A vörös-kék színezetű nyíregyházi városvezetés által kiadott Nyíregyházi Napló december közepén a Jobbik adventi keresztállításai ürügyén intézett támadást a nemzeti radikális erő ellen. Természetesen, ahogy ez náluk szokás, a sajtóetika legelemibb szabályait is semmibe véve, számunkra válaszlehetőséget nem biztosítottak, így e sorok szerzőjének reagálása portálunk hasábjain jelent meg először, majd a helyi Szebb Jövő című jobbikos lapban is rövidesen olvasható volt.




A történetnek azonban megvan a maga folytatása. Az említett helyi lap február 18-ai számában ismét Diczkó József főszerkesztő tollából jelent meg az említett írásomra viszonválasz Szebb Jövő címmel. (Késedelmes reagálásom egyedüli oka, hogy az ominózus lapszám ma került a kezembe.)

A főszerkesztő felrója szerénységemnek, hogy „tudatos és szelektív történelmi vakság jellemzi” cikkemet, minthogy csak és kizárólag a kommunista diktatúra évei alatt elkövetett szörnyűségekkel, terrorral és népirtással foglalkozom, míg az 1919-1945 közötti évek történelmi látókörömön kívül esnek, noha a magyar uralkodó elit, élén a Kormányzóval, több olyan zsidótörvényt fogadott el ebben az időszakban, amelynek eredményeképpen először jogaitól, majd vagyonától fosztottak meg közel 600 ezer zsidó származású magyar állampolgárt, akik végül a haláltáborok poklában, illetve a nyilasok gyilkos sortüzeinek köszönhetően pusztultak el. Mindez a magyar közigazgatás hatékony közreműködésével és a magyar csendőrség segítségével történt.

S akkor itt álljunk meg néhány gondolat erejéig, hiszen Diczkó József azokkal a vádakkal áll elő, melyeket az országos médiában is nap mint nap hallhatunk húsz éve immár.

Mindenekelőtt: a Horthy-korszak – egyébként zsidóvédő – politikájának a zsidótörvényekkel együtt semmi köze nincs mindahhoz a változáshoz, ami 1944. március 19. után történt a zsidóság helyzetét illetően hazánkban. Magyarán: az 1919-1944 közötti magyar politikából levezetni a gettósítást és a deportálásokat – finoman szólva is – több mint történelmi aránytévesztés. A Horthy-korszak a magyarországi zsidó történelem egyik fénykora volt, a gazdasági életben, a bankszektorban, a kultúrában, a színházi életben, a sajtó- és könyvpiacon abszolút mértékben túlreprezentáltak voltak zsidó származású személyek és cégek.

A gettósításokra, majd az ezt követő deportálásokra az ország német megszállása után került sor, amikor a tényleges politikai-katonai döntéseket már nem Horthy, hanem végső soron Hitler hozta a magyarországi ügyeket illetően. A baloldali politikusok és újságírók valamilyen érthetetlen okból imamalomszerűen ismétlik évtizedek óta azt a bizonyos 600 ezer zsidó áldozatot. Edmund Veesenmayer (a Führer teljhatalmú magyarországi megbízottja) közlése szerint hazánkból összesen 437.402 főt deportáltak, azaz a teljes vidéki zsidó társadalmat, de, miként az közismert, Horthy a budapesti zsidók deportálását megakadályozta. Ezt is azért tehette meg, mert a normandiai partraszállást követően némileg nőtt a politikai mozgástere, minthogy a németek az elit egységeik kivonására kényszerültek Magyarországról. Az említett 437.402 deportáltból 600 ezer halottat produkálni már pusztán matematikailag is egyszerűen lehetetlenség.

Az ún. haláltáborok létét, működését illetően az elmúlt 65 esztendőben eddig még soha senki, semmiféle hitelt érdemlő bizonyítékkal nem állt elő, ilyet bemutatni nem tudott. Egyetlen a valóságban működőképes gázkamra-rekonstrukcióval sem hozakodtak elő még az ún. holokauszt-történészek. Azonban egyvalamit szögezzünk le: szimpla hazugság az, hogy e sorok írója érzéketlen lenne és gyalázná az áldozatok emlékét, legyenek azok zsidók vagy nem zsidók, felnőttek, avagy gyerekek. A háború minden egyes szerencsétlen áldozata előtt fejet hajtok, együttérzésem az 1939-1945 közötti infernó mintegy 70 milliónyi halálos áldozata iránt, lett légyen az magyar, orosz, német, zsidó, japán, kínai, amerikai vagy bármely más nemzet fia. Egyvalamit azonban soha nem fogok: nem létező bűnökért vezekelni, s olyan dolgokat valóságnak elismerni, melyeknek létére semmiféle bizonyíték nincsen.

