A Puskás Stadionnál egy hátizsákos férfi, a Fiumei úton egy festett hajú szőke nő hajol a megálló szemetesébe – csak egy gyors pillantás, hátha lapul benne egy-két horpadásmentes ötvenforintos. Az ma már nem kérdés, hogy sokak számára a palackgyűjtés főállású munkává nőtte ki magát. Mostanra viszont úgy tűnik, hogy a jelenség mögött ennél jóval sötétebb folyamatok is megjelentek. Végigjártuk Budapest legforgalmasabb csomópontjait, hogy megnézzük, hogyan írta át a REpont-rendszer az utca törvényeit: nagybani palackozók, kizsákmányoló maffia, késes támadások és fiatalok, akik iskola helyett az automatáknál töltik az idejüket – az Index helyszíni riportját változtatások nélkül közöljük.

Csak úgy hömpölyög a délutáni csúcsforgalom a Puskás Ferenc Stadionnál. Egy hatvanas éveiben járó férfi száll le a buszról. Öltözéke alapján épp munkából siet haza, mégsem egyenesen a lakása felé veszi az irányt: rutinos mozdulattal lép oda a megállóban lévő szemeteshez, és alaposan belepillant. Kicsit arrébb a következő kukával is ugyanezt teszi. A nagy zsákmány elmarad, mindössze egy-két flakont talál, melyeket feltűnésmentesen, szinte kínos precizitással süllyeszt el a hátizsákjába. Amikor odalépünk hozzá, hogy a motivációiról kérdezzük, láthatóan zavarba jön, lesüti a szemét, és szaporázni kezdi a lépteit. Nem szeretne nyilatkozni, minden mozdulatán érződik a feszengés, amiért valaki tetten érte a kukák felett.

Néhány sarokkal arrébb, a Fiumei úti villamosmegállóban szinte kísértetiesen hasonló jelenet játszódik le a szemünk előtt. Egy festett hajú szőke nő lép le a szerelvényről, majd egy jól begyakorolt koreográfiával a megálló szemeteséhez lép, és belenéz. Neki még annyi szerencsére sincs, mint a buszról leszálló úrnak, üres kézzel megy tovább. Amikor megszólítjuk, az arcára kiülő pír azt jelzi: a legkevésbé sem örül annak, hogy az iménti mozdulatsorával nyomot hagyott valakiben. Szabadkozva elnézést kér, majd sietve annyit mond, megbeszélésre igyekszik, és elnyeli a tömeg.

Ez a két pillanatkép pontosan mutatja, milyen mélyre ivódott be a mindennapokba a visszaváltási láz. Már rég nem csak a peremre szorultak vagy a hajléktalanok hajolnak le egy-egy kidobott flakonért: sokaknál – legyen szó kisnyugdíjasról vagy csekély egzisztenciával rendelkező munkavállalóról – rutinná vált az utcai „szkennelés”. Ötven forint mindenkinek ötven forint.

Van zsákomban minden jó, palack, flakon, fémdoboz

Amikor 2024 nyarán elstartolt a visszaváltási rendszer, a legtöbb gondot még az jelentette, hogy a lakosság nem nagyon kapott rá az újításra. Az akkori becslések alapján évi 3,5 milliárd körüli italcsomagolás pörgött a piacon – vagyis naponta 9,6 millió betétdíjas flakon és doboz fogyott –, ám ebből optimista becsléssel is csak 3,5 millió landolt a REpont-automatákban. A számok magukért beszélnek: napi hatmilliónál is több ötvenforintos csomagolás került a hulladékgyűjtőkbe, vagyis csaknem háromszázmillió forintnyi aprópénzt landolt a kukákban.

Mára gyökeresen megváltozott a helyzet: a Mohu közlése szerint mostanra a forgalomba hozott műanyag palackok, üvegek és fémdobozok közel 90 százaléka megtalálja útját vissza a rendszerbe, amivel hazánk az európai rangsor élére ugrott. Két esztendővel ezelőtt még bokáig lehetett járni az utcán heverő palackokban, ma viszont már nyoma sincs ennek.

Csakhogy minél kevesebb a szabad préda, annál élesebb a verseny a megszerzésükért.

