A cionista irányítás alatt álló nyugati sajtó nem verte nagy dobra a hírt, mely szerint a Gázai övezetet irányító Hamász mozgalom miniszterelnöke, Iszmáil Hánije a napokban bejelentette: amennyiben a palesztin tömegek népszavazáson hozzájárulnak a független palesztin állam megszületéséhez az 1967-es határokon belül, az iszlamista szervezet hajlandó lesz békét kötni Izraellel.

A nyilatkozat bizonyos szempontból mérföldkőnek tekinthető az izraeli-palesztin konfliktus történetében, még akkor is, ha a Hamász Damaszkuszban élő száműzött vezetője, Kháled Meshál is tett korábban hasonló tartalmú kijelentéseket. Hivatalosan azonban a Hamász megszületése pillanatától kezdve az „egyállami megoldás” híve, ami annyit jelent, hogy a független palesztin államot az 1923 és 1948 között létezett, brit fennhatóság alatt álló úgynevezett Palesztin mandátumterületen képzeli el. Erre mondják a zsidók, hogy a palesztinok „tengerbe akarják őket szorítani” - amiről persze szó sincs. A Hamász és számos vele szövetséges palesztin szervezet álláspontja szerint az egész Palesztina területét magában foglaló, demokratikus állam közös otthona lenne zsidóknak és palesztinoknak. Igaz viszont, hogy ez az állam – a nemzetközi jog és az ENSZ Alapokmányának előírásaival összhangban – lehetővé tenné az 1948 óta elüldözött palesztin tömegek hazatérését. Ami egyébként magától értetődik, hiszen ha nem tennék ezt lehetővé, ez az állam aligha tekinthetné magát demokratikusnak.

A palesztin-izraeli béketárgyalások viszont a 90-es évek eleje óta a „kétállami megoldás” elvi alapjaira épülnek. (Pontosabban épülnének, ha a cionisták a megszállt területeken zajló folyamatos terjeszkedéssel és a palesztinok elleni brutális akcióikkal nem tennék lehetetlenné a tárgyalások folytatását.) 2002-ben Szaúd-Arábia kezdeményezésére megszületett az úgynevezett „arab béketerv”, melynek lényege, hogy a független palesztin állam az 1967-es határok között jönne létre – vagyis Ciszjordániát, a Gázai övezetet és Kelet-Jeruzsálemet foglalná magába, tehát azokat a területeket, melyeket a zsidó állam az 1967-es háború során megszállt, és azóta is uralma alatt tart. Miután a Hamász 2006-ban megnyerte a továbbra is izraeli megszállás alatt álló palesztin területeken rendezett választásokat (a Gázai övezetből a zsidó állam 2004-ben hivatalosan kivonta erőit, de a terület tengerpartját, légterét és határait továbbra is szorosan ellenőrzi, és ha jónak látja, be is hatol az övezetbe), mindenki számára világossá kellett volna válnia annak a ténynek, hogy a Hamásznak a békefolyamatba történő bevonása nélkül aligha lehetséges tartós megállapodást kötni.

Izrael azonban a jelek szerint nem is akar a palesztinok jogait is tiszteletben tartó, kölcsönös kompromisszumokon alapuló, igazságos békét kötni. Washington és Tel-Aviv a Hamász megsemmisítését – vagyis a palesztin nemzeti ellenállás végleges letörését – tekinti egyik legfontosabb céljának. Annyit ugyan elértek, hogy Ciszjordániában sikerült eltávolítani a demokratikus úton megválasztott Hamász-kormányt a hatalomból, és helyébe egy kollaboráns társaságot ültettek, ezzel szemben a Gázai-övezetben 2007 júniusában megkísérelt puccs kudarccal végződött. A Hamász meg tudta őrizni hatalmát az övezetben, melynek következménye az lett, hogy a cionisták teljes blokád alá vették Gázát, hogy kiéheztetéssel kényszerítsék térdre annak lakót. Csakhogy a palesztinokat kemény fából faragták, és nem sikerült őket megadásra bírni. Ezért az izraeli-amerikai agytröszt elhatározta, hogy háborúval törik meg a palesztin nemzet gerincét. 2008. december 27-én megindult az izraeli haderő brutális támadása az övezet ellen. A három héten át tartó vérengzés során az izraeliek tiltott fegyvereket is bevetettek, és 1400 palesztint (köztük több száz nőt és gyermeket) gyilkoltak le. A Hamászt azonban így sem tudták megsemmisíteni, és a gázaiakat sem sikerült az iszlamista mozgalom ellen hangolni.

