Dr. Ilkei Csaba tudományos kutató sorozata I.- VIII. részében rádiósok, televíziósok, újságírók, sajtómunkások és az állambiztonsági szervek titkos együttműködéséről írt.

Most a sorozat IX. része következik.

Loránt László Endre („Lébert”; „Urbán”)

Teherán és Új Delhi között az ausztrál légitársaság levélpapírján levelet írt budapesti ügyvédjének, dr. V. Gy.-nek, aki miután megkapta barátja és egyben ügyfele sorait, - majd röviddel azután egy kis csomagban lakása és postaládája kulcsait is -,  május 15-én felkereste a Belügyminisztérium Panaszirodáját és tájékoztatást adott a történtekről.

Haladéktalanul jelentették a hírt a III/I. (hírszerzés) csoportfőnökének: Rajnai Sándor r. vezérőrnagynak, - aki egyúttal a BM. III. főcsoportfőnök helyettese is volt -, ő pedig nyomban szükségesnek tartotta, hogy felkeresse Rácz Pál főcsoportfőnök, állambiztonsági miniszter-helyettest, hogy aztán május 19-én hat oldalas „Szigorúan titkos” jelentést is adjon „Különösen fontos” ügyben.

Nemcsak fontos, hanem különösen kényes is volt az ügy. Mert nem akárkiről volt szó. Egy olyan újságíróról, akiért korábban személy szerint a belügyminiszter: Benkei András, az MSZMP KB tagja tette tűzbe a kezét az MSZMP KB illetékes titkáránál: dr. Korom Mihálynál. Hozzá írott rövid levelében kérte – az MTI vezérigazgatójának, Barcs Sándornak a szakmai döntésével szemben –  az újságíró tudósítóként való kihelyezését Bécsbe.

Loránt László Endre („Urbán” fedőnevű titkos munkatárs) 12 hírszerzőtisztet ismert, akik közül  szökésekor 4 aktívan tevékenykedett külföldön.

Mi volt lényeges a magyar hírszerzés számára Loránt bécsi hálózati munkájából, amelynek döntő része 1959 és 1963 közé esett?

Hálózati tevékenységét főleg politikai információk szerzésére vették igénybe. Bécsben a Nemzetközi Újságíró Klub alelnökének választották. Részt vett a bécsi osztrák és külföldi újságírók tanulmányozásában, egyes esetekben feldolgozásában. (Konkrétan: egy osztrák újságíró feldolgozásában és ügynöki beszervezésében, akivel azonban a hírszerzés alkalmatlanság címén megszüntette kapcsolatát.) A III/I. Loránton keresztül vonta tanulmányozás alá a „Pennington” fn. jelöltet, aki abban az időben bécsi újságíró volt. Loránt a kapcsolatot még kezdeti stádiumban átadta másnak. „Pennington”-ból az ezt követő években a II. Internacionálé főtitkára lett, akit a magyar hírszerzés magas szintű információs forrásként használt, ám erről Lorántnak már nem volt tudomása.

Loránt László Endre

Rajnai tábornok jelentése mellett most ott volt egy kis boríték, benne az ausztrál légitársaság levélpapírján május 8-án Teherán és Új Delhi között, a repülőgép fedélzetén íródott levél. Így szólt:

Meglepődsz, de ismerve sorsomat és ügyemet, talán meg sem lepődsz, hogy ezt a levelemet, amit Teherán és Új Delhi között, repülőgépen írok, megkapod.

Nincs értelme a sok beszédnek és magyarázatnak, ideologizálni sem akarom elhatározásomat és lépésemet. Egészen egyszerűen nem tudok egy olyan közösségben élni, amely saját emberét és hívét nem védi meg a banditizmussal szemben, mint amilyenben Barcs Sándor hatalma folytán részem volt. Naivan hittem az igazságban, s ha sérelmemet az illetékes vezetők kispolgári csökevénynek minősítik, akkor én jogosan minősítem őket opportunistáknak és elvteleneknek, mert bár jól tudták, hogy nekem van igazam, ezt az igazságot Barcs terrorjával szemben nem voltak hajlandók érvényesíteni.

Fáj a kapott seb, fájdalmas volt ez az elhatározás. Röviden: megbízlak azzal és megkérlek arra, hogy minden bírósági és hatósági ügyben teljhatalommal képviselj. Lakás ingóságaimat eladva szíveskedjél tartozásaimat kiegyenlíteni. A fennmaradó összeg egyharmada Téged illet korábbi adósságaim és honorárium fejében. Harmada beteg nagybátyámé W. I. Rumbach u.3., harmada a szomszédom kislányáé P. K.-é, XIII. Pozsonyi u. 5.

Kérlek, próbálj megérteni, régi érzelmekkel:

                                                                                    Loránt László Endre”

Rajnai vezérőrnagyhoz  egyidejűleg megérkezett a lengyel állambiztonsági szervek tájékoztatása is, miszerint Loránt László Endre, az MTI volt bécsi tudósítója feleségével együtt Ausztráliába szökött, ahol feleségének rokonai élnek. Bécsből történt elutazása előtt tárgyalásokat folytatott  - így tudták a lengyelek - egy kiadóval Magyarország belső helyzetéről szóló könyvének kiadása ügyében. Bécsi újságíró ismerősei körében Lóránt annak a véleményének adott hangot, hogy Magyarországon megfigyelhető a visszatérés az 1956 előtti politikai irányvonalhoz.

A lengyel állambiztonság értesítése a következő informatív mondattal végződött:

„Lóránt Bécsben kapcsolatot tartott Paul Lendvaival, aki összeköttetésben áll az amerikai hírszerzéssel és a cionista szervezetekkel.”

A magyar hírszerzés saját információi szerint, Loránt Sidneyben teljesen visszavonultan élt Gyárfás nevű sógoránál. Az ausztrál hatóságok azonban bizalmatlanok voltak vele szemben, amiért is Lóránt állítólag kijelentette: „Ezek az őrültek azt hiszik, hogy engem ide küldtek.”

A III/I-3 osztályon Bogye János r. őrnagy, osztályvezető irányításával több fázisú aktív intézkedést dolgoztak ki „… az áruló Loránt László Endre helyzetének lehetetlenné tételére, az ausztráliai hatóságok gyanújának megerősítése útján.”

Loránt semmilyen nyilatkozatot nem tett mielőtt felszállt a repülőgépre és elhagyta Bécset, szándékát senki előtt nem tárta fel előzetesen, - ezt utólag még a magyar hírszerzés is elismerte.  Szökésének kitudódása után azonban  erőteljes hullámokat vet az ügy az osztrák sajtóban, a  Kádár-és szovjetellenes kirohanásokat itthon is olvassák  az állambiztonság vezetői a reggeli sajtószemlében. Svájcból és az NSZK-ból is érkeznek a jelentések, a visszhang durva, és az emigráns lapok sem fogják vissza   (hol pontos, hol téves) kritikai megállapításaikat „a magyarországi állambiztonsági újságírás előtérbe kerüléséről”.

 „Loránt utódjává a magas szovjet tiszti ranggal rendelkező Heltai András – akinek orosz felesége van – került… a bécsi sajtóattasé Fürjes János rendőr alezredesi rangot visel és ismeretessé vált, hogy Loránt főnöke Barcs Sándor az Államtanácstagja, a Magyar Újságíró Szövetség elnöke, az MTI igazgatója és a FIFA (Nemzetközi Labdarúgó Szövetség) alelnöke, a Rajk per egyik véreskezű bírója, aki más bírákkal együtt egy féltucatnyi kommunistát juttatott akasztófára anélkül, hogy Kádár igazságszolgáltatása felelősségre vonta volna ezért.”

Johann Bálványi, magyar származású osztrák újságíró, aki évek óta hangosan támadta a Kádár rendszert, május 17-én Bécsben a Concordia Sajtóklubban tartott szakmai rendezvényen széles körben terjesztette Loránt László Endre disszidálásának hírét. Arról nyilatkozott, hogy szökése előtt Loránt felkereste őt és bizalmas adatokat szolgáltatott részére. (Semmi sem igazolta ezt az állítást.)

A „Zsigmondi” fedőnevű titkos munkatárs (Oltványi Ottó), MTI tudósító rejtélyesen túlnyüzsgi szerepét, s jelenti egykori beszervezőjének: Hidasi János r. alezredesnek a BM III/I-3-I alosztályára, hogy a Loránt László Endre által korábban bérelt lakásban lakik Bécsben, s megtalálta elődje újságkivágások közé elrejtett borítékját, amelyet ott felejthetett, benne két kézzel írott jegyzet van: felesége nővérének ausztráliai és felesége bátyjának izraeli címe.

Loránt bécsi jelenlétének minőségét és időhatárait jobb előre tisztázni.

1959 novemberében helyezte ki az MTI bécsi tudósítónak, ekkor szervezte be a hírszerzés „Urbán” fedőnéven. 1963-ban tért haza, az „Esti Hírlap” olvasószerkesztője lett.  1965-ben, majd 1968-ban a magyar állambiztonság sikertelenül próbálta visszahelyeztetni Bécsbe, javaslatai szakmai elutasításra találtak az MTI vezetésénél. Ezért 1967-ben és 1968-ban szerkesztőségi munkája mellett, egy-egy alkalommal  operatív feladatokkal utaztatták Európában.

1969 őszén helyezték ki ismét MTI tudósítónak Bécsbe, ahol decemberben szívinfarktussal kórházba került, miközben pénzügyi visszaélések miatt fegyelmi vizsgálatot folytattak ellene. Tetemes összeg visszafizetésére kötelezték, amit Lóránt nem teljesített, hanem megfellebbezte a döntést. Itthoni gyógykezelése után 1970 júliusában térhetett vissza állomáshelyére, ám szeptember 1-i hatállyal munkaviszonyát az MTI felmondta.

1971. január 1-el visszament az „Esti Hírlap”-hoz olvasószerkesztőnek. Január 25-én útlevél kérelmet adott be feleségével együtt, utazásának indokaként turista- és tanulmányutat jelölt meg, az utóbbinál anyaggyűjtésre hivatkozott könyve új kiadásához, illetve új könyvéhez. (Bécsről írt könyve 1969 nyarán jelent meg Budapesten a Panoráma Könyvkiadó külföldi városkalauzok sorozatában. Az osztrák kancellári sajtóiroda támogatta a könyv tengerentúli terjesztését, meghívása volt az ezzel kapcsolatos megbeszélésekre.) Az útlevél kiadását ketten javasolták munkahelyétől, az „Esti Hírlap”-tól: Kelen Béla főszerkesztő és Sárdi Mária párttitkár.

Amikor 1971. március végén jelentkezett a hírszerzésnél és bejelentette, hogy az „Esti Hírlap” engedélyével hosszabb tanulmányútra utazik Nyugat-Európába, már a kezében volt az útlevele és rendelkezett az utazáshoz szükséges vízumokkal is. (Arról tájékoztatta hírszerző kapcsolatait, hogy a Medicina Könyvkiadó közvetítésével egy amerikai kiadó megvette a Bécsről írt útikönyvét angol nyelvterületen történő terjesztés céljából és ezért 1500 dollárt fog kapni, aminek egy részét a Nemzeti Bankhoz már átutalták.)

1971. áprilisától Bécsben tartózkodott feleségével: Wurm Nellyvel. Május 7-én egy tengerentúli repülőjárattal Ausztráliába távozott.

A történet azonban összetettebb, árnyaltabb ennél, részleteiben is tanulságos és az „állambiztonsági újságírás” tekintetében az eddigitől eltérő tanulságok levonására is alkalmas.

Mindenekelőtt arra, hogy Loránt a korábban említett hálózati személyekkel szemben, kiküldött tudósítóként szakmai feladatai elé sorolta az állambiztonsági megbízatásából származókat, ezért, - s emberi okokból is – összeütközésbe került munkaadójával, az MTI-vel, amelynek vezetője presztizs kérdést csinált döntéseiből. Az állambiztonság vezetői nagyra értékelték az ügynök eredményeit, jutalmazták, személyes kapcsolatot tartottak vele, ám a végkifejletben nem tudták megvédeni saját magától: védekezésből rögeszmés támadásba ment át  legfelsőbb párt-és kormányszinten.

1913. november 21-én született Budapesten. Anyja: Bölcskei Erzsébet (1893, Budafok), apja: Loránt Sándor (1888, Barskeresztur). Anyja az 1940-es évektől különváltan élt könyvelő férjétől, s egyedül nevelte fiát, egyetlen gyermeküket.

1931-ben reálgimnáziumi érettségi után újságírói pályára lépett. 1940-ig az „Esti Kurir”-nál, a „Társadalmunk”-nál és a „Kis Újság”-nál dolgozott, kezdetben rendőrségi és törvényszéki tudósító, majd utazó riporter. Két ízben tiltott közlésért, egyszer pedig sajtó útján elkövetett rágalmazásért pénzbüntetésre ítélték. Egy esetben azért büntették meg, mert V. A. kispesti nyilas tanácsnok üzelmeiről írt leleplező riportot.