Az ország elmaradottabb térségeiből sokan azért kerekednek fel, és utaznak Budapestre, mert helyben nincs munka, a fővárosi palackvisszaváltó-biznisz viszont bárkinek megélhetést ígér. Lakhatás híján a főállású flakonvadászok közterületeken, parkokban és aluljárókban éjszakáznak. Győri Péter szociológus már a nyár elején úgy becsülte, hogy körülbelül ötezer ilyen, korábban nem látott ember jelent meg a fővárosban – egy olyan új, a társadalom peremén élő réteg, amely kizárólag az ötvenforintos visszaváltási díjból tartja fenn magát.

Mestersége címere: flakongyűjtés

A VIII. kerületi II. János Pál pápa téren találkozunk Árpival, aki szemlátomást nem valami kényszermegoldásként, hanem egyfajta szabadúszó hivatásként éli meg ezt az új világot.

Árpi (fotók: Tövissi Bence/Index)

„Manapság boldog-boldogtalan ezt csinálja. Szép autókból szállnak ki, meg jönnek a vietnámiak és kínaiak is, és nem pár darabbal, hanem hatalmas zsákokkal közlekednek. Ez egy olyan forradalom, hogy nem igaz” – magyarázza lelkesen a férfi, aki úgy veszi végig a szakma előnyeit és hátrányait, mint egy rutinos HR-szakember egy állásinterjún.

Mint mondja, nincs főnöke, rugalmas a munkaideje, és ott dolgozik, ahol épp kedve tartja. Munka közben bármennyit ehet, ihat, cigizhet, tulajdonképpen olyan, mintha egyéni vállalkozó lenne. A feladat ugyanakkor komoly logisztikai vénát és naprakész helyismeretet igényel, legalábbis aki ebből akar megélni, annak hatékonynak kell lennie. Árpi fejben tartja a belvárosi kerületek teljes infrastruktúráját: pontosan tudja, melyik üzletben döglött be éppen az automata, hol kell a legtöbbet sorban állni, és hol váltják be zökkenőmentesen a levásárolható utalványt készpénzre. Tapasztalata szerint ünnepek környékén, hosszú hétvégék után kell a leginkább résen lenni, akkor szinte emberfeletti teljesítmény kell ahhoz, hogy szabad és még működő REpont-gépet találjon. Ezt még csak-csak megemészti, de amin nehezen tud felülkerekedni, az az aljasság.

Engem nem zavar, hogy van konkurencia, ez egy szabad világ és egy szabad verseny. De azt nem tűröm, ha valaki elveszi a másét, akár erőszak árán is. Márpedig napi szinten látok konfliktusokat. Ha az ember egy pillanatra nem figyel, ellopják a zsákját, de akár csak a félig megivott sörösdobozomat is képesek lenyúlni. És rendszeresen találkozok olyanokkal is, akiket bizonyos boltokból már kitiltottak, és másokat próbálnak ilyen-olyan eszközökkel visszaváltásra bírni – meséli.

A 53 éves férfi arról is nyíltan mesél, hogy bizony „nem családi házra, nem Cifrapalotára és nem is Vilmos herceg birtokára” gyűjt, hanem alkoholra, cigarettára (legalább őszinte - a szerk.). Kiemeli azt is, hogy ugyan tiszta erkölcsi bizonyítvánnyal rendelkezik, számára a REpont nyújtja a legbiztosabb megélhetést – azt a pár ezer forintot, ami neki pontosan elég. Abba pedig bele sem mer gondolni, hogy mi lenne, ha a rendszert felülvizsgálnák, ne adj’ isten, kivezetnék.

Megjelentek a nagybani palackozók

Sokan automatikusan a hajléktalansággal azonosítják a zsákokkal járó gyűjtögetőket, a fővárosi szociális ellátókkal folytatott háttérbeszélgetéseink azonban jóval összetettebb képet rajzolnak ki ennél.

„A többség nem azért csinálja, mert hajléktalan. Nagyon sokan kisnyugdíjasok, más okból szegény emberek, illetve vidékről járnak fel, mert otthon nem kapnak munkát, vagy nem keresnek eleget, így ezzel egészítik ki az életüket” – fogalmaz az évtizedek óta a szociális területen dolgozó vezető.

