Hogyan provokáltak a román képviselők a magyar parlamentben?

A rendszerváltozás utáni magyar történetírás már Trianon külső és belső okait is vizsgálja. A történészek a belső okok között említik az ország "belső gyengeségét", a liberalizmus térnyerését, a "szabadkőműves aknamunkát". A Magyar Királyság soknemzetiségű mivoltát is ezen okok között tartjuk számon, sok esetben megemlítve a magyar állam "erőszakos" magyarosító törekvéseit, amelyek egyik fő színtere az elemi oktatás volt.

Apponyi Albert jászberényi gyerekek között, 1920. Elvárása volt a magyar nyelv eredményesebb iskolai tanítása Fotó: (fotó: MTI/reprodukció)

Az iskolai asszimiláció szimbólumává vált az Apponyi Albert kultuszminiszter nevéhez köthető 1907-es törvénycsomag (lex Apponyi), amely nemcsak kötelezővé tette a magyar nyelv – mint hivatalos államnyelv – tanítását és tanulását, hanem meghatározta a követelményeket, az elvárásokat is. Apponyi méltányosan rendezte a nemzetiségi egyházak népiskolai tanítóinak fizetését, s erre a célra az állam – igény esetén – segélyt adott.

A segélyért cserébe azonban elvárás volt a magyar nyelv eredményesebb tanítása. Előírta: az államnyelvet úgy kell tanítani, hogy az elemi iskola negyedik osztályának elvégzése után a tanuló gondolatait magyarul szóban és írásban érthetően ki tudja fejezni. A lex Apponyi megkövetelte a magyar nyelvű iskolafeliratot, a magyar nyelvű nyomtatványok használatát az iskolai ügyek lebonyolításában, a tantermek olyan dekorálását, hogy a falra a magyar történelemmel kapcsolatos képek kerüljenek.

A románság politikai és vallási vezetői a törvénycsomagban az egyházi autonómia megsértését és az állam magyarosító akaratát látták. A törvényjavaslat benyújtását követően a román ortodox egyház vezetői rögtön tiltakoztak. Ioan Meţianu Nagyszebenbe hívta össze az egyházi konzisztóriumot, mely március első napjaiban már ülésen belül elemezte a törvényjavaslat paragrafusait.

Észrevételeit a gyűlés memorandumban foglalta össze, és úgy határozott, hogy ezt delegáció vigye Budapestre. A görögkatolikus egyház gyulafehérvári és fogarasi konzisztóriuma a parlamentben, a főrendiházban és az uralkodónál is benyújtotta saját tiltakozó memorandumát. Az egyházi vezetők tiltakozásával párhuzamosan a román nemzetiségi képviselők felszólalásaikkal is elkezdték a „harcot" az Apponyi-féle törvények ellen.

A törvény asszimilációs szándéka vitathatatlan, de azt állítani, hogy "joggal tekinthető" a magyar állam "soviniszta iskolapolitikája" jelképének, amelynek "káros következményei oly gyorsan megmutatkoztak" már az első világháború utáni években, óriási tévedés.

Hogy ez a szemlélet honosodott meg a magyar történetírásban (is), az nagyban köszönhető Dolmányos István történész 1968-ban megjelent marxista szemléletű tanulmányának. Sajnálatos módon ma is születnek olyan tanulmányok, amelyek alapműként tekintenek Dolmányos munkájára.

A képlet korántsem annyira egyszerű, mint ahogy azt Dolmányos láttatni akarja. A Trianon előtti magyar állam és a nemzetiségek között zajló iskolapolitikai küzdelmek nemcsak az egyik fél miatt mérgesedtek el, ezt jól mutatja az 1907 áprilisában kirobbant parlamenti botrány – melynek köszönhetően akkora nemzetközi sajtóvisszhangot kaphattak a nemzetiségek, hogy arra vissza tudtak utalni a békekonferencia tárgyalásainak ideje alatt a Magyarország szétzúzásán dolgozók. Kevésbé ismert eseményről van szó, pedig ekkor hangzott el a magyar történelem egyik legmegbotránkoztatóbb képviselői felszólalása.

Alexandru Vaida-Voevod (Vajda Sándor) román nemzetiségi képviselő rendhagyó beszéde áprilistól nyárig a magyar belpolitika egyik legfontosabb témája volt.

Kilencszázhét márciusának elején román képviselőtársaihoz hasonlóan Vaida-Voevod is támadta az Apponyi által előterjesztett törvényeket, amelyekről úgy vélekedtek, hogy az elemi iskolákon keresztüli magyarosítás eszközei lehetnek, ha megszavazzák őket. ­

Április elején tárgyalták meg „A nem állami elemi népiskolák jogviszonyairól és a községi és felekezeti néptanítók járandóságairól" szóló törvényjavaslatot. Vasile Goldiş egyik felszólalása után jutott Vaida-Voevod arra a következtetésre, hogy a hagyományos tiltakozásnak nincsen semmi értelme.

