Imrédy Béla pénzügyminiszter beszédét gyakran szakította meg a helyeslés és az éljenzés. A pénzügyminiszter beszéde befejeztével lelkes és meleg ünneplésben részesült, majd viharos taps közben Gömbös Gyula miniszterelnök emelkedett szólásra, és többek között ezeket mondotta:

Vitéz Jákfai Gömbös Gyula

– Magyar testvéreim! Nem ez az első eset, hogy alkalmam van Jászberény népéhez szólani. Amikor először jártam itt, nem voltam miniszterelnök, miniszter sem voltam, hanem egyszerű ellenzéki képviselő, ellenzéki parlamenti csoport vezére, s az volt az érzésem, hogy igen sok barátra tettem szert.

– Megvannak ma is – kiáltották innen is, onnan is többen a tömegből.

– Köszönöm – felelte a miniszterelnök –, majd így folytatta beszédét:

– Amikor a jászberényi mandátum megürült, kötelességet véltem teljesíteni a választókerülettel szemben, s lelkiismeretesen kerestem a városnak és tanyavilágának képviselőjelöltet. Imrédy barátomra esett választásom, mert így gondolkoztam: A jászok makacs emberek, keményderekúak, tisztelik a katonaviselt embert. Imrédy barátom ötvenkét hónapot töltött a harctéren az első vonalban, s a nagyezüst és kisezüst vitézségi érem mellett a tiszti vitézségi érmet is megszerezte. Megtette tehát kötelességét a háborúban. De megtette kötelességét a békében is. Annak idején, amikor pénzügyminisztert kerestem, nemcsak magyar barátaim hívták fel a figyelmet őreá, de igen előkelő külföldi pénzemberek figyelmeztettek arra, hogy van egy sápadtképű, sovány ember (derültség), aki igazán kitűnően tudja a magyar érdekeket képviselni annyi tehetséggel és hozzáértéssel, hogy csodálkozunk rajta, hogy még nem miniszter.

– Nálunk sokszor mondják azt: túl fiatal ahhoz, hogy miniszter legyen! Imrédy Béla negyvenéves, s magyar viszonylatban tényleg fiatal. Én tehát emiatt is őt választottam. Mint katona, tiszteltem benne a katonát, mint ember, tiszteltem benne az embert, s mint pénzügyminiszter, tisztelem a szakembert, aki amellett, hogy szárazon és szenvtelenül adja elő a maga igazságait, tele van érzéssel minden iránt, ami magyar. Egy pénzügyminiszter, aki tud a számokba lelket is önteni, de akinek bátorsága van józan politikát követni, s nem a jelszavas politika után megy, amelyre pedig sokan vágyódnak talán, különösen választás előestéjén.

– A pénzügyminiszter úr beszéde során közbeszólt valaki, mondván, hogy csak ígéret az, amit a pénzügyminiszter mond. Ennek a közbeszólónak válaszolok, amikor rámutatok arra, hogy minden, de minden, az egész élet is csak ígéretből áll. Amikor elvetem a búzát, ígéret, amikor lesem az aratást; amikor megszületik a gyermek, ígéret, mert nem tudom, milyen hasznára lesz nemzetének. Akinek nincs hite, aki a sötét magyar éjszakába nem mer világosság után törni, ne akarjon nemzetet vezetni. (Nagy taps és éljenzés.)

– Mi becsületes férfiakként állunk egymással szemben. Éppen Imrédy barátom az, aki idevaló önök közé, mert önök elbírják az igazságot. Csak gyenge és gyávalelkű emberek nem bírják el az igazságot, az ilyenek hunyászkodnak meg a sors csapásai előtt, ahelyett, hogy azon gondolkoznának, miként bontakozzanak ki a nehéz helyzetből. Nehéz időket élünk, s mikor közzétettem a 95 pontból álló nemzeti munkatervet, tettem azért, mert a nemzet pillantását messzebb horizontra akartam vetíteni.

– Mindig hangsúlyoztam, hogy nemzeti munkatervem nem a mát oldja meg, hanem irány a jövőre. Szerkesztettünk egy azonnali programot is, amelynek – állítom – igen sok részét megvalósítottuk, csak nem akarják a kritikus urak észrevenni. Amikor azt kértem tőlük, hogy ha jobb programot tudnak alkotni, álljanak elő vele, s nekem kötelességem azt elfogadni, akkor kiprovokáltam, hogy adjanak programot, csak az én munkatervemből ollóztak – ellenzéki stílusban. Megmondottam már a parlamentben, de megmondom itt is: A mai súlyos helyzetnek a politikában vámszedői vannak. Az a politikai program, amely az elégedetlenségre és a szegénységre alapítja célkitűzéseit, nem lehet építő program, és bukásba viheti a magyar nemzetet.

