Az Imádkozó Sáska... című írásom után Tmaxi Bácsi azt kérdezte tőlem: meg tudnám-e írni, mi történt Gönczöl Andrással?

- Meg hát! - mondhatnám, de nem mondhatom, mert fogalmam sincs, mi történt Gönczöl Andrással.

Sokszor harmincszor is kél és nyugszik a Göncöl, mire egyszer sikerül felkapaszkodnom a világhálóra, s olyankor is legtöbbször lengek, mint majom a liánon a könyvtáros meg a gép között, mert olykor elavultnak érzi magát, és frissülésre vágyik, máskor lefagy, s ha kiolvad, közli, hogy lejárt a mandátumom.

Így, sajnos, Tmaxi Bácsi, nehéz tájékozódni a világban, ezért nem felelhetek a feltett kérdésre. És egyre több a kérdés, amire nincs válaszom, mert tudatlanságom újabb és újabb mélységei tárulnak elém, pedig sokat tanultam mostanában.

Az azonban, ami nekem leckeként föladatott, nem biztos, hogy mindenkit érdekel.

Amit megtehettem Budapesten, megtettem.

Az árat, a tapasztalat árát megadtam.

Amit most Mészáros Mátyás, a Legfelsőbb Bíróság bírája követel rajtam, azt megfizetni nem tudom.

A per lefolyását nem, csak végeredményét ismerem, s az indoklás egy részletét, amely így szól:

"... nem követtek el szabálysértést, de az alperes rendőrség megalapozottan hihette azt, hogy a felperesek más szabálysértést is elkövethettek volna..."

Igaza lehet a bíró úrnak.

Valóban, magam is el tudom képzelni, ahogy egyik pillanatról a másikra megvadulunk, ahogy az ilyen haramiáktól elvárható, és például megharapjuk a rendőrpajzsot, vagy nagyon csúnyán rálépünk a nagylábujjukra, ami köztudottan igen fájdalmas. Vagy rájuk ereszt valaki egy beszélő kanárit. Ezt elképzelni is borzalmas. Egyeseknek régebben a szavakon kívül még maroklőfegyverük is volt, emberebbül: tyúktojás, megértheti hát mindenki, a rendőröknek is van lelkük, ami fáj, amikor bántják őket, és engem is lesújtana a fájdalom villáma, ha azt mondanák rám, hogy sün.

Nem szívtelenek ők, hiszen amikor a deréktól lefelé béna hölgy sorfaluk elé gurulva kerepelni merészelt, s ha jól emlékszem, még a karját is felemelte, akkor csak kiborították a kocsijából, és nem lőtték nyakszirten. Mi hát, ez, ha nem az emberség legszebb és követendő példája?!

Csakhogy nekem elegem volt ezekből a példázatokból. Utálom az óriásplakátokat, és még arra is vetemednék, hogy leköpjem őket, ha felérném. Elég volt az aluljárók mocskából, a fölöslegesen megtett utakból, a loholásból sehonnan sehova, pedig valaha nagyon szerettem Budapestet. Rég volt, igaz se volt.

Otthagytam hát, és ez - drámaian hangzik, beismerem, de - csaknem az életembe került. Nappal az elemekkel, éjszaka a démonjaimmal küzdöttem, miközben a Kassziopeia bámult rám a függönytelen ablakon.

Az mégis szép, amikor az Esthajnalcsillag megül a diófa ágán, jó, hogy a levegő füvektől illatos. Itt hallottam életemben először, hogyan riaszt az őz, láttam pelét szaladozni egyik akácról a másikra.




Voltam én falun gyerekkoromban, de az egészen más volt.

Akkor még akkor sem féltem, ha nagyanyám döglött tyúkkal riogatott, hogy visszatartson a pataktól, s a többiekkel együtt a félig mocsárba fulladt malom garatján ugráltunk boldogan. Az nem igaz, hogy sohasem féltem, de csak ideig-óráig. Ma hosszan, és legyűrhetetlenül. Nem a természettől, bár valóban elszoktam kicsit tőle, és borzadtam a fal mentén osonó egerektől, a sötét berek mélyének szokatlan neszeitől, a megriadó vad hirtelen zajától, de mindez múlik, és tudom, nem ők a veszélyesek az emberre.

Egy vad, hatalmi téboly az, amitől félnem kell. Amely elhiteti, hogy a parlagfű a gyalázatok gyalázata, és ha másra nem, arra jó, hogy megrémítsen, és ha nem ijednénk meg kellőképp, akkor megbüntessen.

