Napjainkban egyre gyakrabban kell szembesülnöm a politikai porondon valamiféle Vezér, vezéri szerep igényével és a népre szórt szózatok tömegével, melyek mögött kimondva, vagy kimondatlanul a Vezér vágya lebeg.

Olyannyira, hogy az ellenőrizetlen narancs uralomra nem vágyókat, a szózatokat nem éljenezve fogadókat – pl. adott esetben személyemet – egyesek „degenerált f@sznak”, „seggfejeknek”, „degenerált tudós féléknek”, „ócska hazaárulóknak” nevezik, 'akik beteges gondolatokkal fertőzik a „közvéleményt”, akik sérült gondolatai és zseniális meglátásai ma az utolsókat rúgatják a magyar nemzettel. Majd továbbmenve a gondolatmenettel „ha Orbánéknak nem sikerül ezek miatt az, amit elterveztek, akkor nem lesz Magyarország és nem lesz magyar nemzet”.

Nahát, így állunk a nemzet előtt! Miért e megrovó jelzők? Pusztán csak azért, mert nem sorakozunk fel az Orbán-kormány mögé, esetleg a tevékenységét bírálni merészeltük. Pusztán csak azért, mert Orbánt nem éltetjük, nem fogadjuk el Isten által kijelölt Vezérnek, nem sorolunk be a hódolók közé. Minthogy ezt tesszük, szerintük a nemzetnek annyi. Következésképp nekik is, merthogy „négy év múlva úgyis meglátják a küzdelmük értelmét”…Akkor azért fognak jó messziről vehemensen tiltakozni, mert minket akasztanak a kommunisták – olvashatjuk a szemrehányást. Miattunk akaszthatnak majd a komcsik, miattunk, akik nem látjuk be, hogy most, a kétharmados parlamenti többséggel hatalmon lévő, magát nemzetinek deklarált politikai csoport általunk nem ismerhető terveit látatlanban támogatnunk kellene. Magyarán, nem tapsolunk, amikor valamelyik önjelölt próféta szózatában erre int minket. A narancsos „forradalmárok” is évekkel ezelőtt olvasatlanul és lelkesen megszavazták a lisszaboni szerződést! Követendő példa!

A Heti Válaszban Dévényi így morgolódik „Jogom van tudni, mi jár Orbán Viktor fejében”, c. írásában:

"Azt mondja erre a miniszterelnök, hogy semmi vész, megvan a kétharmad, alakítsuk át a viszonyokat, hogy az a rosszfiúknak rossz legyen, a népnek jó, és haladjunk együtt, kéz a kézben a szebb világ felé.

Oké, alakítsuk, meg haladjunk. Csak akkor az volna a tisztességes, ha nekem, mint a nép egyszerű fiának, ne vakon kelljen lépkednem, magyarán jó volna tudni, hogy miféle következő korszak állt össze Orbán Viktor fejében.

Érteni akarom az új rendszert, hogy eldönthessem, hozzájárulok-e a megvalósításához. Annyi csalódás után ez a minimum, ami jár, máskülönben ez a bizonyos igazságosabb Magyarország is megy a levesbe."

Ezek szerint tehát Dévényi is „ócska hazaáruló”, mert nem követi vakon a magukat a nép kétharmados meghatalmazottainak, forradalmároknak vélők Vezére rejtett cselekvési programját.
November 2-án éppen a Fidesz Alkotmánybíróságot korlátozó törvénye ellen tiltakozó „nagygyűlésén” (voltak talán ezren?), a másik oldalról hangzott el immár nem prófétai, hanem egyenesen Vezéri szózat: „Orbán Viktor hazudott, csalt, most pedig lop.” Szinte szó szerint ugyanaz a mondat, ami 2006-ban fogalmazódott meg éppen vele kapcsolatban. A hatalmon levő Vezér rejtett programja a köztársaságot öli meg, harsogta hívőinek Gyurcsány-vezér.

És ekkor megérkeztünk a kérdés velejéhez: mit is jelenthet egy társadalomban a vezér? A tapasztalat szerint belőle ugyanis több is lehet. Az egyiknek esetleg több tízezer, a másiknak talán csak néhány ezer fanatikus rajongója van, akik közül kiemelkednek a próféták, de azok aztán hangosak, dühöngők. Tiltakozók. Elítélők. Hívők.

