Tudom, kegyetlenség folytatni, hiszen már a cím olvastán szívéhez kap sok antifasiszta meg nácivadász. S károg együttérzően a Holotitanic farvizének hulladékán tenyésző beetetettek hada. - Veszélyben az akadémiai kitüntetés, a könyvnapi siker is, és megromlik Olliud soros esti izgalma, amit talán éppen Tom szállít. Aki fél szemmel is magabiztosan, erkölcsi fölénnyel „cirkál” (Cruise) a náciaknázta vizeken. Csak kijár neki egy Oscar! - Mégis a tények azok tények, és valamirevaló történész nem kímélheti sem a „hírességeket”, sem a nyúlszívű mindenevőket…

Nos hát a holokamu-oltároknál magukat naponta véresre karmolók elkeserítésére a címben foglalt tényekre bukkant a Cambridge-i Egyetem egy a David Irving sorsából a jelek szerint nem tanuló történész kutatója. – Szegény Irving is így kezdte! Az igazság, a tények keresésével. E rögeszme juttatta a bécsi börtönbe a „tudomány korában”… - Nos, ez a másik szerencsétlen, jobb sorsra érdemes ánglius, Bryan Rigg is dokumentumokra bukkant! Melyekben „Hitler több mint 1200 katonájának zsidó eredetét fedezte fel, beleértve két tábornagyot és tizenöt tábornokot (két teljes rangú tábornokot, nyolc altábornagyot és öt dandártábornokot) - ’akik százezres létszámú hadállományt parancsnokoltak’”! („Hitler zsidó hadserege” - Hitler's Jewish Army) 

És mit ad Isten! – Még az istentelen náciké is. „A náci hadsereg zsidó katonáit közel 20 esetben Németország legmagasabb katonai megtiszteltetésével, a lovagkereszttel tüntették ki.” S a világunkat, de legalábbis a „demokratikus” Nyugatot szétrágni kész holokamu-termeszhad rémületére az is kiderült, hogy ugye a keresztény papokat is „üldöző” ősgonosz, Adolf Hitler eltűrte, hogy „az Észak-Németországban élő, 82 éves korában vallása előírásait ma is betartó zsidó veteránok egyike a háború éveiben századosi rangja dacára is szabadon gyakorolja vallását a Wehrmachtban”! De jön itt még cifrább is! „A zsidó tábornagyok egyike, Erhard Milch a Luftwaffe (légierő) fejének, Hermann Göringnek volt a helyettese. Milch zsidó voltáról hírek kerengtek a ’30-as években Németország-szerte.”

Vigyázat, kedves olvasó! Itt már a „nácizmus”, a soá: a holokamu kérdéskörének „demokratikus szellemű” megvitatásához zsebben rejtőző, előre meghozott bírósági ítéletekkel leülők célkeresztjébe sodródtunk! – Ők, a bírói, ügyészi székbe, mi meg a vádlottéra ülve… - Tehát, nyúlszívűek: lefele a hullámvasútról! Mert bizony, ez a Luftwaffe-főnökhelyettes Erhard Milch-ügy már-már K.O. egy olyan rátermett „vitapartner” számára, mint Kende Péter is, akinek mindennek hallatán egyfolytában remegne kanalasgémnyi alsó ajka. S bizony meg is hálálná!
 
De vissza a történelmi tényekhez. „A kor egyik elhíresült anekdotája szerint Göring meghamisította Milch születési dokumentumait, és amikor valaki tiltakozott, hogy a náci főparancsnokságban van egy zsidó, Göring válasza az volt: ’Én döntöm el, ki zsidó és ki az árja””.

No és az akkori lubovicsi főrabbi kimentése Varsóból 1939-ben, a háború kitörésekor? Rigg kutatása nyomán fény derült a részletekre. Egy Ernst Bloch nevű, apai ágon zsidó származású és magas kitüntetésekkel díszített német tiszt vezetésével német katonák menekítették ki az éppen Varsóban tartózkodó Joseph Isaac Schneerson főrabbit az ostromlott városból, amerikai kérésre. Azt persze tudjuk, hogy a koncentrációs táborokban mint tábori rendőrök (Ordnungsdienst) és őrök (kápók) is szolgáltak zsidók. E szerepekben, pl. a fajtestvéreik iránti gyakori kegyetlenséggel okot adtak a német hadsereg és nép későbbi rágalmazására. 