1940-ben zsidó származása miatt elbocsátották az „Esti Kurir”-tól. Bérautó sofőrként helyezkedett el, 1942 májusában behívták munkaszolgálatra a nagykátai kisegítő századhoz, amellyel júliusban kikerült a keleti frontra.

1943. február 15-én Gotnja községnél (Kurszk megye) átszökött a szovjet partizánokhoz. Fogolytáborba került, ahol  augusztustól – hivatalos szóhasználat szerint – bekapcsolódott a szovjet hadifogolytáborok magyar antifasiszta mozgalmába. Tanfolyamot végzett, részt vett a hadifoglyok politikai nevelésében. 1946-ban, amikor a harkovi  hadifogoly tábor politikai megbízottja lett, egy – állítólag – provokációs feljelentés alapján őrizetbe vették. Egy magyar hadifogoly állítása nyomán a szovjet titkosszolgálat azzal vádolta, hogy ő  nem Lóránt László Endre, hanem egy ugyanezen név alatt bejuttatott operatív fasiszta ügynök. 1946-tól vizsgálati fogságban volt, csak 1948-ban tudta meggyőzően bizonyítani a tévedést, ekkor rehabilitálták és 1949. július 2-án repülőgépen hazaszállították. Az ügy következményei még éveken át kísérték.

[Az ügyet Loránt a beszervezésekor, 1959. november 17-én is előadta Bihari János r. őrnagynak (BM, II/3-E), aki azt így örökítette meg november 19-i jelentésében:

„1946-ban a harkovi táborba más táborokból kb. 40 zsidó munkaszolgálatost gyűjtöttek össze azzal, hogy antifasiszta beállítottságuk miatt előbb fognak hazakerülni. Ezek a zsidók azonnal vezető beosztásokat követeltek maguknak a táborban, ami az egyszerű honvédeknek nem tetszett és ő is ellene volt. A tábor gazdasági vezetője egy szovjet őrnagy szintén zsidó volt, aki a pártjukat fogta és ebből a furkálódásból lett egy ellene írt feljelentés. A feljelentés azon alapult, hogy a 40 új táborlakó között volt olyan is, aki őt korábban is ismerte, és szerinte ő nem azonos Loránt László Endrével.

Ennek alapján őrizetbe vették, hosszú kihallgatásokon esett keresztül, több börtönt megjárt. A visszatérő kérdés az volt: mi történt nevének igazi tulajdonosával és miért akarta magát e név mögé bújtatva becsempészni a Szovjetúnióba, illetve a hadifogolytáborba.

Ügyében végre is 1949-ben döntöttek. A döntést felesége és anyja közbenjárására a Rákosi titkárságról Köves László elvtárs és a moszkvai magyar követség intézte. 1948-ban azzal engedték ki, hogy egy ideig hadifogoly táborokban kell még élnie, hogy megnyugodjon. Ez idő alatt antifasiszta munkát végzett. 1949-ben repülőn hozták haza.]

Hazatérése után a „Népszavá”-nál helyezkedett el, de rövid idő után a HM kikérte és a Sztálin Akadémián orosz tolmácsként foglalkoztatták, több szovjet politikai kiadvány jelent meg fordításában.

A Szovjetúnióból történt hazatérése után mindjárt jelentkezett az MDP-be, ám hosszas várakoztatás után ismeretlen okból elutasították, s csak 1952-ben vették fel. Visszakerült a „Népszavá”-hoz, a szovjet és népi demokratikus rovat vezetőjeként. 1954-ben a MÚOSZ fegyelmi bizottsága szigorú megrovásban részesítette, mert egy szovjet szerző művét saját neve alatt jelenttette meg a Népszavában. (Szó szerint átvette a „Trud” augusztus 29-i számából Kovaljov: „Házasságok és válások” c. cikkét és sajátjaként közölte.)

1954. július 8-án a Lenin Intézet esti tagozatán okleveles orosz fordítói diplomát kapott. Jól beszélt németül is, franciául gyengén.

A forradalom alatt – a BM megfogalmazása szerint – viselkedésével szemben kifogás nem merült fel. Október 25-én beválasztották a szerkesztőség forradalmi bizottságába, a megmaradt kommunista sejt közreműködésével jelentették meg a szociáldemokrata jellegű „Népakarat” c. szakszervezeti napilapot. Emlékezetes interjút készített a szovjet városparancsnokkal. A forradalmi bizottság feloszlása után a lap gazdasági-szervezési ügyeit intézte, majd belpolitikai rovatvezető lett. 1956. december 19-től MSZMP tag, lakóhelyén is aktív pártszervező tevékenységet vállalva.

1957. áprilisától saját kérésére áthelyezték az „Esti Hírlap” belpolitikai rovatához főmunkatársnak, megválasztották a lap MSZMP szervezete intéző bizottsági tagjának. Az állambiztonsági iratok szerint, következetesen elítélte az „ellenforradalmat”, fellépett a szovjet csapatok kivonásának követelése ellen, „Ezzel kapcsolatosan kijelentette, hogy csak addig érzi magát biztonságban, amíg a szovjet csapatok itt vannak. Pártpolitikai tevékenységében mindig a párt irányvonalát képviselte, ez jellemző újságírói munkájára is.”

Állambiztonsági beszervezését 1959 novemberében hajtották végre, amikor szóba került bécsi kihelyezése az MTI tudósítójaként. A BM II. Politikai Nyomozó Főosztályának 3. osztályáról (hírszerzés) Bihari János r. őrnagy hajtotta végre beszervezését, előbb „Lébert”, majd „Urbán” fedőnévvel, titkos munkatársként.

[Csak a bécsi rezidentúra egy 1960. november 1-i jelentéséből derül ki, hogy a BM hírszerzés beszervezése előtt Loránt László Endre a HM katonai hírszerzésnek  is dolgozott.]

Ekkor hangzott el először, hogy egyik sógornője 1946-ban kivándorolt Ausztráliába, Sidneyben él, levelezést folytatnak vele, sógora pedig Izraelbe ment, rossz körülmények között tengődnek Jeruzsálemben, ezért esetenként csomagokkal segítik. Lóránt felesége: Wurm Nelly (1920., Budapest, Weiss Friderika) szülei szűcsmesterek voltak, ő is kitanulta a szakmát és hosszú ideig szűcsként dolgozott, 1940-ben kötöttek házasságot. Minden tekintetben osztja férje politikai nézeteit, de 1955 óta rossz idegállapota miatt már nem dolgozott.

Beszervezésekor, 1959. november 18-i dátummal, Loránt a következő Nyilatkozatot írta saját kezével:

Ez év december 1-én megkezdem munkámat Bécsben, mint az MTI állandó tudósítója. Kiküldetésemmel kapcsolatban szükségét érzem annak, hogy felajánljam segítségem és munkám a Belügyminisztérium állambiztonsági szerveinek.

Tudatában vagyok annak, hogy ez a kapcsolat a legszigorúbb államtitkot képezi és erről sehol, senkinek, még legközelebbi hozzátartozóimnak sem beszélhetek. Az állambiztonsági szervek utasításait végrehajtom, a nekik adott jelentéseimet „Urbán” fedőnévvel írom alá.

A hírszerzés 1961. októberi értékelése szerint, a megfelelő kiképzést kapott „Urbán” ügynök a gyakorlati munkában túlságosan óvatos, fél attól, hogy gyanúba kerül, noha dekonspiráció vele kapcsolatban nem merült fel, a konspirációs előírásokat megtartja. A kutató és tanulmányozó munkában állandó segítségre szorul, gyakran kell figyelmeztetni arra, hogy milyen operatív lépéseket tegyen.

Ugyanakkor jó kapcsolatokat épített régi és új kollégáival. Hill Rudolf r. főhadnagy jelentése szerint:

 „Jó modorú, simulékony, könnyen tud ismeretséget kötni. Politikai szempontból megbízható, de egyes megnyilvánulásai kispolgári vonásokat tükröznek. Annak érdekében, hogy személyét előnyös megvilágításba helyezze, fecseg, hivalkodó módon, elvtelenül kérkedik illetéktelenek előtt. A kapott utasításokat igyekszik végrehajtani, de túlságosan lassan…”

[Egy másik állambiztonsági tiszt, korábban: „…igen értelmes, jó képességű, gyors észjárású ember, akinek jó polgári műveltsége van…társaságban otthonosan mozgó, a társaságot élvező és ott a bizalmat könnyen megszerző ember benyomását kelti. Tudatában van annak, hogy polgári származása, mentalitása és bizonyos fokig beállítottsága is előnyére lesz a kinti munkában és a nyugati újságírók bizalmának megszerzésénél ellensúlyozni tudja a párttagságát is.”]

A jelentések szerint „Urbán” legfontosabb kapcsolatai kezdetben a következők voltak:

- Gustav Chalupa, az Oberössterreichischer Tageszeitung állandó prágai tudósítója;

- Hans Urban, bécsi fűszer-és gyarmatárú nagykereskedő;

- Raimund Hörhager nyugatnémet újságíró;

- Dr. Gottfried Heindl, az ÖVP sajtószolgálatának vezetője;

- Hausberger Simon, a Bundeskanzleramt gazdasági referense;

- Erdős Lajos, disszidens újságíró a France Soir és az AP bécsi tudósítója;

- Lendvai Pál, disszidens újságíró, bécsi lakos,

- Egri László, disszidens, volt kutatóintézeti igazgató;

- Sebestyén György, disszidens újságíró, a bécsi Magyar Híradó főmunkatársa;

- Dr. Otto Schönherr, az APA (Austria Press Agentur) főszerkesztője;

- Engel László, nyugatnémet cégek volt budapesti, azt követően bécsi vezérképviselője;

- Klamár Gyula, disszidens újságíró, a bécsi Magyar Híradó főmunkatársa;

Ausztrián kívüli személyes ismerősei és levelező partnerei:

- Ignotus Pál, disszidens újságíró, a londoni Irodalmi Újság szerkesztője;

- Horváth Béla, disszidens költő, London – New-York;

- Pálóczi Horváth György, London, volt kollégája és katonatársa;

- Dr. W. Peinsipp, budapesti osztrák követ

„Urbán” ismeretsége egyesekkel különös és sajátos múltra tekint vissza, a kapcsolat nemcsak baráti, hanem információkban is gazdag, jó hatásfokkal hasznosítható. Ilyen személy, például:

Hans Urban, fűszer-és gyarmatárú nagykereskedő, aki fivéreivel alapította a SPAR üzletláncot – az egymással szövetkezett kistulajdonosok szorosabb anyagi és kölcsönös érdekeltségi együttműködése a mamut vállalatokkal szemben, a  versenyképesség fokozása érdekében, kezdetben egy-egy körzetben, később az egész országban – Loránt régi ismerőse és lekötelezettje. 1943-ban ismerte meg a Szovjetúnióban, a Káma menti tatár hadifogolytáborban: Jelabugában. Hans Urban, mint bécsi születésű, akkor német birodalmi állampolgár, hadnagyként került hadifogságba és a táborban rendkívül leromlott az egészségi állapota, ténylegesen éhezett. Loránt az antifasiszta agitátorképző iskolából került a hadifogolytáborba a magyar hadifoglyok politikai instruktorának. Megmentette Hans  Urbant az éhhaláltól azzal, hogy bejuttatta a konyhába mosogatófiúnak, majd amikor megalakult az osztrák hadifoglyok antifasiszta csoportja, Loránt szervezésében, vezető szerepet kapott. A 60-as évekre jómódú nagypolgár, a Néppárt aktív tagja, a szigorú osztrák semlegesség híve, de Loránt szavaival: …perspektívában, mint jó eszű és marxista tanításokkal fertőzött intellektuel világosan látja a kapitalizmus csődjét, nem viseltetik ellenségesen a szocialista országokkal szemben, szívesen importál Magyarországról és érdeklődve figyeli eredményeinket…” Egy magyar hálózati személynek mindez jó táptalaj az információszerzéshez.

Erdős Lajos, disszidens, magyar állampolgárságú újságíró, a France Soir és az AP bécsi tudósítója. Az az érdekes, hogy ugyanezeknek a tudósítója volt 1956 előtt is Budapestről. Loránt legalább 20 esztendeje ismeri, kapcsolatuk  a háború előtti újságíró társadalomból ered. Erdős visszatérő kérdése – okkal - : haragszanak-e még otthon rá, s figyelembe veszik-e lojális magatartását, miszerint magyar ügyekkel egyáltalán nem foglalkozik, a magyar népi demokráciát nem támadja. (Az összefüggések gyökerére később visszatérek.) Rokonai Budapesten élnek és retteg, hogy esetleg bántódásuk eshet. De bízik Lorántban, segítségében, megérzi vagy tán tudja is, hogy személye fontos kapocs lehet a hazai hivatalos szervekhez. Disszidens magyarokkal és a Magyarországot aktívan támadó kinti újságírókkal nem áll szóba. Egyébként keserű, gyomorbeteg ember, visszavonultan él, de mindenkit ismer,  jó információi vannak, kérésre újakat szívesen szállít.