A ház ugyanis egykedvűen hallgatta a román képviselőt, majd többen távoztak is a teremből, ráadásul a hét végén megjelent sajtótermékek csupán ennyit írtak: „Felszólalásában Goldiş képviselő (román nacionalista) a törvény ellen foglalt állást." Vaida-Voevod úgy döntött, hogy ő más taktikával próbálkozik.

Április 8-án az ő felszólalása következett. Előző nap, beszéde vázlatának elkészítésekor határozta el, hogy felolvassa Győrffy József 1890-es években megjelent Mokányok és saját testvére, Iancu Magyarok című, válaszkölteménynek szánt versét.

Alexandru Vaida-Voevod (Vajda Sándor) román nemzetiségi képviselő (fotó: Wikimédia)

Elhatározta, hogy nem mondja meg, ki írta ez utóbbi verset, de azt hangsúlyozza: csakis olyan romántól származhat, aki a magyar iskolának köszönhetően tökéletesen ismeri a magyar nyelvet. Felesége óva intette az agresszív hangvételtől, de Vaida-Voevod hajthatatlan volt. Április 8-án majdnem kétórás beszédet mondott. Felszólalásában részletesen elemezte a törvényjavaslat paragrafusait, amit több képviselőtársa is közbeszólással, bekiabálással zavart meg.

De más tényezők is feszültté tették a légkört. Az elnöknek többször is figyelmeztetnie kellett Vajda Sándort, hogy beszéljen hangosabban, mert sem a jelen lévő képviselők, sem pedig a gyorsírók nem hallják, amit mond. A házban nagy felháborodást keltett Vaida-Voevod azon mondata, amely szerint, ha bevezetik a tárgyalt paragrafusokat, akkor "elkezdődik az egész vonalon a guerilla-harcz, s akkor minden egyes iskolában, melynek ügyeibe a vallás- és közoktatásügyi miniszter ur be fog avatkozni, harcz lesz a végletekig". Szász József képviselő "Már megint gyilkolni akarnak?" bekiabálását hiába kísérte az elnök csengőjének hangja, a hátsó padban így is felhangzott egy "Ki gyilkolt?" és egy "Negyvennyolcban nem gyilkoltak?" kérdés.

Miután a román szónok elmondta, hogy szerinte "eljön az az idő majd, amikor a magyarság és románság békésen fog élni egymással", beszédének utolsó gondolataként megpróbált rávilágítani két verssel arra, hogy amennyiben így magyarosít az iskola a továbbiakban is, akkor megtanul ugyan a román tanuló magyarul, de nyelvtudását nem megfelelően, hanem éppen a magyarság ellen használja majd.

Ekkor motyogta el Győrffy József költeményét és testvérének válaszversét is, de ez utóbbiról csupán annyit mondott, hogy szerzőjét nem ismeri, valaki – aki bizonyára csak román ember lehet – küldte neki névtelenül. A házelnök csengetéssel is figyelmeztette a román képviselőt, hogy a felolvasott sorokat nem lehet hallani, beszéljen hangosabban. Vaida-Voevod még öt perc türelmet kért, Vertán Endre képviselő pedig megjegyezte: „Olyan vakmerőség, hogy nem meri hangosan olvasni."

És valóban jók voltak Vertán megérzései. Vajda Sándor testvérének verse a következőképpen hangzott:

Gézengúz nép valátok kezdet óta
Azt sem tudjátok, honnan jöttetek,
De annyi áll, hogy ennek a hazának
Ádáz ördögeivé lettetek. 

Tíz átkos század óta élősködtök
Mint vérszomjas poloskák e hazán,
És sokat tűrt, de semmit sem felejtett
Mert czinye mintye [nem felejti] a Román.

Hiába hős honvédek Iancu ellen,
Hiába hős tyúkászok vittanak,
Turini szent Kossuth s Hatvani végre
Esküszegéshez folyamodtanak.

Esküszegést bosszult meg Iancu népe,
Esküszegést bosszult meg a Mokány,
Mert békés nép, de védelmezi jogát.

Szokás volt a házban, hogy a gyorsírók abbahagyták a jegyzetelést, amikor a szónok idézetet olvasott fel, mert a kérdéses szöveget elkérték, és lemásolták. Ilyen sorsra jutott az alig hallhatóan elhadart említett két vers is.

Az ülés egész jegyzőkönyvét éjszaka kinyomtatták, és a reggeli első vonatok a Hivatalos Közlöny mellékleteként már szállították az ország minden pontjára. Délelőtt tíz órakor – tekintettel arra, hogy reggel már az ország közvéleménye tudomást szerzett a felolvasott verssorokról – nemcsak a terem, de a páholyok és a karzat is zsúfolásig megteltek. A Ház elnöke ismertette a nem szokványos helyzetet.

Elmondta, hogy a felolvasott versidézetek olyanok, amelyek a parlamenti illemet és a „nemzeti önérzetet a legdurvábban" sértik. A házszabályok értelmében az országgyűlés Alexandru Vaida-Voevodot meg akarta „róni". Mivel joga volt a képviselőnek a megrovás előtt mentségére valamit felhozni, így a Házelnök felkérte arra, hogy éljen ezzel a lehetőséggel.

