Hetven évvel ezelőtt, 1946. január 10-én végezték ki Bárdossy Lászlót. A néhai miniszterelnököt, aki gróf Teleki Pál halála után közel egy évig állt a kormány élén, 1945. november 3-án ítélte halálra az ún. „budapesti népbíróság” (tanácsvezető bíró: dr. Major Ákos). December végén, másodfokon az ún. „Népbíróságok Országos Tanácsa” jóváhagyta a halálos ítéletet. A rendszerváltozás óta eltelt negyedszázad sem volt elegendő arra, hogy törvénysértő ítéletet hatályon kívül helyezzék, s Bárdossy Lászlót rehabilitálják.

Mintegy három héttel ezelőtt rövid hír jelent meg a Mazsihisz honlapján. A zsidófajvédő szervezet elnöke és néhány hitsorsosa Leányfalun megkoszorúzta Lázár Andor néhai igazságügy-miniszter emléktábláját. Heisler természetesen köszöntőt is mondott, s Hóman Bálinttal szemben Lázár érdemeit ecsetelte. A Mazsihisz honlapján az olvasható, hogy a Darányi-kormány minisztereként Lázár „nem volt hajlandó megszavazni az első zsidótörvényt”; Heisler szerint pedig Hóman Bálint „az első zsidótörvény meg nem szavazása miatt felszólította dr. Lázár Andor minisztert a lemondásra”. Amit idéztem, vegytiszta butaság. Az első zsidótörvényt nem a Darányi-kormány idején, hanem Imrédy Béla miniszterelnöksége alatt fogadta el az országgyűlés (bár az tény, hogy a törvényjavaslatot még a Darányi-kormány készítette elő), tehát Lázárnak kormánytagként még nem volt mit megszavaznia (vagy meg nem szavaznia). Ami Hóman szerepét illeti Lázár lemondásában, arról a heisleri primitívséggel ellentétben messze árnyaltabb, hiteles beszámolót olvashatunk az érintett terjedelmes emlékirataiban (Lázár Andor: Visszaemlékezéseim. Bp., 1995, 264-265. o.).

Valami azonban kimaradt a mazsihiszos hírből. Valami fontos apróság. Lázár Andort és családját Rákosi és zsidó bandája uralma idején kitelepítették Budapestről. Az egykori, nyugdíjától megfosztott miniszter nem véletlenül került némi kitérővel Leányfalura.

Heisler András arról sem beszélt Leányfalun, hogy miként vélekedett az általa magasztalt Lázár Andor a háborút követő ún. „népbírósági perek”-ről. A Hóman Bálint elleni gyűlöletkampányban tevékeny szerepet vállaló hazai hébervezér figyelmébe ajánlom az alábbi sorokat:

A háborús bűnösség kérdése mindenesetre furcsa fogalom, mert mindig a vesztes az, aki háborús bűnösnek minősül. Ebben a kérdésben tehát hiányzik a jogászi megítéléshez szükséges és nélkülözhetetlen objektivitás. […] Tudjuk, hogy a múlt évszázadokban is a bukott vezérek igen gyakran életükkel lakoltak elkövetett hibáikért. Az ellenük folytatott eljárásoknak azonban rendszerint bosszúállás jellege van. Ilyennek éreztem én – bármennyire helytelenítettem is a vádlottak politikai működését – a most, 1945-ben megindított bírói eljárást és ítélkezést is. Az Imrédy Béla és Bárdossy László ellen hozott halálos ítéletek, akármilyen nagy volt is politikai tévedésük, szomorú pusztulását jelentette két nagytehetségű magyar embernek. Ugyanez vonatkozik Hóman Bálint és Tasnádi Nagy András életfogytiglani fegyházbüntetésére is, hiszen mindkettőnek életét kioltotta a fegyházbüntetés. 1946 közepe táján voltam utoljára moziban. A híradóban bemutatták a közönségnek a kivégzésekről felvett filmet. Néma megdöbbenéssel fogadta ezt a visszataszító híradást a Fórum filmszínház közönsége és lepisszegte, mikor egy-két hangos néző tapsolni kezdett.
(Lázár Andor: Visszaemlékezéseim. Bp., 1995, 373. o.)