Lendvai Pál. (2011-ben már írtam kapcsolatukról: „Paul Lendvai különös esete a BM Állambiztonsági Főcsoportfőnökséggel”  címmel). Szó szerint átveszem Loránt jelentését személyéről, a dátum: 1959.11.24.:

„Bécs. Disszidált magyar újságíró. 1957 januárjában, mint az „Esti Hírlap” külpolitikai rovatvezetője a varsói szejm választásokon volt, ahonnan én ugyanakkor a Népszavát tudósítottam. Ott igen jó viszony szövődött közöttünk. A választások után hívott, hogy Bécsen át menjünk haza Budapestre. Én természetesen – miután erre hazulról megbízatásom nem volt – elváltam tőle. Ő Bécsbe utazott és ott is maradt. Most a bécsi nemzetközi sajtóklubban találkoztam vele. Esküdözött égre-földre, hogy a Magyar Népköztársasággal szemben teljesen lojális. Ez lehet, hogy jelenleg igaz, de világosan megmondtam neki: tudom, hogy 1957-ben a Presse cikkíróinak tanácsadója volt a magyarellenes támadások idején. Ezt elismerte. Most egy amerikai gazdasági lap bécsi tudósítója, jobban mondva, bécsi hirdetési ügynöke. Osztrák állampolgár. Megmutatta osztrák útlevelét. Azt is megmondta, hogy azért is nem foglalkozik magyarellenes politikával, mert félti Budapesten élő szüleit. Nem tart kapcsolatot – szerinte –a bécsi Magyar Híradó disszidens szerkesztőivel sem. Ezt előttem feltűnően dokumentálta azzal, hogy amikor ugyancsak a sajtóklubban oda kart jönni hozzám Sebestyén György és Klamár Gyula, ő feltűnően felállt és Erdős Lajossal együtt ott hagyta őket.”

Először 1960 végén esett szó arról, hogy Lorántot 1961. februárjában két hónapra különtudósítónak küldi ki az MTI Izraelbe az Eichmann  per tárgyalása idejére. Személyesen Pécsi Ferenc, az MTI vezérigazgató-helyettese közölte ezt vele. Loránt ekkor szokásához híven összes elérhető kapcsolatát felkereste és mozgósította kiküldetésének támogatása és realizálása érdekében. Így  például Darvasi Istvánt, a pártközpont sajtóalosztályának vezetőjét, Haynal Kornélt, a sajtóalosztály MTI referensét, a BM illetékeseivel egyebek között azt közölte, hogy kik lehetnek Bécsben az ajánlói az izraeli sajtó-és politikai körökhöz, megemlítette például Ebenstein osztrák professzort, aki izraeli lapokat tudósít Ausztriából, s akivel bizalmasan jó kapcsolatokat ápolt. Esélyeinek erősödését jelezte, hogy 1961. január 4-én a hírszerzés 3-E alosztálya azt jelentette: „Vadász őrnagy elvtárs megkezdte „Urbán” titkos munkatárs kiképzését az Izraelben végzendő feladatokra vonatkozóan.” Szakadáti János r. főhadnagy előrelátóan még azt is hangsúlyozta: „Felhívtam „Urbán” elvtárs figyelmét, hogy kapcsolataitól úgy váljon el februárban, hogy velük Izraelből való visszaérkezése után nehézség nélkül felvehesse a kapcsolatot és lehetőleg ne legyen törés vagy elhidegülés ezen a téren.”

Nem derül ki az állambiztonsági jelentésekből: ki, hol, s mikor siklatta ki „Urbán” kiküldését Izraelbe különtudósítónak, de február 16-án a hírszerzés már azt közli a bécsi rezidentúrával: „Tekintve, hogy Urbán elvtárs Izraelbe való kiküldése elmarad, szükséges, hogy elevenítse fel kapcsolatait a számára meghatározott személyekkel és folytassa a nevezettek tanulmányozását.”

„Urban” biztatóan halad a nevezettek tanulmányozásával, akiktől időnként valóban új és értékes információkhoz jut. Köztük van:

„Kocsis”: az „Arbaiter Zeitung” egyik szerkesztője, akivel a rezidentúra közreműködésével került kapcsolatba. Baráti viszonyt alakított ki az értelmes, törekvő fiatalemberrel, aki birtokában van minden lényeges politikai kérdéskör információinak, vagy információhoz juthat, ha megkeresik. Ha „Urbán”-nak sürgősen szüksége van valamilyen aktuális esemény hátterének megvilágítására, az összefüggések tényeire, bátran fordulhat „Kocsis”-hoz,  családi találkozókat is tartanak, a két asszony jól megérti egymást. Az SPÖ belső helyzetének részletes elemzését például ilyen alapon készítette el „Urbán”. A fiatal szerkesztő tanulmányozása az elmélyülő szakaszba lépett.

„Hegyi”: Hausberger Simon, a Bundeskanzleramt V. Sektiojának (Wirtschaftliche Koordination) gazdasági szakértője, aki már kétszer is járt Magyarországon az utóbbi hónapokban, az egyik alkalommal „Urban” hívta meg un. sajtóútra. 37 éves, öt évig Ausztria párizsi OPEC küldöttségének szakértőjeként dolgozott, egy éve tért haza, s azóta egyrészt gazdasági szakértőként dolgozik, másrészt, mint külügyi és diplomáciai gyakorlattal rendelkező hivatalnokot a protokoll teendőkbe is bevonják.

Kifejezett érdeklődést mutat Magyarország és a magyarok iránt, egyre nagyobb baráti társasággal tervez gépkocsi túrákat hazánkba. Lorántékkal hosszú baráti estéket töltenek együtt, vacsorával és fesztelen politizálással. Találóan jellemzi őt „Urbán” a jelentésében:

 „Hegyi” mondén, nagyvilágias szemléletű, a szórakozást, az italt és a nőket szerető fiatalember, aki magas fizetésű öt éves párizsi kiküldetése alatt erősen belekóstolt a jó életbe, most azonban nem igen tudja megengedni magának a megszokott nagyvilági szórakozást, mert míg Párizsban 15 ezer schillingnek megfelelő fizetése volt, most mindössze 3.600-at kap… alig várja, hogy elmúljék néhány év és ismét kiküldjék  valahova külföldre.”

Az osztrák Néppártról, egyes politikusokról (Raab, Molden, Krainer és mások) pontos állapotrajzot kap „Urbán”, nem különben például az osztrák külkereskedelem súlyos bajairól és kiút kereső nemzetközi tárgyalásairól.

Az Elemér  Weiss nevű  fa-és fűrészárú nagykereskedővel – „régen disszidált magyar zsidó, osztrák állampolgár, aki a háború alatt német koncentrációs táborban volt” - is figyelemreméltóan alakul „Urbán” kapcsolata. Weiss a miniszterelnökség sajtóosztálya vezetőjének: Dr. Fritz Mezniknek a legjobb barátja. Gyakran tud meg tőle bizalmas értesüléseket a minisztertanács üléseiről, a kényes személyi viszonyokról, várható diplomáciai lépésekről, ezeket pedig elfecsegi Lorántnak, hogy megmutassa: milyen jól informált ember. Loránt is megmutatta, hogy befolyásos ember: „eljárt” a magyar követségen és elintézte Weiss vízum ügyét. Roppant hálás volt érte. Loránt további magánlátogatásokra is ígért neki egyszerű vízumot – szülei nagykanizsai sírjának felkeresésére és budapesti látogatásra -, ám amikor  Weissnek vitája támadt egyes magyar külkereskedelmi vállalatokkal, végül is nem kapta meg. Miután Loránt nem tudta teljesíteni ígéretét, kissé kínossá vált kapcsolatuk, szinte teljesen megszakadt, s csak arra korlátozódik, hogy karácsonyra ajándékot küldenek egymásnak. Pedig Weiss jól informáltsága többet érdemelne, panaszkodott az ügynök a rezidenciának, kérve álláspontjának megváltoztatását.

S egy hányatott életű magyar a kongói diplomácia kulisszái mögött. Loránt 1961. március 10-én az ENSZ bécsi diplomata kongresszusának szünetében utat kért, s odalépett egy fekete afrikai diplomaták gyűrűjének közepében álló fehér férfihez, aki rendkívül meglepődött, amikor magyarul szólították meg. Hónapok óta nem beszélt senkivel magyarul. Ugyanakkor rendkívül bizalmatlannak mutatkozott és megkérte Lorántot: igazolja magát. Ennek megtörténte után, mosolyogva kijelentette: „Ne haragudjon a bizalmatlanságért, de azt is feltételezhetem, hogy a magyar titkosszolgálat egy megbízottja próbál megismerkedni velem. A magyar belügyi szervek ugyanis jól ismerik a nevemet.”

Kiről van szó? Maróthy László, egy Vas megyei földbirtokos fia 1945-ben kiszökött Magyarországról, de 1946-ban ismét hazatért, mert személyes terveihez nem látott nagy perspektívát Nyugaton. Tehetségesnek érezte magát és karrierjét itthon akarta megcsinálni. Ide-oda hányódás és sikertelen próbálkozások után bejutott a közgazdaságtudományi egyetemre, ahol párttag is lett. Felismerték képességeit és szép kilátások nyíltak meg előtte. Ám amikor ösztöndíjasként ki akarták küldeni a Szovjetúnióba, alaposan megnézték a származását,  s földbirtokos gyerekként rögtön lebukott.

Ettől kezdve osztályellenségként tekintettek rá, s automatikusan került a rendszer nem kívánatos elemeinek sorába, ahogyan ösztönösen kezdett dolgozni a másik oldalon is: 1951-ben már röplapokat sokszorosított és terjesztett. A békekölcsön jegyzés ellen izgatott, többedmagával letartóztatták és öt év börtönre ítélték. Több helyen is raboskodott, dolgozott a miskolci egyetem építkezésén, majd Várpalotán, ahonnan 1953-ban egy társával megszökött, menekülés közben leütöttek egy börtönőrt. A határon átszökve aknára lépett, óriási szerencsével csak kisebb sérülést szenvedett.

Brüsszelig bolyongott, ahol sikeresen folytathatta tanulmányait, s úgy érezte: sínen van, érvényesülhet tehetsége, tervezheti bátran diploma utáni álmai megvalósítását. Ám 1956-ban kitört Magyarországon a forradalom, s ő habozás nélkül hazaindult.

Bécsig vonaton jött, onnan autóval a soproni határig. Október 31-én a határon igazoltató felkelők bizalmatlanok voltak vele, mert nem valamilyen szervezet küldöttjeként érkezett, hanem egymagában. Ha nem akadt volna véletlenül a közelben egy volt fogolytársa, tán be sem jut az országba. Így azonban még aznap este a fővárosban volt és a Szerb utcai forradalmárok bázisán csatlakozott barátjához: Ádám Györgyhöz. November 1-től elsősorban szervezési feladatokat hajtott végre, utcai harcokban nem vett részt.

A forradalom bukása után, november végéig bujkált, majd ismét kiszökött Ausztriába, im már harmadszor disszidált.

Brüsszelben befejezte az egyetemet, s Libanonban kötött ki egyetemi oktatóként. Már felkínálták neki a tanársegédi állást, amikor belga Kongó függetlenségének kikiáltása után brüsszeli barátai értesítették, hogy a kongói kormány francia nyelvű tanácsadó-szakértőket keres, de szívesebben lát nem belga nemzetiségű fehéreket Leopoldvilleben, mint volt „gyarmattartókat”.

Lumumba kormányának külügyminisztériuma tanácsadóként alkalmazta. Ebben a minőségében vészelte át tartósan a különböző kormányválságokat. Amikor minden belga és más fehér alkalmazott elmenekült, ő maradt, s volt olyan időszak, amikor ő volt a kongói külügyminisztérium egyetlen fehér hivatalnoka, s egyben mindenese.

Loránttal való találkozása idején is többrétű feladatok tartoztak hatáskörébe: diplomáciai okiratokat szerkesztett, hivatalos kormány nyilatkozatokat fogalmazott, miniszteri beszédeket írt, de nevéhez fűződött a külügyminisztérium szervezeti kereteinek kidolgozása, az új protokoll alapjainak lerakása, folyamatosan ő készítette fel a külügyi vezetőket a nemzetközileg elfogadott normák szerinti megjelenésre, viselkedésre, öltözködésre, a hivatalos aktusok forgatókönyv szerinti lebonyolítására. Ilyen feladatokat látott el egyébként Loránttal való találkozásakor is Bécsben, az ENSZ kongresszusán a kongói diplomaták mellett.

