Nevezetes napot hagytunk magunk mögött e hétvégén: július 14-ét, amely dátum a köztudatban úgy él, miszerint 1789-ben ezen a napon ostromolta meg és vette be a párizsi nép a zsarnokság gyűlölt szimbólumának számító hírhedt Bastille-t, majd ezt követően, a forradalmi hevülettől és a szabadság mámorától áthatva földig rombolta azt. Kedves kis történet, generációk – beleszámítva a magamét is – nevelkedtek rajta, akárcsak a Téli Palota 1917-es hősies elfoglalásának meséjén, ám sajnos egyik sem igaz. A valóság, mint általában oly gyakran, ennél sokkal prózaibb.

A Bastille ostroma: mese (sok) habbal

A Bastille neve „erődöt”, „bástyát” jelentett, s megépítését V. Károly francia király rendelte el 1369-ben, a munkálatok az építmény monumentalitását és az ipari forradalom korszaka előtti technológiát tekintve igen rövid idő alatt, 1383-ra be is fejeződtek. (Vessük ezt össze a Budapesten 22 éve épülő négyes metró tragikomikus kivitelezési históriájával). A Bastille nyolc ötemeletes toronyból állott és Párizs keleti kapuját védelmezte. Ezért a 17. század közepéig nagy volt a stratégiai jelentősége. Miután Párizs túlnőtt a középkori városfalakon, elveszítette katonai jelentőségét, s egyszerű állami börtön lett belőle. Kezdetben előkelő politikai foglyokat és arisztokrata összeesküvőket zártak ide, majd a 18. századtól meggondolatlan írók – közismert példa Voltaire esete –, engedetlen katonatisztek és javíthatatlan párbajhősök váltották őket. Végül a század második felében a köztörvényes bűnözők töltötték a Bastille-ban büntetésüket. Az 1770-es évektől több alkalommal is komolyan felvetődött a hatalmas építmény lebontásának terve, mondván, hogy nem érdemes a tucatnyi fogoly kedvéért a város közepén ezt a hatalmas erődítményt fenntartani. Szerencsére, épp jókor jött a francia forradalom, amelynek aztán egyfajta szimbólumává vált a Bastille, mint a régi rend megtestesítője, illetve ennek az új, forradalmi rendszer által történt megsemmisítése.

1774 után átlagosan 16 fogoly élt az erődben, egyharmadukat publikációik miatt zárták be, ám ezek többsége a politikai pornográfia műfajába tartozott. A 18. századi Párizsban ez igen népszerű sajtóműfaj volt, naturalisztikus élethűséggel tudósított a kor politikai vezetőinek különféle szexuális botrányairól és kicsapongásairól. Valóban nincs tehát új a nap alatt. Egyébiránt a foglyok napjai kényelmesen teltek a Bastille-ban, szobáikat maguk rendezték be, saját inasaik szolgálták ki őket, pezsgős vacsorákat rendeztek és olvasgattak. Az alkohol mellett a dohány is engedélyezett volt, sőt XVI. Lajos (1774-1792) uralkodásakor a kártya is azok számára, akik többen voltak egy cellában. A breton nemesek biliárdasztalt kértek és meg is kapták. Egyik-másik író úgy gondolta, nem árt egy kis időt eltölteni Bastille-ban, mert egy közszereplő így tehet szert a zsarnokság igazi ellenségének hírnevére. Morellet abbé például ezt írta: „Láttam, ahogy az irodalmi hírnév világította meg börtönöm falait. Üldöznek, tehát híresebb leszek… az a hat hónap a Bastille-ban ragyogó ajánlólevélként szolgál, általa ívelhet föl szerencsecsillagom”.

A francia forradalomról írott Polgártársak című kiváló monográfiájában Simon Schama tömören így összegzi a lényeget: „Miközben a Bastille valósága mindinkább anakronizmus lett, a démonológiája egyre fontosabbá vált az államhatalommal szembeni ellenállás meghatározásában. Ha a királyságot úgy akarták leírni (nem teljesen igazságtalanul), mint az önkény birodalmát, mely megszállottan titkolózik, és szeszélyesen gyakorolja a hatalmat polgárai élete és halála felett, akkor a Bastille e bűnök tökéletes szimbóluma volt. Nyugodtan elmondható, hogy ha nem létezett volna, akkor ki kellett volna találni”.