Mikor van rájuk szükség? Hogyan hatnak? Mit érhetnek el? Főként mire mennek a magyar társadalomban? Ez utóbbira megelőlegezhetünk egy választ – még ha a választ magunk nem is fogadjuk el –, hiszen a próféták egyike így kesereg: "de lesz itt még az ilyen seggfejek miatt (persze a hazafiakra gondolnak) Gyurcsány-kormány és zsidóuralom. De ez a nemzet ezt érdemli."

Miért? Mert nem hallgatnak a prófétai szóra, nem követik a Vezért – lett légyen az valós, vagy önjelölt, lényegtelen. Nem követik a várva várt, és mára már jelen lévő Messiást! Merthogy a bibliai Messiás is Vezér (király, és/vagy főpap), aki Isten kiválasztottait kivezeti az elnyomásból, megbünteti ellenségeit, aki aztán itt a földön megteremti az Isten országát kiválasztott híveinek.

Ez pedig azt jelenti, hogy mindenki mást, aki nem a kiválasztottakhoz tartozik, a lábuk alá vet, azaz meghódoltat nekik, szolgáikká, szenvedő rabjukká tesz. A prófétai hang szerint pedig, aki nem támogatja ebben a Messiást, az meggátolja őt feladata elvégzésében és akkor jön a bukás. Adott esetben a másik vezér és hívei, a liberálbolsevikek ítélkező, gyilkos visszatérése. Merthogy ott is van Vezér, az ellen Vezére. És ez így van rendjén – szerintük.

A Messiás, a Vezér tehát ítél, uralkodik – és hódít! Ez a jellege vezet el a lényegéhez. Vezéreknek ott van létjogosultságuk, ahol az alárendelés az uralkodó szemlélet, ahol a legfelsőbb polcon lévő személy szava szent, isteni hang, aki mindent tud, akinek tervei, utasítása alapján a Vezérnek kiválasztott embercsoport elérheti céljait – leginkább meghódíthat, alávethet másokat – természetesen valamiféle eszme, isteni, vagy akármiféle más alapján.

A történelemből ismert vezéregyéniségek (például Tutmozidok, Nabukodonozor, „Nagy” Sándor, a Közel-Keleten, vagy Attila, Árpád az eurázsiai sztyeppén, vagy korunk közelében, hogy néhány ismertebb és rettegettebb nevet ismertessek: Napóleon, Hitler, Sztálin, vagy a biblikus személyek – akár létezők, akár elképzeltek, mint pl. Józsué, Mózes, Dávid) mind ilyen vezérek voltak.

Mindegyik szerepköre abban merült ki, hogy másokat behódoltasson, uralkodjon felettük, ítéljen, a saját hűséges népének igazságot és könnyű életet biztosítson.

A Vezér eszméje azt tételezi fel, hogy a társadalom csúcsán van egy ember, vagy félisten, vagy isteni közvetítő, akinek a gondolatai, szándékai, tervei érvényesülnek a társadalomban és az alatta lévők – alattvalók – ennek megfelelően cselekszenek. Ez a társadalmi szervező elv célzott hadjáratoknál még megfelelő, mert a „haditerv” végrehajtása során a változó helyzetről a Vezér (elvben, és sikeres akció esetén a gyakorlatban is) állandó visszajelzést kap, és annak megfelelően változtathat az elgondoláson. Viszont nem háborús időben, nem harci cselekménykor, nem területfoglaláskor az „akcióterv” és „végrehajtás” között hatalmas időbeli és térbeli különbségek lehetségesek, és ilyenkor folyik a „vak vezet világtalant” akció: a vezéri szerepkörrel párhuzamosan nincs egy kontrolláló szerepkör, hacsak egy másik eszmei kör vezére éppen nem áll ott.

Ez a helyzet a mai Magyarországon. Két vezér hadakozik egymással a hatalomért, azért, hogy az ő eszméje uralhassa, irányíthassa, vezethesse a társadalmat. Mindkettőnek meg van a maga eszmei indíttatása, ismert, vagy nem ismert, beismert, vagy elhallgatott, mindegy. A jelenlegi helyzet pedig a meghódított társadalomra jellemző, ahol a vezér egypólusú erőteret képvisel és tevékenységével igyekszik a társadalmi erőteret is szigorúan egypólusúvá alakítani. Az ellenpólus ilyenkor általában – és nem jogtalanul! – diktatúrát hangoztat. És igaza is van, mert jól tudjuk a vezérléstanból, hogy egypólusú vezérléssel a rendszer instabil, tartósan nem működtethető, begerjed, vagy lefullad. Az ellen-vezér ennek bekövetkeztét késleltetheti, de egyetlen vezér sem tűr meg tartósan vele szemben álló ellen-vezért, ezért a tevékenységének nagyobb területét az jelenti, hogy a másikat kiiktassa.