Maróthy László elmondta azt is  - az érdekességek között említve -, hogy Lumumba elfogása után Kasa-Vubu neki adott megbízást arra, hogy készítse el a szovjet és csehszlovák nagykövetek kiutasítását közlő hivatalos levelet. De nem volt megelégedve a levéltervezet udvarias diplomáciai megszövegezésével és hangvételével, ezért saját maga átírta szokatlanul goromba szövegre.

A kongói magyar jó fizetésén kívül megkapta egy volt kongói gazdag belga fényűző lakását is, egy Leopoldvilleből pánikszerűen elmenekült másik belgától pedig fillérekért megvette pompás Cadillacját. Mégis, arról beszélt „Urbán”-nak, hogy csak néhány évig maradhat Kongóban, mert tapasztalata szerint, amint a kongóiak kissé beletanulnak a dolgokba, elbocsátják fehér alkalmazottaikat.

A magyar hírszerzés újságíró ügynökének természetesen az volt a legfontosabb elhangzott mondat Maróthytól, hogy Belgium helyett szívesen visszatérne Magyarországra, ha korábbi tetteiért nem vonnák felelősségre. Sietve hozzátette: külföldön nem volt hajlandó semmilyen titkosszolgálattal vagy emigráns szervezettel együttműködni, amit elért, azt kizárólag saját képességeinek köszönhette. Soha nem volt hajlandó magyarellenes tevékenységre, félti Magyarországon élő rokonságát: anyja és egyik bátyja Budapesten lakik, fivére Oroszlányban dolgozott.

Loránt ügyes taktikázásának eredményeképp, nem zárkózott el a további találkozók elől, sőt, meggondolandónak tartotta, hogy véleményt cseréljen egy hivatalos magyar képviselővel is. Ismételten és óvatosan hozzátette most is: ne jelenjen meg otthon a hazai sajtóban róla semmilyen hír.

„Urbán” ügynök munkáját úgy látja a hírszerzés, hogy „…szívesen végzi az általunk meghatározott feladatokat, az operatív helyzetet konkrét ügyekben - a legtöbb esetben - helyesen értékeli, akar eredményesen dolgozni” Ám minden igyekezete ellenére megjegyzik, hogy bizonyos hullámzás és visszaesés van teljesítményében. Egy jelentésből  azonban azt is megtudhatjuk, amire Loránt hivatkozik: „A pártközpontban Darvasi elvtárs arra utasította őt, hogy a jövőben az MTI vonalon végzendő munkát sokkal alaposabban végezze és ez legyen a fő feladata. Más természetű munkáját is igyekezzen ellátni, de ez másodrendű feladata.”

Loránt a már említetteken kívül szorgalmasan gyarapítja informátorainak körét. Köztük a következőkkel:

Hans Benedict, 35 év körüli, Amerikából visszahonosított osztrák újságíró, az amerikai AP bécsi irodájának munkatársa, jómódú zsidó családból származik. A nemzetközi újságíró klubban ismerkedtek meg, kölcsönösen információkat cserélnek. Loránt úgy érzi, hogy az amerikai hírszerző szolgálatnak dolgozik, de igyekszik vele, a magyar kollégával jóba lenni és szívességeket tenni. Például így: „Amikor Fulbright szenátor nyugatberlini ENSZ székház javaslata rejtjelezve megérkezett a bécsi AP-hez azzal, hogy Fulbright este tartja meg beszédét és az AP embargóval csak a legmegbízhatóbb osztrák lapoknak adhatja ki esti 8 órás közlési engedéllyel, Benedict délelőtt felhívott telefonon, találkozót beszélt meg velem és elmondta a tudósítás lényegét.” „A hasznos kapcsolat javítható.”

Dr. Gottfried Heindl, 40 év körüli osztrák újságíró, politikus, az ÖVP ügyvezető titkára. Az ÖVP 1960. évi semmeringi vezetőségi értekezletéig az ÖVP sajtószolgálatának főszerkesztője. Ekkor, Raab lemondásakor ügyvezető titkárrá választották. Raab bizalmasa, Maleta híve, Gorbach belső körének tagja, aki súlyt helyez arra, hogy a szocialista országok sajtója ne támadja Gorbachot és ne tekintse szélsőjobboldalinak. Kapcsolatuk barátságos, informatív, később bizalmas. „…elég bátran elmegy a határokig és a néppárt belső életéről olyan bizalmas információkat ad, amelyeket más oldalról nehezen lehetne megszerezni.” Továbbra is elsősorban újságírónak tartja magát, de politikusok és a sajtó között közvetít céltudatosan, Lorántot meghívta egy Gorbachnál tartott szűk körű ebédre is, ahol a hírszerző számára tartalmas eszmecserére kerülhetett sor. „Urbán” például  írásos információs anyagot készít Gorbach tájékoztatására a magyar-osztrák határügyekről és egyéb, a két ország közötti, nem kellően tisztázott kapcsolati kérdésekről. Heindl szívesen elmegy egy-egy konyakra valamelyik eszpresszóban, és ebédre is meghívja Lorántot  kötetlen négyszemközti beszélgetésre.

Az „Irodalmár” fedőnevet adja Sebestyén György, 35 év körüli, elvált magyar disszidens újságírónak, a Magyar Híradó szerkesztőjének, akit alkalmasnak tart a beszervezésre. Jelentésében leírja, hogy a kispolgári származású Sebestyén 1945 után erőteljesen bekapcsolódott a kommunista ifjúsági mozgalomba. Párttag lett, de merev, szélsőbaloldali magatartásáért népszerűtlen újságíró körökben. A „Magyar Nemzet” kulturális rovatvezetőjéből a forradalom idején hirtelen szélsőséges revizionista lett Loránt jellemzése szerint, majd  - nem véletlenül -  disszidált. Munkakörénél és személyi körülményeinél fogva jó információi vannak. Élettársa: dr. Erika Hanel, az Abend Zeitung kulturális szerkesztője, Molden volt szeretője és továbbra is bizalmasa. Információit kezdetben csak a megbízói által szükségesnek tartott mértékben csöpögtette, később azonban lojalitásának bizonyításául és barátságát kínálva kifejezetten hasznos értesülésekkel lepte meg Lorántot, aki azt feltételezi, hogy az  amerikaiak ügynöke. Politikai beállítottságát tekintve : szovjetellenes nemzeti kommunista. Szívesen biztosítaná be magát a forradalom utáni Magyarországon némi szolgálattal, ha módja lehetne büntetlen hazatérésre. Ezért is mindenkor szívesen, udvariasan áll Loránt rendelkezésére, meghatározott irányú hírigényét jól érzi, s igyekszik is teljesíteni.

A hírszerzés időnként górcső alá veszi ügynöke családi életét. Megállapítja például, hogy „Urbán” felesége kiegyensúlyozott, nyugodt otthont biztosít férjének és hatékonyan segíti munkáját. Mindent megtesz azért, hogy megfelelő körülmények között tudja ápolni társadalmi kapcsolatait, vacsorákat rendez, találkozókat szervez, leköti a női társaságot, hogy férje zavartalanul foglalkozhasson kapcsolataival. Utólag elmondja véleményét a társaságról, a  jól memorizált felhasználható információkat, az elejtett szubjektív megjegyzéseket. Például: amikor Chalupa Gustav felesége felment hozzájuk, indulatos pletykálkodás közepette elejtette azt is, hogy férje megcsalja és nyugati kémszervezetnek dolgozik.

1961-ben meglátogatta őket Bécsben „Urbán” feleségének nővére, aki Ausztráliába disszidált, s ahol férjének jól menő üzlete van. 13 éve nem látták egymást a nővérek, volt miről beszélni, ráadásul, Ausztráliából jövet Loránt sógornője felkereste Izraelben élő fivérét is, így annak súlyos megélhetési gondjairól is beszámolt.

A hírszerzés úgy látja, hogy „Urbán” jó emberismerő, jól választja ki azokat, akiktől hasznos információkat szerezhet, gyors, eredményes, s szereti az elismerést minél előbb bezsebelni. De nemigen törődik azzal, hogy a részletekbe menő alapossággal tanulmányozza is alanyait, nem elég türelmes és céltudatos a tippkeresésnél, ellenkezőleg: túl nagyvonalú, elnagyolt, felszínes; teljesítményéből hiányoznak az értékes beszervezések.

Nagyon hiú ember, nehezen viseli, ha munkájával nincsenek megelégedve, a legkisebb kifogás, bírálat is letöri. Így volt ez akkor is, amikor az MTI vezetői elbeszélgettek vele, s noha sejttették vele, hogy tudnak a „másik” munkájáról is, elégedetlenségüknek adtak hangot, mert nem ad elég bizalmas híranyagot nekik, nem úgy, mint például a bonni tudósító: Dobsa János. Figyelmeztették, hogy nem az MTI-nek végzett munkáját tekinti elsődlegesnek. A szemrehányásoktól meg is ijedt, féltette tudósítói pályáját, mi lesz vele, ha nem kap kellő védelmet azoktól, akiknek a „másik” munkáját végzi. „Azok” pedig arra szorították, hogy igyekezzen számukra minél több értékes információt szerezni, tanulmányozza kapcsolatait, törődjön a beszervezésre alkalmas személyekkel, rendszeresen és elmélyülten foglalkozzon velük.

Mindez rettentően idegesítette, idegileg kimerült, munka helyett elkeseredetten panaszkodott: őt mindenütt csak bírálgatják, senki sem elégedett vele, pedig – noha nem lehet mindenki kedvébe járni, egyszerre két lovon ülni – jobbat tennének vele, ha inkább elismernék elért eredményeit, s bíztatnák, bátorítanák.

De ez még nem volt elég. A hírszerzés és a rezidentúra egyes illetékesei, kapcsolattartó tisztjei („Takács” elvtárs, „Géza” elvtárs) a politikai komisszár szerepében is tetszelegtek. Szóvá tették Lorántnak, hogy a bécsi újságírókkal folytatott beszélgetések során feltűnően dicsérték. S emlékeztettek rögtön arra a sztálini tételre, miszerint „Ha ellenségeink dicsérnek bennünket, akkor valami hibát követtünk el.” Valószínűsítették, hogy „Urbán” túl engedékeny és laza magatartásával vívta ki bizalmukat. Pedig neki nem lehet a hivatalos magyar állásponttól eltérő magánvéleménye politikai kérdésekben. Ezért felszólították, hogy ha információkat ad nyugati személyeknek, akkor azokat előzetesen egyeztesse az illetékes állambiztonsági tiszttel, s csak azt mondhatja el, amit az jóváhagyott.

És még egyet csavartak a szovjet csekisták módszerein. Annak érdekében, hogy „Urbán” nagyobb rendszerességgel és fegyelmezettséggel végezze feladatait, munkatervet készítettek neki, mely szerint a kijelölt feladatokat határidőre kell elvégeznie és azok végrehajtásáról előre megállapított időpontban beszámolnia a kapcsolattartó tisztnek. A cselekvési szabadsághoz, kötetlenséghez szokott újságíró, akinek a rugalmas alkalmazkodás épp úgy lételeme, mint a gyors programváltás, az új helyzetnek megfelelő spontán reagálás, ezt már nem állhatta meg szó nélkül, mert nem hivatásos belügyi alkalmazott volt, hanem az MTI bécsi tudósítója. Idézem védekezését és az azután történteket a jelentésből:

„Én egy bohém ember vagyok és most 50 éves koromra ti nem fogtok tudni átnevelni”, - mondta. Urbán teljesen feleslegesnek tartotta, hogy a jövőbeni együttműködésünknek ilyen „bürokratikus keretet” adjunk. Miután azonban ragaszkodtam hozzá, Urbán végül csak annyit válaszolt: „Biztosan téged is jól letoltak, különben nem ragaszkodnál ilyen marhasághoz.” Urbánnak ezt a kijelentését természetesen visszautasítottam.”

De nem volt még vége az állambiztonság központi tervgazdálkodásának: havonta rendszeresen két újságíróról – akár külföldi, akár osztrák – alapos jellemzést kell készítenie. „Urbánnak” az volt az ellenvetése, hogy ez teljesíthetetlen, mert nem áll módjában egymás után többször is találkozni ugyanazzal az emberrel, már pedig alapos megismeréséhez, jellemzés készítéséhez erre lenne szükség. Az állambiztonsági tiszt azonban e tekintetben sem tágított a parancstól. Majd elsőnek kijelölte az ügynök számára Erdős Lajost.

Korábban legfontosabb ügyként „Kocsis” személyét határozták meg, ám nem történt kellő előrelépés. 1961 őszén „Kocsis” beutazott Magyarországra, eltöltött egy hetet „Urbán”-nal, de nem megfelelő operatív előkészítés miatt semmilyen értékes információt nem sikerült szerezni, együttlétüket nem használta fel elég céltudatosan a hírszerzés.

