Donald Trump megérdemelné a Nobel-békedíjat abban az esetben, ha Észak-Korea után Iránnal is nyélbe tudná ütni a „történelmi megegyezést”. De elképzelhető-e, hogy az USA közel négy évtizednyi ellenségeskedés után kiegyezik és megbékél Teheránnal?
A válasz véleményem szerint sajnos nemleges. Ellentétben ugyanis Észak-Koreával, ahol az USA regionális szövetségesei, sőt ellenfelei is a megbékélésben voltak érdekeltek, Washington nagy hatalmú közel-keleti szövetségesei – Izrael és Szaúd-Arábia – élesen ellenzik a történelmi megegyezést Teheránnal. Szaúd-Arábiát még csak-csak helyre lehetne tenni, azonban Izraelt nem lehet, mivel az izraeli lobbi óriási befolyással rendelkezik Washingtonban. Tel-Aviv ugyanis legfeljebb abban az esetben lenne hajlandó jóváhagyni az USA-Irán-megállapodást, ha Irán teljes mértékben felhagyna a libanoni síita Hezbollah és a palesztin ellenállás támogatásával, továbbá Szíriában és Irakban is szabad kezet adna Izraelnek és az USA-nak. Washington pedig egészen bizonyosan elvárná Irántól, hogy Afganisztánban se érvényesítse érdekeit, ne háborgassa a szaúdiakat a Jemen elleni agressziójuk során, ne barátkozzon Pakisztánnal és Kínával, és ne támogassa a síitákat szerte a Közel-Keleten. Mindezeknek az elvárásoknak a teljesítése Teherán részéről lényegében annyit jelentene, hogy Irán teljes mértékben lemondana nem csupán tényleges súlyához mért középhatalmi szerepéről, de jogos nemzeti érdekeinek képviseletéről is.
Az igazi nagy problémát pedig Izrael jelenti. A helyzet ugyanis a következő: egy erős és egységes, nem USA-csatlós, iszlám perzsa állam és a Közel-Kelet feletti izraeli hegemónia léte hosszabb távon összeegyeztethetetlen. Tel-Aviv nem azért fúrta meg Washingtonban az Iránnal kötött atomalkut, mert annak részletei nem tetszettek neki, hanem azért, mert annak megléte békésebb viszony kialakítását tenné lehetővé az USA, illetve általában a Nyugat és Irán között. Izrael számára jelenleg két lehetőség létezik: az egyik a rezsimváltás Teheránban, melynek során egy izraeli-amerikai vazallus kormány alakul, vagy pedig belső feszültségek szítása révén Irán polgárháborúba taszítása, esetleg részekre szakítása. Vagyis lényegében az izraeliek az iraki-szíriai „modell” érvényesítését kívánják elérni Irán esetében is. Ahogyan Haim Tomar, a Moszad egyik vezető tisztségviselője nemrég pontosan megfogalmazta a Jerusalem Postnak adott interjújában: Izraelnek a rezsimváltást kell elősegítenie Iránban, de ha a „rezsimváltás nem sikerül (...), az a legjobb, ha az irániakat egymás elleni harcra késztetjük”. (Mindezek nem csak szavak: úgy Tel-Aviv, mind Rijád támogatást nyújt például a Mujahedin-e Khalq elnevezésű iráni terrorszervezetnek, ezenkívül tettekre ösztökélik az iráni ellenzéki mozgalmakat. )
Ha pedig a két opció egyike sem működőképes – sem a rezsimváltás, sem a polgárháború kirobbantása – marad a „végső megoldás”, melynek révén a két cél valamelyike elérhető lenne: a háború megindítása Irán ellen. Donald Trump környezetében sajnos azok a neokonzervatívok diktálnak, akik Izrael szemüvegén keresztül látják a világot. Minden jel arra utal tehát, hogy nem lesz történelmi kézfogás Donald Trump és az Iráni Iszlám Köztársaság vallási vezetője, Ali Khamenei között. Ellenkezőleg: most, hogy úgymond az észak-koreai kérdés valamelyes nyugvópontra jutott, napirendre lehet venni az izraeliek számára elsőrendű fontosságú kérdést: Irán ügyét.
P. O. - Kuruc.info
