Hiába próbálják Pénzesék megfejteni, miért gyújtották fel a lányukat, nem találnak magyarázatot. Valószínűleg azért, mert nincs is ésszerű válasz a kérdésre. Kérdéseinkre az apa, Pénzes Sándor válaszolt.  Elmondta: fordított esetben, ha az ő fia gyújt fel és erőszakol meg egy cigánylányt, rokonai már felgyújtották volna az ő házát.

 
Pénzes Sándor: Az égés nyomai eltüntethetők, a lelki sérülések viszont kitörölhetetlenek

– Mielőtt bármit kérdeznék, kérem, beszéljen arról, hogy van Heni?
– Nehéz erre a kérdésre pontosan válaszolni. Állapota továbbra is súlyos, életveszélyes, de stabil. Altatják, géppel lélegeztetik, mesterségesen táplálják. Orvosai szerint az előttünk álló egy hét még kritikus lesz. Megkezdik a hátáról eltávolítani a megégett bőrfelületet, ami sok veszélyt hordoz.

– Július 20-án egyik pillanatról a másikra megváltozott az életük. Milyen körülmények között, egyáltalán kitől tudták meg, hogy mi történt a lányukkal?
– Azon a napon a feleségem is és én is dolgoztunk. A feleségemet felhívta egy ismerős rendőr, megkérdezte, ugye van egy Henrietta nevű gyerekünk, majd az igenlő válasz után azzal folytatta, hogy baj történt, menjen be a makói kapitányságra. Részleteket nem közöltek. Kisvártatva engem is behívtak, meg a lányom barátnőjét, Tímeát is. Előző este együtt mentek Makóra. A kapus is ismerős volt, megkérdezte, tudom-e, hogy mi történt a lányommal. Mondtam, hogy nem. Majd bent megmondják – mondta, és mutatta, merre menjünk.

– Akkor mire gondoltak, mi történhetett Henriettával?
– Mivel a lányom nagykorú, sejtettük, hogy nem ő csinált valamit, hanem őt érte valami. Találgattunk. Azt hittük, bántották, megverték. Vártunk. Órákig nem történt semmi. A nyomozók ki-be járkáltak, izgatottan beszélgettek, de semmit nem mondtak. Végül fél három előtt egy tiszt behívott bennünket, a feleségemet, Tímeát és engem egy irodába. Azt Henrietta gyógyításához kérnek segítséget

Pénzes Henrietta gyógyításához kér segítséget a makói kórház vértranszfúziós állomása és a család. Az égéssérült lány újabb műtéteihez folyamatosan szükség van vérre, ezért új véradók jelentkezését várják a makói véradó állomáson. A jelentkezőket ezen a héten szerdán és csütörtökön, illetve jövő héten csütörtökön reggel 8 órától délig fogadják a Kórház utca 2. szám alatt. A vértranszfúziós állomás egyébként minden kedden, szerdán és csütörtökön reggel 9-től délután 1 óráig várja az önkéntes véradókat. Ma reggel nyolctól tizenegy óráig pedig kiszállásos váradást tartanak a rendőrkapitányság épületében.  
mondta, nem kertel, Henriettát felgyújtották, sérülései rendkívül súlyosak, a fővárosba szállították. Akkor még nem beszéltek nemi erőszakról, azt később közölték velünk. Összeomlottunk. Azt sem tudtuk, hogy mit csináljunk. Tímea elmondta, hogy meddig volt Henivel, ki volt velük, hogy a lányunk egy makói
fiúval, Simon Norberttel találkozott.

– Akit éppen a hét végén akart bemutatni önöknek.
– A lányom az ilyesmit az anyjával beszélte meg, de így volt. Heni azt mondta az anyjának, hogy Norbi nagyon udvarias, nagyon figyelmes, nagyon kedves vele. Szegeden tanul, egyetemre jár, pszichológusnak készül, és szeretné elvenni feleségül.

– Most pedig nem törődik vele.
– Furcsán viselkedik, nem érdekli a barátnője állapota, pedig neki kellett volna akkor hajnalban vigyáznia rá. Én hasonló helyzetben nem lennék ilyen közömbös. Mindent elkövetnék, hogy kézre kerüljön a tettes.

– Már korábban meg akartam jegyezni: bámulatos, ahogy az újságírók rohamait állják. Miért teszik, egyáltalán honnan veszik ehhez az erőt?
– Ennek két oka van. Az egyik: talán a minket ért tragédia felhívhatja a figyelmet arra, hogy milyen veszélynek vannak kitéve a gyerekek. A másik: tizenöt év felett minden gyerek megpróbál önállósodni, a miénk sem volt kivétel. Többet kell velük beszélgetni az életről.

– Gyakorlatilag a fővárosban élnek, naponta megfordulnak a kórházban...
– Naponta kétszer, délelőtt és délután.

– Van értelme? Semmit nem tehetnek.
– Beszélünk hozzá, biztatjuk. Mást valóban nem tehetünk.

– Előfordult, hogy Heni reagált egy szóra, egy mondatra?
– Nem. Sajnos nem.

– Gondolom, önök is megpróbálják megfejteni, hogy mi történhetett a királyhegyesi úton. Mit gondolnak, miért gyújtották fel a lányukat, miért akarták megölni?
– Több mint egy hete beszéltünk a rendőrökkel. Nem tudunk sokkal többet, mint a közvélemény, csak mi ismerjük Henit. Éppen ezért azt biztosan állítom, hogy magától nem ment volna egy ilyen elhagyatott területre. Valamivel elkábították, majd odavitték. Többen lehettek.

– A lánya viszont csak egy vékony cigány fiút említett azoknak, akik megtalálták, akiknek a lánya az életét köszönheti.
– Ha ők nincsenek, Heni már nem élne. Másfél kilométert tett meg szörnyű kínok között az életéért küzdve. Szerencsére a három út közül éppen azt választotta, ahol végül rátalált Ludányi Mihályékra. Személyesen még nem tudtuk megköszönni neki, de a feleségének elmondtam, hogy mennyire hálásak vagyunk mindnyájuknak. Az pedig, hogy Heni egy vékony cigány fiút emlegetett... Majd kiderül.

– Bosszút akar állni a tettesen?
– Nem, nem vagyok bosszúálló. De abban biztos vagyok, ha fordítva történt volna, ha az én fiam erőszakol meg, és gyújt fel egy cigány lányt, az én Ady utcai házamat már földig rombolták volna.

– Mikor érezne elégtételt?
– Soha. Ez jóvátehetetlen. A lányom ezt soha nem heveri ki. Az égés nyomai eltüntethetők, bár a haja soha nem nő ki, a lelki sérülések viszont kitörölhetetlenek.
 
Délmagyarország