A Napló főszerkesztője szerint én „bigott holokauszttagadó” vagyok. Nos, először is az ő narratívájukban ez számomra dicséret, másfelől tagadni csak azt lehet, ami valóságosan is megtörtént, ami nem, azt logikailag meglehetősen bajos. Ennélfogva Diczkó József nevezhetett volna holokauszt-revizionistának, vagy aminek akar, de holokauszttagadónak semmiképp. Ami pedig a bigottságot illeti: nem tudom, kell-e annál nagyobb bigottság és fanatizmus, mint amit a főszerkesztő politikai-ideológiai oldalán csoportosulók, a holoinkvizítorok képviselnek, amikor január 1-jétől december 31-éig egyfolytában a holokauszt áldozataira való emlékezésre és időben végtelenített bűnbánatra szólítanak fel. Senki nem tagadja, hogy a zsidókat a második világháború éveiben (akárcsak például a japánokat Amerikában) diszkriminálták, gettókba zárták, majd deportálták őket a Német Birodalomban lévő koncentrációs (munka-) táborokba. Az is történelmi tény, hogy közülük százezrek – de semmiképpen sem milliók – haltak meg a rettegett tífusz, egyéb járványok és a harci cselekmények következtében. Ám az amúgy is iszonyatos pusztuláshoz, vérfolyamhoz, emberi szenvedésekhez olyan mítoszt kitalálni, ami soha nem volt, ez valójában az áldozatok emlékének megszentségtelenítése.

Diczkó főszerkesztő a magyar közigazgatás és csendőrség felelősségét is megemlíti a deportálásokkal összefüggésben. Azonban, úgy tűnik az ő történelmi látásmódja meglehetősen szelektív és egyirányú, mert valamilyen megmagyarázhatatlan ok folytán kifelejti a felelősök sorából a Zsidótanács (Juden Rat) tagjait és intézményét, amelyet a németek Magyarországon is létrehoztak a deportálások lebonyolításának megkönnyítésére a hazai hitközségi elöljárók, s más köztiszteletben álló zsidó vezetők irányításával. (Berend Béla, Stern Samu és társaik). Ez a Zsidótanács arra biztatta hitsorsosait, hogy a németeknek mindenben engedelmeskedjenek, s afelől is megnyugtatta őket, hogy a zsidó vallási és kulturális élet a hagyományoknak megfelelően folytatódni fog. Nos, hogy is állunk akkor itt az állítólagos felelősség kérdésével, főszerkesztő úr? A magyar közigazgatás vezetői állítólag tudták, hogy a szerencsétlen deportáltakat eleve pusztulásra szánják, a Zsidótanács vezetői pedig nem? Hogy is van ez?

A szerző azt is felrója nekem, s ezen keresztül végül is a Jobbiknak, hogy hisz, illetve hiszünk az ún. zsidó összeesküvés-elméletben, mely szerint a zsidó tőke felvásárolja Magyarországot. Ugyanakkor különösnek tartja, hogy az amerikai, svéd, orosz, kínai, olasz, német, francia stb. befektetésekkel nincsen problémánk. Nos, a felvásárlás és a befektetés két különböző gazdasági fogalom. Tudomásom szerint külföldi államok közjogi méltóságai közül eddig egyedül Simon Peresz izraeli államelnök tette ajkán kaján mosollyal azt a pofátlan kijelentést, miszerint a zsidók felvásárolják Magyarországot. (Persze emberünk már korántsem volt ennyire vicces kedvében, amikor nemrégiben eltűnt ama Arbeit macht frei felirat). Természetesen ugyanilyen problémánk lenne azzal is, amennyiben az amerikai, svéd, orosz, kínai, olasz, német, francia stb. államfők tennének hasonló arcátlan, nemzeti szuverenitásunkat durván sértő kijelentést. Ugyanakkor ehhez a történethez kapcsolódik az is, hogy azok a bizonyos „amerikai”, „svéd”, „orosz”, „olasz”, „német”, „francia” tőkebefektetések sok esetben annyira amerikaiak, svédek, oroszok, olaszok, németek, franciák, mint amennyire az 1944-ben az SS-szel egyezséget kötő, s a vidéki zsidó honfitársait sorsukra hagyó, az országból elmenekülő Chorin, Weiss és Kornfeld famíliák voltak „magyarok”.

A Napló cikkében természetesen terítékre kerül az ún. cigánykérdés is, melyet – úgymond – demagóg és populista érv gyanánt a Jobbik jól el tud adni. Ezzel a problémával vitapartnerem szerint nem az elmúlt húsz évben, hanem az elmúlt 400 évben nem tudott mit kezdeni a magyar politika. Először is a történelmi igazság kedvéért pontosítsunk: a 400 év valójában 600 év. Mindazonáltal végképp érthetetlen számomra, hogy azért az asszimilációs kudarcért, hogy a cigányság nem tudott integrálódni a magyar társadalomba (miként egyetlen más európai társadalomba sem), miért a mindenkori magyar politikát terhelné a felelősség? S vajon miért sikerült ez 2-3 generációnyi idő alatt minden más jövevény etnikumnak, a jászoknak, úzoknak, besenyőknek, kunoknak és másoknak? Talán nem a jövevényeknek kellene alkalmazkodniuk a befogadó ország kulturális szokásaihoz és értékrendjéhez?