Mindezek után jogosan teszi fel a kérdést idézett forrásunk: „akkor viszont hogy állunk az állítással, hogy Hitler valamennyi zsidó elpusztítására törekedett, ha sokuknak megengedte, hogy csatlakozzanak a bolsevizmus és nemzetközi pénzügyi kapitalizmus ellen viselt küzdelméhez?” Hogy megértsük a kérdés horderejét, azt, hogy hogyan történhettek ilyenek a „sátán mellől pattant nácik” földjén, tovább kell boncolgatni a fentieket. Értsük már meg: egyfelől elgázosítani, agyonverni, mosószerré lúgozni hatmillió zsidót, másfelől rábízni Németország légterének védelmét, a Luftwaffe titkait egy zsidóra…! Rázom a fejem. Ezt csak a talmudi logika képes megmagyarázni. Annak meg tudjuk, mi a lényege: gyűlölet a gój világ, minden tőlük eltérő, a „másság”: az egész világ iránt!

Ha netán „vitapartnerünket” kérdezzük e tudathasadásos kérdéskörben, válasz helyett tán’ nyúlna zsebéhez, hogy elénk tegye a bírósági végzést, bizonyítva „történelmi” igazságukat! De nem teszi. Ő csak felhajtó, aki a vadat puskacső elé tereli. Mert ezeknek a „felhajtóknak”, s uraiknak szabadság- és demokráciaértelmezése csak addig a határig terjed, amíg az a tegnapelőtti vendégekből, befogadottakból másfél száz évszázad alatt sosem látott módon országhódítóvá katapultált fajtának megfelel. Ó igen, ők vallják a demokráciát! „Azt az alakulatot, ahol különböző társadalmi igények, elvárások megmérettetődnek a nyilvánosság előtt, morális, politikai szempontból, versengve természetesen egymással” – mondta nemrégiben, jó magyarsággal Demszky Gábor Salgótarjánban egy kb. 8 fős nyilvánosság előtt! Lám, kb. ennyi lenne az ő nyilvánosságuk, ha nem dagasztaná azt fel hazug, diktatórikus médiauralmuk! Eldurrogtatta megint egyre üresebb szólamait ez a kiöregedett zsidó piperkőc, ez a demagóg tolvaj. Mint pl., hogy ők, „szabad demokraták, liberálisok abban a meggyőződésben” élnek, „hogy társadalmi hovatartozástól, kultúrától, életmódtól, vallástól, világnézettől függetlenül egyenlők vagyunk, és mint egyenlő emberek szeretnénk párbeszédet folytatni egymással”.  

A történelmi revizionizmusra, a múlt valós történéseinek, hátterüknek az ismeretére vonatkozóan nem lehetnek az övékétől „különböző társadalmai igények”, ill. vélemények? Azok csak annak veszélyével „versenghetnek… morális, politikai” - de mindenek előtt egy valós történelemtudomány szempontjait követve -, a ritka nyilvánosság előtt, hogy szószólóikat börtönbe juttatják, kirúgják állásukból, és közösségellenesnek bélyegzik? Egyelőre ilyen világ járja. Mint valaha azon bárdokat a máglyára, terelik egyre több helyen a szólni, a tiktakozni kész bátrakat a bírók elé. S hogy e ránk sűrűsödő vadonból kijussunk, most a bátraknak kell ösvényt vágni korunk fojtogató hazugságfolyondárai közt. S ehhez a legélesebb fegyver: a metsző, történelmi igazság!
 
Térjünk vissza ügyünkhöz kis kitérőnk után. A hipotézis kedvéért eltekintve állambiztonsági veszélyeitől, noha ez képtelenség: csak kirakatpolitika lett volna Hitler 1200 zsidó, ill. zsidó származású katonája? A tábornoki rangok, a lovagkereszt, a Luftwaffe helyettesi posztja…? Nem! Mondhatni: pontosan az ellenkezőjéről van szó. A példa azt bizonyítja, hogy a nemzetiszocialista rendszerben nem a zsidó származás, de a német nemzeti közösség érdekeivel, a közjóval való azonosulás foka számított! Aki mint zsidó képes volt erre, akár az altábornagyi rangig vihette. Sajnos a németországi zsidóságból – mint az nálunk történt s történni látszik – csak keveseknek sikerült a német, – ill. magyar – identitás és érdek zsidóságuk elé helyezése!  