– Ezért vagyok felelősségem tudatában – ahogyan mondani szokták – erélyes, mert nem vagyok hajlandó a nehéz helyzetben megengedni azt, hogy bárki, akárki legyen is az, vámszedője legyen a nyomorúságnak. A világgazdasági helyzet teljes nemzetegységet és mélyen átérzett testvériséget követel, és akik magukat politikusoknak nevezik, azok ne a rombolásnak legyenek hívei, hanem az építésnek. Igaz, előre kell vinni a dolgokat. De reális utakat kell járni. Jelszavakat dobni a közéletbe, mint például azt, hogy engedjék el az adósságokat, az inflációt, a deflációt stb., könnyű. De aki ezt teszi, nincs tisztában a nemzetközi helyzettel, és a nemzet valódi gazdasági helyzetével. Én tudom, és a pénzügyminiszter úr is éppen úgy tudja, sokan vannak magyar testvéreim közül olyanok, akik önhibájukon kívül nehéz helyzetbe jutottak. Ezeknek megsegítése a mi kötelességünk. (Nagy éljenzés és taps.) Mi igenis azt akarjuk, hogy minden magyar ember boldog legyen.

– Azzal vádoltak, hogy túlságosan nagy reménységet ébresztettem a magyar nemzetben. Akkor tapsolt az egész ország, amikor jöttem, amikor jött egy magyar ember, aki hitet prédikált. De emlékeztetek mindenkit arra, hogy már rádiószózatomban megmondottam, hogy nem kívánok délibábos politikát követni.

– Úgy van! Úgy van! Mi is hallottuk a rádióban – mondják többen a hallgatóság körében.

– Tisztában kell lennünk azzal, hogy független állami életet akarunk élni, tisztában kell lennünk a gazdaságpolitikai helyzettel, a nevelési és szociális problémákkal is. Ha a kritikus urak elismerik azt, hogy a világgazdasági válság hatása alatt élünk, akkor azt is el kell ismerniök, hogy annak megoldása előtt nem szüntethetjük meg minden bajunkat. A hibák ott vannak, hogy nemzetközi gazdasági szempontból, és főleg külkereskedelmi szempontból, az önellátás gondolata hódít a világon tért. Nem tudjuk terményeinket exportálni. Ha többet termelünk, mint a fogyasztás, akkor állandó árlerombolással állunk szemben. A kormánynak tehát az volt a feladata, hogy ezen a helyzeten segítsen. Nyélbe ütöttük tehát az osztrák–magyar kereskedelmi szerződést, az olaszokkal szintén megállapodást létesítettünk, s szomszédainkkal is hajlandók vagyunk kompenzációs üzleteket lebonyolítani. De meg kell jegyeznünk, hogy minden ilyen tárgyalásnál két fél van, egy, aki el akar adni, s akinek árura van szüksége, és mindkettő a saját előnyét védi.

– A pénzügyminiszter úr tizennégy órát dolgozik naponta, de nem is az a fontos, hogy mennyit, hanem hogy milyen eredménnyel. Én bizonyos vagyok abban, hogy a mi programunk alapján elérünk oda, ahova mindnyájan kívánkozunk: ha a nemzet józan marad, ha nem téveszti össze a kis érdekeket a nemzet nagy érdekeivel, ha belelát a világtörténelem távlatába. A pénzügyminiszter úr elmondta itt beszédét, amely nem egyszerű képviselőjelölti beszéd volt. A pénzügyminiszter mondotta, és neki azt be kell váltania.

– Úgy van! Úgy van! – hangzik a teremben, és kint a szálloda épülete előtt a tömeg, amely a megafonokon hallja a miniszterelnök megjegyzését, viharosan tapsol.

– Azt mondják, hogy nem teljes mértékben jártunk el a 95 pont szellemében. Meg kell állapítanom, hogy én nem változtam. Szándékaim éppen olyan becsületesek, mint amilyenek októberben voltak. Nyíltan vallottam színt az eszmék mellett, amelyeket a kormányzat alapelveinek tartok. Azt azonban, amit mondottam, hogy szükséges adórendszerünk átalakítása és egészségessé tétele, ezt ma is fenntartom.

