Az unalmas és poros Európát alig elviselő liberálisok örülhettek az elmúlt hetekben, a sokszínűség ugyanis gazdagította mindennapjaikat némi izgalommal: két hét alatt két terrortámadás is történt Angliában, megtörve a béke és harmónia fájdalmasan nyomasztó egyhangúságát. A megszállók persze azt teszik, amit a megszállók minden korban tettek: behódolásra kényszerítik a megszállt népet a maguk módján. Az őshonos népesség egy része pedig megalázkodik: némán, ellenállás nélkül, tehetetlenül (esetleg még az ellenséget segítve is) fogadja el sorsát, s teszi mindezt úgy, hogy közben az erkölcsi felsőbbrendűség képében tetszeleg. Viselkedésüket, ezt az „erényvillogtatást” érdemes jobban megvizsgálni, mert a saját árulóink segítségével kerül a mi nyakunkba is a kötél.

A manchesteri támadást elkövető és 22 embert, köztük gyerekeket is lemészároló, további 119-et megsebesítő, líbiai származású Salman Abedi már ismert volt a hatóságok előtt: a multikulturalizmus ragyogó példájaként nem csak ő, de egyik barátja, Bilal Ahmed is gazdagította az angolokat. Ez utóbbi két hasonszőrű társával erőszakolt meg korábban egy 16 éves fehér lányt. Az áldozat anyja elmondása szerint, emlékszik Abedi nevére azok közül, akik lányát zaklatták a tárgyalások alatt, és felhívta a rendőrség figyelmét erre a társaságra, de nem tettek velük semmit. Egyikük korábban már el lett ítélve az Iszlám Állam számára kialakított információs hálózat létrehozásáért, majd ezt követően az anya ismét jelezte a hatóságoknak, hogy ez a társaság szorosan kapcsolódik egymáshoz, hogy Facebook-oldalaikon ugyanazt a jelképet használják, de a jelek szerint a toleráns hatóságok továbbra sem tettek semmit, így most egyikük sikeresen tudta elkövetni tettét.

A manchesteri áldozatok

A liberálisok újangoljai: Youssef Zaghba, Khuram Shazad Butt, Rachid Redouane (Elkhdar) és Salman Abedi

A fenti Twitter-bejegyzések toleránsai is bemutatják, miként reagál a behódoló: "A »muszlim mocskokat« kiáltó f@szfej a végén ugyanolyan rossz, mint akik elkövették ezt a támadást szerintem", mondja az egyik. "A tény, hogy valaki képes volt azt mondani, hogy »rohadt muszlim mocskok« teljesen undorító – egy újabb nemzeti helyzet és ez minden, amit mondasz?”, mondja a másik...

A muszlimok sajnálata és sajnáltatása, ölelgetése, mentegetése, és helyettük inkább a „kirekesztők” hibáztatása jellemző reakciója ezen árulóknak. Az angliai népszerű testépítő, Aarron Lambo is úgy érezte, van mondandója... Az öngyűlölő, agyatlan mamlasz a manchesteri mészárlás utáni napon az áldozatoknak szentelt pár mondatot követően a videójának öt percét a muszlimok sajnáltatására szánja: „Képtelen vagyok nem gondolni azokra, akik ma egy rakás vegzálásra és zaklatásra ébrednek olyasmi miatt, amiről nem tudnak semmit, és aminek nem is voltak részei” mondja, hozzátéve: „Ma próbáljuk meg a terrorista és muszlim szavakat nem ugyanabban a mondatban használni”. Zseniális ötlet egy muszlim terrortámadás utáni napon, de akik ezzel nem értenek egyet, azok szerinte „hülyék és műveletlenek”.

„Ne félj attól, hogy másmilyen legyél, ne félj attól, hogy saját véleményed legyen”, mondja, miközben a fősodratú, politikailag korrekt véleményt visszhangozza. Szerinte az iszlám nevében elkövetett, és egy muszlim szervezet által vállalt támadás elkövetői „nem muszlimok” mert ők csak „terroristák”, ismételve a liberális érvet, miszerint a muszlim terroristák csak „egyének”, akik nem képviselik magát a vallást, hiába annak nevében és útmutatása alapján (a hitetlen kafírok ellen) követik el tetteiket. A nem muszlim mondja meg, hogy ki az igazi és ki a nem igazi muszlim, annak, aki egész életében muszlim volt... (De ha például keresztények utasítják el a homoszexuális házasságot, azok nem „egyének”, hanem vallásuk által vezérelt „keresztény homofóbok”.)