Az 1780-as évek, vagyis közvetlenül a forradalmat megelőző évtized jelentette a Bastille-börtönirodalom aranykorát. Egyetlen esztendő sem múlhatott el anélkül, hogy valaki ne gazdagította volna a műfaj klasszikus alkotásait egy La Bastille Dévoilée (A leleplezett Bastille) vagy valamilyen hasonló címet viselő terméssel. Ezek a szokásos horrorisztikus közhelyeket és kliséket használták, hogy viszolygó borzongást és félelmet váltsanak ki az olvasóból, elvegyítve mindezt a remény szívszaggató pillanataival. A szerzők különösen az élve eltemettetéstől való, az 1780-as években igen elterjedt – minden kornak megvan a maga hóbortos vakhite – divatos rettegést használták ki. Ez olyan szinten foglalkoztatta az embereket ekkortájt, hogy be lehetett lépni olyan társaságokba, amelyek garantálták, miszerint egy tagjuk jelen lesz az illető temetésén, s az élet minden neszére és jelére figyel majd, nehogy élve temessék el.

Az egyik Latude fantázianéven író rab, egy bizonyos Danry nevű katonatiszt A bosszú emlékei című 1777-ben megjelentetett irodalmi gyöngyszemében a következőképpen emlékszik vissza a börtönévekre. Egyedül lévén cellájában végre társakra lelt: a patkányokra. Ezek kedves kis teremtményeknek tűntek Latude számára. Kenyérfalatokkal beidomította őket, hogy a tányérjáról egyenek, és megengedjék, hogy a nyakukat és az állukat cirógassa. Nevet is adott nekik, így például a nőstény „Rapino-hirondelle” még pitizni is tudott, mint a kutya, és ügyesen szökdécselt a kenyérdarabkájáért. A pokolbéli idill képe még teljesebb lett, amikor Latude primitív furulyát készített a vasrácsa darabjaiból, s így gyakorta eljátszhatott rágcsáló barátainak egy-egy kis zenedarabot, miközben azok elégedetten majszolták az ételmaradékot. Ők alkották az író „kis családját”, mind a 26-an, és Latude nagy buzgalommal, az érző szívű, szentimentális rousseau-i tanító minden gondoskodásával tanulmányozta az életciklusukat: párosodásukat és szaporodásukat, harcaikat és játékaikat. Szabadulása után visszaemlékezései megjelentetésével roppant népszerűségre és hírnévre tett szert, ezen felül még busás királyi évjáradékot is kapott XVI. Lajostól, ünnepelte – egyfajta felvilágosodás-kori Wiesel-előfutárként – a Francia Akadémia, az Egyesült Államokból pedig a majdani elnök Thomas Jefferson intézett üdvözlő szavakat hozzá, megtetézve egy közalapítvány pénzkiutalásával. E ponton ismét megjegyezhetjük, hogy a történelem gyakorta ismétli önmagát, hiszen a históriai-politikai horrorirodalom műfajának művelése ma is virágzó és igen kifizetődő vállalkozás, nyilvánvaló, hogy döntő elhatározásuk előtt Kertész Ákos, illetve Dániel Péter is szorgosan forgatták a 18. századi francia Bastille-literatúra klasszikus remekműveit, levonva azokból a saját korukra alkalmazható adekvát tanulságokat.

Latude műve nagyban hozzájárult egy erősödő mozgalomhoz, amely már 1789 előtt a Bastille lerombolását követelte. Tehette ezt annál inkább, hiszen racionális érvek figyelembevételével – miként a bevezetőben már utaltam rá – létezett ilyen kormányzati szándék is. 1784-ben Brogniard építész a lebontandó épületegyüttes helyére egy nyitott, kör alakú, oszlopos teret javasolt szökőkutakkal, és 1789 júniusában a Királyi Építészeti Akadémia újra elővette a tervet, s elfogadta azt. A téren álló leghatalmasabb, központi oszlopra ez a felirat került volna: „XVI. Lajos, a szabadság helyreállítója”. A sors és a történelem különös fintora, hogy közbejött ama „nevezetes” nap, amely átírta a Bastille-legendáriumot, de az egész további francia és európai történelmet is.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

(Folytatjuk)

Kapcsolódó: Hazafiak emlékeztek a Bastille ostromának évfordulójára