Idén januárban öles interjút adott a The Jerusalem Postnak Manuel Valls francia történész, politikus, Franciaország korábbi miniszterelnöke, amit természetesen a Neokohn is nagy élvezettel szemlézett. A szokásos hajbókoláson túl a baloldali politikus a jelenlegi szélsőbaloldalt is kritizálta (Franciaországra kihegyezve), mondván a szélsőjobboldal helyett ma már inkább ők képviselik az antiszemitizmust, illetve az Izrael-kritikát. Ez egyrészt sokat elmond az európai szélsőjobboldal egy részének mentális állapotáról, másrészt érdemes megjegyezni azt is, hogy nem biztos, hogy minden „szélsőjobb”, amit Valls annak gondol.

Izrael nagy barátja, Manuel Valls (fotó: Lluis Gene / AFP)

Tanulságos sorok következnek.

Az interjú egyébként több érdekes részletet is tartalmaz, melyből kirajzolódik, milyen szerepet szán Izraelnek, és mit gondol Izraelről egy tőrőlmetszett, régi vágású európai baloldali politikus, akinek véleménye egyébként semmiben nem tér el a jelenlegi jobboldal álláspontjától.

1. Izrael sorsa elválaszthatatlan a Nyugat jövőjétől – tette ki az egyértelmű irányjelzőt Valls. A közel-keleti terrorállamot a „Nyugat egyik utolsó védőbástyájának” tekinti, miközben az IDF keresztény papokat gyilkol, templomokat bombáz le, és úgy általában teljesen hidegen hagyja őket a keresztények sorsa – szemben sok muszlimmal, akik például a keresztényekkel közösen harcolnak a megszállók ellen Dél-Libanonban.

Valószínűtlen, hogy Valls ne tudna róla, miket művel Izrael, így az állítása a szimpla hazugság, megtévesztés kategóriájába esik.

Az egykori történész azonban európai kortársaira is rálicitál egy lapáttal. Szerinte a jelenlegi Európa már amúgy is filoszemita Közel-Kelet-politikája idejétmúlt és elégtelen, és minden újítás kiindulópontja kizárólag Izrael biztonsága lehet.

Tehát nem elég, hogy az Egyesült Államok állandó jelleggel Izrael mögött áll, hasonló szintet vár el Európától is.

2. Izrael melletti kiállása nemhogy nem áll ellentétben baloldali politikai identitásával, hanem szervesen következik abból – vallja Valis, de úgy látja, hogy az antiszemitizmus is átalakult a 21. században.

Meglátása, hogy Franciaországban sokan nem értik, hogy a „tegnap antiszemitizmusa nem egyenlő a mai antiszemitizmussal”. Amit tehát a 19-20. században annak neveztünk, mára már részben átalakult, persze ettől még hozzáteszi, hogy a régi „veszélyeit” is ugyanúgy oktatni kell az iskolákban (a holokauszttal együtt…).

A „történelmi antiszemitizmus” helyett az új fajtáját az Izrael-gyűlölet (értsd: Izrael-bírálat) jelenti, amit persze úgy lehet semlegesíteni, ha minél inkább támogatjuk a terrorállamot.

Ez a mintázat – vagyis az antiszemitizmus átalakulásának hirdetése – nem kizárólag a volt francia miniszterelnöknél kerül elő, sokan vélekednek így, főként Nyugat-Európában.

Izraelt a nyugati szélsőjobb egy jelentős része sem bírálja, rosszabb esetben támogatja. Izrael „démonizálása” tehát a modern antiszemitizmus velője. Ehhez egyébként az Izraelt bírálók egy része is idomul – akarva vagy akaratlanul.

Ugyanis azért, hogy elkerüljék az „antiszemita bélyeget”, kihangsúlyozzák, hogy nem A „nagybetűs” zsidóságról beszélnek, pusztán Izraelről. Ez azért veszélyes terep, mert így teljesen elterelődhet a figyelem az egyéb, szintén a zsidókat érintő problémáról, illetve maguk a zsidók sem így húznak határvonalat egymás között. Természetesen Izrael megítélése okoz disszonanciát e népen belül is, de összességében – kiváltképpen, ha gójokról van szó – egységes népként kezelik magukat. Erre nem is antiszemita példát érdemes hozni, hanem mondjuk a Zsidó Világkongresszus narratíváját, akik szerint népüket egységesként kell kezelni, de jó példa Epsteinék felfogása is a gójokról.

Őszinte kivételek persze mindig léteznek, így a zsidóságon belül is vannak (példának okáért a Harmadik Birodalomban is voltak Hitlert támogató, zsidó származású személyek), de nem érdemes túlmisztifikálni az Izrael államhoz való hozzáállásuk okozta töréseket.

3. A szélsőbal és szélsőjobb okozta furcsa helyzetre Valls is felhívta a figyelmet. Utóbbinak természetesen megveregeti a vállát, ugyanis megjegyzi, hogy egy 2023-as antiszemitizmus elleni tüntetésen is megjelentek (szégyen), ám a szélsőbaloldalt ekézi, mert „üzleti modellé” alakították az antiszemitizmust. Az interjúban ki is emeli az Engedetlen Franciaország nevű szélsőbaloldali pártot, mely sokszor valóban olyan dolgokat jelent ki, melyeket eredetileg a szélsőjobbnak kellett volna.

Többször megfogalmaztam már, hogy számos olyan téma kerül át a szélsőbalhoz, melyet nem szabadott volna megengedni, hogy átkerüljenek, de nem igazán úgy néz ki, hogy ez a tendencia változna. Én meg már annyiszor leírtam, hogy inkább ugrunk is a következő, utolsó pontra.

4. Végül fontos kiemelni tehát a Palesztin Állam elismerésének kérdését, melyet 2025-ben megtett Franciaország is.

Mivel Izrael „biztonsága” az első, az egykori miniszterelnök természetesen nem támogatja ezt, mivel az a Hamász legitimálását is jelenti, bármilyen tartós megoldás pedig csak nélkülük születhet.

Mivel a palesztinok területén a Hamász képes némileg ellensúlyozni az izraeli agressziót és terjeszkedést, ez burkoltan azt jelenti, hogy a terrorállamot feltétlenül támogatók számára csak egy olyan „kétoldali” megoldás elfogadható, amely valójában „egyoldali”, és Izrael diktálja, mivel ha a Hamászt kivesszük a képletből, egy végképp kiszolgáltatott palesztin népek kapunk Izraellel szemben.

Hovatovább, a Hamász nélkül mindezt a jövőben is bebiztosítaná magának Izrael.

Összességében elmondhatjuk, hogy „Izrael régi barátjának” gondolatai teljesen egybecsengenek azzal a már-már messianisztikus narratívával, mely Izraelt mindenféle kritika nélkül piedesztálra emeli, hallgat az általa elkövetett bűnökről, és hamisan – a nyugati közvéleményt átverve – keresztény civilizációnk helyőrségének állítja be.

Ez a hazug kép az elmúlt évek eseményei miatt jelentősen megkopott már, de messze nem eléggé. Így nekünk, az Igazság keresőinek még rengeteg dolgunk van ezen a területen (is).

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info