„Urbán” másik fontos feladata lett volna az Arbeiter Zeitung szerkesztőségének tanulmányozása, az ott dolgozók személyek megismerése és feldolgozása, ám itt sem történt kellő előrehaladás, csupán apró információk csepegtek.

1961 végén „Urbán” úgy látta, hogy Erdős Lajossal kialakult kapcsolatában több van, mint gondolta. Okos taktikával, kellő előnyök kilátásba helyezésével sikeresen beszervezhető (ismét!), a kapcsolat eredményes működtetése pedig lényegesen javíthatja megítélését a hírszerzés szakmai köreiben, otthon és a bécsi rezidentúrán egyaránt.

Dr. Erdős Lajos („Erdélyi” ; „Filder John”)

Erdős Lajos (1903. december 23, Brassó, Rosenfeld Janka) polgári családból származott, apja posta igazgató volt. Iskoláit Svájcban végezte, államtudományi oklevelet szerzett, 1929-ben doktorált. Svájcban került kapcsolatba a „France Soir” című francia lappal, amelyet 1931-es hazatérése után is tudósított, akárcsak később a „Journal de Dimanche”-t, a „L’Equip”-et és az AFP hírügynökséget.

A munkásmozgalomba bátya révén került, az SZDP-be lépett be. Antifasiszta hangvételű cikkeket írt, a Hitler ellenes francia politikát népszerűsítette, a Nyugathoz való közeledést szorgalmazta. 1945 után méltányolták, ahogyan a második Rákosi perről tudósított, ezért kapott külföldi laptudósítói engedélyt.

Származása miatt katonai szolgálatot nem teljesített, a II. világháború alatt letartóztatták, koncentrációs táborba vitték Németországba. Kiszabadulása után itthon nem politizált látványosan, francia lapok tudósítójaként dolgozott. Példaképe a francia polgári demokrácia maradt, a hazai politikai változások eredményeit nem értékelte eléggé, inkább kritizálta, kritikája később ellenségessé vált.

A kémelhárítás 1951-től figyelte intenzíven. Megállapította, hogy jó információs forrásai vannak, egyes eseményekről előre értesül. Fontosabb tudósításainak továbbítására felhasználja a francia követség diplomáciai futárpostáját, részt vesz Jean Latapie sajtóattasé csempész tevékenységében. 1955 nyarán figyelték annak a trockista csoportnak a tagjaként is, amely Justus Pál nézeteit követte és Angyal László vezetése alatt annak lakásán vagy a Casino eszpresszóban illegális összejöveteleket tartott. Ravasz, kétszínű, számító, őszintétlen és gyáva emberként jellemezték.

1954. július 13-i összefoglaló jelentésében a kémelhárítás 4. alosztálya már határozottan állítja: „A meglévő adataink alapján Erdős alaposan gyanúsítható a franciák részére folytatott kémtevékenységgel.”

 A kémelhárítás „Andrási Andor” fedőnevű ügynöke (Ajtai-Antony Attila, 1925. VI. 25. Bp. Laky Lucik) pontosan felmérte baráti körét, melyhez a következő újságírók tartoztak:

Dömötör László („Meszlényi Károly” fn. ügynök), Vető József, a „Szabad Nép” sportrovatának vezetője, Kéry-Kellner Jenő, 1945 előtt az Associated Press tudósítója, majd a Kisgazdapárt sajtóosztályának vezetője, Szendrő István képszerkesztő, vitorlás versenyző, Palásti László, a „Ludas Matyi” munkatársa, Szirtes László filmproducer. Szűkebb társaságához sorolták Ladomerszky Margit színésznőt, bizonyos Károlyinét, akit az USA követség tisztviselőjeként tartóztattak le, és Borsa Mihály árhivatali elnököt, a Kisgazdapárt pénzügyi szakemberét.

Szendrő Párizsból is ismerte Erdőst, szélhámosnak tartotta, aki az ÁVH-nak is jelent. Kéry -Kellner azt mondta „Andrási”-nak, hogy Erdős bevallotta neki: kénytelen a magyar politikai rendőrségnek dolgozni. (BM. I. Államvédelmi Főcsoportfőnökség, I. főosztály-1- alosztály, 1953. augusztus 21. „Andrási” jelentése Szécsi áv. főhadnagynak)

Külföldi ajándékcsomagokkal, csempészáruval való üzletelés miatt tudta a kémelhárítás (BM I. Államvédelmi Főcsoportfőnökség I. főosztály) beszervezni 1956 elején, „Erdélyi” fedőnéven.. Az Astoria Szállóban beszervezési nyilatkozatot írt alá. Beszervezője Sápi János r. százados volt („Salgó”), ő tartotta a kapcsolatot vele, de ismerte Tóth László r. alezredes alosztályvezetőt és Csonka Rezső r. századost is. Az V. ker. Kecskeméti utca 1. sz. alatti konspiratív lakáson találkoztak. (Sápi János később a MOGÜRT alkatrész beszerzési főosztályvezetője lett.)

Azokat kellett ellenőriznie, akikkel korábban rendszeres kapcsolatot tartott, akiket információval látott el a magyar belpolitika köréből.: Dubois francia követet és de Lalande sajtóattasét. A találkozókon elhangzottakat magnóra vette. A forradalomig kb. 60-70 kézzel írt jelentést adott. Legfontosabb informátora Dinnyés Lajos (1901-1961), korábbi miniszterelnök (1947-1948) volt. Kapcsolattartójával a forradalom alatt is együttműködött, betegen is helyzetjelentést adott a forradalmárok mozgásáról, de általában félelmei, aggályai és szorongásai nagyban rontották ügynöki tevékenységének hatékonyságát. (A forradalom alatt „B” és „M” dossziéját kapcsolattartója megsemmisítette.)

Az események nagyon megviselték, félt a lebukástól, idegösszeroppanást kapott és 1957. január 18-án még a forradalom előtt kért útlevelével Jugoszlávián át Ausztriába szökött.

1961 áprilisában jelenti a kémelhárítás (II/2-f), hogy a bécsi Wandl panzióban lakó Erdős Lajos disszidens újságíró a magyar turista csoportok tagjaitól érdeklődik hazai eseményekről, a nyugati életformát dicséri, egyeseket disszidálásra biztat, másokkal leveleket, csomagokat küld haza rokonainak, pénzváltással üzletel. Néhány kiszemelttel konspiratív körülmények között is tárgyal.

 1962-től osztrák állampolgár. Hamar beilleszkedett a bécsi újságíró körökbe, a nemzetközi klubba aztán Lorántot is bevezette, kitűnően megértették egymást, számos értékes információval szolgált a magyar hírszerzés titkos munkatársának. Különösen megörült, amikor 1962 januárjában „Urbán” közölte vele, hogy Budapesten nincsenek rossz véleménnyel róla, ekkor mondta el részletesen korábbi (1956) budapesti beszervezésének történetét. Végleg elkötelezte magát Loránt munkájának támogatása mellett, amikor az látogató útlevelet szerzett budapesti húgának, hogy jelen lehessen egyik disszidált unokahúga szülésénél Bécsben.

[Erdősnek két testvére volt: húga, Lili , Zempléni Andorné, (1905, Brassó, Rosenfeld Janka) gyors-és gépírónő és bátyja, Gyula, aki meghalt a koncentrációs táborban, ezért három gyermekéről a két testvér gondoskodott.

A legidősebb gyermek: Gyula (1936. febr. 13, Bp. Fischer Olga) orvos lett és a Miskolci Megyei Kórházban dolgozott. Őt Erdős Lajos örökbe fogadta, fiának tekintette és bőkezűen gondoskodott róla, csomagokat, ajándékokat, majd egy személygépkocsit is küldött neki. Gyula 1960-ban megnősült, felesége: Tarjáni Zsuzsanna szintén orvos. Belügyi feljegyzések szerint Gyula a forradalom idején „ellenforradalmi hangadó volt” az egyetemen, s feleségének apja is „a rendszer ellensége”.

Erdős Lajos elhunyt bátyjának két ikerlánya anyjukkal Nyugatra távozott a forradalom alatt, Új -Zélandon kötöttek ki. Egyiküknek született gyermeke Bécsben úgy, hogy Erdős húga is megérkezhetett az eseményre Budapestről, mert Loránt elintézte a látogató útlevelet hálából a sok jó információért, s a beszervezés előmozdításáért.

Erdős azért élt rendkívül jó anyagi körülmények között egy bécsi panzióban, mert havi 3 ezer Schillinget kapott az NSZK kormányától 1945-ig visszamenőleg, megsemmisült könyvtáráért is kártalanították, így helyezhetett el 1 millió Schillinget egy svájci bankban. Újságíróként havonta 10 ezer Schillinget keresett. Magára nem sokat költött. Annál inkább megragadott minden alkalmat, hogy hozzátartozóit mindenképpen támogassa. Jellemző, hogy két unokahúga utazási költségeit is vállalta Új-Zélandról, eléjük sietett Rómába, Bécsben is gondoskodott róluk, s még húgát is kiutaztatta Budapestről erre az eseményre, kellően ellátva őt is.]

Erdős nagyon tervezte látogatását Magyarországra, s bizakodott benne, hogy el is tudja intézni. Ezért cikkeiben nem támadta az akkori magyarországi politikai rendszert, nem volt ellenséges a Szovjetúnióval szemben, de személyes beszélgetésekben gyűlölettel nyilatkozott az embertelen sztálinista, rákosista módszerekről.

Loránt („Urbán” tm.) bemutatta Erdőst Fürjes János r. századosnak („Géza”), aki sajtóattaséként szerepelt a nyilvánosság előtt Bécsben. Jól sikerült ebéden mélyült el a kapcsolat és lett célirányos az újabb beszervezés felé.

[Fürjes (Fuchs) János, 1920. május 30., Bécs, Springer Erzsébet. Bécsben Vas-és Elektroipari Technikumba járt. Majd vasesztergályos szaktanfolyamot végzett. Ezt három hónapos pártiskola (1948), szintén három hónapos Tartalékos Politikai Tiszti Iskola (1952) és az MDP Pártfőiskolája (1956) követte. Az Elzett Vasárúgyár Rt. lakatosa (1939-1948), az MDP XIII. kerületi bizottságának agit.-prop. titkára (1948-50). Sztálinvárosban előbb a Vasmű üzemi lapjának szerkesztője (1951-53), rövid ideig a sztálinvárosi Gyárépítő Vállalat párttitkára, majd a Fejér megyei Néplap mb. szerkesztője (1953-56). 1956 novemberétől 1957 márciusáig a Budai Karhatalmi Ezred XI. kerületi századában vállalt szolgálatot. 1957 márciusától 1972. március 31-ig, nyugdíjba vonulásáig volt a BM állományában, közben 1971-72-ben fedőmunkahelyén, a Külügyminisztériumban dolgozott. A BM II. Politikai Nyomozó Főosztályán operatív beosztottként előbb kémelhárító a II/2 osztályon, majd hírszerző, a II/3 osztályon (1957-62). A BM III. Főcsoportfőnökség megalakulása (1962) után mindvégig a III/I-es hírszerző csoportfőnökségen szolgált, 1967 és 1972 között alezredesi rangban előbb osztályvezető-helyettese, majd osztályvezetője a hírhedt III/I-7 osztálynak („SZT” fedőszáma 2179; K-371).]

A franciák diplomaták szemmel láthatóan nagyra értékelték Erdőst szolgálataiért, élvezte bizalmukat, a „Becsületrendre” javasolták, amit meg is kapott. A Bécsben megforduló francia közéleti személyek megkülönböztetett tisztelettel övezték, érdeklődéssel hallgatták információit, melyek között olyanok is voltak, melyeket csak ő tudott megszerezni. Amikor később gyakran utazik Budapestre, a francia nagykövet mindig hosszasan fogadja, huzamosabb időt töltenek négyszemközt.

 Ugyanakkor a magyar hírszerzés látta Erdős korlátait is:

 „Magatartását teljes mértékben a polgári mentalitás jellemzi. Nagy polgári műveltséggel rendelkezik. Kényelmes, lassú és igen félős ember. Hosszú ideig súlyos torokbetegségben szenvedett. Jelenleg egészségileg viszonylag rendben van. Mint újságíró is passzív, bonyolult felfogású ember, nehéz őt aktív munkára késztetni. Felénk nem anyagias, viszont nagyon számít erkölcsi segítségünkre és rokonai általunk való megsegítésére, valamint tudósítói munkájában való támogatásunkra.”