Különösen fontos tudnunk, hogy a meghódolásra szántak köréből nem tudunk híres, nagy vezéreket felmutatni, főként nem sikereseket, mert ahol a hódoltatás nem sikerült, ott nem vezéregyéniség jellemezte a védelmet, hanem vezetők és esetleg általuk vezetett csoportok tömege. Hódítók elleni lázadások vezéregyéniségei átmeneti sikereken túl általában elbuktak – velük együtt a lázadás is és szinte semmit sem értek el, legfeljebb brutálisabb diktatúrát.

A védelem, a hatalom elleni „lázadás” nem vezéreket kíván, hanem hosszas felkészülést, szerveződést, erős társadalmi szövetet, nagy kiterjedésű és szoros emberi együttműködést. Ez ellenkezik a vezérség elvével.

A támadás, a hódoltatás elsősorban előre megfontolt tervet, stratégiát igényel – és itt van a vezérek szerepe, merthogy stratégák –, míg a hódoltatás elleni védekezés kész tények alapján való rögtönzések tömegét kívánja, azaz ez leginkább taktikát jelent. A támadó stratégiája általában akkor sikeres, ha az a meghódítandó előtt ismeretlen marad, ezért nem képes „ellen stratégiát” kidolgozni, azaz a másik fél vezére, ha van, lehetőleg legyen megtévesztett, félretájékoztatott. A védekezésben viszont leginkább a helyszíni események a döntőek, és ott az ellenállás helyszíni vezetése, annak fölismerő képessége, helyi tettek sorozata a meghatározó. A Vezér rejti a szándékait, hazug, a védekező társadalom meg ezen szándékokat igyekszik kifürkészni, megismerni, ezért az igazság igényével él.

A magyar műveltségről többször és több helyen bizonygattuk, hogy alapvetően mellérendelő szemléletű. Környezetében, szinte egész Eurázsiában az alárendelő szemlélet az uralkodó és ennek köszönhetően a szomszédok közötti béke mindig látszólagos és csupán átmeneti. Ha valamelyik magát erősebbnek véli a szomszédjánál, van vezére, akkor megindul és hódít. De nem a magyar! A Magyar Királyság, amikor katonai ereje Európa legnagyobbja volt, akkor sem ment hódítani.

Legfeljebb a szomszédok támadásait verte vissza, vitte ki a csapatait olyan területre, ahol a támadót kedvezőbb körülmények között tudta feltartóztatni (pl. Hunyadi János). A magyar műveltség a történelem ismert időszakaiban, amikor a maga ura volt, megőrizte mellérendelő szellemét és katonailag is legfeljebb az alárendelő szellemiséggel rátörő hódítókat verte vissza, fékezte meg.

A mai politikában a magyar műveltségnek a mellérendelő sajátsága nem hagyható figyelmen kívül. Hiába állnak hordóra az ön-fölkent próféták, ostorozzák a népet, hogy álljanak a maga-teremtette, vagy kinevezett vezérek mögé, a magyar műveltséget hordozókra ez nem hat kellő súllyal. A fizikai erőfitogtatással hiába ingerlik a magyar embert, sokra nem mennek vele: nem áll a vezérek mögé, nem fogadja el a vezérség ideológiáját, nem vár messiásra, mert nem ebben látja életének értelmét. Merthogy a magyar műveltség jellegzetesen védekező sajátságú.

Különösen fontos ezt tudnunk, ha az országot megszállók elleni küzdelemről van szó. Küzdelemről, mert pl. a jelen esetben a fegyveres harc egyértelműen kudarcra lenne ítélve, akkora a megszálló túlerő és ráadásul vérszomjasan és a meghódított részéről éppen fegyveresekre vár, hogy lecsaphasson. Ahogy 2006-ban is erre ment ki a játék. De a lázadó magyarok nem vérszomjasak, nem erőszakosak, még ha a hódító hatalom erre provokálja is őket és ezért az „elvárt” lehetőséget nem teremtették meg a hatalomnak, alkalmat a véres beavatkozásra. A magyar közmondás: „többet ésszel, mint erővel” mutatja meg a magyar ellenállás lényegét. Ez a fajta védekezés ugyan nem látványos, nem gyors, de hosszú távon mégis eredményes lehet. Föltéve, ha a magyar embereket erre föl is készítik.