A Bárdossy László elleni per tehát Lázár Andor szerint is a bosszúállás jegyében zajlott. Lázár ugyan sok politikai kérdésben nem értett egyet Bárdossyval, ennek ellenére nem jutott el odáig (mint a népbírósági pribékek akkor, a heislerek ma), hogy háborús bűnösnek, tehát köztörvényes bűnözőnek nevezze a néhai kormányfőt vagy Hóman Bálintot. Lázár így jellemezte Bárdossyt:

Nagy műveltségű, tiszta lelkű magyar ember volt, akit azonban gyenge, beteges szervezete nem predesztinált kemény küzdésre. Amikor 1941-ben a miniszterelnöki székbe ült, ő úgy látta, hogy a világháborúból Magyarország vagy mint Németország, vagy pedig mint Oroszország vazallusa fog kikerülni. Nem tehetek róla, de én úgy érzem, hogy az ő gyomorbajos gyengébb szervezete adja meg a magyarázatát ennek a szkeptikus felfogásnak, amely nem tudta elképzelni egy önálló magyar nemzeti felfogásért folytatott küzdelem legkisebb reményét is.
(I.m. 306. o.)

Hogy mennyire igaz a Bárdossy szkepticizmusáról alkotott kép, arról vitázhatnak a történészek. Az azonban vitán felül áll (s ezt még a néhai kormányfő ellenfelei is elismerték), hogy Bárdossy nagy tudású, „tiszta lelkű magyar ember” volt, aki éppen az ellene folytatott kirakatper idején tett tanúságot emberi nagyságáról.

1996-ban a Püski Kiadó jelentette meg a Bárdossy-per hiteles jegyzőkönyvét, amelyet 1992-ben annak őrzője, dr. Jaszovszky László küldött meg Antall József miniszterelnöknek. Ez az iratanyag megrázó olvasmány. Egyrészt perdöntő módon bizonyítja az eljárás törvénysértő jellegét, másrészt az elfogulatlan olvasó számára is világossá teszi Bárdossy László erkölcsi-szellemi nagyságát. A perben az erkölcsi győztes Bárdossy volt, aki eleve nem fogadta el az ún. „népbíróság” hatáskörét és illetékességét, aki logikus és világos okfejtéssel, tényszerűen cáfolta a vádirat állításait, s akinek minden reflexiója leleplezte az ítélkezők alkalmatlanságát és alantas politikai indítékait. Ebből a szempontból egyedülálló per ez a háború utáni bosszúperek sorában.

Jelen írásnak nem célja a per részletes ismertetése, csupán néhány tanulságos részletet idézek.

A tárgyalás elején (mint már említettem) Bárdossy részletesen kifejtette, miért nem ismeri el az ún. „népbíróság” hatáskörét. Okfejtését ezekkel a szavakkal zárta:

Egyébként már most a leghatározottabban leszögezem, hogy ebben a perben aligha fogok védekezni, csupán az igazságot kívánom feltárni.
(Bűnös volt-e Bárdossy László? Bp., Püski, 1996, 63. o.)

Bárdossy már a per kezdetén tudta, milyen ítélet vár rá. Éppen ezért ő a jövőt tartotta szem előtt, a jövőnek igyekezett feltárni az igazságot. Tudta, hogy a politikában (mint az élet bármely területén) lehet tévedni, lehet rossz döntéseket hozni, s ezért vállalni kell a felelősséget. Ő vállalta is a felelősséget minden döntéséért. Ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy a felelősség nem azonos a bűnösséggel:

Bármely cselekmény csak úgy válik bűnné, csak úgy minősíthető bűnné, ha tényleg meg lehet állapítani, hogy a tettest a cselekmény elkövetésekor egy erkölcsileg kifogásolható külön szándék vezette, nevezetesen: vagy az a szándék, hogy másnak, vagy másoknak kárt okozzon, vagy az, hogy magának, házastársának, híveinek előnyt, vagy hasznot szerezzen, hatalmat szerezzen meg, vagy megtartson, szerephez jusson, avagy befolyásra tegyen szert. Ilyen külön szándék nélkül nincs bűncselekmény, csak tévedés és mulasztás. Minthogy pedig én magamat minden ilyen szándéktól, gyűlölettől, indulattól teljesen tisztának és mentnek tartom, minthogy mindazt, amit tettem, csekély képességeimmel csak azért tettem, hogy az országra elkerülhetetlenül reázúduló veszélyt csökkentsem, ezért magamat bűnösnek nem tartom.
(I.m. 64. o.)

De mivel is vádolták Bárdossy Lászlót? A legfőbb vádpont azt volt, hogy az ő miniszterelnöksége idején lépett hadba Magyarország a Szovjetunió ellen. A vádak között szerepelt még az 1941-es délvidéki bevonulás, az USA-nak küldött hadüzenet, és Bárdossy politikai szerepvállalása a miniszterelnöksége utáni időben.