Csakhogy Vaida-Voevod ezen a napon – a visszaemlékezéseiben leírtakkal ellentétben – vagy nem jelent meg, vagy, ha igen, akkor nagyon rövid ideig tartózkodhatott az épületben, így Justh Gyula házelnök kénytelen volt felhívni a jelenlévők figyelmét, hogy amennyiben másnap tíz órakor sem lesz jelen Vajda, abban az esetben muszáj lesz akképpen értékelni a helyzetet, hogy a román képviselő nem kíván semmilyen mentséget felhozni saját védelmére.

Másnap a szokatlan, folyamatos morajlás miatt Alexandru Vaida-Voevod az első padokhoz sétált, és itt kezdte el beszédét. Mindenekelőtt sajnálatát fejezte ki, hogy a felolvasott versek sértették a házat, és közölte, hogy nem volt semmi tudatosság abban, hogy halkan olvasta fel a költeményeket, mondott ő már sokkal „keményebb dolgokat, mint ezek a versek". Ez a kijelentés csak olaj volt a tűzre, az elnöknek kellett rendet tennie. Akadt képviselő, aki bekiabálással „lámpavasra húzást" követelt, volt, aki „kutyakorbácsolást" és felpofozást javasolt. Végül az országgyűlés egyhangúlag elmarasztalta Vajda Sándort, és Vaida-Voevod még aznap este úgy döntött képviselőtársaival, hogy egy ideig távol marad az ülésektől, lehetővé téve a kollégák további zavartalan munkáját. Különösebb büntetésben Vaida-Voevod nem részesült anno a felolvasott versért.

Mint láthattuk, jóval árnyaltabb a kép annál, amelyet Dolmányos tanulmánya el akar velünk hitetni. A román–magyar viszony elmérgesedéséért hét évvel az első világháború kirobbanása előtt – melynek színterévé vált az oktatáspolitika is – nem csupán a magyar állam volt a felelős. Komoly szerepe volt ebben a román nemzetiségi képviselők provokatív magatartásának és tudatosan megtervezett akcióinak is, amit a trianoni béketárgyalásokon az illetékesek figyelmen kívül hagytak.

S hogy ezek az akciók mennyire voltak előre eltervezettek és népszerűek, azt talán jól bizonyítja az a távirat, amelyet a „bécsi román kolónia" küldött Vajda Sándornak a botrányt követően:

Az ázsiai vandalizmus az egész civilizált világot undorral fogja eltölteni. Büszkék vagyunk reád. Szívünk és gondolatunk veled van. Gratulálunk, és arra kérünk, hogy folytasd a nemes küzdelmet népünk szent szabadságáért.

Köő Artúr - Magyar Nemzet

A szerző történész

Amit láttak, vittek

Még előtte voltunk Trianonnak, amikor 1919 végén Magyarország nagy részét, benne a fővárost, román csapatok szállták meg – fütyülve az antant tiltására. Utóbbi „a törvényesség betartatása érdekében" nemzetközi bizottságot küldött Budapestre, köztük Harry Hill Bandholtz amerikai tábornokot, akinek legelső dolga volt felszólítani a zabolátlan románokat a fosztogatások azonnali beszüntetésére. Nem volt szégyenlős az ármádia, ami mozdítható volt, mindent vittek: komplett gépsorokat, vagonokat, mozdonyokat, egész méneseket, de még utcai telefonfülkéket is… (És majd mit visznek még Trianon után!)

A tábornok figyelmeztetéseinek azonban nem volt igazán foganatja, október 5-én például a Magyar Nemzeti Múzeum elé vonult egy román horda 14 teherautóval, hogy elvigye a felbecsülhetetlen gyűjteményeket. A hírről értesülő Bandholtz nyomban a helyszínre sietett; fegyveres kíséret nélkül érkezett, csupán a lovaglóostorát vitte magával. A bejárat elé állt, és az ostort fölemelve harsány hangon elzavarta a ritmusából kiesett rablóbandát. A ma 95 éve elhunyt karakán tábornok egész alakos szobrát – Ligeti Miklós alkotását – 1936-ban avatták fel a belvárosi Szabadság téren. (A felháborodott románok természetesen sértőnek tartották a szobrot, különösen a tábornok kezében a lovaglópálcát, de csak azt tudták elérni, hogy az ostor az alak háta mögé kerüljön.)

Harry Hill Bandholtz szobrát a Rákosi-cenzúra 1949-ben eltávolította, majd 1985-ig raktárban őrizték. Később az amerikai nagykövetség zugligeti rezidenciáján állították fel, és csak idősebbik Bush elnök 1989-es látogatása előtt kerülhetett vissza a Szabadság térre.

Román turista nem ott fényképezkedik.

Fotó: Wikimédia

Pilhál György - MN