A hamis, virtuális látszat kialakítása, a statisztikák meghamisítása úgy tűnik, hozzátartozik a nagyhatalmak bukás előtti viselkedéséhez. A Brit Birodalom, a Szovjetunió és most az Egyesült Államok is bőségesen él ezzel az eszközzel, hogy elhitesse a világgal, hogy nincs itt igazi probléma, csak a kishitűség okozza a terjedő rémhíreket.

Statisztikai módszertanát is folyamatosan változtatja, hogy kedvezőbb képet festhessen magáról – a mai 10% alatti munkanélküliségi adatuk például a '90-es évekbeli módszerrel számolva messze 20% felett volna – de ezen felül bizony nem riadnak vissza a legdurvább adathamisításoktól sem. Számos nemzetközi és amerikai elemző jelezte, hogy nem hisznek már a híres 14 billiós amerikai GDP-adatban sem, amihez a kormányzat egyfajta státusz-szimbólumként pedig foggal-körömmel ragaszkodik. Ennek alapján hangoztatja magáról görcsösen, hogy ő a világ legnagyobb gazdasága, bár ez már valószínűleg nem igaz. Pár sorral lejjebb látni fogjuk, hogy amennyit az USA hozzátódít az adataihoz, annyit, vagy még többet Kína letagad a sajátjából, és ezekkel korrigálva az összképet már semmiképpen sem hozható ki az amerikai elsőség.

Fogyasztásban talán még elképzelhető lenne a világelsőség - bár igazából én már abban sem hiszek, mivel az amerikai „alsónép” fogyasztása erősen visszaesett - termelésben azonban már legalább 5-6 éve Kína van a világ élén, és ez a fölény napjainkra nyomasztóvá vált. Gondolom, aki nyitott szemmel jár a világban, annak ez nem lehet kétséges, hiszen az áruházak polcaitól kezdve a hajók rakományáig vagy az ócskapiacokig minden azt hirdeti, hogy a távol-keleti monstrum állítja elő a világ értékes és értéktelen kacatjainak kétharmadát. Igaz, hogy a Kínában működő cégek egy jelentős szegmense nyugati tulajdonú, de azt is tudni kell, hogy nem legendák a „belső-kínai másolt vállalatokról” szóló híradások, amelyek semmilyen statisztikában nem szerepelnek. „Eredeti” termékeik nálunk is megjelennek a józsefvárosi és más zugpiacok sötét bugyraiban. Az országban hatalmas a fekete gazdaság részaránya, amit a kommunista vezetés hallgatólagosan jóváhagyott, sőt titokban támogat is, hiszen ennek a „szektornak” a technológia és know-how-eltulajdonítási tevékenysége is óriási ingyenes erőforrást jelent a gazdaság számára. És ennek a szegmensnek az adatai egyáltalán nem szerepelnek az amúgy is lenyűgöző, állandó 8-10 százalékos gazdasági növekedésben, expanzióban sem.

Amerikában pedig az adósságplafon-emelés ingyencirkuszát mostanság minden évben teátrális külsőségek között eljátsszák. Az amerikai köznép készséggel elhiszi, hogy múlk ezen valami, nem gondolkodnak azon, hogy az üres pénzelőállítást nem ártana valami árufedezettel is megtámogatni. Arról pedig fogalmuk sincs, hogy a világ már nem sokáig fog adni reálgazdasági javakat ezért a plafonemeléssel előállított, semmit sem érő pénzért. A dollár összecsuklásának mágikus pillanatában minden ingyenjövedelem semmivé foszlik...

A gőzerővel folyó gazdasági világháború pedig egyre közelebb hozza ezt a pillanatot. Sok elemző (természetesen nem az atlanti „béketáborból”) már most is azt állítja, hogy a dollár hanyatteséséhez már az is elég lenne, ha Kína egyszerűen piacra öntené óriási, közel 2 ezer milliárdos amerikai állampapírállományát. Ez reálisnak tűnik, bár hozzá kell tenni, hogy egy ilyen durva akcióba csak legvégső esetben vágna bele, hiszen ez tetemes veszteséget jelentene a kommunista monstrum számára is, mivel durván megrendítené likviditását és egész pénzügyi szektorát. Egy ilyen lépés egyébként valószínűleg igazi háborúhoz is vezetne, amit Kína a jelenlegi erőviszonyok között még nem vállalhatna fel. Ugyanezt a célt lassú gazdasági „aprómunkával” is el lehet érni...