A délvidéki bevonulás kapcsán Bárdossy elmondta, hogy csak akkor indultak meg a magyar csapatok a trianoni döntéssel elcsatolt területre, amikor Jugoszlávia szétesett, tehát megszűnt a Trianonban összetákolt állam. Ezzel kapcsolatban érdekes érvvel állt elő:

Hivatkozom arra, hogy a Szovjetunió 1939. szeptember 18-án azzal a kifejezett indokolással vonult be Lengyelországba, hogy Lengyelország megszűnt létezni.
(I.m. 68. o.)

A tanácsvezető bíró rögtön a vádlott szavába vágott, ezt a jegyzőkönyv így rögzítette:

Tanácsvezető bíró figyelmezteti a vádlottat, hogy a Szovjetunióra való hivatkozást – annál is inkább, mert az eset nem analóg – megtiltja.
(Uo.)

Itt bizony kilógott a politika ítélkezés bolseviki lólába. Ma már minden kisiskolás tudja, hogy a második világháború után a Szovjetunió mindazon hódításait megtarthatta, amelyekre a Molotov-Ribbentrop paktum jegyében tett szert. A győztes bolsevik birodalomé lett Lengyelország keleti fele, a balti államok (nem beszélve a gyarmati sorba süllyesztett többi országról, így Magyarországról). De ezekről a hódításokról nem volt szabad beszélni, hisz tudjuk, a győztesé az igazság.

Bárdossy később sem tett lakatot a szájára, hiszen nem védekezett, hanem az igazságot tárta fel szellemileg és erkölcsileg törpe vádlói előtt. Lássunk még egy példát:

Nekem az volt az aggodalmam, hogy kétszer halunk meg. Először akkor, amikor a németek elvesztik a háborút és efölötti dühükben megölik a pacifikált Magyarországot, másodszor akkor, amikor a Szövetségesek győznek és megölik Magyarországot. A magyar pedig szánalomra méltó hulla lesz, még a Szövetségesek szemében is, amiatt, mert a német megszállás alatt és német kényszer alatt volt.
(I.m. 80. o.)

Hogy a Szövetségesek (köztük a Szovjetunió) „megölik Magyarországot”? Kicsoda mert ilyet kimondani a bolsevik megszállás alatt nyögő országban? Bárdossy kimondta. Ahogy azt a rémálmát sem hallgatta el (máig elgondolkodtató üzenetként), hogy hazánk „szánalomra méltó hulla” lesz. (Vajon mit szólna a jelen Magyarországához, annak politikai garnitúrájához a mártír miniszterelnök?)

Bárdossy emberi tartására jellemző az alábbi válasz. Amikor dr. Szalai Sándor politikai ügyész arról kérdezte őt, hogyan bántak vele a rendőrségi (értsd: ávós) kihallgatások során, Bárdossy így felelt:

Azt, hogy a rendőrségen rosszul bántak-e velem, vagy hogy nem volt megfelelő ellátásban részem, nem szeretném feszegetni. Én ismételten említettem, azon a helyen, ahol el voltam helyezve, hogy mit tartok erről az elhelyezésről. Éppen ezért nem panaszkodom most.
(I.m. 106. o.)

Bárdossy nem beszélt a bíróság előtt arról, miként bántak vele az ávós pribékek. Mert nem tartotta fontosnak. Mert férfi volt, akinek gyenge testében erős lélek lakozott.

Hogy a másik oldal miféle szellemi és erkölcsi színvonalat képviselt, arra csak egyetlen példát idézek. Dr. Szalai Sándor politikai ügyész gyűlölettől fűtött vádbeszédében nyíltan kimondta, hogy ez a per nemcsak Bárdossyról szól, hanem az 1945 előtti Magyarország vezető rétegéről:

Mindig hangsúlyozni kívánom, hogy Bárdossy mellett itt kellene ülnie a padon a magyar miniszterelnökök egész sorának 1919-ig visszamenően.
(I.m. 247. o.)

Az ügyész kívánsága nem volt magányos óhaj. Nézzük meg, mi lett a sorsa a Tanácsköztársaság utáni magyar kormányfőknek.