S mi lett Németország zsidóinak óriási többségével? Ezeket koncentrációs táborokba tették, ahol persze sok milliót – hatot, ugye? – megsemmisítettek! - írják, verik öregnek, fiatalnak a fejébe ezerféle módon. Nos, kezdjük a németországi zsidóság létszámával. Szemben mindenféle vad, holohisztéria gerjesztette fantazmagóriával, a csaknem 100 milliós Harmadik Birodalom zsidó lakossága 1939-re igen elenyésző volt! „A német birodalmi kormány állandó fáradozása a zsidók eltávolítása érdekében a német birodalomból abban csúcsosodott, hogy a német birodalom 600 000 zsidó lakosából 400 000 kivándorolt, Ausztria és Csehszlovákia zsidó lakosaiból pedig 480 000, ami jó közelítéssel csaknem a teljes ottani zsidó lakosságnak felelt meg” – írja Richard Harwood. (Tényleg 6 millióan haltak meg?)

„Ha Hitlernek a legcsekélyebb szándékában állt volna a zsidókat megsemmisíteni, akkor miért hagyta, hogy több mint 800 000 tulajdonának nagy részével egyetemben a birodalom területét elhagyja, avagy miért foglalkozott volna a Madagaszkár-tervvel?” – kérdi Harwood az európai zsidóság „megsemmisítés-elméletét” cáfoló érveinek sorában. 

Az egész „megsemmisítés-elmélet”, pontosabban: hazugság, éppen ebbéli mivolta miatt, ezer sebtől vérzik. A munkatáborok minden műszaki, technikai adata, a vegyi és egyéb vizsgálati eredmények mind ellentmondanak akár egy zsidó elgázosítása történetének, az ún. szemtanúk lélegzetelállító hasbeszélésének, a Nobel-díjas halandzsáknak. A holokamu zászlóshajó: Auschwitz esete a legbeszédesebb az ügyben. A nürnbergi perekben 4 millióban állapították meg az itteni áldozatok számát. Azon perekben, ahol a „nürnbergi bíróságok által alkalmazott 3000 személy közül 2400 zsidó volt”! – írja a háború után haláláig (1968) Németországban élő és kutató Marschalkó Lajos. Történelmi, újságírói munkájának hitelességéhez, nagyszerűségéhez kétség nem férkőzhet! Mára menyi maradt hát ennek a süllyedő monstrumnak a „fedélzetén”? Nos, az egyik legelismertebb revizionista, a francia Robert Faurisson történész professzor szerint mindössze 125 000 elhalálozás! A rengeteg részletre kiterjedő, 2006-os teheráni interjújából magam is bővebben idéztem. Legutóbb olvashattuk Alföldi Géza 1958-as mauthauseni látogatása alkalmával az ottani táborban látottak és a talmudi fantáziával, s gonoszsággal a világnak előadott „borzalmak” közti hátborzongató különbséget. (Világcsalás-Mauthausen!) Eljön az idő, amikor egy új nürnbergi perben kell mindezekért felelniük a világot hazugságaikkal zsarnokságban tartóknak! Újkori történet- s társadalomtudományunk „sötét középkorba” kényszerítéséért.    

