Tehetjük fel a kérdést annak ismeretében, hogy május 27-én a hajnali órákban a román karhatalom brutális fellépése során a nagyváradi premontrei rendház falát lebontva hatolt be az épületbe azzal a céllal, hogy Fejes Rudolf Anzelm apátot onnan kilakoltassák. Már hosszú ideje zajlik az atya kálváriája, azon abszurd hivatkozási alapon, hogy a nagyváradi polgármesteri hivatal építési engedéllyel rendelkezik a templom sekrestyéjére, és a mellette kialakított lakrészre vonatkozóan, amelyeket önkormányzati tulajdonként tart számon, mint a főgimnáziumhoz tartozó épületrészeket. A kommunista hatalom az 1940-es évek végén ténylegesen, törvénytelenül államosította a prépostság iskolai épületét (líceumát az 1920-as években bezárták, az épületnek szintén a rendhez tartozó másik szárnyában az eredetileg a magyar állam által alapított jogakadémia működött, amit 1934-ben a kolozsvári egyetembe olvasztottak), amely ma Mihai Eminescu nevét viselő önkormányzati fenntartású főgimnáziumként működik (az állam a rendszerváltás után átruházta a tulajdonjogot az önkormányzatra). Tehát valójában nem csak a teljes templom, a rendház, hanem a gimnázium jogos tulajdonosa a Váradhegyfoki Premontrei Prépostság, tulajdonjogát hosszú ideje tartó jogi pereskedések után sem hagyták érvényesíteni a román bíróságok egy 1936. évi telekkönyvi bejegyzésre hivatkozva, miszerint az iskola épülete már a törvénytelen, kommunista államosítások előtt, 1936-ban állami tulajdonban volt. Viszont ez a hivatkozás tejesen alaptalan, hiszen a kommunista diktatúra előtt semmilyen bírósági végzés ezt ki nem mondta, és a prépostság sem mondott le soha az említett épület tulajdonjogáról az állam javára.

Nem mással állunk szemben tehát, minthogy a román hatóságok törvénytelenül, leginkább magyargyűlöletből fakadóan, a nagyváradi magyar katolikus közösség elnyomása, ellehetetlenítése érdekében hajtották végre a kilakoltatást. Május 27-ig azonban a nagyváradi magyar közösség határozott kiállása – saját testükkel védték meg az atyát a rendőrökkel szemben – céljukat nem tudták elérni. Az atya védelmében, az említett kilakoltatási kísérletek során sokak mellett több alkalommal Borvendég Zsuzsanna, Tőkés László református püspök, Toroczkai László, a Mi Hazánk Mozgalom és a Bűnvadászok tagjai, a Magyar Jelen munkatársai személyesen vonultak a prépostság templomához.

Toroczkai László néhány nappal ezelőtt az Országgyűlésben kérdést intézett Orbán Anita külügyminiszterhez, – miután a május 16-án neki címzett nyílt levelét válaszra sem méltatta – vajon a kormány mit tervez tenni a kérdésben, behívatja-e a román nagykövetet, hogy magyarázatot kérjen tőle a gyalázatos, egy köztiszteletben álló magyar egyházi személy ellen irányuló erőszak miatt. Orbán elmondta, hogy az ügyben felvették a kapcsolatot a Szentszékkel (ami helyes, de koránt sem elégséges lépés), de egyébként kormánya „nem akar beavatkozni egy másik állam belügyeibe”.

A külügyminiszter utóbbi, idézett mondatából egyértelműen következik, ha egy magyar nemzettársunkat, vagy egy egész keresztény felekezetet nyilvánvalóan jogi sérelem, vagy hosszú évek óta húzódó jogi sérelmek sorozata éri az elszakított területeken, akkor érdemben nem szabad fellépni, tiltakozni, mert ezek az esetek egy másik ország belügyeinek körébe tartoznak. Tehát nemzetpolitika, mint olyan nem is létezhet, hiszen ilyen formán nincs létjogosultsága.

A Mi Hazánk kiállt a meghurcolt apát mellett (fotó: Magyar Jelen)

Édeskevés volt persze ugyanakkor az is, amikor Magyar Péter egy zárt irodában Kelemen Hunornak mondta el, hogy elítéli az esetet. A miniszterelnök részéről ez nem volt más, mint egy általa kötelezőnek tekintett megnyilvánulás, amellyel hiszékeny magyar érzelmű és gondolkodású honfitársaink előtt bizonyítani tudja, ő szívén viseli a Kárpát-medence szerte élő magyar nemzettársaink sorsát. Ügyeskedés, számító lavírozás ez csupán a részéről. Korábban a Benes-dekrétumok mai napig történő alkalmazása ellen csak azért tiltakozott, hogy támadni tudja Orbán Viktort, aki kétség kívül a felvidéki magyarok helyzetével mit sem törődve, elméletileg főleg Ukrajnát érintő kérdésekre hivatkozva kötött elvtelen barátságot Robert Ficoval, amit a szlovák miniszterelnökhöz hasonlóan kétkulacsos módon hol érvényesített a gyakorlatban, hol nem (emlékezhetünk ezúttal is pl. hírhedté vált kávézására).

Magyar Péter tehát nem hívta fel a román miniszterelnököt az esettel kapcsolatban, Orbán Anita pedig nem hívta fel a román külügyminisztert, és nem hívatta be a román nagykövetet. De mit is várhatunk attól a miniszterelnöktől, aki nem is olyan régen még Kijevben magyarellenes sovinisztákkal pózolt, vagy éppen a Szent László király által alapított Nagyváradot nevezte román földnek, megtiltva híveinek a magyar nemzeti színek használatát. A címben feltett, valójában költői kérdésre adott válasz tehát egyértelmű: semmit. Ugyanakkor nyilván semmilyen érdemi reakció nem történt az eset kapcsán a Fidesztől, és ugyanígy nem tett semmit a hívei által a mai napig olyannyira tisztelt „szabadságharcos, vezénylő tábornok úr” sem.

Mit kínál akkor Magyar Péter nemzetpolitika helyett? Például a kárpátaljai magyarságot elnyomó, korrupt Zelenszkij-rezsim számára jóváhagyott milliárdokat, génmódosított élelmiszereket, Pride-ot, homoszexuális és egyéb nemi orientációkat valló deviáns személyek szabad örökbefogadási jogát, esetleg házasságát, további szabad LMBTQ- propagandát, a nemzeti ellenzék jogszabályokkal történő ellehetetlenítését, legálissá átminősített migrációt, jogi kiskapuk segítségével a vendégmunkások további beáramoltatását, demagóg kirakatpolitizálást, arroganciát, fennhéjázást, a globális nagytőke miniszteri bársonyszékekben ülő rezidensei által végrehajtott liberálglobalista politikát.

A Fejes Rudolf Anzelm apát úr és a Premontrei Prépostság elleni vérlázító fellépések nem „csak” személyesen az apát atyát és a premontrei rendet érintik. Hanem érintik az egész nagyváradi magyar katolikus közösséget, valamennyi nagyváradi, partiumi és erdélyi magyart, sőt az egész Kárpát-medencei magyarságot. Ezt persze csak azok tudják, akik valóban magyarok identitásukban, érzelmeikben, szellemiségükben, és akik Szabó Dezsővel ténylegesen vallják: „Minden magyar felelős minden magyarért.”

Kölcsényi László