Az 1919 augusztusában néhány napig miniszterelnökösködő Peidl Gyula 1943-ban meghalt. Az őt követő Friedrich István 1951-ben hunyt el a váci börtönben. Huszár Károly 1941-ben halt meg. Utóda, Simonyi-Semadam Sándor 1946 nyarán hunyt el, őt tudtommal nem vegzálták. Teleki Pál 1941-ben öngyilkos lett, Bethlen Istvánt az oroszok hurcolták el, s a Szovjetunióban hunyt el. Károlyi Gyula 1947 tavaszán távozott az élők sorából, tudomásom szerint őt sem zaklatta az ávó. Gömbös Gyula 1936-ban, Darányi Kálmán 1939-ben halt meg, őket tehát már nem lehetett bíróság elé állítani. Imrédy Bélát 1946-ban fölakasztották, Bárdossy Lászlót agyonlőtték. Kállay Miklós emigrációban halt meg, Sztójay Dömét 1946 nyarán végezték ki, Lakatos Géza egy ideig szovjet fogságban sínylődött, nyugdíját megvonták, birtokát elvették, majd a 60-as évek derekán Ausztráliába távozott. Utóda, Szálasi Ferenc ugyancsak bitófán végezte.

Mit bizonyít ez a leltár? Azt, hogy az 1945 utáni népbírósági perek a bosszú, a leszámolás jegyében zajlottak. A bolsevik vendetta áldozata lett Bárdossy László is.

Rónai András, aki a háború előtt az Államtudományi Intézet vezetője volt, emlékirataiban külön fejezetet szentelt a mártír miniszterelnöknek. Az utolsó két bekezdést idézem:

Kemény arcél, hideg, tárgyilagos gondolkodás, tárgyi tudás, még mindig őrzött lojalitás és fényes szellemi fölény jellemezte Bárdossyt – ellenfelei szerint is – a népbírósági tárgyaláson. El kellett buknia, ez elrendeltetett, de a tárgyalás az övé volt. Ritkán mutatkozik olyan szellemi különbség vádló és vádlott között, mint az ő perében.
Itt nem a per érdemi részéről van szó. Azt minden kor és minden rendszer, sőt minden egyén a maga módján ítéli meg. A per hangulata és lélektana az, ami érdekes és tanulságos. A védekezés, amely éppen nyilvánvaló fölényessége miatt lesz a vád súlyosbítója. Elgondolkozhatunk törekvéseinken és nevelési elveinken, azon, hogy fölényes tudásra, kiválóságra, tökéletességre vágyunk és ilyenre próbáljuk nevelni gyermekeinket, erre vesz irányt az iskola, ezt tartja nagyra a közvélemény, az irodalom; aztán kiderül, hogy ez áhított tulajdonságok közelről nézve idegenné, sőt gyűlöltté tehetnek környezetünkben. Hány hasonló példát ismer a történelem, amikor el kell buknia annak, aki felette áll az átlagnak, s minél inkább felette, annál nagyobb az őt fel nem érő buktatók örömmámora a fejét porba hullni látva.
(Rónai András: Térképezett történelem. Bp.,1993, 230. o.)

Bárdossy László politikai pályafutásának megítélése a történészek dolga. Kormányfőként bizonyára ő is többször tévedett, bizonyára hozott hibás döntéseket. De a tévedés nem bűn. Bárdossy László jogi értelemben nem volt bűnös, ezért az ellene folytatott eljárás törvénytelen volt, ahogy ezt már több jeles szerző kifejtette.

Elítélése után a mártír sorsú miniszterelnök nem élt a fellebbezés lehetőségével, a jogerős ítélet kihirdetése után kegyelmet nem kért hóhéraitól. A jelenlegi kormányzat által megalkotott alaptörvény megtagadja a jogfolytonosságot azzal a rezsimmel, amely halálra ítélte és meggyilkolta Bárdossy Lászlót. A rehabilitációt többek között ezért sem lehet tovább halogatni. Magyarország adósa Bárdossy Lászlónak, aki a másodfokú tárgyaláson ezekkel a szavakkal zárta utolsó szó jogán elmondott beszédét:

A népbíróság sok mindent megállapíthat rólam, sok mindent elvehet tőlem, elveheti az életemet is - kettőhöz nem nyúlhat hozzá, kettőtől nem foszthat meg -: nyugodt lelkiismeretemtől és ízig-vérig magyar voltomtól!
(Bűnös volt-e Bárdossy László? Bp., 1996, 414. o.)

Bistrán Demeter - Kuruc.info

Kapcsolódó: Purim-ünnep 1946-ban - így kezdődött