Ezen humanisták még azt is képesek hangoztatni, hogy tulajdonképpen a muszlimok sokkal nagyobb arányban áldozatai a terrorizmusnak, mint a nem muszlimok, tehát az, hogy „muszlim terrorizmus”, számukra elfogadhatatlan... De miféle terrorizmus áldozatai a muszlimok? Azon érv hangoztatói példaként hozzák fel a török-kurd ellentétet, vagy a szunnita al-Káida által megölt siíta muszlimokat, és a két irányzat harcait eleve. Ha fehér európaiak a saját hazájukban, Európában muszlim terroristák áldozatai lesznek, az igazából nem is muszlim terrorizmus, mert a muszlimok és a közel-keleti népségek egymást is gyilkolásszák, így tehát ők az igazi áldozatok... Azt állítani, hogy a szunnita muszlimok nem képviselik az iszlámot, mert más irányzat híveit is támadják, olyan, mintha azt állítanánk, hogy a leninisták nem képviselik a kommunizmust, mert nem sztálinisták, s mivel egymást is ölik, így még inkább sajnálnunk is kéne őket, miközben minket is ölnek. Jellemzően beteges liberális érvelés.

Hogy Lambo és humanizmusuk általi önelégült mámorban lebegő társaik mennyire vannak tisztában statisztikákkal és alapvető tényekkel, kérdéses, mindenesetre az alábbiakban segítek nekik ebben, de előtte nézzünk pár további toleráns reakciót.

A tekintélyes The Independent egyik fehér liberálisa szerint például: „Egyféleképpen kellene Britanniának reagálnia az olyan támadásokra, mint a manchesteri. Ez nem más, mint hogy teljesen ugyanúgy tegyen mindent, mint eddig.” Újabb liberális zsenialitás nyilvánul itt meg tehát: a gazdanép testébe furakodott, ott elszaporodott és folyamatosan beözönlő, egy hóditó, mások leigázását hirdető eszmerendszert valló idegenek által elkövetett embertelen tömegmészárlásra a megoldás az, hogy nem teszünk semmit. Meg is lett az eredménye ennek a „megoldásnak”: két hét múlva újabb támadást intéztek és gyilkolásztak Londonban (olyanok, akikről már tudni lehetett, hogy dzsihadisták, lásd fent). „Nem nagyon tudunk mit tenni amúgy sem, hacsak nem azt, hogy megpróbálunk továbbmenni, hogy nem engedjük magunkat terrorizálni, hogy nem hagyjuk abba az életünk élését”, mondja napjaink Platónja, Andrew Buncombe újságíró. A terror ellen így a megoldás, hogy egyszerűen nem foglalkozunk vele és éldegélünk, nem teszünk semmit, talán sikeresen elkerüljük, hogy mi, vagy szeretteink legyenek az áldozatok legközelebb, talán nem. Izgalmas liberális rulett. Elvégre a többségében már nem fehér London muszlim polgármestere szerint is, a terrortámadások „részei a nagyvárosokban való élet paklijának”.

Ha esetleg egy „bőrszín-gyűlölő műveletlen” azt mondaná, hogy muszlimok nélkül nem lenne iszlamista terror az országban (ahogy nincs se hazánkban, se Lengyelországban például), akkor egy másik felvilágosult toleráns, Andrew Beatty hoz meggyőző érveket. Az Egyesült Királyság fősodratú sajtójának egyik újságírója szerint ha nem lennének muszlimok az országban, akkor „Londonnak nem lenne polgármestere”, ami persze egy nevetséges logikai bukfenc, majd hozzáteszi: „és [Londonnak] sokkal rosszabb ételei lennének”. Hogy mindössze pár órával egy iszlamista mészárlás után miként van gyomra humánusunknak az „egzotikus ételekkel” érvelni a multikulturalizmus és a muszlim jelenlét mellett, nehezen fogható fel ép ésszel.






