A cseh miniszterelnök nem tartja szerencsésnek, hogy a II. világháború után kitelepített szudétanémetek idén Csehországban tartják meg a hagyományos pünkösdi találkozójukat. Érdemes lehet figyelnünk az eseményeket magyar szemmel is, ugyanis a sokat emlegetett és átkozott Benes-dekrétumok Csehországban is a cseh jogrend részét képezik a mai napig, nem csak Szlovákiában. Illetve már csak azért is, mert ennek szellemében a mai Szlovákia, tehát a Felvidék területéről mintegy 100 ezer magyart telepítettek ki 1945 után. De először nézzük meg a szudétanémetek történetét.

Ugyanis a szudétanémetek története Közép-Európa egyik legösszetettebb és legtragikusabb nemzetiségi története. Több mint hét évszázadon keresztül éltek a történelmi Csehország, Morvaország és Szilézia határvidékein, majd a második világháború után szinte teljes egészében eltűntek szülőföldjükről.

A német nyelvű lakosság a 12–13. századtól kezdve települt be nagy számban a cseh királyság peremterületeire. A cseh királyság ugyan önálló királyság volt, de egyben a Német-római Birodalom része is, ezért a német kulturális és politikai hatás erős volt. A középkori uralkodók tudatosan hívtak német telepeseket a ritkán lakott hegyvidékekre és városokba, mert fejlett kézműipart, bányászatot és városi kultúrát hoztak magukkal. A következő évszázadok során a németek a Cseh Korona országainak szerves részévé váltak, így sok városban német többség alakult ki, különösen az északi és nyugati határvidékeken.

A Habsburg Birodalom idején a német nyelv és kultúra meghatározó szerepet töltött be. A 19. század nemzeti ébredése azonban egyre inkább szembeállította egymással a cseh és a német lakosságot. A csehek saját nemzeti államot és kulturális önállóságot követeltek, míg a németek attól tartottak, hogy elveszítik addigi vezető szerepüket. Az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó évtizedeiben már rendszeresek voltak a nyelvi és politikai konfliktusok.

Az első világháború után létrejött Csehszlovákia, amelyhez mintegy hárommillió német került, viszont a szudétanémetek jelentős része nem akart az új államhoz tartozni, inkább Ausztriával vagy Németországgal egyesült volna. Az antanthatalmak azonban ezt elutasították, és a saint-germaini béke Csehszlovákiához csatolta a német többségű területeket.

A két világháború között a szudétanémetek gazdaságilag erős, de politikailag elégedetlen közösséget alkottak. A prágai vezetés ugyan biztosított kisebbségi jogokat, mégis sok német úgy érezte, hogy háttérbe szorítják őket, erre jött rá a harmincas évek gazdasági világválsága, mely különösen súlyosan érintette az ipari Szudéta-vidéket.

Főként ennek hatására is, de forrósodni kezdett a politikai helyzet.

A szudétanémet politikus Konrad Henlein mozgalma egyre inkább Berlin felé orientálódott, és 1938-ban a müncheni egyezmény nyomán a nyugati hatalmak hozzájárultak a Szudéta-vidék Németországhoz csatolásához. A csehek ezt máig nemzeti traumaként élik meg, hiszen országuk védelmi rendszerének és iparának jelentős részét veszítették el.

A második világháború alatt a szudétanémetek jelentős része támogatta a nemzetiszocialista rendszert, bár természetesen nem mindenki azonosult Hitler politikájával. A cseh lakosság számára ez az időszak összeforrt a szudétanémet közösséggel.

1945-ben, Németország veresége után a csehszlovák vezetés úgy döntött, hogy a német kisebbséget kollektív bűnösként kezeli. Ez ellen pedig az úgynevezett „fejlett nyugati demokráciáknak” sem volt egyetlen szava sem. Edvard Benes rendeletei (Benes-dekrétumok) megfosztották a németeket állampolgárságuktól és vagyonuktól. De itt még nem volt megállás.

A háború utáni hónapokban sok helyen spontán erőszak tört ki. Német civileket internáltak, vertek meg vagy végeztek ki. Az úgynevezett „vad kitelepítések” során családokat űztek el otthonaikból, gyakran embertelen körülmények között. Később a potsdami konferencia jóváhagyásával szervezett áttelepítések kezdődtek. 1945 és 1947 között körülbelül 2,5–3 millió németet telepítettek ki, elsősorban Németországba és Ausztriába.

A kitelepítettek csak kevés személyes holmit vihettek magukkal, házaikat és földjeiket elkobozták. A szudétanémet falvak és városok etnikai képe néhány év alatt teljesen megváltozott. Sok település elnéptelenedett, másokat cseh, szlovák vagy más betelepülők népesítettek be.

A Benes-dekrétumok nemcsak a németeket, hanem a felvidéki magyarokat is sújtották. Deportálások, kényszermunka és vagyonelkobzás is történt. Például több ezer németet hajtottak gyalog Brünnből (Brno) Ausztria felé, sokan meghaltak kimerülésben és betegségekben. De ott volt az Ústí nad Labem-i mészárlás, amikor 1945. július 31-én cseh fegyveresek és civilek több tucat német nemzetiségű civilt öltek meg. Az esemény a háború utáni németellenes pogromok egyik legvéresebb példája. De Postoloprty/Postelberg környékén is voltak kivégzések...

Az erőszakos esetek miatt a halálesetek száma több százezres, ha pedig a teljes képet nézzük, tehát nemcsak a szudéta németeket, akkor több millió németet öltek meg a háború után Kelet-Közép Európában. Tényleges szembenézés és bocsánatkérés azóta sem történt. Természetesen voltak ilyen-olyan mímelt „szembenézések”, de ezek sosem léptek át egy bizonyos határt, és ami a legfontosabb, ahogy Szlovákiában, úgy Csehországban is érvényben vannak még ezek a gyalázatos dekrétumok. Nulladik lépés kellett volna legyen, hogy ezeket hatályon kívül helyezik.

Teljesen érthetetlen és irracionális ez a fajta ragaszkodás hozzájuk, mely nem mellesleg nem szolgál semmifajta cseh vagy szlovák érdeket. A sovinizmust viszont táplálja, ez pedig valamennyi európai nép közös ellensége, főként abban a történelmi korszakban, ahol élünk, amikor a kérdés az lesz, Európa egyáltalán megmarad-e annak, aminek a korábbi évszázadokban ismertük.

Lantos János – Kuruc.info

(A fotók mind a brünni halálmenetet örökítik meg.)