Panaszkodnak az amerikai zsidók - lapszemle 1944-ből

Győri Nemzeti Hírlap, 1944. január 26.

(Vájta Ferenc írja az Új Magyarságban):

Nem tudjuk, mit ígérhettek Izrael fiainak a teheráni és a kairói értekezletet megelőzően a szövetséges nagyhatalmak, az amerikai Israelitisches Wochenblatt s a Jewish Chronicle azonban legalább annyira elégedetlenek a két értekezlet döntéseivel, mint mondjuk a lengyelek, vagy az európai kontinens. Az Eden és Hull ellen indított támadások még csak megmagyarázhatók, Molotovot azonban durván, kíméletlenül támadják. Az Israelitischcs Wochenblatt ugyanis meg a Carg-lányt s a Carg-milliókat is szemére hányta Molotovnak s azt mondja: „Egészen új szellemet vezetett be a szovjetorosz külpolitikába. Nem hallgat a régi tradíciókra, nem követi a Litvinov által folytatott politikát, hanem úgy viselkedik a zsidókkal szemben, mintha a zsidóság nem hozott volna már eddig is emberfeletti áldozatokat Szovjetoroszországért, s a közös demokrata ügy győzelméért”. E fullánkokkal teli bevezetés után már nem hat meglepetésként a kitűnő zsidó orgánum ama másik megállapítása sem, hogy „Molotov csak a pánszláv érdekeket védi s elfelejti, hogy birodalma nevében másra is elkötelezte magát”.

A két zsidó lap a zsidóság részéről megszokott nagyszerű diplomácia alapelvei szerint kiosztotta a szerepeket, s míg a Jewish Chronicle csak Edennel és Hull-lal, meg Roosevelttel foglalkozik, az Israelitisches Wochenblatt egyes egyedül Molotovot támadja.

„A szovjetorosz kormány 1943 májusában hivatalosan is megígérte a zsidóság Moszkvába utazott küldöttségének, hogy támogatni fogja a szabad és független zsidó állam alapítására vonatkozó terveket s ígéretet tett arra is, hogy már a háború alatt elkövet mindent, hogy enyhítse a zsidóság sorsát, – írja az Israelitisches Wochenblatt. – „Elvártuk, méghozzá joggal, hogy Teheránban rólunk is megemlékeznek, s megüzenik a nacionalista nagyhatalmaknak: a zsidóság és a szövetséges hatalmak érdekeit nem lehet egymástól elválasztani! Ezzel szemben mi történt? Nemcsak Palesztináról hallgattak, nemcsak a líbiai és észak-afrikai telepítés tervét vetették el, hanem nem beszéltek, nem nyilatkoztak arról a négymillió zsidóról sem, akik még mindig Európában szenvednek a nacionalizmus igájában. Mennyivel könnyebb volna a zsidóság sorsa, ha Teheránból megüzenték volna: aki a zsidó érdekeket sérti, aki a zsidókat üldözi, szintén fölkerül a háborús bűnösök listájára! Kairó szintén nem tett semmit a zsidóság érdekében, a régebben megtartott moszkvai értekezletről pedig ne is beszéljünk. Jellemző a helyzetre, hogy Molotov nemcsak szóbeli, hanem írásba fektetett ígéretet is tett és most mégis megfeledkeztek rólunk. Nagy hiba, hogy Litvinov elveszítette a régi befolyását, s Molotov, jóllehet rokonsági szálak fűzik a zsidósághoz, elhanyagolja igaz ügyünk védelmét...”

Az Israelitisches Wochenblatt a továbbiakban megállapítja, hogy Molotov a nagy nyilvánosság előtt mindig tartózkodóan viselkedett a zsidókkal szemben. Bár most könnyű lett volna közbelépni Izrael érdekében, s „Európában minden bizonnyal akadtak volna államok, amelyek meghallgatták volna a teheráni szózatot”. Molotov ismét elzárkózott minden gyakorlati közbelépés elől. Ugyanezt mondja, ha nem is annyira nyíltan, a Jewish Chronicle Edenről, Rooseveltről és Hullról. Az angol nyelvű hivatalos zsidó lap szerint már a moszkvai értekezleten megbeszélhették volna a zsidó menekültek kérdését. „Hull azonban aligha említette meg e szerencsétlenek kérdését, hiszen a vezetése alatt álló külügyminisztérium olyan szigorú rendszabályokhoz kötötte a zsidóknak adandó beutazási vízumot, hogy az utóbbi hónapokban teljesen leapadt az Amerikába érkező üldözöttek száma. Eden még kegyetlenebbül járt el. Nemcsak az Angliába, hanem a Palesztinába kívánkozó zsidók elé is gátakat emelt, s csak az hághatja át ezeket a mind magasabbra tornyosuló akadályokat, aki megfelelő mennyiségű pénzzel rendelkezik, – állapítja meg a továbbiakban a Jewish Chronicle. – Nem csoda, hogy ezek után a zsidóság egész reménysége Roosevelt személyében összpontosul. Bár Roosevelt sem váltja be mindig az ígéreteit, annyit Stephen S. Wise főrabbinak 1943 szeptemberében mégis megígért, hogy ha alkalom nyílik rá, egy nemzetközi konferencia keretében mindenképpen rendezni fogja a zsidóság ügyeit. Teheránban a három legnagyobb hatalom leghatalmasabb vezérei ültek össze, s elképzelhető, milyen óriási szolgálatot tett volna Roosevelt a zsidóságnak, ha Sztalint is rávette volna nagy ügyünk támogatására. Elismerjük, a háború megrövidítésének szorgalmazása az európai zsidóknak is használ. Nagy kérdés azonban, mi lesz ezeknek a sorsa, élve kerülnek-e át az új világrendbe, avagy már csak az emléküket tisztelhetjük?”

Így a két zsidó világlap.

A zsidó követelések részletes felsorolása két teljes hasábot töltene meg. Aggasztók lennének ránk nézve ezek a zsidó követelések. Ha a szövetségesek nyernék meg a háborút, a kontinens gazdaságilag teljesen a zsidók befolyása alá kerülne, s nemcsak a szovjetnek s az angolszász hatalmaknak kellene hatalmas jóvátételi összegeket fizetni, hanem valóságos rabszolgaságba kerülnénk a zsidósággal szemben is.

Bár határozott összegről egyelőre még nem beszélnek, a Jewish Chronicle adataiból kitűnik, hogy nem elégednének meg az 1918-ban Anglia által követelt jóvátétellel sem. A nyomorba lökött Európa persze sosem tudná megfizetni a milliárdokat, s a zsidók által követelt „őrségváltás” se mentesítene attól, hogy egyszer s mindenkorra rendezzük eljövendő adósságainkat.

Bár ezúttal tényleg komolyan haragszik mind a két zsidó lap a szövetséges politika legfőbb irányítóira, a Jewish Chronicle cikkének utolsó sorában ott bujkál mégis a megbocsátás halvány reménye. Azt írja a zsidó újság, hogy a tavaszi diplomáciai találkozók még mindig fölvehetik programjukba a zsidókérdést, s ez az időpont talán még nem lesz késő. „Európa csak akkor nyúlna szigorú rendszabályokhoz a kontinensen élő zsidók elhallgattatására, ha barátaink és szövetségeseink megkezdenék az inváziót” – mondja a Jewish Chronicle.

Más szóval, – a Jewish Chronicle azt követeli, hogy az invázió megindulását jelző harci riadók megfúvásával egy időben fújják meg a szövetségesek a jerikói harsonát s bizonyítsák be az egész világ előtt: a demokrácia győzelme s a zsidóság megmentése végeredményben egy és ugyanaz!