Én sem tudom, mi van Orbán fejében, mi mellé akarja a nemzetet állítani – látatlanban. Szilárd meggyőződésem, hogy a nagyhangú próféták sem tudják, csak a vezér eszméje alapján harsogják, hogy álljunk Orbán és a Fidesz politikája mögé. Csakhogy ismeretlen program, cél mögé épeszű ember nem sorakozik fel! Épeszű ember nem adja vakon voksát olyasmire, amiről halvány fogalma sincs – mert nem is lehet. A vezérség eszméjében hívők pedig fenyegetődznek, hogy az eszmében nem hívők nekik nem megfelelő megszólalása gátolja majd meg Orbánt a győzelemben, azaz a bukásért eleve minket tesznek felelőssé.

De, hogy mi ez a jövőbeli győzelem, mit jelent a nemzet polgárai számára, a szóvirágos handabandát nem tekintve, nem ismert. Osztják is a kétkedőknek a „megtisztelő jelzőket” – ahogy az írás elején idéztem már belőlük. Már pedig egy meghódított országban, a társadalom „békés” működtetésében stabilitás csakis akkor biztosítható, ha nem a vezérség egypólusú erőtere, hanem kialakított, bedolgozott, kifejlesztett hajtó és ellenőrző mechanizmusok működnek a társadalmi egyensúly biztosítása érdekében. Ehhez pedig az szükséges, hogy a hódítókkal szembeni ellenállásba a nemzet be legyen vonva, tudja, hogy mi a cél, tudja, hogy a cél eléréséhez mely utak lehetségesek, melyeket kell elkerülni, azaz nem egy rejtett vezéri elgondoláshoz adnak ágyútölteléket, felhalmozott embertömeget.

Sem Orbán-vezér, sem Gyurcsány-vezér rendszerében nincs a nemzet tagjainak megfelelő szerepe, mindegyik a lehető legnagyobb mértékben igyekezett (igyekszik) kikapcsolni minden szabályozó ellenerőt, és ellenőrizhetetlen monopólium-hatalomra tör. Ma, Magyarországon ennek a lehetősége fönnáll, sőt, a Fidesz vezérkarától kiindult akciók ennek esélyét egyre inkább valószínűsítik is. Engem a vezérnek behódolt próféták meg éppen azért macerálnak, látnak el megalázó jelzőkkel, mert a monopólium-hatalom visszásságaira igyekszem felhívni a figyelmet, mert részt kívánok venni a hatalom kontrolljában, mindenhatóságának a meggátlásában.

Ha az országot megszállókkal szembeni vezérre épített stratégia mégis elbukna, akkor tisztelt Próféta urak és dámák, ne azokat vádolják, akik ebben nem hittek, merthogy ismervén a magyar népi műveltség alapvonását, nem is hihettek. A magyar nép soha nem állt a messianisztikus vezérek mögé! Csakis akkor állt a hadvezérek táborába, ha valós támadással szembesült. Az országot megszállva tartó erőkkel szemben a táborba vonulás lehetetlen, és a katonai jellegű szervezett ellenakciók csakis az ellen oldalról óhajtott tömegmészárláshoz vezethetnek. A vezérre épített stratégia éppen ezért nem a kellő tömegtámogatás, hanem a valós helyzethez való alkalmazkodás hiánya miatt kétséges.

Éppen ezért az ország értelmisége, ha valóban értelmesen gondolkozik, nem támogathat vakon ismeretlen vezéri akciókat, mert egyértelmű, hogy azok nem vezetnek stabil társadalmi viszonyokhoz. Ha mégis Orbán és csapata a vezérelvűség mellé tenné a voksát és azt igyekezne bevezetni, akkor éppen nagyobb erőfeszítéseket kell kifejteni a társadalom szövetének erősítése, az összefogás fokozása, a társadalom oktatása érdekében, hogy ennek útját álljuk. Nem azért, hogy Gyurcsány és a liberál-bolsevikjai visszatérjenek, hanem hogy egyáltalán ne jöhessen létre a társadalmat a mély szegénységbe süllyesztő, társadalmat romboló egypólusú, ellenőrizhetetlen hatalom.

Ehhez pedig nem prófétákra van a népnek, a nemzetnek szüksége, hanem tanítókra. Nem elkábított sámánokra, hanem gondolkozó, tanító táltosokra. Nem prófétai szózatokra, hanem rendszeres népnevelő, népoktató munkára, szervezésre, az értelem fokozására, az önálló cselekvés tanítására.

Cser Ferenc

(Neményi.net)