Nemrég megállapítottuk, hogy a dollárt az európai vazallusok támogatásán kívül már csak az tartja talpon, hogy az olaj árát ebben fejezik ki, és a nemzetközi olajkereskedelemi szállítások nagyobb része is még dollár ellenértéken alapul. De úgy tűnik, mostantól már ezt is egyre komolyabb veszély fenyegeti. 2013 karácsonya előtt pár nappal különös intermezzo zajlott le a dél-kínai tenger vitatott hovatartozású szigeteinek közelében. A területre néhány kisebb amerikai hadihajó és a US Navy felderítő gépei hatoltak be, demonstrálva a szövetségeseknek az amerikai elkötelezettséget.

Nem kellett volna ezt tenniük. Kína brutális karácsonyi válaszlépést tett: a világ legnagyobb szénhidrogénfelhasználója bejelentette, hogy ezentúl már nem hajlandó dollárt használni olajkereskedelmi ügyleteihez, és nem fog több amerikai állampapírt sem vásárolni. Ez egy újabb hatalmas, több százmilliárdos seb az amerikai valuta amúgy is ezer sebtől és fekélyektől csúfított testén. A kissé elméretezett válaszreakció olyan sokkot okozott, hogy letiltották megjelentetését a cionista világsajtóban. Az atlanti kultúrkörön kívül azonban jelentős visszhangja volt a történéseknek, és a Kínát támogató hatalmak (India, Brazília, Oroszország) és számos kisebb állam úgy tűnt, elégedettek a döntéssel.

Az USA állandóan szankciókról szónokol, pedig gyakorlatilag nem tud már hatékonyan szankcionálni senkit sem. Elbukott az Irán elleni blokád, és most az Oroszország elleninek még kevesebb esélye van. Szánalmas nézni, ahogy Obama hadonászva közli a világgal, hogy az oroszok megkeserülik még ezt a krími kalandot. Valószínűleg az amerikai importérzékenység miatt az USA sokkal inkább ki van téve a szankcióknak, mint amennyire ő tud szankcionálni. Ha Kína leállítaná az USA-ba irányuló exportját, akkor az így keletkező hatalmas áruhiányt semmilyen európai vagy más szállításokkal sem lehetne pótolni, még megközelítőleg sem. Olyasféle állapot állna elő Észak-Amerikában, mint Európában volt a második világháború után.

Az amerikai felsőbb körökben azonban jól láthatóan megszólalt a vészcsengő. Az USA megpróbál hazatelepíteni minden elérhető mobil technológiát (kevés ilyen van), óriásira fokozta erőfeszítéseit a hazai energiahordozó-kitermelésben (ebben komoly sikereket is ért el), és megpróbálja lefaragni feleslegesnek ítélt kiadásait. Ezek azonban már késői erőfeszítések, 40 év hanyagságainak és elkényelmesedésének következményeit nem lehet ilyen gyorsan felszámolni. Őszintén fel kellene tárnia helyzetét a polgárai előtt, drasztikus megszorítások mellett egy hatalmas újraiparosítási programot kellene végrehajtania. Teljesen újfajta szemléletmód mellett is legalább két évtizedre lennne szükség a tönkrement gazdaság lendületbe hozásához. Nincs ennyi idejük, még a negyede sem. És a világelsőség megtartásához már ez is édeskevés volna. A hatalmas lendületű, ötször akkora népességű Kína már egész egyszerűen egy más nagyságrendet képvisel.

A dollárt pedig a világ országainak többsége blokád alá vette, aki csak teheti, kerüli használatát. A jelenleg folyó gazdasági világháború eshetőségeit végiggondolva nemigen látható olyan variáns, amelyik az atlanti világ győzelmének lehetőségét ígéri. A nyugati „áldemokráciák” egyre inkább a háttérbe szorulnak az erőforrásokért vívott küzdelemben, és a cionista métely következtében megfogyatkozott és elöregedett népességgel, beteges és deviáns világnézettel, blokád alatt álló pénzrendszerrel próbálnak helytállni az egyenlőtlen küzdelemben. És ugye mi is itt vagyunk a páriák páriáiként, a bukásra álló oldalon.

Most már valóban a semmi semmijét élik fel a többszörösen túlfogyasztó amerikai élősdi közép- és felső rétegek. A világnak csak papírmasét, némi számítógép- és hadi technológiát – és persze a rothasztó liberális ideológiát – szállító elkorhadt szuperállam kiégett és másnapos tekintettel mered a világra és a közelgő ijesztő történésekre.