A fenti humánus mintapéldány olyannyira toleráns, hogy nem az áldozatokra gondol, esetleg ökölbe szorított kézzel megtorlást, rendrakást követel, hanem: „Csak arra tudok gondolni, hogy »kérlek, a sofőr legyen fehér, kérlek, legyenek fehérek, hogy rácáfoljon a gyűlöletet okádó idiótákra«” és „Nagyon akarom, hogy a sofőr fehér legyen, kérlek, hadd ne legyen semmi közük az iszlámhoz, kérlek, hadd legyen ez egy baleset”. Az ilyen etnomazochisták akkor is inkább a saját csoportjukat akarják hibáztatni és ostorozni, amikor egy külcsoport ellenséges tagjai tömegesen gyilkolják őket, s teszik mindezt annak a deviáns csoportnak a védelmében... Mert a homályos „elv” a fontos. A saját önképük cirógatása, hogy ők toleránsok, ők befogadók, őket nem érdekli, mi van a saját csoportjukkal. Az elkövetők természetesen közel-keleti és észak-afrikai muszlimok voltak, így a saját logikáját követve ez nem „rácáfolt”, hanem megerősítette az „idióták” „gyűlölködését”, de ne várjuk, hogy emiatt elfogadja a valóságot: továbbra is minden bizonnyal lefoglalja majd magát az erényvillogtatással: ő ugyanis toleráns. Nem újdonság ez, és nem csak civil liberálisokra jellemző: Hillary Clinton kampányfőnöke, John Podesta is abban reménykedett a San Bernardino-i muszlim terrortámadás idején, hogy egy fehér ember az elkövető.
 

Manchester rendőrei barátságosak - szívesen bevállalják az iszlamista köszöntést

Emlékezzünk például a norvég „toleránsra”, aki az igazságosság és mások védelme helyett inkább a közveszélyes bűnözővel érez együtt: a feminista és antirasszista Karsten Nordal Haukent egy szomáliai erőszakolta meg análisan, majd miután pár évet emiatt börtönben töltött, visszatoloncolták Szomáliába. Humánus hősünk nem annak örül, hogy így norvég társai elkerülhetnek a jövőben egy esetleges hasonló erőszakot egy erre nyilvánvalóan hajlamos bűnöző által, hanem inkább: „A bűntudat és felelősség erőteljes érzése fogott el. Én voltam az oka annak, hogy nem maradhat Norvégiában, s inkább egy bizonytalan élet elé néz Szomáliában.”

Hasonló a svédországi eset is, ahol egy fiatal nőt molesztált, majd próbált megerőszakolni egy háromfős betolakodó csürhe a vonaton. Miután sikeresen elmenekült, segítséget kért a vonat személyzetétől, akik megkérdezték, hogy hívjanak-e rendőrt, de a nő nem akarta, mert a közveszélyes perverzek „menedékkérők” és emiatt visszaküldenék őket Irakba. Sajnálta őket. Később mégis kihívták a rendőröket és a bűnözők pénzbírság fizetésére lettek ítélve. Nem kellett volna azonban aggódni a kitoloncolásuk miatt, hiszen az ország politikai elitje hasonlóan beteg, és még a Facebookon egy nő megerőszakolását nevetve, élőben közvetítő betolakodókat se ítélték kitoloncolásra... Nem véletlen, hogy az egykoron békés Svédország a világ egyik nemierőszak-bázisa lett.

Mialatt ezek az emberek saját morális felsőbbrendűségük hitében, önelégülten megtapsolják magukat, nagyon „humánus” és „együttérző” emberek lévén, addig a valóság az, hogy mindezzel ahhoz járulnak hozzá, hogy az elkövetők további ártatlanokat bántsanak, hiszen aki egyszer képes rá, az ismét megteszi, főleg ha a legutóbbinak semmi következménye nem volt. Ezen „együttérzők” így a deviáns bűnözővel éreznek együtt, de az ártatlanok iránt nem aggódnak: túlságosan lefoglalja őket saját toleranciájuk illúziójának fenntartása. Ugyanígy, önzők lévén, saját nemzetük, fajtájuk, civilizációjuk elpusztítása se nagy ár nekik, ha közben „humánusnak” érezhetik magukat – s önző emberek lévén se nemzetükkel, se egy potenciális ártatlan áldozattal nem éreznek együtt, azok iránt nem éreznek felelősséget: minden feláldozható a multikulti szekta kultuszának oltárán.