Visszatérve eredeti kérdéskörünkhöz: ha nem tudott azonosulni a németországi zsidóság a nemzeti érdekkel - mint ahogy a magyarországi sem a magyar üggyel -, miért kellett táborokba rakni őket? A neves szociológus, Werner Sombart említi, hogy pl. a 19. század végén „még ott is, ahol a zsidók elismerten szegények, hatszor gazdagabbak a keresztényeknél. Berlin egész adójának 30%-át zsidók fizetik vagyonukból.” (Idézi Szekfű Gyula.) Dacára ennek a szinte kirívó jólétnek, az I. világháború előtt Németországban nem volt ún. antiszemitizmus. Mindez megváltozott a német zsidóság versailles-i szerződésben, majd a weimari években játszott szerepével. „A békekonferenciára kiküldött két főmegbízott zsidó volt, a harmadik személy pedig a zsidó érdekek lelkes eszköze. Ezenkívül a német ’szakértők’ és tanácsadók csapatát is zömmel zsidók alkották, pl.: a háttérhatalom német szárnyának oszlopos tagja, Max Warburg, aztán még dr. von Strass úr, Oscar Oppenheimer, a bajor pénzügyektől: dr. Jaffe, és a bajor kereskedelmi miniszter, Brentano. A volt birodalmi fővárosból Bernsteint delegálták, mellette segédkezett többek között még Rathenau, Wassermann, és Mendelssohn Bartholdy is.”
(Csurka Dóra: Németország meggyengítése)  

A sikertelen zsidó-bolsevik hatalomátvételi kísérletet követő weimari időszak végképp kinyitotta a németek szemét. Weimar dekadenciája, nemzet-, s lélekromboló híre mára közmondásos minden nyitott agyú, gondolkodó ember számára. Legutóbb a kortárs, német Reinhold Leidenfrostot idéztük az időszakról. „Zsidók és más idegen spekulánsok számára” a versailles-i diktátum haditérítései, Weimar kudarca nyomán a gazdasági válsággal előállt „szörnyű állapotok óriási profitszerzési lehetőséget jelentettek. Az a mondás járta, ’Menj Németországba, és vehetsz egy parasztgazdaságot vagy egy gyárat néhány dollárért!’” És mentek, mert egyre több gazdaság került kényszereladásra a magas kamatok miatti fizetésképtelenség miatt. (Ld. itt.)  

A németországi, ill. nemzetközi zsidóság weimari bonanzájáról hasonlóképpen számol be a kívülálló, az ausztrál Alexander McClelland. Négyévnyi hadifogsága idején kezdte felfedezni, mennyire hamis az angolszász propaganda, amellyel háborúba indították őket. „Az I. világháború után Németországban főleg zsidók kezelték a pénzeszsákot… A borzalmas infláció miatt az emberek annyira kétségbeesetten keresték a pénzhez jutás módjait, hogy eladták házukat, bármit, és a zsidóknak volt pénzük megvenni azokat. Megvették a házadat, és a szerződés értelmében egy bizonyos, kisebb összeget kaptál kézhez. Azt gondoltad, elegendő pénzhez jutsz majd, de az apró-betűs megjegyzés hozzáfűzte: a pénz zömét csak hat hónap múltával kapod meg. Mire lejárt a hat hónap, a ház, amiért egymillió márkát kaptál, egymilliárdot ért, így te semmit sem kaptál a házadért, míg az azt megvásárlók szinte semmiért jutottak hozzá.” (A válasz – pártatlanság,1998)  

A nemzetiszocialisták 1933-as választási győzelme véget vetett ennek a fosztogatásnak, semmisnek tekintve a „néhány dolláros alkukat”. Az idegen kézre került, 15 hektár feletti parasztgazdaságokat „a nemzetiszocialista rezsim kárpótlásával vissza kellett szolgáltatni a korábbi tulajdonosnak”! Mint írtuk korábban: nem valamiféle gyilkos zsidóüldözésnek volt az eredménye a nemzetközi zsidóság Németország elleni szélsőséges izgatása. De egyedül annak, hogy Hitler megmutatta: a nemzetközi bankvilág, a tőzsdék megkerülésével emberhez méltó életet lehet teremteni még a romokon is. Hitler új gazdasági rendszere „az egész kapitalista aranyfedezet-rendszert veszélyeztette, annak végtelen hiteleivel, melyek adósrabszolgaságot, függőséget és pusztulást okoztak a szegény országok számára a zsidó-angol-amerikai financiális csúcsérdekek igájában.”    