Az Egyesült Államok jelenlegi állapotáról egy réges-régi jelenet juthat az ember eszébe, még a Szovjetunió végórái előtti időkből. Leonyid Iljics Brezsnyev, a párt vezetője 1982 október végén már a halálán volt. A nyugati újságok cikkeztek is már erről, de a szovjet párt makacsul tagadott. Meg akarták mutatni, hogy az imperialisták a hazugságaikkal már megint le akarják járatni a dolgozó nép államát, a béke első számú védelmezőjét. Ezért egy kis ünnepséget rendeztek, ahol egy kerekes székben kitolták Leonyid Iljicset a világsajtó szeme elé, hogy bemutassák, kisebb gyengeségen kívül kutya baja sincs. Szegényke élőhalottként ült a székében, szinte semmire sem reagált, de jól izolálták, az idő múlt, és úgy nézett ki, a szovjeteknek sikerült a bűvészkedés. És ekkor megtörtént a baj: egy úttörő kislány hirtelen odament hozzá egy virágcsokorral a kezében, és feléje nyújtotta. A két világ határán „szendergő” főtitkár azonban ebből szinte semmit sem érzékelt. A mögötte levő KGB-s próbálta hátulról szóban irányítani, de Leonyid Iljics üveges tekintettel egy egész más irányba nyúlt a kezével, mint ahonnan a kislány azt felé nyújtotta. A hazugság, aminek tényét mindkét oldal ismerte, úgy lepleződött le, hogy mindenki számára kínos volt. (Brezsnyev pár nap múlva meg is halt.)

Az Amerikai Egyesült Államok hasonló szituációban vergődik, mint az egykori elaggott szovjet főtitkár. Az egész atlanti világ szánja már, próbálnak segíteni neki. Úgy tesznek, mintha mi sem történt volna az utóbbi időben. Egy dolgot nem tud lerázni magáról, az valószínűleg a sírjáig elkíséri. A cionista bankároligarchia az utolsó pillanatig irányítani fogja az agonizáló kolosszust. Hogy vele fog-e pusztulni, vagy az utolsó pillanatban megpróbál új gazdaállatot keresni, az még a jövő zenéje. De a Kínai Központi Bizottságba beszivárogni ezzel a fizimiskával már egy kicsit nehezebb feladat lesz.

A háttérben pedig egyre riadtabban figyel egy 300 milliós nagy nemzet, amely eddigi történelme során csak sikert, gazdagságot és látványos fejlődést produkált. Amelyik még sohasem élte meg a kudarc érzését, és amelyik még nem hátrált meg senki és semmi elől.

De a népesség alsó rétegeinek fokozódó elszegényedése egyre mélyíti a törésvonalakat a latinok, feketék, fehérek, gazdagok, szegények és mindenféle más csoportok között. A társadalom szöveteinek egyre fokozódó felfesléseit már nem lehet elrejteni a vizslató tekintetek elől, az utóbbi 15 év riasztó leépülése egyre inkább a köztudat részévé válik. A zavarodottság jelei kézzelfoghatóak a szövetségi kormányzat szintjétől a médián át a kisemberek közérzetéig. Ők is érzik, hogy valami hamarosan történni fog…

És ennél a nagyon eltérő származású, kultúrájú, vallású és vérmérsékletű lakosságnál 270 millió lőfegyver található. A „szabadság” és a „szabad önvédelem” jegyében… Az ég legyen irgalmas hozzájuk, ha elkezdődnek a megpróbáltatásaik, és azt kívánjuk, hogy soha ne történjen meg a legrosszabb.

A társadalmi tolerancia és az önfegyelem segítse át őket a legnehezebb óráikon, és aztán együtt fogjanak bele egy olyan új társadalom építésébe, ami nem mások pénzügyi kizsákmányolásán alapul. És nem a tőzsdén és pénzügyi piacokon, ingatlanlufikon és hedge foundokon. Hanem a saját munkán és a becsületes, egyenrangú nemzetközi kapcsolatokon.

Az agonizáló amerikai aggastyán felé a kínai úttörő most nyújtja virágcsokrát.

Vajon az élet vagy a pusztulás irányába emeli reszkető kezét a vén góliát?

Szende Péter

(Kuruc.info)

Kapcsolódó: A kínai gazdasági növekedés ára: a turistáknak már palackos levegőt ajánlanak