Szavait jól alátámasztja az a megviselt arcú, rossz állapotban lévő középkorú pár, akiket a Keleti pályaudvar környékén szólítunk le. Ők nem az utcán élnek, és munkájuk is van: Jász-Nagykun-Szolnok megyében laknak, és mindketten közparkokban dolgoznak. A fővárosba mégis rendszeresen feljárnak gyűjtögetni, mert vidéken alig találni eldobott csomagolást, a fizetésük pedig olyan alacsony, hogy abból nem tudnak megélni. Budapesten viszont rövid idő alatt 3–5 ezer forintot is könnyen összegyűjtenek, ami számukra napi szinten már érdemi bérkiegészítést és egyfajta pluszbiztonságérzetet jelent.

Megnyugtató a tény, hogy ha nincs mit enni, a főváros utcáin még a legrosszabb napokon is lehet annyi dobozt találni, amennyiből vacsora kerülhet az asztalra – mondják.

Visszatérve a szociális szférában dolgozókkal folytatott beszélgetéseinkre, a szakemberek úgy látják, hogy bár a társadalomból komoly ellenérzést váltanak ki a hivatásos palackgyűjtők, ítélkezés helyett (persze, tűrjön el a társadalom minden kiileszkedett rendbontást - a szerk.) azt is érdemes lenne szem előtt tartani, hogy éppen ezek a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek azok, akik derekasan hozzájárulnak az uniós kvóták teljesítéséhez.

Az egyik fővárosi ellátó szakmai vezetője szerint a flakonmizéria legveszélyesebb része az, hogy sérülékeny műfaj lévén itt is hamar megjelent a feketepiac-effektus, és a kétezres években oly sokat emlegetett, ám máig kétségeket keltő kifejezést, nevezetesen a „koldusmaffiát” felváltotta a „palackmaffia”. Ám míg az előbbiből – különösen a készpénzforgalom háttérbe szorulásával – hiányzott az érdemi tőke, utóbbinál az könnyen adja magát, az árrés, mondhatni, garantált.

Ez a jelenség még csak most éledezik, de már vannak látható jelei annak, hogy kialakult az utcán egyfajta hierarchia. Bizonyos területek le vannak osztva, és megjelentek az úgynevezett nagybani palackozók, akik 25-30 forintot fizetnek a gyűjtögetőknek palackonként, majd azokat aztán 50 forintért váltják vissza. Befektetés megduplázva – jelenti ki a pályán látó forrásunk.

Csatatérré változtatják a Belvárost

Hasonló jelenségekről számol be egy támogatott lakhatást nyújtó szociális magánintézmény-hálózat igazgatója is. Szerinte a palackozás mára külön üzletággá vált, amely több területen is zavarokat okoz. Előfordul például, hogy fiatalok (értsd: cigányok -  a szerk.) iskola helyett inkább a forgalmas csomópontokra járnak könnyű pénzt keresni. A vezető – aki az ország szegényebb régióiban tanodákat is működtet hátrányos helyzetű gyerekeknek – úgy látja, a kizsákmányolás már a családokban is megjelent: míg bizonyos korszakokban koldulásra vagy prostitúcióra vették rá a kiskorúakat, most a flakongyűjtés az új terep. A kényszerítés nem szűnt meg, csak annak módja változott.

Hat gyerekekkel utazott fel a fővárosba flakonozni

A pályaudvarok és a belső kerületek lakói, dolgozói viszont már korántsem szociológiai elemzésként, hanem mindennapi biztonsági és köztisztasági krízisként gondolnak a jelenségre. Egy, a Keletinél működő büfé alkalmazottja tarthatatlannak nevezte a helyzetet:

Kár volt kitalálni. Környezetileg lehet, hogy jó, de szerintem többet árt, mint használ. Aki eddig nem jutott pénzhez, most hamarabb megszerzi, de könnyen jött, könnyen ment alapon nagyobb eséllyel vesz belőle drogot, alkoholt, ami további problémákhoz vezet. A Teréz körúton lakom, mindennap feltörik a kapukat, hogy bemenjenek a lépcsőházakba a kukákhoz. Csak rácsesznek, mert nálunk van egy pluszrács is a szemetesek előtt.