A nemzetközi zsidóság első hadüzenete mindössze három héttel Hitler 1933-as kancellárrá választását követően történt, a londoni Daily Express hasábjain (1933. márc. 24.) „A világ 14 millió zsidója egy emberként támogatja a hadüzenetet hittestvéreik német üldözése miatt… A világ zsidósága elhatározta, hogy többé nem hallgat az újból lábra kapó, középkori zsidóüldözés láttán. A kereskedelem zsidó hercege hátat fordít üzletházának, a bankár bankjának, a boltos boltjának és a házaló portékás kosarának. Szent háborúban egyesülnek a zsidók hitleri ellensége ellen.” – Csak úgy mellékesen: hol voltak a zsidó munkások?? – A „semleges” USA elnöke, a zsidó Roosevelt 1937-es beszédében már „békeszerető nemzetekről” beszélt az „agresszor nemzetek” ellenében! – Valóban csak a kígyó fejének szétzúzásával lehet ezt a talmudi gyűlölet szülte, hányingerig ismert, mába burjánzó és napjaink mérgező demagógiát megállítani?  

A Németország elleni második, 1938-as zsidó hadüzenet nem állt meg a „valamennyi német termék” amerikai bojkottjára való felszólításnál. Robbanószerkezeteket csempésztek német tengerjárókra, meggyilkolták a svájci nemzetiszocialista vezetőt, Wilhelm Gustloffot, majd a párizsi német nagykövetség tanácsosát, Ernest von Rathot.  

Mindezek után érthetőek voltak a németországi zsidók elleni intézkedések. Mert hatszáz-, ill. a kivándorlásuk utáni kétszázezerből mégsem akadt több mint 1200 zsidó, aki Hitler katonájaként, ha kellett: élete árán is vállalta a nemzetiszocialista rend védelmét!

Balla József

2009. 5. 3.

Kuruc kommentár: Van ennél a témánál egy nagyon fontos szempont, ami a fenti - különben remek - cikkben háttérbe kerül, mégpedig az a tény, hogy ezek az állítólagos „zsidó katonák“ milyen százalékban tekinthetők zsidóknak. Itt biztosan nem olyan személyekről van szó, akik egyértelműen zsidónak számítottak, hanem olyanokról, akiknél mondjuk a nagyszülők esetében volt esetleg valami zsidó beütés, és ez egy nagyon fontos különbség.

Már régóta tudjuk, hogy a németországi zsidóüldözések történetét a jelenlegi hivatalos történetírás bődületesen eltúlozza. Csak két kirívó példát említenénk: amikor arról olvasunk, hogy a harmincas évek végétől a németek megkezdték az „ártatlan zsidók“ keletre - főleg Lengyelországba - történő deportálását, mindenhol elhallgatják azt a fontos tényt, hogy ezek a zsidók mind korábban Németországba beszivárgó lengyel zsidók voltak, akik közül egy sem rendelkezett német állampolgársággal vagy útlevéllel. Tehát tulajdonképpen illegálisan tartózkodtak Németországban, és örülhettek, hogy ezt a német hatóságok még Hitler hatalomra jutása után is évekig eltűrték.

A bekeményítés akkor következett be, amikor a németek látták, hogy a világzsidóság micsoda németellenes propagandát folytat külföldről ellenük, és ami előbb-utóbb nyílt összeütközéshez fog vezetni. Egy ilyen helyzetre felkészülve nagyon is logikusnak tekinthető, hogy szerettek volna megszabadulni egy olyan népcsoporttól, amely az országban élve egy potenciális belső ellenségnek számít. A háború kitörése és a hadihelyzet későbbi negatív alakulása kényszerítette a németeket a további szigorításokra, aminek következtében már a németországi zsidókra is sor került. De téves az a feltételezés, hogy Németország a negyvenes években már teljesen zsidómentes volt. 1945-ben csak Berlinben több ezer zsidó élte túl az ostromot. Hogyan volt ez lehetséges, ha a németek a teljes kiirtásukat szorgalmazták?

Visszatérve Balla József kitűnő írására és Rigg könyvére, teljesen elfogadható az a megállapítás, hogy a több milliós német hadseregben akár 1200 zsidó származású személy is szolgálhatott. Olyanok, akik meggyőződésből németnek tartották magukat, és ezt bizonyították is. Az is igaz, hogy az első világháborús érdemei miatt is sok zsidó kapott mentességet az ún. zsidótörvények alól.

Ezek a tények is azt bizonyítják, hogy a náci Németország messze nem olyan brutálisan üldözte az országban élő zsidókat, mint ahogy ezt manapság úton-útfélen hangoztatják.