A Gázai övezet most is blokád alatt áll, az ott lakó másfél millió palesztin pedig borzalmas körülmények között tengeti napjait. Iszmáil Hánije azonban most tett egy nagy jelentőségű gesztust a megszállók irányába. Teljesen elképzelhetetlen azonban, hogy Izrael és az USA kedvező választ adjon a Hamásznak. Ezzel valószínűleg Hánijeh is tisztában van, aki alighanem az Amerika járszalagján csüngő, úgynevezett „mérsékelt” arab államok, valamint az európai hatalmak jóindulatát szeretné elnyerni kezdeményezésével. Egyelőre persze még az is kérdéses, hogy vajon a Hamász Damaszkuszban székelő vezetői egyáltalán áldásukat adják-e az 1967-es határok között megszülető palesztin állam létrehozásának tervére – vagyis lényegében a 2002-es „arab béketervre”. Ha megtennék - amire egyébként nagy az esély -, akkor igencsak kínos helyzetbe hoznák a cionistákat, ugyanis nehéz lenne megmagyarázniuk, miért is rekesztik ki a béketárgyalásokból a Hamászt. Amely egyébként az utóbbi időben komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy „pragmatikus” és „realista” erőnek fogadják el úgy Nyugaton, mint az arab világban. Mindenképpen okos és helyes törekvés, melynek következtében Izrael és az USA lépéskényszerbe kerül.

Várható természetesen, hogy a cionisták minden erővel igyekeznek majd elhallgatni, jelentéktelen színben feltüntetni, vagy éppen hazugnak beállítani a Hamász politikai fordulatát. A jelenlegi izraeli vezetésnek ugyanis esze ágában sincs hasonló gesztussal viszonozni a Hamász kezdeményezését. Izrael gőzerővel terjeszkedik Ciszjordániában és Kelet-Jeruzsálemben, ami annyit jelent, hogy Tel-Aviv nem akar igazságos békét kötni a palesztinokkal. A nyugati világ felett uralmat gyakorló cionisták olyan megállapodást fogadnak el a Közel-Keleten, amely biztosítja Nagy-Izrael szilárd hegemóniáját a térségben. A Hamász pedig ésszerű engedményekre ugyan hajlandó, de a palesztin nemzet alapvető érdekeinek kiárusítására nem. Ezért Tel-Aviv és Washington számára létfontosságú érdek, hogy a Hamászt továbbra is terrorista szervezetnek állíthassák be a világ előtt.

Mindenesetre történelmi lehetőség nyílik meg most Barack Obama amerikai elnök előtt. Amennyiben a Hamász-vezetés hivatalosan is rábólint a 2002-es „arab béketervre”, egy talán soha vissza nem térő esély kínálkozik végre egy tartós békemegállapodás megkötése számára. A béke megteremtésének útjában azonban van legalább három, egyelőre áthidalhatatlannak tetsző akadály: a cionisták görcsös ragaszkodása Nagy-Izrael álmához, a közel-keleti hegemóniához, valamint a nyugati világ felett gyakorolt uralomhoz. A zsidók feloldhatatlan félelmével állunk most is szemben, akik ugyanis úgy érzik, nem lehetnek másokkal egyenrangúak, mert akkor „kicsik” és „gyengék” lesznek, és ebben az esetben menthetetlenül halomra gyilkolják őket a „zsigerből gyűlölködő antiszemiták”. A közel-keleti béke megteremtése csak akkor lesz lehetséges, ha Amerika (és a Nyugat) felszabadul a cionista uralom alól, vagy pedig ha a zsidók megértik végre, hogy biztonságuknak nem feltétele a más népek felett gyakorolt uralom.

Perge Ottó – Kuruc.info