A büfés szerint a pályaudvar környéke kifejezetten veszélyessé vált: óránként többször jönnek a rendőrök, a pultja melletti kukába pedig egy perc alatt háromszor is belenéznek a járókelők, nemritkán pedig össze is vesznek egyetlen, 50 forintot érő palackon. De más, megrázó történetekért sem kell messzire mennie, elég, ha a bódéjából kipillant. Látott már olyan, mélyszegénységből jövő apukát, aki hat gyermekkel utazott fel a fővárosba flakonozni (ez az új cigány családi vállalkozás - a szerk.), de olyan elesettebb, gyengébb hajléktalanokkal is gyakran találkozik, akik az aluljárók és más közlekedési csomópontok helyi kiskirályaitól tartva némi alamizsnáért cserébe engedelmesen továbbadják a napi készpénzflakonzsákmányt.

Ugyanezt erősíti meg egy, a Blaha Lujza tér és a Teleki tér környékén dolgozó biztonsági őr is. Szerinte a kerületnek sokkal többe kerül a szétvert kukák helyreállítása és a szétdobált szemét eltakarítása, mint amennyit a visszaváltott flakonok érnek. A cikk elején említett összegeket szem előtt tartva ezzel az állítással némiképp vitatkoznánk, de idézhetünk egy klasszikust is: „nem hinnénk”. A kérdés inkább az, hogy kinek a zsebéből kerül ki, és kiébe megy bele a cash.

A vagyonőr helyzetén mindez azonban aligha változtat: napi szinten kell konfliktusokat elhárítania a boltokban működő REpontoknál, ha valaki például lassabban adagolja a gépbe az üvegeket, azonnal elszabadulnak az indulatok.

Megirigyelték a palackjait, késsel akarták elvenni

Erikkel már a Blaha Lujza téri aluljáró nyüzsgésében futunk össze. A VIII. kerületi férfi nem kertel, kérdés nélkül is kijelenti, hogy az utca mára harctérré változott, és ezt bizony a saját bőrén tapasztalta meg.

Sokan a flakonokért verekedni is képesek. Ha valaki elalszik a palackok felett, azonnal célponttá válik, nemegyszer engem is kiraboltak. Itt aludtam a Blahán az aluljáróban, négy hatalmas zsák volt nálam, körülbelül húszezer forintot érhetett, de már nem tudtam beváltani, mert a közeli boltok bezártak, és nem akartam cipekedni. Arra riadtam fel, hogy valaki fogdos, és már lökte is volna felém a kést. Kirúgtam a kezéből, mire elszaladtak, de közben azért még kiabáltak, hogy a kincsekért még visszajönnek – idézi fel a támadást.

Munka helyett Erik is inkább palackozik

Eriknek két kislánya van, egy hétéves és egy kilencéves. Bár jelenleg az utcán él, a dobozolásból támogatja a gyerekeit. Egy jó napon, főleg péntek és szombat éjjel a Király utca bulizó tömegének nyomában akár húsz-harminc ezer forintot is összegyűjt, amiből tíz-tizenöt ezret lead a családjának. Mint mondja, egy esetleges kivezetést katasztrófaként élne meg, ez az új mentsvár az apró helyett.

Az aluljáró egy félreesőbb sarkában Mária és Sanyi üldögél néhány szatyor mellett. A fiatal férfi – aki már csaknem 15 éve él az utcán – keserűen jegyzi meg, hogy egyre nehezebb a helyzet, mert már a gumikesztyűben kukázó külföldiek és a lakással, munkával rendelkező átlagemberek is elviszik előlük a flakonokat. Ők egy egész napos talpalással már csak pár ezer forintot tudnak összeszedni, ráadásul kínosan ügyelniük kell a tolvajokra, többször is pórul jártak azok miatt, akik maffiaszerűen telepedtek rá a flakongyűjtésre.

"Csak a palack"

Mellette Mária csendesen bólogat. Nem akar a családja nyakán élni, nem akar lábatlankodni náluk, ezért inkább egy fizetős szállóra vár, addig viszont marad az aluljáró és az ötvenforintosok vadászata. Amikor a jövőbeli terveiről kérdezzük, csak széttárja a karját:

Nekem a palack az egyetlen.