1962-ben aztán „Urbán” titkos munkatárs sikeres közreműködésével a III/I. bécsi rezidentúrája felújítja vele a titkos együttműködést, amit 1956-ban a kémelhárítás kezdett meg. „Filder John” fedőnéven a politikai és gazdasági hírszerzés vonalán foglalkoztatják. Bécsben Fürjes János r. őrnagy és Szimon József r. százados volt a kapcsolattartója. 1963 nyarától, első magyarországi beutazásától kezdve itthon Szombath József r. alezredes állt vele kapcsolatban, később Simándi Imre r. őrnagy vette át, míg Bécsben „Herczeg” fn. titkos munkatárshoz (Heltai András újságíró) csatolták.

„Filder” azonban csak a kapcsolat újrafelvétele után közölte Loránttal, hogy disszidálását követően, 1957-ben párizsi tartózkodása alatt a francia elhárító szervek kihallgatták. Közölték vele, hogy ismerik a magyar elhárítással folytatott kapcsolatát, s ha nem vallja be, kényszerítő módszereket alkalmaznak. Erdős megijedt és elmondta beszervezését, megnevezte kapcsolatait, személyleírást adott róluk, s leírta a találkozási helyeket is. Kihallgatásáról jegyzőkönyvet vettek fel, amit aláírattak vele.

A francia elhárítás visszafordította Erdőst magyar megbízói ellen, s feladatául adták, ha azok ismét jelentkeznek nála, rögtön jelentse a megadott telefonszámon. Elmondták neki azt is, hogy volt budapesti kapcsolatát, a francia követet visszahívása után sikkasztásért elítélték. A feljelentést ellene a követség volt sajtóattaséja tette meg. Elítélték azt a diplomatát is, aki elárulta a rejtjelkulcsot.

A kihallgatást végző Paquet nevű rendőrtiszt legközelebb 1958 karácsonyán hívta fel, amikor Erdős ismét Párizsban tartózkodott. Aziránt érdeklődött, hogy megkeresték-e a magyar állambiztonsági szervek. Erdős nemmel válaszolt.

Később nem jelentkezett a francia elhárítás, s ő sem kereste őket - állította „Filder”, amikor 1962-es magyar hírszerző beszervezése után Lorántot tájékoztatta az előbbiekről. Ezzel szemben a magyar kémelhárításnak voltak olyan információi, hogy Erdős régi francia ügynök. Egy „Barry” fedőnevű társadalmi kapcsolat például azt jelentette, hogy 1957-ben látta Erdőst egy általa jól ismert francia hírszerző tiszt : Armand Dejaune társaságában. Előzőleg ez a tiszt arról beszélt „Barry”-nak, hogy egy olyan magyar származású személlyel fog találkozni, aki hosszú időn át az ő ügynököke volt Magyarországon, már a II. világháborút megelőzően személyes kapcsolatban állt vele.

Amikor Erdős kapcsolatairól 1962-ben Budapesten a Gyorskocsi utcai állambiztonsági fogságában kihallgatták Dr. Ábrányi Aurél Bécsből hazarabolt áruló hírszerzőt, aki – többek között – a franciáknak is dolgozott, azt állította, hogy Erdős jól együttműködött a bécsi francia sajtóattaséval (aki köztudottan hírszerző volt), és más francia személyekkel, egyébként pedig sokaknak feltűnt, hogy újságíróként keveset írt, ám sokat érdeklődött, kérdezősködött és kitűnő anyagi körülmények között élt. Passzív tudósítói teljesítménye ellenére is valamiért megkapta a Francia Becsületrendet. Ábrányinak gyanús volt Erdős magatartása is, az, hogy mindig félt, hogy megfigyelik, kollégái előtt közismert volt, hogy Erdős „spionitis”-ben szenved. Ábrányi azon személyek között nevezte meg Dr. Erdős Lajost, akik francia hírszerzőkkel álltak kapcsolatban, illetve a franciák ügynökei. Néhány alkalommal személyesen is találkozott vele, s Erdős mindig szűkszavúan, láthatólag gyanakvóan érintkezett vele…

A magyar hírszerzés bécsi rezidentúrájának viszont az tűnt fel 1962 után , hogy „Filder” a kapcsolattartás során is igyekezett minél többet megtudni az operatív tisztekről, nyíltan érdeklődött Ágoston Kálmán és Csordás László hírszerző rezidensek és tevékenységük iránt.

[Egyszer azt a meglepő kérdést tette fel „Herczeg” titkos munkatársnak, Heltai (Hopp) Andrásnak: „Hogy van a kis alacsony, szőke főnöke?” Ezzel Csordás rezidensre célzott, holott neki nem szabadna tudni arról, hogy „Herczeg”-et Csordás tartja. Ezt senki sem közölte vele. De megjegyzése arra figyelmeztetett: valahogy mégis megtudta, esetleg a franciák hívták fel rá figyelmét a tény ellenőrzése céljából.]

 Kapcsolattartó tisztjétől, a kissé tapasztalatlan Szimon őrnagytól igyekezett mindenáron megszabadulni, ezért befeketítette őt „Urbán” tm. előtt és megüzente vele, hogy a jövőben nem hajlandó az őrnaggyal találkozni. Egyúttal tudatta azt is, nem tetszik neki, hogy diplomáciai beosztásban lévő személy tartja vele a kapcsolatot. 1965 áprilisában a bécsi magyar követség különböző rendezvényein feltűnő, dekonspiratív magatartást tanúsított diplomata beosztásban lévő hírszerző tisztekkel (Szimon, Kerti) szemben, amikor illetéktelenek jelenlétében megkérdezte tőlük:”Na, most mit szerezzek meg maguknak?”

 Amikor úgy látta, hogy kapcsolattartó tisztjének: Fürjes őrnagynak a hazatérése után annak utódjával, Bíró Gerddel („Németi” tm.) kell együttműködnie, jelezte, hogy Bírót a franciák figyelik, ezért nem szeretne kapcsolatot tartani vele. „Filder” jó lehetőségei ellenére tartózkodott attól, hogy a franciákról, a bécsi francia követségről, párizsi kapcsolatairól információkat adjon a rezidentúrának, félelmeit mutatta, hogy a magyar hírszerzéssel történt kapcsolat felújítása után nem mert elutazni Párizsba, pedig azt szüntelenül ígérte. 1963 májusában másfélórás bizalmas megbeszélést folytatott Brouillet bécsi francia nagykövettel, ám szűkszavú jelentéséből érződött, hogy az ott elhangzottakból sok mindent elhallgat.

Ezért: „… figyelembe vettük azt a körülményt, hogy személyében esetleg kettős ügynökkel dolgozunk. Folyamatosan ellenőriztük és elemeztük a hozzánk való viszonyát, valamint a számunkra végzett munkáját. Egy bizonyos idő után felfigyeltünk gyenge munkájára és a magatartásában gyakran felmerülő gyanús momentumokra. Ezek értékelése során megfigyeléseink, valamint a hozzánk beérkezett jelentések alapján fenn áll annak alapos gyanúja, hogy „Filder” kétkulacsos ügynök, s a francia hírszerzés számára dolgozik.”

Erdős rendszeresen beutazott Magyarországra, állandó beutazási vízuma volt, s igen aktív társadalmi életet élt. Széleskörű társadalmi kapcsolatokkal rendelkezett, főleg újságíró berkekben, (legközelebbi ismerősei: Csergő István, Kiss Balla és Lelkes Györgyné újságírók), bizalmas jellegű ügyekről jutott részletes információkhoz, ebben a jelentések szerint unokaöccse: Erdős Gyula orvos is segítette, akárcsak a csempész tevékenység lebonyolításában.

A hírszerzéstől kapott feladatait azonban nem a meghatározott módon hajtotta végre „Filder”, a budapesti találkozókon mindig a maximumot ígérte és a minimumot teljesítette. Beszámoltatásai során a kapcsolattartó tisztek ellentmondásokat és őszintétlenséget tapasztaltak. Római lehetőségeiről elhamarkodott, megalapozatlan ígéretet tett, többször tervezett vatikáni útját rendre elhalasztotta, a kritikára gorombán válaszolt, kérte, ne adjanak neki utasításokat, ne legyenek türelmetlenek vele, ő úgy is megtesz mindent, amit tud. Rossz idegállapota tovább romlott, többször elmondta: fél attól, hogy esetleg disszidál valaki a rezidentúráról és akkor ő kerül a legkellemetlenebb helyzetbe.

 Reménytelenül elmérgesedett a viszonya Heltai  Andrással, aki az MTI bécsi tudósítója volt (1963-1969), a hálózatban „Herczeg” fedőnevű titkos munkatárs, hozzá csatolták „Filder”-t tartásra egészen annak kizárásáig. (Itthoni kapcsolattartójának, Simándi őrnagynak egyebek között felvetette azt, amit az olasz Stampa című lap bécsi tudósítója Tadesci Bruno kérdezett tőle: miből tellett Heltainak Mercedes személygépkocsi vásárlásra, s miként lehet, hogy a kocsi a bécsi magyar követség előtt a diplomaták részére fenntartott helyen parkol állandó jelleggel…)

1964 januárjában egy névtelen személy levélben arról értesítette Budapesten az állambiztonságot „Tóth” aláírással, hogy „Filder” csempészkedik és bizalmas adatokat gyűjt a Mindszenthy ügyről és a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásáról.

1965-66-ban a BM III/I Csoportfőnökség 2 osztálya és E alosztálya a fentieken túl úgy látta, hogy „Filder” szellemi és fizikai képessége erősen csökkent, újságíróként alig publikál,

 „…lustasága, gyávasága szinte teljesen lehetetlenné teszi, hogy megfelelő információkat szerezzen…fokozódó szenilitásából eredő meggondolatlansága, pontatlansága és fecsegése többször veszélyes helyzetet teremtett a kapcsolat során. A találkozókon kapott és általa elfogadott feladatokat nem hajtja végre, azokat elfelejti, kinti tartója előtt letagadja, a felelősségre vonás, illetve tisztázás esetén pedig hisztérikus jeleneteket rendez.

A fenti okok miatt, valamint annak figyelembevételével, hogy „Filder”-nél magatartásában, munkájában perspektívában javulás nem várható, javaslom kizárni őt hálózatunkból.”

A kizárási javaslatot 1966. május 18-án Dobróka János r. alezredes osztályvezető, Tóth Pál r. alezredes alosztályvezető, Simándi Imre r. őrnagy csoportvezető és Pék Jenő r. őrnagy főoperatív beosztott írta alá. A kizárást Komornik Vilmos r. ezredes hírszerző csoportfőnök engedélyezte.

[A javaslat realizálásáról a következő olvasható az operatív tervben: „A kapcsolat megszakítását nyilatkozat vétele nélkül fokozatosan hajtanánk végre „Herceg” titkos munkatárs (Heltai András) biztonsági helyzetének védelme érdekében. Feladatokat nem kap, „Herceg” fokozatosan csökkenti, majd egy-két hónapon belül teljesen megszünteti „Filder”-rel az érintkezést. Közli vele, hogy az eddigiek értelmében egészségi állapotára és családi problémáira tekintettel nem tartanak szolgálataira igényt. Mint újságíró azonban továbbra is kollegiális kapcsolatban lesznek minden kötelezettség nélkül. „Herczeg” ezt teljesen nem tudja elkerülni, de figyelembe véve „Filder” helyzetét, passzivitását érdekeinknek megfelelően jól tudja korlátozni, szabályozni azt a jövőt illetően.]

1967 novemberében, amikor Haynal Kornél („Nyisztor”, „Nyerges” tm.) sajtótanácsos a bécsi követségen bemutatja az újságíróknak helyettesét, ahhoz odalép Erdős és örömét fejezi ki, hogy Budapest után Bécsben is találkozhatnak. (Budapesten ő volt a kapcsolattartója.) 1968 januárjában találkozót erőszakol ki, amelyen felajánlja információit bármely témakörben. Cserében azt kéri, hogy állítsák vissza többszöri beutazási engedélyét, lapját gyorsabban szeretné tájékoztatni az aktuális eseményekről. Közben avatottan érdeklődik hazai személyi és belpolitikai kérdésekről. „Dunai” úgy véli, hogy mivel „Filder” nem provokálta, a társadalmi kapcsolat szintjén lehetne kapcsolatot tartani vele. Az ötletet Bécsben „Mecseki”is támogatja, ám itthon a hírszerzés illetékesei hallani sem akarnak róla, nem azért zárták ki, hogy megint belopja magát a rezidentúra bizalmába a kezelhetetlen kétkulacsos provokátor.

1969 novemberében a kémelhárítás (III/II-3-a alosztály) úgy látja, hogy a hírszerzés által 1967-ben kizárt Erdős Lajos osztrák állampolgár továbbra is aktív tevékenységet végez Magyarországon, ezért javaslatot készít - operatív terv formájában – sokoldalú ellenőrzésére, kapcsolatainak tanulmányozására, a felderítés eredményeinek dokumentálására, illetve esetleges visszafordítására. A megmaradt dokumentumok között azonban nem található a javaslat jóváhagyása és realizálása.