Ami a Napló főszerkesztőjének azon állítását illeti, hogy tagadom, miszerint rasszista lennék, ugyanakkor az emberi rasszok közötti markáns különbségekről beszélve éppen ennek ellenkezőjét bizonyítom, nem lehet elégszer hangsúlyozni: az emberi rasszok között igenis, jól kimutatható, markáns különbözőségek vannak, ez tudományos tény. Ebből természetesen nem következik az, hogy az egyik vagy a másik rassz magasabb vagy alacsonyabb rendű lenne, tehát itt nem minősítésről, hanem egyszerű biológiai-antropológiai tényről van szó.

A karácsony előtti keresztállításról Diczkó József újólag hangsúlyozza, hogy adventkor betlehem és jászol felállítása a szokás, minthogy a kereszt Krisztus halálához, s nem születéséhez kapcsolódik. A dialógus itt is reménytelennek tűnik: a kereszt univerzális keresztény jelkép, melyet nem csak halálában kapcsolunk a Megváltóhoz, hanem általában, s a Jobbik is ilyenként állítja keresztjeit az adventi időszakban. A nyíregyházi lap főszerkesztője az ellenséggel való viselkedéssel kapcsolatban – a Jobbikra vonatkoztatva – afféle ultima ratióként végül Máté evangéliumából idéz: „Szeressétek ellenségeitek, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket”.

Csakhogy ugyanezen evangéliumban olvashatjuk a következő sorokat is: „Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre, nem békét jöttem hozni, hanem kardot” (Mt 10,34). A kereszténység egész történetét végigkíséri a harcos egyház eszménye, csupán az utolsó 200 évben idomult az a liberális elvárásoknak megfelelően a modern kor steril, konformista ideológiájához, s lett ezeknek megfelelően annyira „békéssé”. Noha korunkban, amikor a lélekromboló, élet- és emberellenes démoni erők uralkodnak és határozzák meg a közgondolkodást, legfőbb ideje lenne annak, ha a harcos egyház lépne ismét a történelem színpadára.

Végezetül és a főszerkesztő úr megnyugtatására: Írásának megjelenése óta immár nekünk is van – büszkék lehetünk rá – „holokauszttagadó” törvényünk. E sorok írója tökéletesen tisztában van azzal, hogy Európa több országában (Németország, Csehország, Franciaország stb.) nézeteinek hirdetéséért többéves börtönbüntetést kapna, Ausztriában akár húsz (!!) évet is. Most tekintsünk el attól az apróságtól, hogy rablógyilkosokat nem ítélnek el ennyi időre, de nyilván a holokauszttagadás annyira veszedelmes a társadalomra, hogy a törvényhozóknak komolyan meg kellene fontolniuk az esetleges szigorítás lehetőségét. (Javasolt büntetési tétel: életfogytiglan). Nem tudom, hogy például egy újságíró számára az ilyen eszement, a szólás- és véleményszabadságot a legdurvább módon korlátozó törvények miért üdvösek, egyáltalán hogyan egyeztethető össze elveivel az, hogy egy történelmi kérdésben a büntetőjog bármilyen módon is állást foglaljon, egyet azonban ígérhetek: nem fogom megtenni azt a szívességet sem neki, sem másnak, hogy hagyom magam rács mögé csukatni, még ha ennek nyilván sokan örülnének is a „magukfajták” közül. Ámbár ennek a törvénynek nem jósolok túlságosan hosszú életet. Nagy valószínűséggel az Alkotmánybíróság vagy a következő parlament hatályon kívül helyezi majd.

Lipusz Zsolt — Kuruc.info

Miután a Nyíregyházi Napló című újságban jómagam már többször sikertelenül próbálkoztam azzal, hogy a Jobbik, illetve a magam nevében válaszlehetőséghez jussak, ezúttal meg sem kíséreltem élni e lehetőséggel A hazai torz sajtóviszonyok tükrében ez eleve reménytelen vállalkozás. Voltaképpen a Nyíregyházi Napló főszerkesztője ezáltal a nemzeti radikálisok érdekeit szolgálja, hiszen hírportálunkon nagyságrendekkel több olvasó értesülhet arról, hogy milyen torz és kiegyensúlyozatlan tájékoztatási viszonyok uralkodnak Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében is, akárcsak országszerte.
L. Zs.