Egy orvoskörökben járatos ismerősöm mesélte, boldogok az exhumálásra szakosodott kollégáik. Régen sok bajuk volt porladó tetemekkel, ma frissek, mint a hajnali harmat.

Szinte egészségesek, mondhatnám, ha nem hangzana olyan hülyén. Tele van a szervezet mindenféle E-kel, némelyikük ártatlan, másikuk valóságos méreg. A hulla a rengeteg tartósítószertől ép és üde marad, várhatóan jól jön ez majd a feltámadáskor, de az élőt mérgezi, és a természetre ezért rendellenesen reagál.

A paradicsom, amelyet gázzal kozmetikáznak pirosra, a szeptemberben lejárt szavatosságú túrókrém, amely november végén a savanyodás legcsekélyebb jelét sem mutatja, a módosított izék tömkelege a vád tanúja a parlagfű ellen.

A polivinil kloriddal semmi baj, de a pottyantós budi úgy megterheli a környezetet, hogy mindenkinek kötelessége csatlakozni a csatornához. Aki nem teszi, lelke rajta, majd jelzálog kerül a házra, s ha itt az ideje, viszik is a feje fölül.

Majd nem jár annyit cukrászdába meg színházba, és főképp nem zabál olyan sokat, akkor majd nem terheli halálra önmagával a környezetét.

A földet. Pedig Földanyánk elfogad olyannak, amilyennek teremtett, emiatt egyetlen szava nem volt, de sikoltott, amikor a vörösiszap kizúdult, és sír ma is azokkal együtt, akiket az a szörnyűség megnyomorított.

Aki ezt okozta, az meg új vállalkozásba kezd, és az is megeshet, hogy pártot alapít, én eleddig nem hallottam hírét, hogy elvitték volna a felelősök luxusvilláját, mert hogy nem a trágyadombban töltik az éjszakákat zord teleken, mint a fekete bojtár, annyi bizonyos. *

A Kisgöncölből soha nem lesz Nagygöncöl, a Kiskutyából sem Nagykutya, már ami a csillagképeket illeti. Itt, a Földön ez másként van, csodálatos átváltozásoknak lehetünk tanúi.

"Japán tudósok hegyi majomfalkákkal tudatták, … hogy a cukor jó. S mivel az állatvilág a rangrendben inkább bízik, mint az elvekben, próbaképpen az egyik falka elejének, alfájának, jófejének adtak cukrot kóstolóba, a másik fajta utoljának, gammájának. S az alfa postású falka három nap múltán teljes létszámban jelentkezett a tudósoknál cukorért. A gamma postású meg három hét múltán." **

Mert még az állat is tudja, hogy jobb ha eszesebb a vezér, mert jobban jár a banda is. Ezért a rangsort elfogadják.

Az ember nem. Mert a nagy francia vérfürdő az szabadság, egyenlőség és testvériség nevében ezreket mészárolt le, és e magasztos jegyben elhitette az emberekkel azt, hogy ők egyformák, mint egy jól összegyúrt massza.

Ez a demokrácia című színdarab, ahol az agyafúrtság és a szemtelenség, az arcrándulás nélküli hazudozás meghozza gyümölcsét, de mely csak némelyeknek végződik happy enddel. A tömeg pedig szolgál, mert az apparátus rég megteremtetett, mindig akad valaki, aki kiadja a lőparancsot.

A kísérletben szereplő majomhorda urai nem maguk jelentek meg a cukorért. Vitték a többieket is. Mert ez ugyan nem demokrácia, de tisztesség.

Ami ma nagyon hiányzik. Minek a honatyáknak mentelmi jog? A becsületesnek nem kell, mert csak a jó szándék, a tisztes akarat és a hazaszerető eltökéltség, ami megmentheti őket magukat. Mert a vád pillanata egyszer elérkezik.

És lehet, hogy Steve Sixkilernek igaza van, ma már az ima nem elég, de álljon itt, amit Kis Bana Andreától kaptam:

Boldogasszony, ezer évig
Édesanyánk voltál,
Eleink, ha hozzád sírtak,
Hozzájuk hajoltál:
Száz ostorral ostorozzon,
Csak ez egyért, Boldogasszony,
A jó Krisztust kérd meg:
Négy-víz-parton, három-hegyen
Mindörökké magyar legyen
A máriás ének.

*Sinka István: A fekete bojtár vallomásai

** Bartos Tibor: Magyar szótár

Kucsera Zsuzsa

(Kuruc.info)