1974 februárjában a III/II-8 osztályának vezetője: Igaz Andor r. alezredes kért tájékoztatást Erdős ügyéről a hírszerzéstől. Dr. Táttár László r. alezredes a III/I-3 osztály mb. vezetője két és féloldalas összefoglalója egyetlen új tényt sem tartalmazott a korábban ismertekhez képest.

Térjünk vissza Loránt László Endréhez, az MTI bécsi tudósítójához, „Urbán” titkos munkatárshoz. Miközben  1962-ben folyamatosan olyan adatokat gyűjt osztrák politikusokról, gazdasági vezetőkről, melyek alkalmasak azok kompromittálására , „Kocsis”, az „Arbeiter Zeitung” belső munkatársa hasznos információkkal feljön a megbízható társadalmi kapcsolat szintjére, s „Urbán” feladatul kapja: tegyen meg mindent,  hogy mielőbb jelölt legyen és átadhassa őt a rezidentúrának.

Szeptember 3-án Loránt egy ügyes húzással kizárólagos beszélgetést folytat Bruno Kreisky osztrák külügyminiszterrel az U Thant ENSZ főtitkár tiszteletére adott kormányfogadáson. Kreisky a vacsora előtt rendre kitért az újságírók kérdései elől, s szinte bemenekült abba a különterembe, amelyben U Thant és kísérete ült osztrák politikusok társaságában. Úgy tűnt, nem is nagyon akar kimozdulni onnan távozásig. Egyszer azonban alig észrevehetően felállt és elindult a másik terembe, hogy megkeresse feleségét. Ez volt az a pillanat, amikor az éber Loránt jó ütemben odalépett hozzá a terem küszöbén, s barátságosan megszólította korábbi személyes ismeretségük alapján. Kreiskyvel ebben az alapállásban kb. tíz percet beszélgettek, amit „Urbán” rögzített, majd három és fél oldalon írásban jelentette annak tartalmát. A rezidentúra megdicsérte, az elismerés jól esett neki annyi méltatlan kritika után. (Több neves újságíró, köztük Krasser, Hörhager, Bálványi, Köhler, Libál arról panaszkodott másnap, hogy Kreisky a fogadáson „beleragadt” U Thant közvetlen társaságába, így rázta le az újságírókat, akik hiába várták.)

Loránt több évi bécsi tapasztalatát sűríti egyetlen mondatba 1963. január 30-i jelentésében Paul Lendvairól, miután annak meghívására  kellemesen végigteázott egy délutánt feleségestül nála, s meghallgatta Lendvai fontos értesüléseit Kreiskyvel és Olahhal kapcsolatban. Ezzel a kulcsmondattal zárja jelentését:

 „Lendvai jelenleg az egyik legjobb és legmegbízhatóbb informátorom, akitől ha nem is számíthatok túl gyakori és rendszeres tájékoztatásra, információi hitelességében megbízhatok.”

Egybevág ez a mondat a magyar állambiztonság hivatalos megállapításával, amelyet megírtam 2011 márciusában a már említett „Paul Lendvai különös esete a BM Állambiztonsági Főcsoportfőnökségével” című tanulmányomban. Emlékeztetőül:

A hírszerzés 1963. július 24-i jelentésében Palotás őrnagy így értékeli a „Cole Michael” fedőnevet viselő Lendvait, aki bizalmas elemeket is tartalmazó információival, lojális hangvételű cikkeivel „a kialakult viszony következtében egyike a legjobb társadalmi kapcsolatnak, aki esetleges kéréseinkre is rendelkezésre áll.”

A III/I csoportfőnökség 1963. június 10-i határozata megállapította: „Coleval 1962 júliusa óta tartunk operatív kapcsolatot. A rezidentúra közvetett úton, „Urbán” fn. tm.-en keresztül találkozik vele rendszeresen. A beszélgetések során bizalmas jellegű anyagokat szolgáltat az osztrák politikai élettel kapcsolatban. Cole Michaellel való továbbfoglalkozás munkatervi feladat.”

„Urbán” 1963 szeptemberében átadta kapcsolatait - „Filder”-től „Kocsis”-ig - utódjának: „Herczeg”-nek, s októberben hazatért Budapestre. A III/I-3-E alosztálya határozatában megállapította „Urbán”-ról:

„Bécsi működése alatt jól dolgozott, több jó hírszerző lehetőséggel rendelkező kapcsolatot épített ki. Tekintettel arra, hogy a bennünket érdeklő osztrák kapcsolatai itthon is felkeresik, operatív érdekből „Urbán” tartása hazai vonatkozásban továbbra is szükséges.”

Decemberben a csoportfőnökség értékes tárgyjutalomban részesítette. Az „Esti Hírlap” olvasószerkesztőjeként dolgozik tovább.. 1964 tavaszán turistautat tervez Izraelbe, még Bécsben megígérte beteg feleségének jutalomként azért, mert áldozatkészen segítette titkos munkáját. Meglátogatnák felesége bátyát is. De kér 500 dollár támogatást a hírszerzéstől. Határozott visszautasításra talál, féltik a dekonspirációtól, feleslegesen magára vonná az izraeli elhárítás figyelmét. Ingerülten és csalódottan vette tudomásul a hivatalos döntést.

1965 januárjában Loránt arról tájékoztatja a hírszerzés illetékeseit, hogy az MTI vezetése a hazatérő bonni tudósító helyébe - jobb jelölt híján – a jelenlegi bécsi tudósítót, Heltait küldené, az ő helyébe pedig Györffy Tibort, akinek azonban oly annyira közismert  vezető beosztású ÁVH-s múltja, hogy azzal nem lehet Bécsben eredményes fedett  munkát végezni. Heltai alig melegedett meg új helyén, jól tartja a Loránt által átadott hálózatot, tehát nem lenne szabad mozdítani. Loránt  ezért saját magát ajánlja Bonnba, nagy előnye, hogy a bécsi Nemzetközi Újságíró Klub volt alelnökeként ismeri a nyugatnémet sajtó vezető munkatársait, akik közül néhányan ma is felkeresik, ha Budapestre jönnek. A III/I-2 osztályvezetője: Dobróka János r. alezredes felkarolja az ötletet, s a csoportfőnök: Komornik Vilmos r. ezredes engedélyével az osztály megkezdi a tárgyalásokat az MTI vezetőivel.

Pécsi Ferenc, az MTI vezérigazgató-helyettese azonban ragaszkodott Heltai áthelyezéséhez Bonnba és Györffy Tibor kiküldéséhez Bécsbe. Az utóbbival határozottan nem értett egyet a hírszerzés és leszögezte: „Györffy Tibornak Bécsbe való kiküldésével nem értünk egyet. Györffy 1956-ig az ÁVH-n, illetve a BM Államvédelmi Főcsoportfőnökségén dolgozott vezetői beosztásban. Működési területének jellegénél fogva, valamint személyi aktivitásának következtében széles körben ismertté vált, mint ÁVH beosztott. Ez a körülmény esetleges Bécsbe való kihelyezése esetén gátolná munkáját és lehetetlenné tenné érdekeinknek megfelelő felhasználását.” (1965. január 27.)

Loránt – aki jó szervező volt és igyekezett elébe menni az eseményeknek – személyesen kereste fel Pécsi Ferencet. Ő azonban korábbi baráti viszonyuk ellenére teljesen megváltozott, rideg, elutasító hangnemben fogadta és igyekezett kitérni a kérdés elől. Ugyanez történt Barcs Sándor vezérigazgatónál, mikor őt is meglátogatta. Loránt azt a következtetést vonta le ezekből a reakciókból, hogy valamilyen számára megfejthetetlen, szubjektív okból ellenzik kiküldetését újra Bécsbe, ezért ennek kiderítését és tisztázását kérte a hírszerzéstől.

A hírszerzés ismételten megkereste Pécsi Ferencet, hangsúlyozva, hogy bécsi jelöltjük változatlanul Loránt László Endre. Erre az MTI vezérigazgató-helyettese bizalmasan közölte, hogy Loránt elfogadásával kapcsolatban a Pártközpont kifogást fog emelni. Tudomása van ugyanis arról, hogy Loránt előző kint tartózkodása alkalmával Szirmai István elvtárs utasítására háromnegyedévvel előbb haza akarták rendelni, mert valami kifogás merült fel vele szemben. Igyekszik kipuhatolni: hogyan fogadnák most, ha mégis Lorántot javasolnák Bécsbe. A hírszerzésnek arra a kérdésére, hogy a saját vonalán támogassa-e Loránt elfogadtatását, Pécsi azt válaszolta, hogy nem tartja szükségesnek.

A hírszerzés III/I-2-E alosztályának  jelentése „Urbán” tájékoztatása alapján így rögzíti a soron következő eseményt az MTI-nél :

„Az MTI értekezleten tárgyalta meg a bonni és bécsi MTI tudósítók váltásával, illetve cseréjével kapcsolatos kérdést. Amikor Pécsi Ferenc elvtárs felvetette, hogy szó lehet a korábbi bécsi tudósítónak Bécsbe való visszaküldésére, mivel német nyelven jól beszélő jelölt jelenleg nincs az MTI-ben, szinte palotaforradalom szerű jelenség zajlott le az értekezleten. Elsősorban azt kifogásolták, hogy „kívülről” hoznak munkatársat az MTI-be és ezzel az MTI dolgozók perspektíváját csökkentik a külföldi kihelyezéseket illetően. Követelték, hogy engedjék tanulni, felkészülni a „házon belüli” jelölteket és utána azokat küldjék ki. A vita azzal zárult, hogy egy évre még meghosszabbítják a jelenlegi bonni tudósító kint tartózkodását, a bécsi tudósítót pedig változatlanul hagyják Bécsben. Az egy év alatt Márkus István, az MTI munkatársa, volt belgrádi tudósító felkészül, megtanul németül (!) és ő megy ki Bonnba. Ezzel elkerülik azt, hogy „külső” ember kerüljön ismét MTI állományba, külföldi kihelyezésre.”

A BM  III. (Állambiztonsági) Főcsoportfőnöksége elérkezettnek látja az időt, hogy álláspontját érvényesítse a felsőbb pártszerveknél.  A hírszerző csoportfőnökség vezetője: Komornik Vilmos r. ezredes előterjesztést tesz a minisztérium vezetésének.

A dokumentum bevezetőjében  értékeli „Urbán” eddigi munkáját. Egyebek között ezt írja:

„Bécsben jól dolgozott számunkra. Magas színvonalon jó társadalmi kapcsolatokat épített ki. Kapcsolatainak aktív felhasználásával igen termékeny és hasznos információszerző munkát végzett […] Konspiratív helyzete jó. Külföldi kapcsolatai közül többen ma is rendszeresen felkeresik. Részt vesz egy fokozatos beszervezés alatt álló külföldi személy feldolgozásában. Tapasztalt, jó operatív érzékkel rendelkező, szerveinkhez jól viszonyuló titkos munkatárs. Mint újságíró is nagy tekintélyt szerzett magának, Bécsben alelnöke volt a Nemzetközi Újságíró Klubnak.

Loránt hibáit sem hallgatja el a csoportfőnök:

„Határozott magatartású, bátor, kezdeményező titkos munkatárs, de hibája, hogy hajlamos a túlzásokra, egyes ügyekben túlzottan fontoskodó. Szereti saját személyét előtérbe helyezni. Megítélésünk szerint ebből eredt kinti munkájának egyik hiányossága, hogy velünk szemben lebecsülte az MTI tudósítói munkát… ez a körülmény következetes tartással helyreigazítható nála.

Ezután Komornik ezredes megindokolja, hogy miért fontos nekik „Urbán” ismételt kihelyezése Bécsbe, a Bonnba távozó „Herceg” helyére:

„…operatív érdekeink szempontjából fontos, hogy helyére [ti. „Herceg”-nek] olyan személy kerüljön, akivel zökkenőmentesen biztosítani tudjuk a munkát a társadalmi kapcsolatokkal és a kialakult folyamatos ügyekben. Ezt figyelembe véve „Urbán” jöhet számításba, mert lényegében azokról a társadalmi kapcsolatokról és ügyekről van szó, amelyeket annak idején ő adott át „Herceg”-nek és amelyek többségével hazai vonatkozásban jelenleg is kapcsolatot tart. „Urbán” ismételt kihelyezésével el tudnánk kerülni a kiesést e munkaterületen, biztosítani tudnánk az ügyekben a fejlődést és a megfelelő szintű információszerzést.

Befejezésül a lényeg, amiért a BM a pártvezetéshez fordul:

„Az MTI részéről azonban „Urbán” ismételt kihelyezésével kapcsolatos javaslatunkat fenntartással fogadták, amelynek okát nem ismerjük. Kérem a felsőbb pártvezetés segítségét „Urbán” Bécsbe való kihelyezésének megvalósítása érdekében.”