– Azok között, akik ma bírálnak, sokan vannak, akik vágyták, hogy vezére legyek a nemzetnek. Arról, hogy közben nekik is étvágyuk lett erre a pozícióra, nem tehetek; korábban kellett volna gondolkozni azon, hogy én vagyok-e a vezérnek való, vagy más. Azok, akik még egy évvel ezelőtt nógattak, hogy vegyem már át a hatalmat, most azt mondják, túl sokáig van a kezemben. Én úgy érzem, túl kevés ideig. (Lelkes éljenzés és taps.) Figyelmeztettek arra is, hogy vigyázz, nehéz időkben jössz kormányra, de vállalkozz, mert ez kötelességed, a magyar népet te tudod majd összefogni, s mi majd segítünk. Eddig nem tapasztaltam a segítséget. Úgy látszik, megsértődtek, mert azt mondottam, elég egy vezér, sokkal jobb az általam annyit hangoztatott házépítési rendszerre térni: Csak egy pillér, a többi hordja a téglát, s akkor megépül a ház. Bábeli zűrzavarban politikát csinálni és nemzetet vezetni nem lehet.

– Becsületes nyíltsággal, sokszor nyers őszinteséggel kell egymás iránt lennünk, s ma nem visszatartani, hanem előbbre vinni kell a dolgokat. Nem az elégedetlenségre és az elemi csapásoktól sújtott vidékek nyomorúságára kell építeni. A jövőt kell nézni, és becsületes magyar lélekkel kell szántani a magyar ugart, amely sajnos nincs még teljesen felhasítva az ekével. Sok a kóró, be kell hát forgatni a földbe, és akkor jobban terem! (Nagy derültség és éljenzés.)

– A lényeg az, amit a pénzügyminiszter úr mondott, hogy meglegyen az ember belső egyensúlya. Aki tudja, hogy becsületes szándékkal megy a maga útján, hogy célkitűzései helyesek, hogy felelős azért, hogy a nemzetet átmentse a nehéz mából a jobb holnapba, aki tudja nemzetének történelmi elhivatását, és elhatározott erőssé és boldoggá tenni a magyart, annak még rá sem szabad hederítenie az ilyen csipkedésre. Emberek vagyunk, sokszor talán családtagok, s a legközelebbi barátok azok, akik irigykedve néznek egy felfelé ívelő pályát. Én nem kerestem a miniszterelnökséget, de nem volnék őszinte, ha azt mondanám, hogy amikor Bethlen István és Károlyi Gyula távozott, nem éreztem volna, hogy nekem kell következni. Barátaim és híveim is erre ösztökéltek állandóan, s mert éreztem, hogy ez lesz hivatásom, igenis készültem rá. Készültem a magyar ember lelkiismeretével, tisztáztam magamban minden kérdést külpolitikai és belpolitikai szempontból egyaránt, s ha ma fölkeltenek éjszaka, az államvezetés és a kormányzati ügyekben bármilyen hozzám intézett kérdésre igennel vagy nemmel, de határozott választ adok. Ezt meg is fogják érezni nemsokára. (Nagy éljenzés és taps.) Az én szándékaim önökkel szemben is teljesen becsületesek. Nem ámítással, az „úri huncutság politikájával” jövök önökhöz, hanem magyar testvérként, aki szemtől-szembe áll azokkal, akik bírálnak és szeretnek. Akik szeretnek, azok már most mögöttem vannak, akik bírálnak, azok is mögém fognak jönni!

Viharos lelkesedéssel ünnepelte a hallgatóság Gömbös Gyula miniszterelnököt. Percekig tartott a taps, majd Sztranyavszky Sándor szólalt fel, s az egységes nemzeti politika szükségét hirdette. Rámutatott arra, hogy Gömbös Gyula miniszterelnök már honvédelmi miniszter korában példát mutatott arra, hogy miként kell a közéletet önzetlenül példásan szolgálni, s ha mert akkor szembenézni azokkal, akik a gazdasági életnek vámszedői voltak, elég bátor lesz most is ahhoz, hogy a politikai élet vámszedőivel is megvívja a maga harcát. Azoknak, akik vezérüknek tartották őt, nem lehet hivatásuk az, hogy Gömbös Gyulával szemben védjék a magyar népet. Védjék a magyar népet saját indulataikkal szemben, amelyek még válságos helyzetbe sodorhatnák az országot.

Nagy tetszéssel és éljenzéssel fogadta a gyűlés közönsége Sztranyavszky Sándor beszédét, majd Koncsics Béla pártelnök zárószavai után a Himnusz eléneklésével a nagygyűlés véget ért.

(Folytatjuk)