A fehérellenes zsidó professzor Noel Ignatiev egykori lapja, a Fajáruló (Race Traitor) jelmondata volt, hogy „A fehérség elárulása hűség az emberiség iránt”. Ezt a szemléletet, úgy tűnik, a liberális fehér réteg sikeresen magáévá tette, s az árulást egyfajta erkölcsi bizonyságtételnek tekintik az emberiesség előtt. Ignatiev és számos zsidó társa az akadémiai, médiabeli belterjes közegben évtizedek óta munkálkodik a fehér bűntudatkeltés és önostorozás kultúrájának megteremtésén, zsidó elődeik, a freudi pszichoanalitikus mozgalom és a Frankfurti Iskola ideológusainak nyomdokain. A „fehér kiváltságosság” (White privilege) és a „fehérség tanulmányok” (Whiteness studies) mára már egy elfogadott eleme a felsőoktatás létének tőlünk nyugatabbra, s ebben olyan zsidó akadémikusok taposták az utat, mint a Syracuse Egyetemről Barbara Applebaum, a Leeds Egyetemről Say Burgin, a Kalifornia Egyetemről George Lipsitz, továbbá: Michelle Fine, Lois Weis, David Theo Goldberg, Maurice Berger, Lawrence Grossberg, Jennifer Roth-Gordon, Cynthia Levine-Rasky, Laura S. Abrams, Judith Katz, Melissa Steyn, Paula Rothenberg, Amy Eshleman, Dara Silverman, Jon Greenberg, Debbie Zucker és még sokan mások. A főleg a második világháború után meggyengült fehér emberre csatornatörésszerű, felforgató, propagandisztikus szennyvízáradat ömlött, a homoszexualitás normalizálásától a pornográfián keresztül a feminizmusig, és a lista hosszas... A fehér ember alapvető erkölcsi beállítottságát manipulálni hivatott bűntudatkeltés, és egy ennek megfelelő politikai korrektség, domináns kultúra megteremtésével sikeresen aktiválták a fehér ember gyengébb, behódolásra hajlamosabb rétegét (például a nők jelentős részét és a férfiatlan férfiakat), akik, amint azt fentebb is láthattuk, bármit hajlandóak eltűrni, ha a politikai korrektség papjai azt követelik meg.



Lipsitz, Berger, Sussman, Epstein, Rothernberg: a fehérellenes zsidó aktivizmus néhány műve professzoroktól


Fontos azt is szem előtt tartani, hogy befolyásos zsidók nem csak politikai és kulturális téren formálták a gazdanép mentalitását, hozzáállását, de demográfiailag is: korábban részletesen bemutattam a britanniai politikai elit árulóit és a mögöttük lévő zsidó pénzeket, illetve a kormánypozíciókban lévő zsidókat, akik megnyitották a kapukat pár évtizede a négerek, majd később a közel-keletiek tömegei előtt. Ugyanezen évtizedek alatt pedig agresszíven lobbiztak a „gyűlölet-bűncselekmények” büntetése ellen, kiharcolva újabb és újabb szigorításokat, melyek megbüntették, vagy befogták azok száját, akik egyáltalán mertek szólni országuk elárasztása vagy a zsidó befolyás ellen. (Lásd bővebben itt.) Ezen zsidók és fehér árulók kezén szárad az ártatlanok vére, az ezer és ezer, mára már megszámlálhatatlan meggyalázott gyerek és tinilány, a napi szinten zaklatott, bántalmazott fehérek, az elvesztegetett adópénzek hatalmas összegei, az egyre kilátástalanabb jövő: a nemzeti megmaradás ellehetetlenítése maga az, amiért felelősek.

Az fentebb bemutatott életképtelen, liberális fehér élőlények láttán néha eszembe jut a Shakespeare által Julius Caesar szájába adott bölcselet: „A gyáva többször hal meg sír előtt, a bátor egyszer ízli a halált.” (Vörösmarty Mihály fordítása.) A fentiekben bemutatott, sajnos túl jól ismert egyedek a politikai korrektség előtti, gyávaság által vezérelt minden behódolás alkalmával halnak meg újra és újra: az emberi méltóság és szellemi kiválóság hullik velük a porba minden alkalommal, amikor szolgaként viselkednek. A helyzet tragédiája azonban, hogy mindezzel rajtuk kívül álló értékeket is magukkal rántanak oda le.

Minden nemzeti és faji megmaradást akaró embernek feladata az ilyen behódoló, áruló elemek megszégyenítése, kérdőre vonása, megbüntetése. Mint ahogy egészségesebb korokban ez mindig így volt: az árulóknak különösen elrettentő büntetés járt. Bízzunk benne – és tegyünk érte – hogy hamarosan olyan kor jön el, amikor az arénákban az árulók és ellenségek nyilvános kivégzését nézhetjük, nem kevert fajtájú degeneráltak obszcén makogását, mint Manchesterben!

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info

Friss kapcsolódó: A Himnuszból azt olvasta ki egy dédelgetőszervezet, hogy nekünk muszlim agysebészhordákat kell befogadnunk