1965. március 18-án a belügyminiszter az alábbi levelet küldi az MSZMP KB illetékes titkárának:

                                                                            Elvtársi üdvözlettel:

                                                                              /: Benkei András:/

Ez a segítségkérés azonban Szirmai István haláláig: 1969-ig eredménytelen. Azért, mert a Szirmai István – Barcs Sándor tengely a sajtó területén ekkor  erősebb, mint a Benkei András – Korom Mihály befolyás.

 Szirmai István az MSZMP KB ideológiai-kulturális titkára, az agitációs és propaganda terület, így a sajtó felügyeletét is ellátja, élete végéig (1969) a Politikai Bizottság tagja, Kádár János egyik legközvetlenebb munkatársa.

 Barcs Sándor országgyűlési képviselő, az Elnöki Tanács tagja, a Magyar Rádió elnöke, az MTI vezérigazgatója, a MÚOSZ elnöke, aki hervadhatatlan érdemeket szerzett a Rajk per népi ülnökeként, szintén közvetlen kapcsolat fűzi Kádár Jánoshoz.

Szirmai István

Barcs Sándor

Korom Mihály 1966-ban távozik a KB titkári posztról, csak 1980-ban lesz a PB tagja és sohasem került oly közel Kádár Jánoshoz, mint Szirmai István.

 Benkei András belügyminiszter, a Nyíregyházáról 1963-ban felhozott megyei első titkár, aki a Cégen belül a „Rezesorr” becenevet viselte, a munkaidőben felöntött négy-öt nagyfröccs között, környezete jól időzített lépései szerint, az elé tolt levelek aljára elolvasás nélkül odaírta nevét, különösen, ha egysorosak voltak, mint Loránt esetében.

Benkei András

Korom Mihály

Szirmai és Barcs – nem egyszer - presztizs kérdést csinált személyi döntésekből, így fordulhatott elő, hogy az állambiztonság többszöri javaslata ellenére is, az MTI csak 1969 őszén küldhette ki másodszor Bécsbe tudósítónak Loránt László Endrét, a hírszerzés „Urbán” fedőnevű titkos munkatársát.

És addig? 1967-ben már Komornik ezredest Rajnai Sándor r. vezérőrnagy váltja  a hírszerző csoportfőnök posztján, aki egyben főcsoportfőnök-helyettes is. „Urbán”-t hazai bázison foglalkoztatja beutazó nyugati kapcsolatainak feldolgozására, illetve operatív feladatokkal utaztatja az NSZK-ba (1967) és Csehszlovákiába (1968). Az utóbbi utazást operatív okokból a feleségével kellett végrehajtani – az Újságírók Duna Klubjának titkári minőségében is -, de a MÚOSZ, illetve a „Press Rezidentúra” hanyag és bürokratikus technikai előkészítése miatt Loránt ingerült szóváltásba keveredett szakmai és állambiztonsági partnereivel, (…szemtelenül és minősíthetetlen hangnemben válaszolt…”), úgyhogy ügy lett belőle, „magatartása indítékainak megvizsgálását” kezdeményezték ellene, Regős János r. alezredes egyetértésével.

 De itt már felgyülemlett indulatai törtek ki belőle, amiatt a sok érthetetlen, logikátlan, kisszerű bosszúként értékelt megalázó intézkedés miatt, amit szerinte 1963-as hazatérése óta el kellett viselnie egyes kollégái, elvtársai és titkosszolgálati partnerei részéről. Pedig ő úgy érezte, a rendszer megbízható és hű segítőjeként munkája minden területén sikeresen teljesítette feladatait.

És most ugorjunk vissza a tanulmány elejére, ahhoz a bekezdéshez, amely így kezdődött: „1969 őszén helyezték ki ismét MTI tudósítónak Bécsbe, ahol decemberben szívinfarktussal kórházba került.” Ott olvashatják a történet folytatását és befejezését is. Ami még hozzátartozik, s említésre érdemes , mert Loránt végső döntése ok-okozati láncszemének része, az most következik.

Még egy bécsi kórházban feküdt szívinfarktussal, amikor az MTI pénzügyi vizsgálatot rendelt el ellene, ellenőröket küldtek ki Bécsbe, azok bevonták a nála lévő 160 ezer Schillinget, jogtalannak minősítették bérelt lakásának cseréjét, hazaszállították szolgálati gépkocsiját, leállították illetménye jelentős részének és dologi kiadásai teljes összegének folyósítását.

A beteg állapotára tekintettel nem lévő revizori vizsgálat 39 ezer Schilling jogtalan felhasználásában marasztalta el. Ugyanezt az összeget állapította meg a Minisztertanács Titkársága Főkönyvelőségének revizori vizsgálata is. Loránt éles hangon sérelmezte az eljárást Barcs Sándor vezérigazgatóhoz küldött levelében, s a dokumentumok szerint rendkívül sértő hangon kelt ki az MTI vezetése ellen. A rezidentúra figyelmeztetése ellenére levelét Bécsben, postán adta fel, akárcsak egy másikat az MSZMP KB Agit.-Prop. Osztálya címére. Majd anyagilag szorult helyzetében elfogadta az Erdős Lajos („Filder John” ügynök) által felajánlott 12. ezer Schilling kölcsönt.

Itthon az MTI fegyelmi vizsgálatot rendelt el Loránt ellen. Ez megállapította, hogy új bécsi lakás bérleti szerződésének megkötéséhez nem rendelkezett a szükséges engedéllyel. Az engedélyezett taxi-költség túllépte az elfogadható határt, ezért 11 ezer Schilling visszafizetésére kötelezték. (Felesége férje kórházi látogatásához, utókezeléséhez, az orvos felkereséséhez a nagy távolságok és mindkettőjük rossz egészségi állapota miatt az MTI-től kapott szóbeli engedély alapján hosszú ideig taxit vett igénybe.)

Tekintettel Loránt betegségének rendkívüli körülményeire és arra, hogy az MTI vezetőit sértő, vádaskodó kifejezéseit a fegyelmi eljárás során visszavonta, továbbá figyelembe véve, hogy korábban nem követett el fegyelmi vétséget, fegyelmi büntetés kiszabásától Barcs Sándor vezérigazgató eltekintett. Csak a 11 ezer Schilling taxi költség visszafizetésére kötelezték.

Az állambiztonság - személy szerint Rajnai Sándor r. vezérőrnagy - ezt követően azt javasolta ügynöküknek, hogy fogadja el a fegyelmi lezárásának ezt a módját. Loránt azonban közölte, hogy nem fogadja el és opportunizmussal, cserbenhagyással vádolta meg a hírszerzést is. Bejelentette: minden döntést megfellebbezett és ügyével az MSZMP Központi Ellenőrző Bizottságához (KEB) fordult. A hírszerző csoportfőnökség értékelése szerint: „Urbán” a döntést igazságtalannak tartotta és ezt követően teljesen hibás és elítélendő módon próbálta igazát keresni. Magatartása, kijelentései azt mutatták, hogy ügyének megszállottja lett. Több beadvánnyal fordult a Pártközponthoz, a Minisztertanácshoz, az MTI-hez és beadványaiban Barcs Sándor elvtársat marasztalta el.”

Ismét visszautalok a tanulmány elején más ismertetett tényekre: a pártközpont és az MTI döntése alapján Loránt László Endre 1970. júliusában visszatérhetett bécsi állomáshelyére, ám szeptember 1-i hatállyal munkaviszonyát az MTI felmondta.

 1971 január 1-től ismét  az „Esti Hírlap” olvasószerkesztője. Március végén utazott érvényes útlevéllel, vízummal Bécsbe tanulmányútra, ahonnan május 7-én repült el feleségével Ausztráliába. (Előtte visszafizette Erdős Lajosnak a kölcsönkapott 12 ezer Schillinget. Távozása után „Filder” felháborodottan csirkefogónak, jampecnek és szélhámosnak nevezte a rezidentúra tagjai előtt.)

Még egy tipikusan titkosszolgálati momentum azonban hiányzik a történetből. A magyar állambiztonság sem tagadhatta meg magát és módszereit. Ő is vissza akar vágni árulójának: gyanúba keverni, lejáratni, ellehetetleníteni Ausztráliában.

A tervet a III/I-3 osztályán dolgozza ki Hidasi János r. alezredes, egyetértett vele: Bogye János r. őrnagy osztályvezető és engedélyezte: Radnai Sándor r. ezredes, csoportfőnök-helyettes.

Abból indulnak ki, hogy Loránt László Endre az ausztráliai Sidneyben teljesen visszavonultan él Gyárfás nevű sógoránál. Az ausztráliai hatóságok bizalmatlanok Loránttal szemben, aki kijelentette: „Ezek az őrültek azt hiszik, hogy engem ide küldtek.”

Innentől szó szerint közlöm a tervezett intézkedéseket:

„BM III/I Csfség                                                           „Szigorúan titkos!”

 3 Osztály                                                                       

                                    Budapest, 1972. február 24.

Több fázisú aktív intézkedést javaslunk az áruló Loránt László Endre helyzetének lehetetlenné tételére, az ausztráliai hatóságok gyanújának megerősítése útján.

Első lépésként a következő szövegű, magyar nyelvű, osztrák papíron kézzel írott és Bécsben postázott névtelen levelet juttatjuk el a bécsi ausztrál nagykövetnek:

Mint a szabad világ őszinte híve – hisz ilyen is van szép számmal a kommunista paradicsomban –segítő szándékkal és a kommunisták, de különösképpen bérenceik iránt érzett megvetésemtől és gyűlöletemtől vezetve, a szabad világ, a demokrácia és a sajtószabadság szolgálatában írom Önnek ezt a levelet.

Közvetett úton és elég hosszú idő multán tudomásomra jutott, hogy Loránt László Endre nevű kommunista ügynök és bérenc igazi gazdája a magyar kémszolgálat utasítására nem tért vissza több éves bécsi kémtevékenysége után Magyarországra, hanem az Ön távoli szép hazájában telepedett le. Bizonyosra veszem, hogy mélységesen hallgat a kommunisták szolgálatában kifejtett aljas tevékenységéről. Magyarországon különösen az újságírók körében, sokszor lelepleződött, mint a magyar kémszolgálat megbízottja. A hazai besúgói tevékenysége jutalmául és elismeréseként csináltak belőle nemzetközi kémet. Kötelességemnek érzem annak közlését, hogy személyében kigyót melengetnek a keblükön.

Tudom, hogy az aláírás hiánya az általam közöltek hitelét csökkenti. Vegyék figyelembe, hogy én visszamegyek Magyarországra és ez késztet arra, hogy nevemet ne közöljem.

                                                                 Egy névtelen magyar újságíró.”

Második lépésként a levél elküldése után kb. 3 hónap múlva valamelyik európai országban egy preparált levelet postáznánk Loránt László Endre ausztráliai címére. A levél látható szövege teljesen közömbös lesz. A sorok közé, az illetékes szakértők által legalkalmasabbnak tartott, de az ausztráliai levélellenőrzés hálóján feltétlen fennakadó módszerrel, illetve vegyszerrel a következő szöveget írjuk:

   „Az eddigiek kitűnően sikerültek. Kezdje meg feladata végrehajtását!”

A további intézkedéseket e lépések eredményének figyelembevételével később határozzuk meg.

Kérjük a javaslatban foglalt intézkedések végrehajtásának engedélyezését.

                                                                                       Hidasi János r.alez.

E g y e t é r t e k:

A „Javaslat” jobb felső sarkába Bogye János osztályvezető kézírással tett megjegyzése:

„Radnai Et.! Javaslom ezt az ügyet és főleg a végrehajtását a 7. oszt.-tal konzultálni, esetleg át is adni. Bogye.”

[A III/I-7 osztály köztudottan a hírszerző csoportfőnökség legrejtélyesebb és leghírhedtebb részlege volt, az un. aktív intézkedések osztálya, három alosztállyal, amely akciókat hajtott végre (pl. hazarablás), bomlasztott az emigráns szervezetekben, vezette a fellazítási objektumok elleni harcot: lejáratás, elszigetelés, kiszorítás, gyanúba keverés.]

 A „több fázisú aktív intézkedések”  ellenére csak 1973 februárjában kezdeményezte  „Urbán”hálózatból való kizárását a III/I-3 osztály vezetője: Bogye János r. alezredes. Rajnai Sándor r. vezérőrnagy, hírszerző csoportfőnök egyetértett vele.

Loránt László Endre ausztráliai hétköznapjainak története, sorsa alakulásának feltárása még további kutatásokat igényel.

Kapcsolódó: Besúgók, titkosügynökök, ÁVH-sok, kémek, hírszerzők, szt-tisztek szigorúan titkos dokumentumai