A minap estefelé egy gyerekkutya trappolt el mellettem. Később beértem, láttam, ahogy egy fehér autót mustrálgat, amelynek nyitott csomagtartója mögött négy-öt ember társalgott. A kutya figyelt, idegszálai megfeszültek igyekezetében. Aztán hirtelen futásnak eredt, a szemem lecsukódott ijedtemben, egyenesen a forgalmas útkereszteződésbe rohant. Hirtelen felüvöltött, egy darabig kínban tekergett a részvétlen aszfalton, de sikerült felállnia. A gépkocsi, amelyik elütötte, szintén fehér. Lassan elhajt a kereszteződésből, megáll. A kutya fájdalmát elnyomja az ébredő remény, az autóhoz oldalog. Hátha a gazdi. Akkor már sejtem, egy fehér autóból dobhatták ki. Ő megbocsátana, de nincs kinek, a sofőr nem azért állt meg, hogy a szerencsétlenül jártat megsegítse, megbabusgassa, a kitaszított jószág pedig ráébred, nem, ez nem a gazdi, és nincs számára könyörület. Megfordul, és nekiront az ellenséges éjszakának. Mi vár rá? Belső vérzéstől üvegesedik meg a szeme, vagy éhezés, tikkasztó, szomjúság oltja ki belőle az élet még most teljes fényű lobogását? Nem tudom. Hat befogadott kutyám volt. Ő lett volna a hetedik, ha nem tűnik el olyan hirtelen.

*

Iskola. A tanítás késői órával ér véget. A gyerekek kirajzanak, majd rémült szemekkel állanak. Tervszerű pontossággal fogja meg két cigány egyiküket, a harmadik elveszi a telefonjukat, kitépi a láncot a nyakukból. Igen, tervszerű és rendszeres a rablás. A szülők kétségbeesett segélykiáltással fordulnak a gárdához. Segítsetek! Én pártolnám az ötletet, de egyikünk meghörren, mint annak idején a farmotoros Ikarusz. Hogyne! Megyünk mi, de hol vannak a szülők? Azok, akik világra hozták, óvták, felnevelték őket, s most, amikor bajban vannak, más szülőkhöz fordulnak segítségért?! Legalább annyit megtehetnének, hogy összefognak, az első lépést megteszik, elmennek a tanítás végén az iskola elé, oltalmul saját porontyaiknak. Jöjjetek, barátaim, s ha ti mentek, mi is ott leszünk! Beadom a derekam, bizony igazság van ebben.

*

Szombat délelőtt. A busz betér a megállóba. Végállomás, mindenki kiszáll. A jármű továbbmegy, az emberek jönnek-mennek. Kissé távolabb jobbikosok standolnak. Látják, hogy a megálló már üres, azaz mégsem, egy ember fekszik a járda mellett az úttesten. Autók hajtanak el mellette, a szemközti buszmegállóban emberek várakoznak, vásárolni igyekvők caflatnak a járdán. És nem történik semmi.
A jobbikosok odarohannak, látják, hogy egy hetven év körüli férfi fekszik ott eszméletét vesztve, vértócsás fején tízcentis szakadás. Alighanem akkor történt, amikor leszállt a buszról, rosszul léphetett, elesett, a fejét bezúzta a járdaszegély. Lázas telefonálás kezdődik, a mentő számán géphang ugat. A rendőrséget hívják kétségbeesetten. Ott fölveszik a telefont, eleven ember van a vonal másik végén. Neki sikerül átirányítania a hívást a mentők szintén élő telefonosához, de a segítségkérés közben lemerül a készülék. Újabb hívás, megint gépezet válaszol. Ismét a rendőrség, de most már elég volt a segítségből, azt mondják, elromlott valami, azt tanácsolják, hívják szakadatlanul a mentőt, majd csak lesz valahogy. A szemközti boltból egy eladó siet segítségül néhány papírtörlővel, de ez minden. A buszra várók moziznak, a bevásárlók bevásárolnak. Túrós palacsinta legyen, vagy rántott szelet? Mindkettő? Aztán este televízió. És nem öklend bennük a lélek, és nem hányják le a kabátjukat undorukban a saját közönyüktől, amely olyan, mint atomtámadás után a kihalt világra hulló fekete pernyeeső.

*

Az egyik hírportált olvasom. A lisszaboni szerződésről van benne szó. Valaki felsorolja, kik szavaztak nemmel, illetve kik tartózkodtak az aláírásától. Aztán kicsit feljebb egy bejegyzés üti meg a szemem: "Huh, akkor Wittner Mária aláírta?" Ettől a kérdéstől hirtelen megkocsonyásodik az agyam, és hideg ujjak matatnak a szívem körül. Lehetséges volna? Nem merem elhinni. Nem tudom, mi az igazság, Mária tudja, azonnal megkövetem őt, ha nem igaz. De ha igaz, akkor az nekem nagyon sajog. Ötvenhat hősei közül már csak néhányan vannak közöttünk. Nem akarom tudni, hogy van szabadságharcos, aki ma a mocsárból szívja nedveit.

A tavirózsának megbocsátom, de a vérrel harmatos embervirágnak képtelen volnék. Mert ha a szívünk helyén egy vasdarabot hordunk, ha nem tudjuk, mi a szánalom, ha nincs bennünk részvét és karunkat nem egymásért emeljük, vérszívó poloskák vagyunk egymás életén.

Akkor Vona Gábor, Morvai Krisztina, Z. Kárpát Dániel és a többiek meggebedhetnek, poloskákkal nem lehet az igazság nagy harcát megvívni, és az emberség szívből jövő irgalmas jósága nélkül nincs fölemelkedés. Tudom, régóta facsarják az emberi szívet mosogatóronggyá, de mindenki ráébredhet még, ő ember a javából, és szeretet van benne, és boldog adakozás a másikért. És nem zengő érc, de tilinkó szava, a tavaszi madáré, akit megtart az Isten, mert látja, hogy amit teremtett, az jó. Rajtunk a sor, hogy bebizonyítsuk.

Kucsera Zsuzsa