek aligha. A napilap neve még mindig rosszul cseng, hiszen évtizedekig a megszállott kommunisták, majd a haladó baloldaliak faliújságja volt. A Népszabadság még mindig a Szabad Nép szellemiségének örököse, a posztkommunista-szocialista baloldal és a baloldali liberálisok fóruma. Kivételezett történelmi helyzete megszűnt, kiderült, a piacon nem versenyképes, holott korábban a rendszerváltozás utáni sikerességüket éppen a piacképességükkel magyarázták. Most itt van az ötmilliárdos veszteség, ami miatt most sok kipróbált balliberális újságíró az utcára kerülhet. Ráadásul tényleg nem szép körülmények között.

Ez az eljárás szerintük világszerte egyedülálló.

Pedig volt már sok ilyen.

És most tekintsünk el az újságíróktól, gondoljunk csak azokra a százezrekre, akiket a Népszabadság által támogatott szocialista nagytőkések raktak az utcára a rendszerváltozás utáni évtizedekben. Az MSZP napilapja lelkesen támogatta Horn Gyula azon törekvését, melynek célja a baloldali tőkésosztály kiépítése volt. Az SZDSZ megszűnéséig a Népszabadság az MSZP-SZDSZ koalíció elkötelezett híve volt. Ennek megfelelően nem volt tőle idegen a kozmopolitizmus, a magyar- és keresztényellenesség, ráadásul elszánt harcot folytatott a nemzeti-jobboldali-polgári erők és értékek ellen.

Önmeghatározásuk szerint ez a napilap a jogállam, a demokrácia és a sajtószabadság letéteményese volt. Mindennapi szellemi tápláléka a budapesti balliberális szubkultúrának és a progresszív baloldaliaknak. Otthon érezte itt magát a zsidó származású, pedofil neokommunista Daniel-Cohn Bendit, de szívesen látott vendég volt az iskolázatlan és műveletlen egykori alkoholista, majd könyvárus Martin Schulz is, aki pillanatnyilag az Európai Parlament elnöke. A Népszabadság csak a tekintélyes politikust látta bennük. Ők tudják, miért.

Ez az újság lényegében mindig baloldali (és liberális) pártlap volt. Ezért nem kár érte, bár kétségtelen tény, hogy elegánsabb lett volna a rendszerváltozáskor megszüntetni, a Népszavával együtt.

Hívei most azt állítják, hogy a Népszabadság egy független lap volt. Mitől? Kitől? Ha eltekintünk a liberális széplelkek hazugságaitól, nyugodtan kimondhatjuk: nincs független médium. A világ legnagyobb presztízsű fórumai is különböző politikai és gazdasági érdekcsoportokat szolgálnak. A függetlenség csak álca. Parasztvakítás. Semmi több. A liberális tömegdemokrácia egyik ócska trükkje.

A Népszabadság nyilván hiányzik a baloldali faliújságot kedvelőknek, akik azt hitték, hogy a valódi világról kaptak tájékoztatást. De hiányzik a balliberális univerzum egészének is, hiszen ez a napilap megbízhatóan igazolta vissza a progresszív baloldali és liberális világnézetből következő előítéleteket, és a politikailag korrekt beszédmódot szem előtt tartva következetesen hazudott. Lelkesen népszerűsítette George Soros magyarországi tevékenységét. De a Political Capital, az Eötvös Károly Intézet és a többi független civil ügynökség is mindig számíthatott a független Népszabadságra. Mert a függetlenség nagy érték. Feltéve, hogy létezik.

A Népszabadság irányvonala mindig könnyen követhető volt. A kommunista világbirodalom összeomlásáig Moszkvára figyelt, és a Varsói Szerződést támogatta, miközben az imperialista Egyesült Államokat, a NATO-t és Izraelt támadta. Ma gyűlöli Moszkvát, és készségesen kiszolgálja Brüsszelt, az Egyesült Államokat és Izraelt, ugyanakkor bízik a NATO ütőképességében is.

A Népszabadságnak nem volt könnyű élete. De a helyzet világszerte egyre bonyolultabb. A zseniális amerikai színész, Robert de Niro szívesen pofán vágná Trumpot. De Hillary Clintont miért nem? Hiszen semmi különbség sincs köztük.

Szegény Amerika!

(Forrás: Facebook)